Tolna Megyei Népújság, 1960. december (10. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-04 / 286. szám
.Jlí(se-aídóbm z Menyasszonyi fátyol eladó Az autóbusz ormótlan hernyóként kúszik felfelé a szerpentinen. Az egyik faluban fiatal lány száll fel, divatos szürke kabátja nemrégen kerülhetett ki a szabó kezéből. Óvatosan néz körül, és megnyugodva látja, hogy van helye ... Fenntartották neki. A fiú mosolyogva várja, mint minden reggel. A leány leül a fiú mellé, de előbb még vigyázva elsimítja a kabátját. A fiú is észreveszi, amit észre kell vennie és udvariasan megjegyzi: — Ahá... szóval ez az! Jól áll!,.. De miért ilyen nagy a gallérja? A lány elhúzza a száját. — Te csacsi, hiszen ez most a divat! A fiú hallgat, talán szégyenli, hogy nem ért'a női divathoz, vagy talán a saját régi ballonját találja túl kopottnak az új kabát mellett. Hirtelen eszébe jutnak dolgok, amelyek amúgy is bántják, bizonytalansággal töltik el. Az aggályok és kételyek rátelepednek szívére, s elnehezítik a nyelvét is. A lány nem érti a hallgatást. Vagy megsértette volna Lacit, amiért lecsacsizta? Bűntudattal fordul feléje. — Haragszol? — Én ... ? — ocsúdik a fiú. — Dehogy. Csak úgy... elgondolkodtam. — Hát ne gondolkodj el, mikor melletted vagyok! A fiú kicsit lógatja a fejét, azután kinéz a csukott ablakon a kopasz erdő felé. — Mennyivel szebb tavasszal ez az út... — Rossz hangulatban vagy! — húzza fel orrát a lány. — Ne csodáld, Éva... — kap a szón a fiú. — Nemsokára lefolytatás az 5. oldalról.) A feiét is elfordítja, pedig már nem haragszik. Igaz, ha visszagondol a reggeli útra, a szájában keserű lesz a nyál, de azért nem haragszik. Jónás most senkivel nem tud haragot tartani. Még mosolyog is magában, hogy az öreg azért igyekszik most olyan lázasan, mert reggel biztosan otthon felejtették. Jónás kedve — amint kiér a városból — egyre jobban felderül. Élesen, hamisan fütyörészik, minduntalan nevethetnékje van. Még azon is jóízűt derül, hogy a ló a füttyszóra a füleit hegyezi. Jókedvében a vékonyára csap. A jószág megugrik. Jónás csaknem leesik a szekérről. Szalad a ló. Vágtat, húzza a szekeret. Jónás lelkét maid kirázza a rossz út, de nem bánja. Csak azt sajnálja, hogy a csősz most nem ballag előtte, mert úgy elvágtatna mellette, hogy még utána nézni sem maradna ideje. A szájában összefut a nyál, a gyomra szinte a torkába csimpaszkodik, úgy rázza a kocsi, de nem bánja. A csősz jár az eszében. Érzi, hogy a fürkésző tekintet az arcába hajol, látja, hogy mozdulatlanok a csősz lábai és úgy suhan az országút mentén, mint a gyorsröptű madár. Rácsap a lóra és hátra-hátra- néz, hogy jön-e mögötte valaki. A ló rugaszkodik, patái élesen csattognak a köveken és a távolban már látszik a dombocska. — Gyerünk deres! — kurjantja Jónás és rázza a gyeplőt, pattogtatja az ostort. — Gyerünk az a iád teremtésit! — Gyerünk deres! — nógatja a lovat, de a vágtatás szemmel- láthatóan gyengül, a nekirugaszkodások már erőtlenek. Egyre lassul a ló szaladása, s a dombocska előtt már csak lépésben, nagyokat fújtatva megy. Jónás fogai összecsikordylnak, Feláll a szekéren, magasba emeli az ostort és a lóra ordít. — Hallod deres?!... Gyerünk! — üvölti, ahogy a száj An