Tolna Megyei Népújság, 1960. december (10. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-04 / 286. szám

IRODALO M

'Thm-étöet

NÉPMŰVELÉS

*

Met a szekéren

Az eső egy hétig esett. Tegnap este az öregek már az özönvizet emlegették, de hajnalra kiapadtak az égi csatornák. Minden süppedős és lágy, mint az érett asszony húsa. Az országút szélén kanyargó ösvényen néhány elkésett, bátyus menyecske kacsázik a hetipiacra. Néha feltűnik egy-egy ünneplőbe öltözött parasztember, vagy iskolába ka- rikázó diák, és ritkábban, hangos tülköléssel, az utat szegélyező fákig sáros vizet fröccsentő teherautó.

Az ember úgy ül a szekéren, mintha az övé volna itt minden, még a városka felett ékeskedő várrom is. A hátát egyenesen tartja. Nem is ül a szekéren, hanem ágaskodik, pedig a dereka már alig bírja. A szekér kereke néha kátyúba zökken. Ilyenkor ritka szálú, rőt bajusza szélét a fogai közé harapja, de a dereka se rándul. A kezében illendőségből ostort lógat. Szekérhez, lóhoz ez is hozzátartozik, mint asszonyhoz a divat. A lovat nem üti, pedig szedetné, ha gyorsabban kocogna, és az ő szekerének kerekei is úgy csapnák a sáros vizet, mint a teherautó.

Nehéz a teher, s Jónás Ferenc megbecsüli az új jószágot. Két napja vette a vásárban. Ez a deres, fényesszőrű ló tulajdonképpen számára most az egész világot jelenti. Ez az első ló, amely a füle hegyétől a patájáig az ő tulajdona. Az övé, s ebben az egyetlen szóban benne van az ember, a ló, a szekér, s az egész világ.

Jónás bámészkodó tekintete megakad egy gubás, nehézjárású emberen, aki jóval a kocsi előtt, az országút tócsáit kerülgeti. Jónás nézi, mereszti a szemét, tíe nem tudja kitalálni, hogy ki ballag előtte, pedig a járása ismerős.

— Sebaj! — gondolja — mindjárt befogjuk...

Rácsap a lóra és felszisszen, mintha a saját bőrén csattanna az ostor csípős vége.

A ló nekirugaszkodik.

— Engedelmes jószág — morogja Jónás elégedetten, és a szemeiben büszke, csillogó gyöngyök bugyborékolnak. Ez igen! Ez az igazi! Alatta a szekér, előtte a ló. Innen, a szekér tetejéről még a felhőknek is más a színűk. Az a gubás ember is milyen kicsi, s milyen ügyetlenül kalimpál az úton.

Egyik kezében az ostort tartja, a másikban szorosan, kackiá- san a gyeplőt, ahogy valamikor a parádéskocsisoktól látta. A deres ina megfeszül, és az izmok — mirt apró, játékos halak a tó vizében — vilióznak a bőr alatt. A szőre fénylik a nedvességtől, hátáról vékony patakokban csorog a verejték, de Jónás Ferenc nem látja, nem nézi, csak a gubás embert az országúton, akit utol kell érni. Ismét rácsap a lóra. Még egyet suhint. Már közel jár az ismerős járású mögött, mindjárt megszólítja, innen a bakról, a zsákok tetejéről, és csak egy pillanat kell, az az egy pillanat, hogy elcsípje szemében az irigység villanását.

Néhány lépésre van a gubás ember, Jónás hangosan köhög. A másik megáll, visszafordul. A szekér beéri, Jónás megismeri, hiszen ez a Bíró, a szövetkezet csősze. Majdnem a szájára szalad hirtelen, hogy: no, mi az, csak gyalogosan a sok ló mellett, de visszanyeli az élcelődést, és kedélyesen az öregre köszön.

— Adjon isten!

— Adjon... — biccent a csősz, és egykedvűen ballag a szekér mellett. Néhány lépés után felnéz és bosszantja, hogy Jónás méltóságteljesen pöffeszkedik a szekér tetején, de önmagában mindjárt el is mosolyogja a bosz- szúságot. Hallotta, hogy Jónás két napja lovat vett. Hiába, ilyen az ember, újdonság neki a szekér, meg a ló, r.em tud betelni vele.

