Tolna Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-277. szám), Tolna Megyei Népújság, 1960. november (10. évfolyam, 278-282. szám)
1960-11-06 / 263. szám
KOMMENCIÖ* CSÁNYILÁSZLÓ: A borjádi erdőben Hús levél borít fölém könnyű sátrat, s a kitapintható csend egyre nő, álmosan állnak a melyben a házak, s Itt fent őrt áll egy cirbolyafenyő. Fekszem a fűben, kabátom ledobtam. Roppant lélegzetvétel a világ, Egyszerre él és egy ütemre dobban az élő anyag, s boldog mámorát, a létezésnek örömét kiáltja ez a derűtől ittas rengeteg, mert múlt, s jövő e pillanat csodája, amely egybefog földet és eget. Magam vagyok, a fűbe lehevertem. A végtelenbe nyújtózik a lét! A tenger-idő lágyan ring felettem, s visszhangozza a madár énekét, a teli torokkal zengő, céltalan, saját hangjától részeg éneket, — lásd, így kellett volna, horholom magam, mert szívemmel az egész rengeteg, s a közös határ minden röge mondja, hogy boldog, aki magának arat. — Arcomba hullik a tölgy lomha lombja, míg teljes fénnyel ragyog fent a Nap! Barabás Pista tízéves volt, amikor a piaristák birtokán először, az apja sok-sok , könyörgésére munkába állhatott. Negyed kommencióra szerződték. Két nagyszarvú ökröt, meg egy irtózatos nehéz szekeret bíztak gondjaira. Pista évekig hajtotta az ökröket. Az első béres megismerte. S ez nagy szó volt. Akit az első béres megismert, annak mindig a jobb munka akadt. Azt mindig kedvelte, és elnézte néha azt is, hogy a három órai kolompolás- ra nem jött elő a meleg ágyból, tudta, hogy a gyerek apja úgyis megeteti a jószágot... Az ökrök után, no meg a katonaság kiszolgálása után a hetyke bajszú Pista lovakat kapott. Két derest. Két nagy lovat, olyat, hogy házat lehetett volna velük mozdítani... Pista szolgált a piaristáknak. Késő ősszel vetett, nyáron aratott, takarodott, szántott, és megint vetett. Ferálykor felvette a néhány pengő fixet, és hazavitte a gabonát is. Búzát, árpát, meg fát. Petróleum is tartozott a kommencióhoz. — Volt olyan esztendő, hogy szalonnát is kaptak. Később szalonna már nem járt, különösen mióta valahol Keleten, a nagy orosz földön ágyúk kezdtek dörögni. Kellett oda, meg az isten tudja hova a rengeteg élelem. Kevesebb lett a kom- menció is. Az ágyúdörgés már behallatszott a faluba. Nagybajom felől lángolt az ég, amikor a férfinépet a kis faluból elhajtották. Elhajtották a marhákat is, a lovak sem maradtak otthon. A gyászosan ballagó karaván, akarva akaratlanul addig cammogott mind lassabban, mígnem előttük dörgött az ég, előttük tele volt a levegő acéllal, füsttel, korommal... Otthagytak, mindent. Hízott göbölyöket, címeres szarvú ökröket. Hazamentek... Pista bácsi — eljárt már ekkor felette az idő, tekintélye volt mindenki előtt — volt az első kocsis a piaristáknál. Első kocsis volt, amikor hajtottak haza, amikor »■menekültek-« visszafelé. Az egész menet olyan volt most, mint egy vágóhídra vonuló töÉjszaka, a város alatt, a Volga partján fogták el a fehérek az eltévedt vörös lovast. Akkor, amikor a szél lemeztelenítette a folyó felett a csillagos eget, s a hold egy nagy kalap ezüstöt szórt a vízre. Szeges korbáccsal verték véresre az elfogott katona hátát. Bőrét ronggyá tépték a szörnyű ütések. A felszakadó bőrfoszlányík az égővörös húsból kiserkenő sűrű vérrel nyúlós masszává keveredtek. — Bolsevik vagy? — kérdezték tőle a fehérek. — Igen! — válaszolta büszkén. Sovány, borotválatlan arcából, mint két fekete drágakő, villogott elő a szeme. — Merre vannak a társaid? Mennyien? Mi a szándékuk?... Beszélj! — ordított rá a fehérgárdisták