kifér, és a környék, borzongve, tompán veri vissza a hangját. akkor már nem jársz be buszon. — Na és? — perdül ki a szó kacéran a lány fehér fogai közül. — Kevesebbet fogsz utazni, vagy egyáltalán nem... — Na és? ... —• Na és! Kevesebbet fogunk találkozni, — Gondolod? Ez rajtad múlik — jelenti ki Éva paradicsomi csábítással. De újabb falu következik. Felszállók tömege éviekéi befelé a buszba, s a kalauz minden romantikát eloszlatva megszólal: — Siessünk kérem, siessünk! A kocsi megtelik emberekkel, az ülések között is állnak. Égy kendős asszony reménykedve pislog körül, szeretné, ha valaki észrevenné őt és átadná a helyét. Nagyokat sóhajt és nyög- dicsél. — Jaj a lábam .,. hogy a ... A fiú szomorúan, de int neki. A lány kissé kényszeredetten emelkedik fel jól lesimított kabátjával, de azután beletörődik az élet rendiébe. — Köszönöm! — mondja a kendős asszony és keskenyre húzva magát bukdácsol befelé az ablak melletti helyre. — Szívesen — válaszolja a fiú és megáll a lány mellett. Felülről nézi a haját, azt a barna hajtömeget, amelyet oly jó lenne megsimogatni, de nem, mégsem lehet.., A lány is megérez valamit, mert felmosolyog a fiúra. Azután beszélgetnek tovább, de most már csak közömbös dolgokról. * Este úira együtt állnak sorba a megállónál. Azután együtt ülnek be, ismét egymás mellé. A magasba lendült kézből az ostor a ló nyakára csap. A ló néhányat botlik, a lábai ügyetlenül kalimpálnak, azután rádűl a kocslrúdra. Izmai eler- nyednek, reszket a bőre, orrából forró, nyálkás párát lehel. A kocsirúd félrebillen és a ló az országúira roskad. Jónás tűnődve bámul, mintha nem értené, hogy mi történt. A szekéren áll, kezében még mindig ütésre készen az ostor, mintha abban akarna megkapaszkodni. A ló vadul hullámzó oldalát nézi. Lábaiból kiszalad az erő, le kell ülni, meg kell kapaszkodni. Az arca olyan fehér, rnint a fal, a torkát a gyomra fojtogatja, mintha az előbbi rázástól odara- gadt volna a nyeldeklőjéhez. Kábultan lekuporodik a szekér aljába. Mintha megint látná magát üres zsebbel kószálni a vásárokon, látja a sunyi ravaszképű embert, akitől a lovat vette. A homlokát simogatja, s a tenyere csupa verejték. Az arca mintha megfagyott volna. Tétován rángatja a gyeplőt, de a deres már nem mozdul. Lemászik a szekérről és a lóhoz támolyog. Léptei imbolygók, mint éjszaka a tó felett a lidór- cek. Körülnéz. A szája hangtalanul mozog, pedig úgy érzi, hogy bömbölését még a városka utcái is visszhangozzák. Borzong a háta. Az égre tekint, de a szemeiből kibukik a felhős égbolt. Alig veszi észre, hogy az arcán melegség csorog, és hangos csuklással a denesre zuhan. Feje a ló nyakán rázkódik. Sír. Jónás nem érzi, nem tudja, hogy meddig kuporodott a ló mellett. A húsz esztendőből íme néhány elszáradt könnycsepp, egy ostorcsapás lett, semmi több. Érzéketlenül bámul. A lovat megszabadítja a szerszámoktól, és verejtékezve az árokba gurítja a kihűlő állatot. A szerszámok üresen lógnak a kocsi rúdján. Jónás egykedvűen leszedi, és feldobja a zsákokra. Tanácstalanul, gyámoltalanul körülnéz. Az ember a kocsirúd mellé áll. Szinte nekidől, két erős kezével — Vásároltál valamit? — kérdezi halkan. , — Igen. — Megint ruhafélét?... Blúzt? Pulóvert? — No