Tolna Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-277. szám), Tolna Megyei Népújság, 1960. november (10. évfolyam, 278-282. szám)
1960-11-27 / 280. szám
IRODALOM 'faűoééáet NÉPMŰVELÉS Babits Mihály szekszárdi évei Török Sophiefl tudjuk, hogy mennyire szerette Szekszárdot. Irodalmi hírnevét is elsősorban azzal mérte, mit szólnak hozzá az itthonvalók, hogyan reagálnak verseire, amelyeknek hangulatában mindig ott kísértett a város, s hogyan fogadják a regényeket, amelyek a Kártyavár kivételével mind szekszárdi környezetben játszódnak. A hazai visszhang elmaradt, a szekszárdi középosztály, amelyhez tartozónak vallotta magát Babits is, egészen más gondokkal volt elfoglalva. Az úri kaszinóban járta a tarokk, a pinceszerek vidám vendégei nőkről, ételek és italok minőségéről elmélkedtek, s akik ismerték is Ba- bitsot, alig láttak benne mást, mint a tekintélyes apának eltévedt fiát. Mert a család tiszteletnek örvendett — az apjának szép emléket állított Babits a Halálfiaiban —, de ez a »tekintély«* kizárta az irodalmi hírnevet, nem ismerte a szellem rangját. A szekszárdi polgárságnak nem volt köze a költőhöz, az a néhány ember, aki egyáltalán emlékszik rá. bajai tanárl:orában találkozott vele. mások a húszas évek után látták az utcán, amikor feleségét bemutatta szüleinek, vagy amikor Móricz-cal és Nagy Endrével a régi Szekszárd-szálló nagytermében irodalmi estet rendeztek. Az emlék azonban homályos és megbízhatatlan. A valóság az, hogy Babitsnak sem barátja, sem közelebbi ismerőse nem volt Szekszárdim. Ami a városhoz kapcsolta, egészen más volt, elsősorban az ifjúság, a pályakezdés izgalmának emléke, amit ma már csak fennmaradt levelezéséből tudunk kihámozni. Babits Szekszárdon érett költővé, a fiatal év. k bizonytalankodása után innen indult el, telítve mindazzal, amit a századforduló évei szellemben, tájékozottságban, becsvágyban a fiatal költőnek adhattak. Később, élete alkonyán, úgy emlékezett vissza Szekszárdiba, hogy a Halálfiaiból ismert Cenci néni szőlőjéből Párizsig és Londonig látott el, de ez természetesen a fogékony szellem távlata. Nietzschét. Schopenhauert, Baudelairet, Wilde-ot olvassa ezekben az években, Kosztolányival és Juhásszal levelez, Adyt csodálja, de ez a csodálat rövidesen fegyverbarátsággá válik — ime a szekszárdi esztendők Ba- bitsa. Tollhoz alig nyúl, mintha félne az írás felelősségétől, egyelőre fontosabbnak tartja a felkészülést. »Talán érdekli Önt, hogy mit csináltam? — írja Kosztolányinak Szekszárdiból 1904. május végén. — Tehát igen, természetesen minden éjjel, 10-től 3-ig dolgoztam. Irodalmi működésemnek azonban nyoma sincs. írtam ugyanis egy hosszú filozófiai értekezést, de még készen sem lett egészen, mikor egy dühös pillanatban elégettem! Hála istennek! — és mégis sajnálom. Mást nem írtam. De olvastam.« Es felsorolja olvasmányait: Bruno Wille filozófiai könyvét, a Bhagavad Gitát, Poe verseit, Spencert, Nietzschét. a Bovárynét, Julius Hart könyvét Tolsztojról. Carlyle Sartor Rp- sartusát, Byron verses regényét, a Child Haroldot, Leconte de Lis- let. Tájékozottsága és fogékonysága az egész világirodalmat magába foglalja. Ezt az érdeklődését soha nent veszíti el, a kör azonban később tágul, mind nagyobb helyet kapnak benne a görög, római klasszikusok, hogy élete végén épp olyan egyenértékű átült'dőic legyen Sophoklesnek, mint az öreg Arany Aristophanesnek. Szekszárd a világirodalmi tájékozódást adja Babitsnak, persze itt alig jut valamihez, önéletrajzi jegyzeteiben írja, hogy a padlásukon régi folyóiratokat, német klasszikusokat talált, ezek voltak első csillapítói olvasásszomjának. Mert a lázas olvasás, a tanulás vágya élete végéig elkísérte, ő maga írta, hogy az olvasmány- élményt nem kell alább becsülni a látottnál és átéltnél. Azok közé tartozott, akiket nem lehet elképzelni könyv nélkül; fiatal éveiben, később is, nemcsak az élmény egyik legfőbb forrása, hanem ihle- tője is az olvasmány. Egyik barátja szerint körülbelül 40 000 kötetet olvasott el életében. A szám valószínűleg túlzott, de érzékelteti azt az állandó kontaktust, amely Babits és az írott szó között volt. Néha épp ez lesz1 az akadály, főleg