Tolna Megyei Népújság, 1960. december (10. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-23 / 302. szám
1960. december 23. TOLNA MEGYEI NEPÜJSÁG o t> (^emjúlák Az újvárosi szövetkezeti gazdák szerint: Az most Szekszárdon a legfőbb feladat, bogy a parasztság egésze térjen rá minél előbb a szövetkezeti útra Az elmúlt napokban Szek- szárdom több száz egyéni gazda lépett a termelőszövetkezeti útra. Az újdonsült alsóvárosi szövetkezeti gazdák már azt tervezik, hogy milyen módon alakítják ki a közös gazdaságot, miként kezdik el a kollektív munkát. Ezúttal azonban nem alsóvárosi parasztokkal beszélgettünk, hanem újvárosban kerestünk fel néhány olyan gazdát, aki az elmúlt napokban lett szövetkezeti tag... Érkezésünkkor az őszhajú Taksonyi János bácsi éppen venyigét rakott le a kocsiról. Mint vendégeket szokás, illő ’módon fogadott bennünket, abbahagyta a munkát és beszédbe elegyedtünk. Az 1919-es tanácsköztársaság utáni időkkel kezdte mondókáját János bácsi. S utána hallatlan memóriával emlékezett a három évtizeddel ezelőtti szekszárdi szövetkezetre. ■— A szegényemberek, akik a Nagyatádi féle földosztáskor kaptunk egy-két hold földet, szövetkezetbe tömörültünk. A szekszárdi járás 14 községéből 4000 szegény paraszt volt tagja a földbérlő szövetkezetnek. Akkor nem segített bennünket az állam semmivel. Nem kaptunk gépeket, kedvezményeket, sőt a föld után is bérletet fizettünk az államnak. Közösen mégis könnyebben boldogultunk, mint a sok törpe-! birtokos külön-külön. Saiát filléreinket adtuk össze, amiből Jó- zsef-pusztán, meg Ózsák-pusztán kutakat, utakat építettünk. Va- gontételben hozattuk a műtrágyát közösen, mert így olcsóbb volt, meg amit el tudtunk, jobban mondva el kellett adni, közösen értékesítettük — kezdte a történetet Taksonyi János bácsi, de csakhamar a mához kanyarodott. — Tudja, annyit vívódtam én ezekben a napokban önmagámmal, hogy ezt nehéz lenne elmondani. Nem tartozom már az ifjú Generációhoz, a megszokott életformát nehéz felcserélni újjal. De én is beláttam, hogy ma már a megye parasztságának több mint 80 százaléka szövetkezetben van, nekünk is erre az útra kell léoni. Meggyőződésem, ha a szövetkezetben jó irányítók lesznek, ha a tagsáv jól dolgozik, akkor ott is megtaláljuk számításunkat. — Hogyan képzeli el a következő lépést? — kérdeztük. — Pontos választ erre most nem tudnék adni. Hallottam már több újvárosi gazdatársamtól, hogy vannak, akik a meglévő Béke Tsz-hez akarnak csatlakozni, amit jónak is tartok, mert ott már megvannak a gazdasági épületek. Hallottam már azt is, hogy mások új szövetkezetei akarnak itt az újvárosban. De mindez még nem eldöntött, majd a többség határoz ebben is. Szerintem az most Szekszárdon a legfőbb feladat, hogy a parasztság egésze térjen rá minél előbb a szövet- kezetí útra. Majd akkor összeülünk a város vezetőivel, megállapodunk abban, hogy mit tegyünk a következő lépésként Beszélgettünk mi mór arról is, hogy mi lesz a szőlőkkel, a jószágokkal, meg egyébbel. De mindezt csak majd akkor tudjuk tisztázni, ha mindenki belépett — fejeztük be beszélgetésünket Taksomyiéknál. Föglein Mihály portájára alkonyaikor értünk. A gazda és népes családja a jószágok etetésével foglalatoskodott. Neki "is feltettük a kérdést, hogy mit tart most legközvetlenebb feladatnak. — Én már eldöntöttem, hogy tsz-tag leszek. Szerintem teljesen értelmetlen húzni-halasztani a belépési nyilatkozat aláírását. Ezt mondom a cimboráknak is. Hiszen rengeteg feladat lesz a tsz megalakulása után a tavaszi munkák megkezdéséig. Én is azt tartom legfontosabbnak, hogy minél előbb fejeződjék be Szekszárdon a szervezés. Az újvárosi szövetkezeti gazdák többsége ezt a nézetet, vallja. Kifejezésre jut ez abban is, hogy többen