nézd meg, mit vettem! — mondja huncutul kacsintva és kihúz táskájából egy fehér csomagot. Lassan bontogatja a papírját, látszik, hogy könyv van benne. A fiú némi szégyenkezéssel figyeli. Nem, igazán nem gondolta volna, hogy ilyesmi rejtőzik a táskában. De milyen regényt vett meg Éva? érdekes, már régen Ismerik egymást, mégis ritkán beszélgetnek köny, vekről. Elképedve figyeli a kibontakozó művet. — örök barátaink! — mondja a lány diadalmasan. — Szabó Lőrinc... — suttogja a fiú átszellemülten és bűnbánattal néz a komoly kötetre. — Drága lehetett... Én is mindig vágytam reá, de.,. — Hát majd odaadom neked elolvasni,,. Különben nem is tudtam, hogy szereted a verseket ... — sóhajtja hamiskásan és féloldali sandítva élvezi, mint gyönyörködik Laci az ő újonnan szerzett kincsében. — Vagy, ha akarod, együtt Is olvashatjuk! Én szeretem Szabó Lőrincet... — Igen ... igazán kedves tőled! Én is nagyon szeretem Szabó Lőrincet! — válaszolja sietve a fiú, s mikor áhítattal visz- szanyújtja a könyvet, keze még ott marad a lány kezének közelében. Átsimít rajta melegen és megszorítja. Hosszabban és biztosabban, mint reggel. Éva jelenléte betölti az egész autóhuszt, az egész világot. Mintha az egész világ egyetlen, csodálatos mese-autóbusz lenne. megmarkolja, mintha összerop- pantaná. Soha nem érzett még ennyi erőt a karjaiban. Most talán a fákat is félkézzel kicsavarhatná, most mindent bírna, — a hegyeket a hátán, még a csősz gúnyos tekintetét is — most, most... A szívét hideg borzongás rázza, nem érzett ő még ilyet soha, Előredől. A szekér megmozdul az ember után, és Jónás húzza, mint egykor a volgai hajóvonta- tók az uszályokat. Leszegett fejjel, fogait összeszorítva, ő is ösz- szerogyna, mint a deres, mert egy pillanat alatt kiszállt belőle a hatalmas erő, de tartja a kocsirúd. Elkeseredetten cibálja a szekeret, a rudat jobbra-balra csavarja, de nem mozdul, nem bírja fel a dombra. Lecsuklott fejjel a szekér körül babrál, amikor a csősz a szövetkezet kocsiján utoléri. Az öreg megállítja a kocsit, és leugrik. Körülnéz. Mindent megért. Jónáshoz láp, s karját ügyetlenül a másik karjába fűzi. — Utána kötjük mondja a csősz rekedten, mert hirtelen nem jut más az eszébe, de abba is hagyja, mert az ő torkába is belefogózkodik valami. Nézi a lovat, a szekeret, azután az embert, amint megroggyanva ácsorog az országúton. Jónás nem szól. Egyik lábáról a másikra áll, gyámoltalanul pislog, mint az eltévedt gyerek. Idegen hangot hall, de arra se fordul. — Megdöglött — mondja valaki a közelében. Jónás hallgat, mert olyan jólesik hallgatni. Szótlanul hagyja, hogy szekerét a másik után kössék. A fejét se mozdítja, a csizmája orra előtt a földet nézi. — Nem ül fel? — kérdi csendesen a csősz, Jónás nem felel, csak a fejét rázza. Elindul a szekér mellett, i Nőm néz vissza a lovára. A szekere lőcsét markolja, azt is elengedi, mert így nehéz a járás. Léptei mintha belesüppednének az országúiba. És megy az ember — az első szekér után. THIERY ÁRPÁD i összeveszésüknek hamar híre ment, pedig mindketten titkolni próbálták, hiszen Kálmán még azután Is sűrűn meglátogatta. Ilyenkor próbálta megmagyarázni, hogy úgy érzi néki otthon — a faluban a helye, de