parancsnoka. Dühtől torz arcán fenyegető elvetemültség honolt. Szarvasbőrkesztyűs kezével mániákusan rázta az elfogott katona vöröscsillagos sapkáját. — Nem!... .Nem leszek áruló! — vágta oda a választ a tiszt számára érthetetlen nyelven a fogoly. — Milyen nemzetiségű vagy? — kérdezte a tiszt. — Bolsevik! — hangzott az elszánt felelet. — Ha nem árulod el vörös barátaidat, kitépetem a szívedet — mondta a tiszt szenvtelenül, s égő cigarettáját eloltotta az ösz- székötözött fogoly egyik szemében. — Nem — kiáltotta fájdalomtól eltorzult arccal a katona. Hirtelen a zubbonya bélésébe meg. Rettegve lapultak a kocsiderékban, ha mellettük katonákkal rakott szovjet gépkocsi száguldott el. Hírük előbb hazaért mint ők maguk. Szinte az egész falu ott állt a disznólegelőnél, ahol előbújik az akácerdőből a gödrös, páncélosok szaggatta makadám út... Már német földön csatároz- tak a hadak, amikor városi formájú, munkáskinézetű, rettenetesen sovány ember jött a faluba. Aktatáskányi kis könyvet, — akkorák voltak mintáz elsős elemisták katekizmusa, — hozott magával. A könyvek mellé egy kis ékesszólást is. Mert tudott a jövevény beszélni. Szebben mint a megye- szerte prédikációjáról híres öreg plébános. S nemcsak szeb ben beszélt, hanem valahogy úgy, hogy az emberekben meg- bizsergette a vért, és olyant is mondott, amitől igencsak mehetnék j ük támadt a hallgatóknak. Még hogy ők, hogy ők vegyék el a földet? A piaristáktól? Azoktól, akiknek egész életükben dolgoztak? De ezt nem lehet, hiszen ha visszajönnek, ki áll akkor oda a Barabás Pista mellé, amikor felelősségre vonják, hogy: Te Barabás! Hogy mertél az anya- szentegyház, az Ur földjéhez nyúlni? Hogy merted annak lovait eltulajdonítani?... A sok kétkedést, idegenkedést aztán az szüntette meg, amikor az egyik falugyűlésen az öreg Nagy Tóth József bejelentette megalakult a földosztó bizottság, és készítse mindenki a karókat, mert megkapja mindenki a jussát, a földet... Múltak az évek. A Barabás-porta a falu első portája lett. Tucatnyi hízó gömbölyödött az ólban. Táltosok ficánkoltak az Istállóban. A padláson búza gyűlt mázsaszám, és baromfi szaladgált az udvaron számolatlan. És akkor jöttek a nehéz évek. Beszolgáltatás. Jött a tanácstól a papír: Ennyi meg ennyi búzát, kukoricát, hízót kell leadni... Barabás leadta. Aztán fordult a világvarrt, a szíve fölött őrzött fényképre gondolt, s a feliratra a kép hátlapján. — Csak azt meg ne találják, csak azt meg ne gya- lázzák — aggódott féltőn. A fehérek parancsnoka intett ’> bek jenek, s az sorra kitépte a fogoly körmeit. Az jajszót sem szisszentett, csak a szörnyű kín forró könnyei gördültek végig szél- és fagycserzett arcán. — A szívedet is kitépetem, ha nem beszélsz! A szívedet, érted? — dörgött a fenyegetés. A katona nagyon jól értette a tiszt szavait, de nem válaszolt. Csak a fejét rázta tagadón. Félszeméből is érződött az elszántság: »A szívemet kitéphetitek, de áruló nem leszek soha, mert az eszmét, melyet a szív hordoz, nem tudjátok kitépni!