azok közül, akik tegnap még a szó szorosan vett értelmében egyéni gazdák voltak — ma már okos szóval is segítenek gazda társaiknak a döntésben. A TÉLI ÉG ALATT olyan a mi utcánk, mint egy gyantaszagú aprócska fenyőerdő. Most ebben az »erdőben« a gyereknép a főszereplő. A karácsony közeledte összegyűjtötte a távoli nagyerdők üdezöld fenyőinek apró képviselőit, a kirakatba szaloncukor-csodákat, csillogó arany- és ezüstszálakat tétetett, de a gyermeksereg most még csak szemlét tart. Pedig a fényesség-édesség mellett a babavilág is készenlétben áll. Tízszer a kezem ujján meg tudnám számlálni utcánkba érkezett képviselőit a messzi fenyveseknek, ám ha behunyom a szememet, csak a fenyők leheletét érzem; s a járda mentén annyi a fehérhamvú ezüstfenyő, a bozontos ágú lucfenyő, és apró fák, és fellegekig nyúlók, sűrű leve- lűek és ritkáságúak, hogy egy óriás fenyveserdő orgonazúgását vélem hallani a hegyekről érkező szélben. Ilyenkor december-tájt a legcsodálatosabb és legtitokzatosabb a fenyőerdő. A hegyek, a kertek, a frissen szántott mezők, a latyakos utak és az elnéptelenedett venyigés dombaldalak mind szürkék, feketék és egy kicsit szomorúak, csak a fenyőfák, a roppant örökzöld erdőség vidám, s látása szelíd örömöket gyújt szívünkben. Egyetlen évszak sem ébreszt akkora szomjúságot bennünk s valami fájdalmas nosztalgiát a zöld erdő iránt, mint éppen ez a téleleji, rövidülő nappalok korszaka. AZ OTTHON, A SZERETET, a meleg kályha körüli csendes olvasgatások, beszélgetések pedig a családi összetartozandóság örömét ízleltetgetik velünk, s velük a megelégedettség, a boldogság kedves szépsége hullámzik: Az ajándékok áradásáé, a diós- és mákoskalácsoké, piskótáké, habcsókoké. Pecsenyéstálak telnek, kocsonyástányérok sokasodnak, könnyű sálak, színes kendők, bársonypapucsok, töltőtollak érkeznek. Az örömszerzés, s a kapott öröm édes íze húz át a gyantaszagú csöndön. A fenyők ígérik, hogy szelíd ünnepek kedves örömei érkeztek általuk. Amint estévé változik az alkonyt borongás, a fenyőfák egyszerre megindulnak, az utcáról hömpölyög szét a gyantaillat, s mint valami láthatatlan felhő felmegy a lakások zugaiba, egészen a szívekig és ad mesélő kedvet, ajándékozási készséget, és elaltatja a forró indulatokat. A fenyőfás, gyertyafényes decemberi estékben gyökereznek a nagy békességben fogant elhatározások eredményei, ilyenkor csodálatos kapcsolatok szövődnek mezeink, szőleink, kertjeink tennivalói, és mi körénk. A munkából jöttünk s a munkába tartunk, a hajlékunkba érkezett fenyőfa gyertyafényében csak megpihenünk, hogy annál nagyobb akarással, és igyekezettel lássunk majd az eltűnő ünnepek nyomában, sokasodó munkánkhoz. A FELDÍSZÍTETT FENYŐFA, bennünket, falusi embereket, és városi embertársainkat is nem csupán az ünnep jelenlétére emlékeztet, hanem eszünkbe juttatja, hogy december elmúltával, az új esztendővel a tavasz híre is megérkezik s amiben az őszi eső megakadályozott, azt a tél múlásával, gyöngülésével kettőzött szorgalommal kell majd pótolni. Az estében hazatérők beszélgetnek, egynek-egynek aprócska vagy nagyobb fenyőfa remeg a vállán, vagy a hóna alatt. Lassan száll a gyantaillat. Már ragyognak a csillagok, s a holdsarló is megjelent az égen. Ajtók nyílnak s az eltűnő fenyőfák, nyomában a legszebb zene; gyermekkacagás hallatszik. BORSI DARÁZS JÓZSEF A Dalmandi Állami Gazdaság dolgozói 240000 liter tejet, 148,5 vagon élelmiszerárut és 265 vagon kukoricát termeltek terven telül Megyénk legnagyobb mezőgazdasági Szocialista üzeme a 12 000 hold szántófölddel rendelkező Dalmandi Állami Gazdaság. A jól jövedelmező nagyüzemi gazdálkodás feltételeit nagyszerűen kialakították az elmúlt tíz évben a gazdaságon belül. Vannak jól képzett szakemberek, nagyüzemi