Tolna Megyei Népújság, 1960. december (10. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-18 / 298. szám
LEÁNYOTTHON : : Csányi László t Az utca sarkán megálltak. A lány búcsúzni kezdett. — Ne kísérj tovább..: — Te apáca! — nevetett erőltetetten a fiú. A lány elpirult. — Nem vagyok apáca... — De igenis az vagy! — Azért, mert... — Azért is, meg ezért is. Nem bízol bennem. Nem hiszed el, hogy... A lány kissé megmerevedett. — Majd ha eljegyeztük egymást, akkor mindent elhiszek. — Ósdi felfogás! Látszik, hogy faluról jöttél. A városi lányok mások. — Akkor miért udvarolsz éppen énnekem? Keress magadnak városit! — mondta bosszúsra komolyuk) hangon a lány. — Ne haragudj te kis vadmacska... édes kis vadmacskám... — fordult mézédesre a fiú hangja és már vonta is magához a partnerét, hogy megcsókolja. A lány pillanatnyi habozás után odanyújtotta a száját. Végre is sötét van, és hátha * mégis jegyesek lesznek... Eny- nyit kell engedni. Nem lehet annyira elmaradni a világtól... Azután még visszaintett 1 és mosolyogva elindult egyedül a leányotthon felé. Ballonkabátjának gallérját összébb vonta a nyakán, mert a szél besüvített a sála mellett. Eddig nem fázott, de most egyszerre érezte, hogy hideg van. Nemsokára itt a tél. Pedig egyelőre nem vesz télikabátot. Ha csakugyan menyasszony lesz, akkor másra kell a pénz. A fiú egy kicsit utánanézett, azután sarkon fordult és eltűnt az estében. A lány belibbent a kivilágított kapun és sietve vette a lépést az emelet felé. A szobákból zaj és hangos beszéd csapódott a folyosóra. Kissé kedvetlenül állt meg az ajtajuk előtt. Nem szerette, hogy ilyen sokan alusznak együtt. No jó, ő nem néz le senkit.de azért vegyes társaság ez. Még cigány is van közöttük. És az a Micu! Az bizony jófajta. Nagyon ért a férfiak nyelvén... Végre rászánta magát. Lenyomta a kilincset és belépett. A beszéd váratlanul elhalkult körülötte. Sőt, mintha őmiatta minden megállt volna. Pedig egy perccel előbb még főztek, stoppoltak, vasaltak. Keverték a rezsón a tejben- darát és lefutott szemeket vizsgáltak a vasárnapi harisnyán. Jól látta. Most meg csak őt nézik mind, mintha valami odaragadt volna az ábrázatára. Vagy talán őróla beszéltek? Persze, pletykálkodni van eszük. Tudják, hogy komoly udvarlója akadt, azt irigylik. Nem csoda. Géza önálló iparosmesternek a fia. Azt csinálják a műhelyükben, amit akarnak. Persze, hogy ennek a társaságnak csurog a nyála egy ilyen vőlegény után. — Szia! — köszönt rájuk, hogy megtörje a csendet. — Szia! — szóltak vissza innen is, onnan is. Már az ágya szélén ült és enyhe csámcsogással rágta a rögtönzött szendvicset, mikor valaki odasündörgött hozzá, Maris volt. A fekhelyük távol esett, de a barátság azért ösz- szefűzte őket, hiszen egy faluból származtak ide. — Ettél már? — kérdezte Marist, mert hajlandó lett volna megkínálni. De Maris a fejét rázta. — Nem kell, már ettem. És mivel szótlanul állt mellette, ő kottyantotta ki a kérdést. — Mi újság? — Mondani akarok valamit. ■— Mondd! — Gyere ki a folyosóra... — Titok? — Ahogy vesszük... A többiek megint kicsit felfigyeltek Utálatos ez a sok tekintet! Úgy bámulják az embert, mintha rablógyilkos lenne! Bámulják Micut, ne őt! Kint a folyosón Maris körülnézett, hogy nem jön-e valaki, akkor kezdett csak bele. — Te Anci... Ugye megint a Gézával voltál? — Na és... Mit érdekel? — Tudod, hogy én jót akarok neked... Maris hangjában lappangott valami, ami elcsitította belső lázongását. Hagyta, hogy beszéljen. — Te Anci... Az a Géza nem hozzád való... — Ugyan már! Ne papolj mindig! — De igenis papolok! Annak van már egy menyasz- szonya... Nem mondta neked? A lány megkövültén nézett rá. — Ezt meg honnan szeded? — Tudom. Nem akartam neked addig szólni, amíg utána nem járok. Itt már mondogatták a lányok, hogy te csak úgy mellékesen kellesz a Gézának ... az igazi nem