Jónás zavarban van. Felajánlaná, hogy a csősz üljön mellé a szekérre, de nehéz a teher. Pedig minél tovább hallgat, annál inkább zavarba jön. Jó lenne felültetni. ide maga mellé. Legalább kibékülnének, mert amikor az öreg legutóbb eljött hozzá agitálni, hogy lépjen be a közösbe, az első mondatok után ajtót mutatott neki. Az meg különösképpen elégtétel lenne, hogy mégis az ő szekerén kocog a városba.

Jónás féloldalt lehajol a szekérről, hogy a másik meg ne sértődjön, és leszól:

— Későre marad a tél.

A csősz bólint, de tudja, hogy a másik mindenről szívesebben beszélne, mint az időjárásról. Bolondos kedve támad, hogy felbosszantsa Jónást. A ló mellé lép, s együtt ballag a jószággal, ösz- szehúzott szemekkel figyeli a ló lábait, az inakat, a ki-behullám- zó bordákat, a fejét, azután rásimít a szőrére. Utána megnézi a tenyerét. A ló hasa alá pislog, görnyedve megy, úgy vizsgálja.

Jónás kedvetlenül feszeng a zsákok tetején. Nem tudja, mit akar a csősz. Minden mozdulatát figyeli, és egy pillanat alatt átvillan benne az elhatározás, — ha az öreg egyetlen rossz szót mond a lóra, az ostorral a nyaka közé sóz.

A csősz felnéz.

— Jól húz? — kérdi.

— Látja — vágja rá Jónás bosszúsan és megmarkolja az ostor nyelét.

— Csak nehéz neki a szekér.

— Nehéz? — és Jónás szemében dacos láng lobban. Hirtelen nem tudja, hogy a csősz szánakozik-e, vagy gúnyolódásra szánta, amit mondott. Hogy nehéz a szekér? Ennek a lónak? Ö, de szívesen ráhúzna, hadd vágtasson, vigye, repítse a szekeret, és akkor maradna csak igazán tát- va a szája ennek a tolvajtleső- nek, de Jónás tehetetlenül csak a fogait csikorgatja.

Biztosan azért beszél — gondolja bosszankodva, — mert kiadtam a múltkor az útját. Hát mit akar ez a vén gubás? Közös, ahol az embernek nincsen sajátja? Hát van ennél szebb dolog a világon, minthogy itt ül a saját szekerén, a saját lova húzza, és a saját földjén termett krumplit viszi a városba? Itt ül a szekéren, ha akar, visszafordul, ha akar tovább megy, vagy megáll. Mindent tehet, mert ebből a világból ez a darab az övé.

A csősz megint felnéz. Látja, hogy Jónás arca komor, és elgondolkozva nézi a ló hátát. Megsajnálja, és engesztelőén kérdi:

— Mennyiért vette?

— ötezerért.

— Szép summa — bólogat az öreg, majd akaratlanul is kibuggyan a száján. — De hát egy ló, az egy ló. Annyi, mint a konyha szoba nélkül.

Jónás felkapja a fejét. Megérzi, hogy ez kihívás. Bosszankodik, mert bánja a nagy buzgó- ságot, amellyel a csősz után nyargalt. Bágyadtan, csak azért, h ;g válaszoljon valamit — odaveti a öregnek:

— Egy után iön a másik.

— Ha jön — morogja kajánu a csősz, s még mosolyog is hozzá. Biccent, mint amikor Jónás utolérte, mutatóujját a kucsmájához böki. Fürgén átugorja a árkot, s rátér a gyalogösvényre

Jónás szívébe markol a kese rűség. Úgy érzi, hogy nagy-nag mozdulatlanság ölelgeti a tája Mintha a szekér is egyhelyben állna, a ló is — akár a szobor megmerevedett. A csősznek s mozognak a lábai, de mégis űgj siklik a fák mellett, mint a szél űzte füst. Nem is szaiad, hanem száguld, már alig látszik a gu baja.