ő — Katalin — egyre csak azt hajtogatta: nem azért tanult, hogy a végén bokáig érő sárban járjon, s talán még libát is tömjön ... És most hiába jött ki a pályaudvarra, a háromnegyed hetes személy már valahol Mar- tonvásár körül jár, és viszi Kálmánt Kanizsa felé, ő meg mehet vissza az irodába ... Óvatosan, mintha tilosban járna, osont fel a lépcsőn. Útközben —> szerencsére — senkivel sem találkozott, de nyugalma akkor sem tért vissza, amikor belépett a szobába, és kollégái kitörő örömmel üdvözölték : — Katika, már azt hittük, valami baj van! A szobában két íróasztal volt üres, ő egyik mellé letelepedett, de a másik — Kálmáné — egész nap üres maradt. Előszedte az aktákat, de csak mozdulatlanul bámult rájuk. Hát igen, ide jutottak, öt esztendei türelmes várakozás után magára marad! Kit lehet okolni? Kálmánt, egyedül csak Kálmánt! Hogyan is gondolhatta, hogy ó, aki sohasem szerette volna meg a kakasszavú hajnalokat, a tejszagú alkonyokat, igen, pont ő fogja itthagyni Budapestet. Nem! Még ezer Kálmánért sem. Hilda — a főkönyvelő — jött be. Kérte a kimutatásokat, de ő csak a fejét rázta. — Drága Juhos kartársnő, — emelte fel hangját Hilda, aztán nem folytatta, mert látta, hogy Katalin szája megremey, és két kövér könnycsepp gurul végig testetlen arcán, jobbnak látta hát, ha csípős megjegyzés helyett hallgat, majd kilépett a szobából. Katalin — annak ellenére, hogy többedma- gával volt — úgy érezte, nagyon egyedül van és ha nem nyit azonnal ablakot, talán meg is fulladna. A nyitott ablakon ót valósággal bezuhogott a napfényes hegyek, kertek friss leheleté. Teleszívta tüdejét, s már majdnem megnyugodott, amikor hirtelen megszólalt egy feketerigó. Katalin indulatosan csukta be az ablakot: — Még ez a bolond madár is Kálmánt juttatta eszébe, hiszen ő szoktatta ide őket, mert odút, etetőket szerelt nékik a kerti fákra, és egész télen át kitartó türelemmel etetgette ezeket a, ezeket a... — gondolta, de nem mondta ki. A rigók füty- tye, a nyitnikókek cippanásai- val összekeveredve még a csukott ablakon át is sokáig behallatszott, de Katalin akkor már aktáiba temetkezetten igye kezett a madárdalt nem meghallani, Kálmánt pedig elfelejteni. Észre sem vette, hogy a többiek ebédelni indultak. Hilda nyitott rá. — Búsulunk, búsulunk, és nem dolgozunk? Induljon csak maga is kedves, mert még elfogy,.. Hilda jobbnak látta kiugrani az ajtón. — Durr! — csattant nagyot a bezárult ajtó. Katalin elszé- gyelte magát. Egy iratnehezék nagy zuhanattal koppant a padlóra. — Hát itt tartunk, már viselkedni sem tudok — mondta maga elé Katalin, aztán felállt, kinyitotta táskáját, bepúderozta könnyáztatta arcát, maid rúzst kent szájára, de a ciklámenszínű zsiradékot le is törülte, ezt gépiesen cselekedte — Kálmán nem szerette a festett szájat. Indult az ebédlőbe. Az asztalok közt már csal: ketten-hárrnan lézengtek, azok is indulni készültek, és ő mégis messze tőlük — a sarokban telepedett le. Később Marosi jött he, s amikor észrevette Katalint, szája a vigyortól fülig húzódott és kellemkedve mondta: —- Ó, intézetünk egyetlen feleségjelöltje egyedül... — és máris tolta székét Kataliné mellé, aztán úgy tett, mintha leülés közben véletlenül ülne nagyon