te vagy ... Azt hittem, hogy csak az irigység eszi őket, de hát nem hazudtak. — Bolondok vagytok mind ... — suttogta Anci kedvetlenül, de azért felrémlett benne valami. Csakugyan, a fiú sohasem akarta, hogy megismerje a szüleit. Hívogatta, csábítgatta hol ide, hol oda, csak éppen őma- gukhoz nem akarta meghívni. Aki el akar venni egy lányt, az másképpen csinálja. — Te ... engedtél már neki? — kérdezte Maris halkra fogva a szavát. — Még mit nem! De mondtam már, hogy ne érdekeljen! Kis csend szakadt közéjük. Azután Anci kezdte. — Hát nem bánom, mondd el, mit tudsz? — Géza menyasszonya egy üzletben dolgozik. A házmesterük adta meg, hogy hol. Bementem az üzletbe is és a pénz- 5 tárosnőtől megkérdeztem, hogy « melyik az a Kovács Terus. Nem : akartam vele beszélni, csak vé- ; gigmustráltam, azután kijöt- ■ tem... ; Anci elfelejtette tovább enni : a parizeres kenyerét. Maga sem ; tudta, mit higgyen. Ha Maris S nem lenne olyan, amilyen, most : nekimenne és megtépné. De ■ nem, Maris más, mint a töb- j bi... Maris nem hazudik ... 5 Egyszerre nagyon keserűnek ■ érezte a száját. Hogy el tud 5 romlani minden ... : — Hát... ne haragudj ... de | gondoltam, jobb, ha tudod... * Ha nem hiszel nekem, járj utá- : na ... j — Jó. Majd utánajárok ... — j válaszolta és hirtelen vissza- : csomagolta a papírba félig evett • vacsoráját. Ki a fenének van ■ étvágya ilyenkor? : Úgy mentek vissza, szótlanul ; a szobába. A lánvok már vetet- ■ ték az ágyukat, feküdni készül- • tek. Reggel korán kezdődik a : malterhordás. Mikor beléotek, ■ azért nem felejtettek el kicsit rájukpillantani. Anci félve hor- ■ dozta körül a tekintetét. Úgy ■ gondolta, hogy nevetnek rajta. : Különösen Micu De csodálatos- ■ képpen nem nevetett senki. ! Mintha egyszerre nem ellensé- : gei lennének, hanem barátai. ■ ■ ■ Sőt, éppen Micu odament hoz- ; zá egy zörgős staniclival és elé : be tartotta. } — Vegyél! — mondta ellent- ! mondást nem törően. Anci belenézett a stanicliba. ■ Apró, formás savanyúcukor volt : benne. Már-már el akarta tolni, ■ hogy — nem kell, de azután ■ meggondolta magát. Kikotort : egy zöld szemet és minden ere- ■ lét összeszedve elmosolyodott. : Úgy suttogta, keserűen moso- ; lyogva: — Köszönöm! Szabó Ibo’va ®Ä0,¥Ä ü Yü® !MI!iħ VERSEK FELELET Angyal és ördög, hidd meg, nem ví értem. Mindent, amit lehetett, lemértem. Nem miattad s nem néked. Amit tettem, csak rész a részben. De most lehetetlen, hogy ne mondjam, ne ismételjem újra, mert minden tettnek jövőbe visz útja és nem mindegy. Neked sem. Úgy hiszem. Ne mondd mindennek, ami semmi sem. Neked csak szó. Nekem gránit-titok, de néha érzed, él és élni fog. Neked sejtelem, nekem végtelenség, nem szójáték, rím, festék és ügyesség, hanem több s most már jól tudom, megérte, ezt kéri számon öregapám bére, ki altiszt volt. s míg reggel-este leste az urak szavát, sírba görbedt teste. És benne van, a világba kiáltom, minden szavamban ott él cseléd-ángyom, a másnak munkált rög, a nincstelenség, az őszi ködök, hajléktalan esték, hogy szégyen mar, mert fűtött otthonomban tanú vagyok csak, ki velük-egy voltam. Gyűlik az ősz a Bartina felett. Tudom s megmértem, amit lehetett. Hullik a hajam. Évgyűrűk sötét foglyaként mérem napom börtönét, de jól tudom, m'nden tett: végte’enség, hogy szavaink a világot vezessék, s azt is tudom, hogy mi volt, megérte, nem síró krajcár, öregapám bére, nem pélva-szó. de okos tett, amely a tiszta szándék szavával felel és kérdez is — te vagy a felelet! azt visszhangozza, soha ne feledd — mit is mondhatnék egyebet neked? VERS Hazatalálsz még, szerelem? Köd lengi be a tájat és a csillagszemű szeretők szállnak a gyémánt fényben. A Nap s Hold mutatja útjukat. Lassan az este közeleg, de a sűrű homályon is áttűz a boldog otthonok tiszta s meleg igézete. Hazatalálsz még, szerelem? : ■ (Folytatás az 5. oldalról.) életük