Jónás szeretne utánakiáltan A fülébe harsogni, hogy ez szekér, meg a ló az ő számár szabadságot, boldogságot, min dent jelent. Nem érti a csősz, többi sem érti, és ha a szívé elébük tárná, akkor sem érte nék, hogy neki ez a ló minden Hogy erről álmodott húsz esztendővel ezelőtt, kamaszkorában, amikor esténként a kazlak tövében a csillagokat számláló cse lédgyerek szívéből kiszakadt sóhaj. Nem értilt. hogy titokbar mindig arról ábrándozott: egy szer, majd egyszer vesz egy lovat, fényesszőrűt, dereset, épper olyant, mint ez, a szekér elüti Húsz esztendeig várt erre a lóra mint meddő felesége az első gye rekre. Húsz esztendeig csak né mán a szájába harapott, ha szomszédok lovait látta, hús esztendeig üres zsebbel járta vásárokat és sóvárogva bámész kodott az eladó lovak körül.

Nem, nem értik. Ez a nehéz járású csősz se. Gúnyoros, hety ke tekintetéről minden vissza pattan. Nem értik...

Az ember meggörnyed a sze kéren, most nem olyan délceg tartása. Az öröm gyöngyei se bugyborékolnak már a szemében Behúzott vállakkal, a feje búsar a mellére bukik és a ló izmai pattanásig feszítve húzza a szekeret a városka szélső házai kő zött.

Mire a piactéri reformátu templom tornyában a harangol délre kondulnak, Jónás már túladott a szekér krumplin. A: üres zsákokat a kocsiderékbar kupacba hányta, és most ciga rettázik.

Jónás derűsen nézelődik. csőszt már elfelejtette, tekintetével ismerősöket keres, de a közelben csak idegen arcot lát Csalódottan, nagy ívben elpöc köli a cigarettavéget. Tanácstalanul ácsorog, még arra is gondol hogy talán jólesne egy nagy- fröccs, de nincs kedve a kocsmába menni.

A ló hátáról lehúzza a pokrócot. Az állat szőre csatakos mintha megázott volna. A bordái között az oldala behorpadt. Jónás gyanakodva nézegeti, tapogatja, kifeszíti a szákát, belenéz a nagy, kifejezéstelen szemekbe. — Kedveskedve rábiccent a lóra mintha értené.

— Hazamentünk?

Beköti az istrángot, felül r szekérre és elindul haza.

Befordul a főutcába. A gyógyszertár előtt meglátja az őrei Bírót, amint éppen a szövetke zet szekerére kapaszkodik. Jónás homlokán felhő suhan át. — Megrántja a ló szájában a zablá és elkocog a másik kocsi mellett

(Folytatás a 6, oldalon.)

A 160 éves Vörösmarty

A »fiatalság tündéror szaga» nyílt ki előtte Börzsönyben, ahogy a Széplak megragadó bevezetésében visszaemlékezik s a hódoló sorok nemcsak a Völgység költői vidékének szólnak, hanem annak a gondtalan fiatalságnak, amelynek két állomása Börzsöny és Görbő. »Utóbb, ha sorsunk nem zavar meg, készen leszen a koszorú fejünkre« — írta ezekben az években Klivényi barátjának s az a négy esztendő, amit Tolnában töltött, a fiatalság gondtalan idején túl a költői felkészülés esztendeje is.

Vörösmarty tudatosan készült pályájára, s a kor, amelyre felkészülésének évei esnek, már a reformkor kezdete. Az ország egyre jobban sürgeti a nemzeti múltat feltámasztó eposzt, s érthető, ha a fiatal költő figyelme is erre irányul. A kellő ösztönzés sem marad el, bonyhádi barátai, Teslér és főleg Egyed Antal, mikor megismerkednek a Zalán első soraival, állandóan biztatják. Mindkettő félben- maradt tehetség, még Egyed is

Megjön az éj, szomorún

Elnyugszik s a fél föld

Fölver az elmúlt szép

Amikor elhagyta Tolnát, már kiforrott, érett költő volt, de pályája további állomásain is szívesen fordult vissza az ifjúkori élményhez, amit nemcsak egy romantikus szerelem tett felejthetetlenné, hanem

beéri fordításokkal, amikor rájön, hogy költői vénájábő másra nem futja.

A Tolna megyében töltőt négy esztendő termésben is gazdag. 1824-bén Zádorhoz ír önéletrajzi levelében felsorolja itt készült műveit: »1821 ben írtam az Ypszilon háború két felvonásban, megjobbítottam 1824-ben, 1821—22-ben írtam Salamon 'szomorújátéko jambusokban, öt szakaszban

1822- ben írtam a Hűség diadalmát hexaméterben és jambusban, öt szakaszban

1823- 24-ben írtam Zalán futását mintegy 11 hónap alatt

1824- ben írtam az Elkeseredet deákot három szakaszban, folyo beszédben, mint az Ypszilon háborút«.