épületek, modern gépek és csaknem az egész gazdaságot behálózza a kisvasút. Mindez persze sok pénzbe került az államnak. De megérte. Ebben az esztendőben az időjárás általában kedvezett a mezőgazdasági termelésnek. így a Dalmandi Állami Gazdaság dolgozói nemcsak azt a mennyiségű árut termelték meg, amit a terv előír, hanem jóval többet. Any- nyival többet, ami csaknem teljes egészében fedezné a gazdaság összes dolgozóinak évi élelemszükségletét. Cukorrépából például 416 vagonnal termeltek terven felül, amiből 51 vagon cukrot lehet készíteni. Ez nem egy, hanem több évre fedezné a gazdaság dolgozóinak évi cukorszükségletét. Kenyérgabonából, annak ellenére, hogy a terület 124 holddal kevesebb volt a tervezettnél, 2475 mázsát termel tek terven felül, ami szintén kitenné a gazdaság dolgozóinak évi szükségletét. A közepesnél magasabb volt a termés burgonyából is. Bizonyítására elmondjuk, hogy 180 holdon 63 vagonnal többet termeltek, mint az év elején számították. A gazdaság főbb növényei közé tartozik a kukorica is. Árukukoricát 2506 holdon termeltek. Az előírt 17 mázsa helyett (májusi morzsolt értendő) 23 mázsa 60 kilót takarítottak be minden holdról, ami a gazdaságban rekordnak számít. Ennek alapján szemeskukoricából is 265 vagon volt a terven felül termelt mennyiség. A növénytermelési üziemág összességében is túlteljesítette tervét Főbb élelmiszerekből — mint ahogy fentebb elmondtuk — 138 vagonra valót adott a gazdaság terven felül. Legfőbb szemesta- karmánybóí — kukoricából is — túlteljesítették a tervet^ A Dalmandi Állami Gazdaságban ugyanis a növénytermelőkhöz hasonló szép eredményekkel dicsekedhetnek az állattenyésztők is. Hízómarhából 16, hízott sertésből pedig 26 százalékkal adtak többet a tervezettnél. Ez összesen 950 mázsa húst tesz ki, ami szintén elegendő lenne egész évben a gazdaság dolgozóinak. Jónak mondható a tejtermelés ez évi alakulása is. Míg 1953-ban a Dalmandi Állami Gazdaságban 2411 liter volt az egy tehénre jutó évi tejtermelés, addig az idén 3300 liter tejet fejtek, illetve fejnek az év végéig egy-egy tehéntől. Tejtermelési tervét a gazdaság 17 százalékkal teljesíti túl, ami 240 000 liter tejet tesz ki. Megkérdeztük a gazdaság főkönyvelőjét, hogy előreláthatólag forintba átszámolva, mennyivel lesz több bevétel a tervezettnél. Azt a választ kaptuk, hogy több- millió forinttal. Békegyűlés Az ázsiai—afrikai szolidaritási hét keretében jólsikerült békegyűlést szervezett december 21-én este a Hazafias Népfront dalmandi bizottsága. A termelőszövetkezet tagjai és a gépállomás dolgozói szép szám mai vettek részt a gyűlésen, amelyet dr. Domer Ferenc községi orvos, a népfront helyi elnöke nyitott meg. Ezután Hunyadi Károly orDalmandon szággyűlési képviselő, a Hazafias Népfront megyei titkára tartott előadást. Az egybegyűltek nagy figyelemmel hallgatták Hunyadi elvtárs beszámolóját a gyarmati népek felszabadító harcairól és az imperialista gyarmatosítók mesterkedéseiről. Az esten részt vett Tóth János megyei tanácstag is, aki beszámolt választóinak tanácstagi munkájáról. Thiery Árpád: Feliratok egy törtonetoez 12. Az elnök visszaguggol a kályha mellé. Előhúzza a baltát, aprófát hasít. Keze váratlanul megáll a levegőben és Szűcsre néz, aki homlokával az asztalt támasztja. — És én holnap is, meg jövőre is kijárok majd a határba hajnalonként, amikor még alusztok és keresem azt a valamit. Addig keresem, amíg megtalálom, vagy meghalok. És lehet, hogy néha ezután is belegázolok majd a vetésbe ... Szűcs az öregre néz. Kínlódva, sápadtan a szomorú, öreg szemekbe. — Még mindig azt hiszi, hogy én is kiabáltam? Az elnök belehasít a fába. — Azt hiszek, amit akarok, de egy biztos. Hogy engem csak agyonütni lehet, de ezt