minden rezzenését hírül adták egymásnak, s ha együtt voltak, alig vettek tudomást a másikról, de ha valamelyik távol volt, az a nap aztán elveszett... Az asszony nevenapján a férfi kicsit szótlanabbul bandukolt mellette, mint máskor. Nem is állhatta meg, hogy szóvá ne tegye: — Mi baja van ma este? Bántja valami? — Nem... Azaz, hogy... szeretnék valamit mondani. — Tessék. Tudja, hogy szívesen meghallgatom... — Magának ma a névnapja van. Én virágot nem veszel:, mert az elhervad. Ékszert nem vehetek, mert maga asszony, meg az drága is. De van itt valami, ami ha akarom nipp, ha akarom emlék, ha akarom ajándék, ha akarom jelkép... — Kíváncsi vagyok rá... — nézett fel az asszony, s érezte, hogy nagyon örül a figyelmes megemlékezésnek. Annál nagyobb volt a megrökönyödése, amikor a férfi az aktatáskájából előhúzta a csomagolás nélküli nippet, ezt a fekete bálványféleséget. — Tessék... És boldog névnapot... és még valamit... — Hallgatom — vette át az asszony a szobrocskát. — Amíg ezt a bálványt őrzi, engem őriz, amíg ezt szereti, engem is szeret... Zavartan, gyorsan cigarettára gyújtott, s amikor megszólalt, már a holnapi termelési értekezletről beszélt. Soha a szeretet szót ki nem mondta többet sem az egyik, sem a másik. * Két év után a férfit áthelyezték magasabb beosztásba. Már csak nagyritkán látták egymást, és akkor is mindig véletlenül. Egyik este, szeminárium után egyedül sietett hazafelé, amikor váratlanul szembe találkozott a férfivel. Mielőtt még meggondolhatta volna, amit mond — kiszaladt a száján az első gondolat szavakká fogalmazott öröme: — Megvan ám még a kis bálvány... Őrzöm. A férfi egy pillanatra elcsodálkozott. aztán únott hangon szólalt meg: — Ja, az a fekete marhaság? Ronda giccs... Nem emlékezett rá, hogyan is ért haza. Fekete, fájó üresség kongott benne. Tudta, hogy ez nem szerelmi csalódás, hiszen nem volt szerelmes. Annál is rosszabb. Csalódás az emberségben. * Otthon megnézte a figurát még egyszer. — Valóban giccs. Ronda giccs... * Idáig jutott ma este az emlékezésben ott a lámpa alatt, szemben a kis fekete bálvány- nyal, amikor csengettek az előszobában. Megjött a kislánya, megismerte csengetését. Felállt, hogy ajtót nyisson. Elment a kombináltszekrény előtt és amikor közelről is a szemébe nevetett a csúf kis állat, megfricskázta. Az lebukfencezett a magasból, és odahullt a lába elé. Ott törött ketté. MINDENFÉLE JEGYZETEK A csend települt közénk harmadiknak. Már anyaggá vált s árnyékot vetett. Tudtam, gyümölcsös nyaram lassan itthagy — vártunk s hallgattunk. Lassan este lett. Hiába szórnám szélbe titkainkat, nem segít s nem árt, nekem, sem neked. • Hiába minden, nem tehetem jóvá sem mások bűnét, sem a magamét... y • Minden emlék jelképpé válik végül s hasonlat lesz csak. Emlékeztetésül. Küzdelem Csillag-hadak állnak csatasorba: milliárdnyi fény-kar ölelj át a világot s villanó ujjaik a tisztaság magvait 1 szórják a szívekbe... , Megfeszül bennünk az erő: w*> acél-karokkal állunk a Lét kohói mellé s új formába csapoljuk a jövendőt; öntvényben-fogant világ ez .. . De az árnyak sem tétlenek: szikkadt reménnyel markolnak korhadt-ágaikba a tüzet-szítók. Lelkűkben gyűrűzik a félelem, agyukban rothad az eszme, — Anyu, mit csináltál? — kérdezte a kis Klári, amint beléDve. megláUa a cserepeket. Eltörted? Igazán nem kár érte... Az asszony egy pillanatig, mély csend után felszabadultan nevetett fel: — Igazad van... Nem kár érte... — és lehajolt, hogy kidobja a szobából az értelmetlen, buta cserepet. zsebükben pernyévé zsugorodik az erőszak s arcukba csapódik a halál... Fény ömlik szét: riadtan lebben az árnyék, a madarak röpte szabadon ível s az egyetértés szőnyegére dől a Holnap. TAMÄS MENYHÉRT JÁNOSSY ZOLTÁN ■■aaBaBaaaaaaaaaaaaaaaa»aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaBaBaaaaaaBBaBBaBaBaaaaBBBBaBBaaBaaBUg
