Tolna Megyei Népújság, 1960. december (10. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-11 / 292. szám
PÓTVIZSGA öízkó- Sánd&r luínkúdhe Az aulában már gyülekeztek ■az, eredményhirdetésre várakozó negyedikesek, amikor az osztályfőnök berántotta a tanári szoba ablakát. Most már gyorsan szerettek volna végezni, pedig a legnehezebb eset még hátra volt. Ideiglenesen naponként lezártak minden osztályzatot, így csak az összegezés maradt volna, de egyik fiú jegyében akkor nem tudtak megállapodni. Azzal tették félre, hogy a mai napig gondolkoznak rajta. — Körösi tantárgyáról, a német levelezésről volt szó. A tanuló elégtelen dolgozatot írt, szóbeli felelete azonban elfogadhatóan sikerült. A többi jegye miatt zárta mégis kettesre a tanár. A tanáriban áll a levegő, izzadtak az arcok. Hatvani — a társelnök — a homlokát simogatja. Lent az aulában ugyanezt teszi a fiú, akinek a sorsáról most készülnek dönteni. Barátja ott áll mellette, szeretné feloldani az izgalmát. Csacsiságokat beszél, a szíve választottjával ugratja. Karcsi kinéz az ablakon: mi lenne, ha... Ostobaság! Hiszen intőm se volt soha... De nem nyugszik meg. A tanári felé lép néhányat. Bent az elnök viszi a szót. Hozzá tartoznak a humán tárgyak: — Helytelen a szaktanártól — mondja —, hogy nem képviseli az írásbeli osztályozásakor kifejezett álláspontot. Nem is hasonlít a statisztika az évvégihez. — Az évvégihez igen, csak az írásbelihez nem — helyesbít az örec. és megtöröli őszes halántékát. — Arra gondoltam! Hét dolgozat volt elégtelen, bukásra viszont ezzel együtt ketten állnak. — Nézzük, mit mond a rendelet! — kutat az igazgató az asztalán. — Igen, megvan. A szóbeli és írásbeli osztályzat egybevetése után kapjuk meg a végső érdemjegyet. A tanári kar — elsősorban Ákos, a fiatal tanár, aki néhány hónapja került az iskolához — ebbe kapaszkodik. A társelnök a helyesírással érvel. — Tisztázzuk, miből osztályozzuk a tanulót: helyesírásból, vagy német levelezésből! — beszél nyugodtan az osztályfőnök. — A magyarnál se csupán a helyesírást tekintjük, ha csak egy-két hibáról van szó. Az aulában már csend van, percek óta egymás tekintetét is kerülik a jelöltek. Kocsis Pista, az önképzőkör ifjúsági elnöke az órájára néz, de lopva a barátját lesi. Mi van ezzel a fiúval? — töpreng nyugtalanul. Az este jókedvében mennyi gyerekséget csinált! A házi néni majd megpukkadt a nevetéstől. Bent az igazgató az elnök véleményét kéri. — Kétségtelen — hangzik bizonytalanul — az utasítás nem elég világos. Lehet magyarázni ígv is, úgy is... Mivel a társelnök ismét az érettségi utasításra hivatkozik. Ákos a vizsgabizottság elnökéhez fordulva felteszi a kérdést: — Kérem, szíveskedjék megmondani, társelnök úr és jó magam szavazhatunk-e, ugyanis a tanuló feleletekor nem voltunk a teremben! A társelnököt elfutja a méreg. Meg se várja, amíg a túl szerény elnök megszólal. — Ha a tanár úr ilyen hangot üt meg, én hajlandó vagyok folytatni! Kérem — fe- héredik el a homloka — szavazásra teszem fel a kérdést. Ki szavaz az igazság, a gyerek bukása mellett?... De hangsúlyozom, hogy egyetlen tanuló se érdemli meg, hogy miatta egymásnak kellemetlenkedjünk! v Ákos indulatosan felemelkedik és a szavába vág:----Én pedig azt mondom, h ogy a tanár van a tanulóifjúságért és nem fordítva! Már alig tud uralkodni magán, látszik, hogy legszívesebben feldöntené az asztalt. — Hány éve tanít a tanár úr? — kérdezi Hatvani halál- sápadtan, és gyűlölet lobban a szemében. — Egy! — hangzik lakoni- kus