a közöst szétugrasztani nem. Én erre tettem fel az életemet, én erről nem is veszem le. S aprítja az öreg a fát. Szakítja, nyers, öblös nyugalommal. Szűcs csendben feláll. Minden lóg rajta. Az arca, a ruha, a keze és a szégyenkezés. Lépte imbo- lyog, hullámzik a padlón. Az elnök mellé guggol. Hűséges, kék kutyaszemekkel. — Az apósom bort hozott az este — nyögi halkan, és a keresztbe hulló aprófát a kályhába készíti. Negyedik felirat SÖS ANDRÁS — Kisüstit? kérdezi a kocsmá- ros és már nyúl a hosszúnyakú üveg után. Sós gondolkozik. Nézi a kocs- máros levegőben álló kezét, aztán a fejét rázza. — Nem. Fél liter somlait... meg egy poharat. A kocsmáros kiméri az italt, lecsurgatja az üveget, azután Sós a sarokba ül. Megtölti a poharat. Kiissza. Újra megtölti. Kiissza. Mellében hintáznak a sárga aranygyöngyök. Inni kell. Cudarul, átkozottul, elrongyolódó torokkal, mert kifagy belőle az élet. Szájára az üveget és a maradék bort lehörpinti. Ül a léchíjas széken. Belül, csontos, barna melle alatt megálltak az álmok. Nem kerge- tőznek most, nem ugranak lepkekönnyűséggel a torkába. A keze szorítása is ernyed, mint az őszbe hulló virág. Az üvegért nyúl és mintha ködbe érne a keze. Visszahanyatlik, mint apja keze a halálos ágyon. Gombszemei behúzódnak a szemöldöktüskék mögé és úgy nézi a kocsmárost. Nem látja a kocsmárost. Csak az apját a deszkaágyon, aki kétszer jött vissza a temetőből. Bámuló szájjal hallgatta a száraz, kihűlő embert, nézte arcán az üres foltokat, a fénylő szemeket, a fogaira horpadt, sovány száját. És csak kuporgott az ágy mellett, halálbalépő apja és könny télén anyja között — gyámoltalanul, ég-föld között a levegőben. — Fiam, a földre vigyázz . . . meg anyádra... — súgta az apja. Az üvegért nyúl, de mintha ködbe érne a keze. Mert minden a föld miatt történik. Akár elszeretik az asszonyt, vagy csak egy gyereket szül, mint az övé. Mert a föld éltet. Akinek több van belőle, azé a hatalom. Szerda óta érzi az ősz sodrását. Különleges ősz ez, nem olyan, mint a tavalyi, vagy más. Nem ért az apró dolgokhoz. Csak a földet látja és az apját hallja. Mert kell a föld, mint a kenyér. Kellett akkor is, amikor az apja belement a földbe. A föld. A föld. A föld. Hatalmas darabban, látóhatárba nyúló szélekkel. Az üvegért nyúl, de mintha ködbe érne a keze. Meggyűlölt már mindenkit. Nem tehet róla. Irigyli a földet embertől, állattól, mindentől. Néha csak leroskad a szobába, egyedül és a semmit nézi, mert annyi minden van a semmiben. Onnan olvassa ki az órákat és a szavakat. Ö ebből a semmiből tanult. Akkor, amikor Sós Andriska volt, mint ezer más parasztgyerek. Egyformán nőtt fel a többivel, itt a hegy lábánál. Soványan, egésznapi karaj kenyérrel, útszéli eperrel, madzagostorral. Kemény apai verésekkel, csillagfényes, bolondos álmokkal és kábult, meleg éjszakákkal. Az üvegért nyúl, de mintha ködbe érne a keze. Tegnap beszélt az egyetemistával. Kiitta belőle a szavakat. Nem, ő nem öl. Az öreg Csabait is agyonüthette volna tegnap esta a tömegben. Ki kérné számon? De nem bírja a vért, csak a száraz, fehér erőszakot. Vér nélkül. Amikor verejték folyik az emberből, de szörnyűbb ez a vérnél. Száraz és mindig kedvetlen. És mindig fél a nyomorúságtól, az éhhaláltól. Mert ami az apjának sikerült, az a négy holdacska, az neki nem. A nyolcat is bevitte a szövetkezetbe, mert ment. Mert érezte, hogy nincs már itt föld* csak hatalom maradhat. Heteken át nem aludt. Viaskodott a fekete, gyűrött álmokkal, ötvenkettőt írtak akkor. Elvitt? a földet Csabaihoz. Szívében vitte minden hantját, s amikor aláírta a nevét, kiürült a lelke. Azóta üres. Mert legalább elnök lehetett volna, legalább át tudta volna lépni azt a szürke, kemény nézésű embert. (Folytatjuk.)