« Másnap fergetegként száguldott be a városba a proletárok vörös serege. Halálos rémülettel menekültek a fehérek a bolsevik lovasok elől. A vörös csillagos katonák hamarosan meglelték elfogott elv- társuk holttestét. A fehérek tüzes fogóval tépték ki felhasított melle kosarából a szívét. Vérrel itatott zubbonya bélése alatt egy fényképet találtak. — Nézzétek! Lenin képe! — kiáltott egyikük meglepetten. — Lenin... Lenin... — suttogták kórusban a soványarcú, szakállas, éhségtől, harctól elgyötört katonák. — Lenin... — s kézről-kézre adták a képet. Valaki felkiáltott: Suhancok száguldoztak a kis faluban. Fegyvereket lóbáltak a párttitkár orra előtt. A volt jegyző régi katonaruhájában ment birodalmat foglalni a tanácsházra... Azután megint fordult egyet a világ... Egy orosz autó állt meg a faluban, három katonával... És jött a hír a fővárosból. Romokban a város! Uj kormány alakult! Rend lesz végre! Barabás István ismét dolgozni kezdett, ötvenhét nyarán olyan termést aratott, hogy soha különbet... És a megyében valami új kezdődött. Valami új, nem úgy, mint ötvenhárom előtt. Népnevelők jártak a falukban. Parasztokkal beszélgettek a szocializmusról. A mezőgazdaság előtt álló feladatokról... V. községbe is eljutottak. Falugyűléssel kezdődött az agitáció— Az a munkás jött el megint, aki negyvenötben hozta az első brosúrát, aki akkor megalakította a pártot, meg a földosztás hírét hozta... És megkezdődött a nagy beszélgetés. Népnevelők járták a házakat, számoltak, vitatkoztak. Érveket hoztak fel, a parasztok aggályaira érvekkel válaszoltak... És senki nem tudta, a falusiak közül ki lépett már az új útra. Senki nem tudta, hogy szomszédja aláírta-e már a belépést— Az alakuló gyűlésre eljött az egész falu. Csak öt gazda maradt otthon. Barabás Istvánért üzentek: Jöjjön el, beszélgessünk itt is! Barabás István válaszolt: Az atyaúristenért nem megyek. Barabás maradt, a szövetkezet megalakult. ötvenkilenc őszén Barabás is aláírta a belépési nyilatkozatot. Fogatos lett. Saját lovaival, tizenötezer forintot fizetett értük a közös... A vetés idején történt, amikor a jófajta bánkutit szórták a gőzölgő földbe... A hatvan hold elvetése után a hazafelé tartó kocsikaraván elindult, s az elnök Barabás kocsijára ült. — Hát jobb-e István bátyám, így, itt a közösben? — A hátlapján!... írás van Lenin képének hátoldalán! — Olvasd! — mondták a többiek. A katona nem tudott olvasni. Átadta társának az arcképet: — Olvasd te! — Nem orosz nyelvű írás! — rázta fejét a másik, s tovább adta a Lentn-képet. A harmadik ezt mondta: — Én értem... Az én anya- nyelvemen írták. Lefordította az írást: »Könnyebb a szívet kitépni, mint az eszmét, mely betölti!« Még aznap eíhantolták a kitépett szívű katonát. A fényképet egy orosz bolsevik vette magához: — Megőrzőm. S ha majd fiam lesz, átadom neki, hogy őrizze tovább... * — Szegény fiú! Milyen fiatal volt! — mondták szomorú részvéttel az emberek, s levett kalappal állták körül a halott szovjet katonát. A fasiszták gránátja éppen a harcos szívét tépte ki bordái közül. — Ő volt az első, akit pirkadatkor megláttam a kertek alatt — bólogatott egy sápadt, sovány asszony, aki csecsszopó gyermeket tartott karjában. November hetedike volt akkor, s ezerkilencszáznegyven- négyet írtak. E nap hajnalán űzték ki a faluból a fasisztákat a szovjet seregek. Egy szőke kamasz találta meg Barabás nem válaszolt. — Látja, mennyi mindenünk lett, borunk is annyi, meg olyan, hogy még a piaristáknak sem szüreteltünk különbet. — Hát az jó, olyan mint a kommenció volt. — A kommenció? — Az hát, akkor is adtak bort, meg most is. — Búzát is? Meg mást is? — Adtak hát! — Hát mi is adunk, majd jövőre. Ebből ni, — ha majd megérik s levágjuk... — az elnök szétmutatott a mezőn, a frissen elvetett búzaföldekre... • Az aratásban a patronálok is segítettek. Itt volt a pesti üzem lakatosbrigádja, a gépeket javította. Csépelni nem is sokat kellett, a tisztítás után már osztották az előleget. Az elnök olvasta a neveket, a raktáros meg a mázsára ügyelt. A fogatosokra került a sor. A brigádvezetőre