rövidséggel. — Én harminchárom! Érti?! Harminchárom!!! — Nézd meg, nem hailgató- zik-e valaki! — szól hirtelen az igazgató Ákoshoz, mert észreveszi, hogy valami gorombaságot szándékozik mondani. — Most csak nyel egyet és odatámolyog az ajtóhoz. Valaki majdnem beesik rajta, ahogy felnyitja. Gyorsan szembelép vele és elkergeti a leskelődő- ket. Igaz, nem is nagyon kellett őket kergetni, mentek maguktól is. Karcsinak a lépcsőn csúnyán megrándult a bokája. Sziszegve ereszkedik az abl akmélyedésbe. Az elnök beszél gondterhes arccal, amikor Ákos visszament a helyére: — Hozzájárulok társelnök kartárs javaslatához. Szavazásra bocsátom a kérdést. — Legyen társelnök kartárs meggyőződése szerint! — vág közbe a német tanár. — Nem szeretném, ha nyugtalan lelkiismerettel távoznék. — És a te lelkiismereted nyugodt? — kérdezi a fiatal \gnár ingerülten. Körösi fáradtan legyint. Hatvani bibircsókos arcán zsiros mosoly rándul: — Mindent elfelejtettem. — Ne haragudj, nem hiszem el! — ugrik fel Ákos magáról megfeledkezetten. •— Kételkedik a becsületességemben?... — rándul meg a krumpli orr. Füleiből is kiszáll a vér, át lehetne látni rajtuk. — A gyakorlati megvalósításra céloztam! Az igazgató gyorsan záró felszólalásra emelkedik. Szavai alatt Ákos szeméből nem aludt ki a gúnyos fény. Az osztályfőnök kioson az osztályáért, mert úgy érzi, végez már az igazgató. A fiúk halk csoszogással igyekeznek fel a lépcsőn. Az arcokon feszült várakozás. Tudják, hogy odabenn viták folytak, de nem bírták kivenni a néhány perces izgatott hallgatózás alatt, miről is* volt szó. Kinyílik az ajtó. Felsorakoznak az asztalok előtt. Az igazgató odasúgja Kocsis Pistának; — Utána köszönd meg az elnök urak jóindulatát! Csak néhány szóval. Türelmetlenül várják az osztályzatok felolvasását. De az elnök csupán az általános eredményt ismerteti. Kocsis Pista ' jórendű lett. Arca tüzel a boldogságtól. Fejében nevek cikáznak. Halenár kitűnő, Kle- mencz elégséges. A barátja nevét nem hallotta. Jobban figyel az elnökre. — ... Egy tárgyból javítanak: Ördögh Sándor, Szigeti Ferenc, Major Károly... Halotti csend. Sokára fojtott hang csuklik fel egy pillanatra. Megismeri. Beleharap az ajkába. A következő másodpercekre tisztán emlékezik. Az igazgató a torkát köszörülte, hogy lépjen elő, de vad elhatározással a helyén maradt, mintha odaszögezték volna. Tehát Karcsiról volt szó!... Nem bír feléje «■ nézni, mert ő is elsírja magát. Már nem örül úgy a saját eredményének sem, mint az első pillanatban. Az igazgató türelmetlenül integet, de ő meg se moccan. Aljasság volna tőlem, ezt megérthetné! — gondolja és kihívóan bámul az arcába. Egy másik fiút ráncigáinak elő. A társelnök kékül-zöldül a méregtől. A kis elnök ijedt arca is sápadtabb a szokottnál. Heten megbuktak, belőlük ketten osztályismétlésre. Úgy vánszorogtak ki a teremből, mint akiket fejbe sújtottak. A Hági söröző éttermében volt a bankett. A tantestületet az igazgató és néhány tanár képviselte. Az elnökök az esti vonattal elutaztak. A hangulat nehezen enged föl. Még nem szabadultak meg a délután emlékeitől. Amikor a tantestület menni készült, az igazgató magához intette Kocsis Pistát. — Fiam, neked volt igazad. Büszke vagyok rád! Az osztály- főnököd említette, hogy Major a barátod. ' Nagy lókötő, de mindig egyenes. Magam fogom előkészíteni a pótvizsgára. Többet erről a kérdésről nem mondhatok. Maradj gerinces, és harcolj bátrabban az életben, mint mi harcoltunk! Ti emeltebb fővel járhattok.