közel Katalinhoz, és hozzá is ért. Katalin összerázkódott, de nem szólt semmit, Marosi azonban mentegetőzött: —* Bocsánat drága Katalin, — és szeme rávillant a leány gyűrötten ujjára, sajnálkozó, de azért kárörvendő hangon folytatta. — Hát mégis, mégis igaz amit a verebek is csiripelnek? Tessék elhinni, okosan, nagyon okosan tette, mit is keresne egy budai lány Csömötén?.,, —- Csöndöle! ■— javította ki Katalin. —- Hát nem mindegy az? Ez is sár, az is pocsolya és se hangverseny, se tánc. El kell adni drága kartársnő, úgy sem divat már a hosszú fátyol — bizalmaskodott Marosi. Katalin nem válaszolt. Némán kanalazgatta a levest, majd hirtelen felállt és kirobogott a teremből, pedig már hozták a következő fogást: Marosi kerekre nyílt szemmel bámult utána, de hivatalos idő Után már ott járt-kelt annál a villamosmegállónál, ahol azelőtt Kálmán szokta megvárni Katalint, aki most gyalog indult el a virágba boruló fák alatt, ahol a közeli óvodából kisereglő apróságok zsivajog- tak. Katalin akaratlanul is rájuk nevetett. — Csakhogy mosolyogni látom, — szegődött melléje Marosi. A körülöttük kavargó, siető emberek áradata magával sodorta őket is, és Katalin csodálkozva látta, hogy már a Városmajor utcában járnak és Marosi hirtelen megáll: —. Kedves Katalin, tudom, maga imádja a könyveket: Most kaptam egy remek Goethét, kérem... — Katalin nem várta meg, amíg Marosi meg is hívja magához. Szaladt, rohant végig, keresztül a majoron és meg sem állt a Nagyajtai ' utcáig, pedig a szíve majd kiugrott a helyéből. Katalinnak ahhoz sem volt türelme, hogy táskájából előhalássza a kulcsot. Sürgetőleg hosszan, élesen csengetett. Édesanyja ijedten nyitotta ki az ajtót, Katalin meg sem csókolta anyját, csak bevlhar- zott a szobába, ott levetette magát a kerevetre és e°é=z testében rázkódva zokogni kezdett. A sírásba bele is aludt. Éles csengetésre ijedt fel. A belső szobában a telefon inter- urbán türelmetlenül csengetett, csilingelt, Anya és lánya egyszerre rohantak felvenni a kagylót. Katalin volt fürgébb. Izgalmában alig tudta el re- hegni: — »Halló...-« — erősen a fülére tapasztotta a kagylót. Lassan, mintha hőkölne ment hátrafelé, aztán egészen megnyugodva állt a zsinór végén és akkor sem tette le a kagylót, amikor a központ már jelentette: — Csöndöle befejezte! Reggel hiába türelmetlenkedett Hilda. Katalin még tíz órakor sem jelentkezett, ellenben tizenegy óra felé Marosi érkezett kotorászni Katalin fiókjában. — Jó, hogv itt találom drága kartársnő. Katalinka elrepült Kálmánja után, az édesanyja hozta be a kulcsokat és valami kimutatást ajánlott a figyelmembe, ami Katalin kai- társnő szerint igen sürgős, de ennél is sürgősebb volt az utazás, úgy látszik a fátyol mégsem eladó. — Miket beszél maga, mi nem eladó? — mondta Hilda, de Marosi nem válaszolt, aktákkal r. kezében székében hátradőlve hintálta magát és szemét Hildára meresztette. Borsi Darázs József A lány ölében duzzad az aktateszed a különbözeti vizsgát, s táska. A fiú észreveszi. Szabó Iho'vn ......................................................................................................................................................sin..................mini C enbtc a székéim