először. — Barabás István: búzából húsz mázsa, árpából hat, rozsból négy. Mérjék ki, — a mellette álló Barabásnak meg úgy súgta oda, hogy a többiek is hallják — a »kommenció előleget«, mert azt mondta István bátyám, hogy kevesebb lesz az előleg, mint a fertály kommenció volt... a posztódarabot, melyet a gránát a katona szíve felől, a zubbonyából tépett ki, s röpített messzire. A ronggyá tépődött zubbonydarab bélése alól egy fénykép került elő. — Talán az apja! — mondogatták az emberele, miután megnézték a szakadozott szélű, vérfoltos képet. — Az. Biztosan az apja — hagyták rá mások. — Lenin!... Lenin képe! — kiáltott váratlan izgalommal egy féllábú, mankón bicegő öreg. — Ki az a Lenin? — kérdezte a szőke kamasz, aki rátalált a képre. Miután megmondta neki a rokkant öreg, inge alá rejtette a fényképet s hazafutott vele. Csak otthon vette észre a hátlapjára rótt, elfakult írást. Meglepődve olvasta a magyar nyelvű szavakat: »Könnyebb a szívet kitépni, mint az eszmét, mely betölti!« A tiszt testén sűrűn záporoztak az ütlegek. Öklök csaptak az arcába, fegyverek tusája koppant tompén a fején, vállán és karján. Dühös rúgások érték oldalát, szemérmét. A fejére zúduló csapások felszakították a bőrt koponyáján, s szőke haját vörösre festette kiserkenő vére. Elvágódott az utca kövén. — Rohadt kommunista! — köp- dösték elvetemült, vérmámoros arccal kínzói. — Még él a bitang! — böffentett valaki. Barabás nem szólt, a tettek embere volt mindig, most is a zsákokhoz ment, rakta a mázsára a degeszre tömött csol- lányzsákokat. Négy mérést rakott a kocsira, ropogott már a kerék, az oldal, többet nem bírt a gyenge tákolmány. — Te Józsi — az elnök felkapja fejét a szóra. — — Tessék? — A Pista fiamé is benne van? — Azé-e? Már hogy volna? — Hát akkor még egy kocsi jöhetne, akkor elvinnénk egyszerre... — Ott a brigádja, szóljon nekik, azok úgy sem viszik el mindet, itt halják a magtárban, csak a pénzt viszik, amit kapnak érte, bent hagyták a közös bem — A közösben? Az én brigádom? Az én tudtom nélkül? Barabás a kocsihoz ment, egyedül vitte vissza a zsákokat a mázsára... Két mérést... — Ezt itt hagyom, jobban kell a pénz... A lovak közé csapott, a két ló megrántotta a kocsit, nyikorogva, döcögve fordult ki a szövetkezet udvaráról, utána a brigád, a fogatosok, vitték az előleget... Ács Jenő — Kötelet neki! — fecsegte egy másik tébolyodottan. — A lábára!... A lábára!... — kiáltotta egy borzas nő hisztérikusan. liáhurkolták a kötelet a lábára. Fára húzták, s tovább ütlegelték. Arca merő seb lett, haja nedves csomóvá ragadt a vértől. — Még mindig él! — hangzott az ordítás. ■■ Eszeveszett dühvei rúgták, tépték, ütötték tovább. — Él! Még mindig él! — Tépjük ki a szívét! — kiáltott a borzas nőszemély. — A szívét! — hangzott kórusban a válasz. Levágták a kötélről. A borzashajú rávetette magát, mint mérgeskígyó az áldozatára. Kezében késpenge villant. Felhasította a katona zubbonyát, felvágta mellét. Hegyes, karommá görbült körmével kitépte a meleg, vérző szívet, s rikácsoló diadalordítással dobta messzire. Napok múltán, amikor megfékezték a gyilkosok tombolását, a kitépett szívű tisztet eltemették elvtársai. A mártír zubbonyának zsebében, a gyilkos késével kettéhasított levéltárcában egy régi, kopott fényképet találtak; Lenin képét. Hátoldalán a felirat: »Könnyebb a szívet kitépni, mint az eszmét, mely betölti/« Fiatal harcos, a tiszt egyik volt katonája vette magához a képet. Zubbonya belső zsebébe rejtette, baloldalra, pontosan a szíve fölé. BERTALAN ISTVÁN Kitépett szívek