- A mi derekunk már nagyon rászokott a hajlongásra. Sokan megropogtatták... Keserűen legyint és leballag a lépcsőn. A fiú döbbent csodálkozással néz utána. PESTI JÁNOS (Folytatás az 5. oldalról.) — Októberben megszűnt. — Párttitkár? — Az sincs. — Valaki csak van, aki tagja a pártnak? — Nem tudom, kérem — hangzott a válasz türelmetlenül. — És a régi titkár? — ö már nincs nálunk... Megpróbálom Hamvas kartársat a szereidéből. Percek teltek, míg megtalálták. — Jónapot kívánok. Itt Bodnár alezredes, a kerületi karhatalom parancsnoka. Hamvas elvtárs a gépgyár párttitkára? — Nem kérem, én csak a szerelde alapszervezetének titkára voltam. Most még nem alakult újjá nálunk a pártszervezet. — Ismeri Oszkó Sándort? — A kis darust?... Hogyne ismerném... Csak nincs vele valami baj? Bodnár elmondta az Oszkó- esetet. — Nagyon csodálkozom. — Szinte hihetetlen, hogy O szító ilyesmire képes. Sohasem volt vele probléma. Csendes, visz- szahúzódó ember — hangzott a válasz. — Akkor meg mi a fene lelte? — Nem tudom. Persze, az igazság az, hogy a kis Oszkó- nak nincs valami sok sütni- valója... Bodnár elgondolkozva tette le a kagylót. — Hallottad? — fordult felém' — Igen. — Nos?... Szabadon engedjük? Nem tudtam, mit válaszoljak. Éreztem, hogy nem az Oszkó-féle öntudatlan munkások a proletárhatalom igazi ellenségei. Nem velük szemben kell megvédeni... A valódi ellenség még szabadon van, meglapul, vagy titokban fenekedik. Ügyesen, a háttérből irányítja a rendbontókat... De hát végeredményben ez az Oszkó is elég disznó módon viselkedett... S októberben az effajta munkások... — Tudod mit? — élénkült fel Bodnár. — Különben mindjárt meglátod. Rágyújtott, majd nyugodt, halk hangon kiszólt az asz- szonynak: — Tessék bejönni. Oszkóné szótlanul leült, s reménykedve meresztette ránk apró, fekete szemét. — Véleményünk szerint férjét példásan meg kell büntetni — kezdte Bodnár s lélegzetvételnyi szünetet tartott. — Ügy határoztunk, hogy igen szigorú ügyész kezébe adjuk Oszkó Sándort. — Űjabb szünetet tartott, majd mélyen az asszony szemébe nézett: — Ez az ügyész a felesége lesz! — Én? — nézett Oszkóné meglepetéstől és hirtelen felvillanó örömtől vegyes arckifejezéssel Bodnárra. — Igen. Átadom önnek Oszkó Sándort. ítélkezzen felette. Az asszony gépiesen nyelt egyet és bólintott. — Van azonban egy feltételem: felelősséget kell vállalnia érte. Oszkóné kiegyenesedett ültében, letörölte maradék köny- nyeit és halkan, meghatóban válaszolta: — Köszönöm, nagyon köszönöm. — Váratlanul felemelte hangját és keményen, szenvedélyesen mondta: — Nincs az az atyaúri.; ten, aki a férjemet még egyszer rossz útra tudja téríteni!... Holnaptól dolgom! fog! Teszek róla, hogy dolgozzon. Majd én megmutatom! Bodnár titokban rámhunyorított. Felemelte a telefonkagylót. — Kísérjék be Oszkó Sándor őrizetest. — Az asszonyhoz fordult: — Csak okosan... Szigorúan, de igazságosan! — bólintott bizalmas-komolyan. Kopogtak. Egy őrvezető kíséretében belépett Oszkó. Bodnár intett a katonának, hogy távozhat. Oszkóné felállt, a férjéhez lépett. Az ember mellette még kisebbnek, még jelentéktelenebbnek tűnt. Olyan volt, mint egy gubbaszkodó, kopott japánkakas egy jókora, kövér leghom-tyúk társaságában. — Nem bántottak, Sanyi? — kérdezte az asszony gyengéd- féltően. — Nem, egyáltalán nem — válaszolta a férfi. Ajkára torz bocsánatkérő mosoly telepedett. — Szóval nem! — váltott fenyegető hangra a hitves. — Neeem — felelte még kisebbre összehúzódva Oszkó. A nő zsírpámás, domború csípőjére tette a kezét és mint