Vörösmarty jegyzéke termé szetesen nem sorolja fel a kisebb verseket, s ha ezeket is hozzávesszük ezeknek az éveknek terméséhez, a négy esztendő valóban gazdag munkássága áll előttünk. A Perczel majd a Csehfalvay családod betöltött munkaköre sok szabadidőt hagyott s amint a Za- lánból tudjuk:

feketédnek az ormok, az élet, lesz nyoszolyája, de engern tettek gondja.

korának minden irodaim becsvágyát megvalósító eposza is. Mert a Zalán határjelző alkotás, s ő tudta, hogy a nagy mű önmagában is belépőjegy a halhatatlanságba.

Cs. L.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY:

S z é p 1 a k

(Részlet)

Téged is, Óh Völgység, az idő kiragadjon-e tőlem. Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne terólad?

És a neved zendül, nagy késő korra lejutván,

Senki ne tudja, hogy oly szentié lett tájad előttem? Hogy fiatalságom tündérországa te voltál?

Halmaidat koszorúzza bor ág, koszorúzza tetődet Százados erdőség; köztök mint égi maradvány,

Nyúlnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők;

Olt mikor elfáradt testem nyugalomra hanyatlik, Lelkem az ifjúság képét öltözve magára.

Ábrándozva bolyong egyedül a csörge pataknál S szárnyain ismét a szerelemnek hordja bilincseit,

S hordja szelíd kötelét elomló szőke hajaknak.

Álmaiból virradnia haj! mért ke!le, miért kell Megsiratott szép völgy! szemeimtől messze maradnod. Hogy soha többé víg hang dallód ajkára ne keljen.

És legyen a dalban m'nden szava, mint szíve, oly bús? De te nevezve maradsz kedvemben, búmban, egyenlőn Legkésőbb napomig, s mely tájadon őrzi regéit.

Állni fog emlékeim közepeit a széplaki bús rom.

A szép leány

(1828)

Hó, vagy hab, vagy csillag rémlik Ott a völgy ölén?

Nem, nem, más az: amit véltem. Csalfa tünemény.

Hónak, habnak és csillagnak Nincs fodor haja:

Szép lány fürdik a patakban S a szép lány haja.

Mily csábító mozdulattal Hajtja meg fejét.

Kis virágot tart kezében,

Parti növevényt.

Játszva súg a szél fülébe Kedves titkokat,

Játszadozva hajt fejére Rezgő ágaka*.

Ág ha volnék, meghajolnék Én is, szívesen,

A szellővel rálehelnék Titkon, édesen.

Gyenge tagjait csókdossák Fürge haifiak;

Rá bámulva meg-megáll és Nem zúg a patak.

Hajh! magam is beh megállnák Volnék csak patak!

Vagy bár köztetek lebegnék, Boldog haifiak!

Kis hal lenni meg nem szűnném Míg ő ott mulat.

Csókkal é!nék, csókban lelném Szép halálomat.

Vagy mi ez? Hah hogy szemeim így megcsaltanak!

Hozzá képest, a mi szépnek Látszott, holt alak.

S mennyivel szebb más élőknél Árnyék képzete:

Annyival szebb árnyékánál Élő termete.

Mert csak képe termetének És árnyéka az,

Mely a vízben habnövésű Lányként hajladoz.

0*t a parton andalogva Fenn áll szebb maga:

Ö a szívnek, szerelemnek Tündér csillaga.

A Gutten berg-albumba

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napfény nem terem áltudományt:

Majd ha kihull a kard az erő zak durva kezéből S a szent béke korát nem ezudarítja gyilok:

Majd ha baromból s ördögből a népzsaroió dús S a nyomorú pórnép emberiségre javul;

Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával És eget ostromló hangokon összekiált,

S a zajból egv szó válik ki dörögve: »igazság!«

S e rég várt követét végre leküldi az ég:

Az lesz csak méltó diadal sz ".módra, nevedhez Méltó emlékfelt akkoron ád a világ.