nyitva felejtett csapból a víz, ömlött ki belőle a szóáradat: — Mit kell hallanom rólad, te gyalázatos! Hát nem megtiltottam, hogy bármibe belekeveredj. Kellett uszítanod a munkáshatalom ellen, te szégyentelen! Hiába rimánkodok, hiába köpöm ki a tüdőmet, beszélhetek neked. Nem sül ki a szemed, tisztességes munkás- ember létedre léhűtők közé keveredni? Mi vagy te? Kapca- betyár? Gyalázkodtál, leköp- dösted a katonákat és még pofont sem kaptál! Majd én megmutatom, hogyan kell bánni az ilyen agyalágyultak- kal! Nésze! Nesze! Nesze! — kiáltotta megdühödve, s jókora tenyerével püfölni kezdte férjét. Oszkó rémülten pislogott, védekezőén emelte arca elé a kezét. Cséphadaró módjára záporoztak rá felesége ütései. — Nyüszítve húzódott a sarokba. Az asszony utána. Elképedve néztük a váratlan jelenetet. Erre bizonyára Bodnár sem számított. Egy ideig tétován, megdermedve állt, majd megsokallván a dolgot, a dühöngő asszonyhoz lépett, megragadta lábszémyi vastag karját. — Nono, azért nem kell túlzásba vinni, jóasszony. Menjen szépen haza a férjével és jobban ügyeljen rá. Oszkóné nehezen csillapodott. Karját kitépte az alezredes szorításéból, s mániákus szidalmak kíséretében tovább püfölte férjét. — Az ördögbe! Még azt fogják hinni, hogy a karhatalmis- ták dongáiták el! — nézett rám bosszúsan Bodnár, mintha én lettem volna az oka az egésznek. Mindketten az asszonyhoz ugrottunk. Közös erővel sikerült lecsillapítanunk. Kiszabadítottuk a szorongatott helyzetbe került férjet. — Nincs annyi esze egy három gyerekes családapának. Megvert engem az isten, ezzel a kergefejűvel... Mit csináljak, mit csináljak — hajtogatta Oszkóné kétségbeesetten és sűrű könnyekre fakadt. A férj, látva hitvese elérzé- kenyülését, előmerészkedett a sarokból. Arcán kék és lila foltok. Akár egy hűséges kutya a gazdájához, odasomfor- dált feleségéhez. — Sárikám, édes Sárikám, ne haragudj... Soha, soha többé... — azzal sírvafakadt, s az asz- szony terebélyes mellére borult. Zavartan álldogáltunk. Bodnár bosszús arckifejezése megenyhült, majd derűsre lágyult. A komikus hatás ellenére kicsit meghatódtam. — Akkor... talán búcsúzhatnánk... — krákogott sürgetően Bodnár, hogy zavarát leplezze. — A gyerekek biztosan türelmetlenek már otthon, Oszkóné kézfejével végigrná- zolta maradék könnyeit az arcán, majd határozott, férfias keménységgel kezet rázott velünk. — Köszönöm, nagyon köszönöm. Férje félénken és zavartan nyújtotta vézna kis kezét. Pergamenszerű bőre redőkbe gyúródott alacsony homlokán. — Jónapot kívánok — motyogta és gyors, apró léptekkel sie- íett felesége után. BERTALAN ISTVÁN BIIFMMVÄ Köd, lusta köd, amerre nézek, a dűlőig is alig látok. Világtalan, vagy rab sejti így önmaga körül a világot. Most egy lövés, majd egy kiáltás tör át a szürke falon tompán. Vagy félórája dong egy fejsze valahol túl a cseres dombján. A falum kutyaugatást küld, aztán egy vonat zötyög délnek. Vadlúdcsapat gágog fölöttem. (Jaj lesz valamelyik vetésnek.) Harangszóval üzen a távol, aztán egy pillanatra csend lesz. Egy éhes veréb csipogása hozzáütődik a szívemhez... HEGEDŰS LÁSZLÓ Őszi reggelen Az utadra néztem s terád. Igen az, a szemed az volt... Rád vártam és megloptalak egy mély örvénylésű percben valahol a tudat alatt. Lépteidben rád ismertem s csak elmenőben igazán... pedig egyszer elgondoltam, jó lenne; szerettem volna, akartam! nagyon akartam hó-párás tavasz-délután hajad árjába arcom beletemetni pihenőn s kérdezni: láttál-e tavaszt elmúlni virágzás előtt? NÉMETH GÁBOR