fiatalkori munkáiban nyomon követhetők olvasmányai, élete második felében azonban épp könyv-emlékei alapján írja meg sajátos, olvasónaplóra emlékeztető irodalomtörténetét. Persze, a rengeteg ismeret, az egész világirodalom áttekintése és apercipiálása ugyanakkor kontrollt is jelent, a saját mű állandó ellenőrzését. Ezért írja Kosztolányinak 1904. augusztus 20-án: »Az én hangulatom mostanában igen rossz. Alkotási kedvem minimális és régibb dolgaimtól annyira megundorodtam, hogy ki sem mondhatom. Szégyellem és bánom az osjtoba elbizakodást, amely eddig nevetségessé tett, fejemre hintek hamvat és öltök szőrcsuhát. Vörösmarty Vén cigányát, vagy valamely Arany verset szavalom éjfélkor és dühöngök önmagámra: ha én valaha ezt megközelíthetném!« Babits mindig kerülte a köz- szereplést, Szekszárd hivatalos életétől pedig tudatosan távoltartotta magát, ekkor is, később is. A fent idézett levélnek dátuma mégis fontos: a város ekkor ünnepelte rendezett tanácsú várossá történt előléptetését. Babits utal is rá levelében, egy héttel később pedig, amikor ugyancsak Kosztolányinak a szomszédukban kiütött tűzesetet írja le, bizonyos malí- ciával jegyzi meg: »A szomszédban még elég nagy a recsegés, hányják a tetőről a zsarátnokot, és újra-újra fellobban a nagy fehérség, az udvarra néző ablakon folyton látom. A rendezett tanácsú város rendezetlen tűzoltósága immár elvonult.« Babits ezekben az években szívesen vallja magát pogánynak, s egész lénye sóvárog a változás után, mást, többet és jobbat szeretne, mint amit Szekszárd nyújtani tud neki. De sóvárgásában van valami passzivitás, valami vidékiesség, amit végeredményben soha nem is tudott levetkőzni. Kosztolányi, aki hűségesen küldözgeti leveleit Szekszárdra, Szabadkáról, Pestről és Bécsből, vele szemben igazi világfi. A nevezetes eseményre, Szekszárd rendezett tanácsú várossá történt előléptetésére, a maga gunyoros-kritikus módján így válaszol, jól jellemezve egyben a kisváros értetlenségében vergődő költőt is: »Szekszárdot „óriási lelkesedéssel”, epochális fölkiáltással rendezett tanácsú várossá kiáltották ki. S ámbár kissé gyönge a fantáziám annak az elképzelésére, mi szülte ez „óriási lelkesedést” Szekszárd 14 259 lakosának becsületes keblében s így az önében is, teljes szívvel és hasonló „óriási lelkesedéssel” veszem tudomásul a megnyugtató hírt. rendezett tanácsú városban lakó barátom! Legkevesebb okom sincs gúnyolódni vagy mosolyogni az önök lázán, de a könnyem csordult ki nevet- temben, mikor elképzeltem, hogy Ön, a nietzschei poéta feszülő szívvel hallgatta a városi bizottság jelentését s titokban büszkén feszített végig Szekszárd kövezetlen útjain, reményben úszó szemekkel nézegetve szülővárosának haladó építkezéseit, s fogai között olyanformán sziszegve, hogy lassan, lassan majd csak mi is megyünk valamire.« Szekszárdról a továbbiakban alig esik szó. A levélváltás, amelybe bekapcsolódott Juhász Gyula is, szinte kizárólag az irodalom körül forog, s csak egy-egy elejtett mondat utal arra a sivár vidéki életre, amelyet jóval később olyan plasztikusan tudott ábrázolni a Halálfiaiban. Jellemzőül még néhány sort idézünk Babitsnak 1905. október 31-én kelt leveléből. amelyben bajai életéről számol be Kosztolányinak: »Magamról nem sok jót írhatok, bár azt sem mondhatom, hogy nem élek értelmi életet: sokat olvasok ugyanis, de kevés, ami fel bírna melegíteni. írni azonban annyira nem tudok, hogy Hegedűs és Mohácsi felszólítására a Tűznek sem tudtam kicsiholni semmit agyvelőm korán kiégett taplójából. (A Tűz akkori irodalmi lap volt.) Veszekedem a gyerekekkel (t. i. a tanítványaimmal) és iszom a papokkal (a kollégáimmal): ez a mindennapi sorsom. Nem mondhatom hogy környezetemben nincsenek intelligens emberek, azt sem, hogy abszolúte unatkoznék. De mégis roppant hiányokat érzek.« Mi kötötte hát a szülővárosához, mi volt az a vonzás, amely élete végéig nem veszített hatóerejéből? Mert mindenütt a gyerekkori tájat érezte, az a szép költemény is, amelyet Recanatiról, Leopardi szülőfalujáról írt, a szekszárdi szőlőskerteket idézi, s élete alkonyán »gyermeteg teleire«, az elvesztett örömökre emlékezik visz- sza. A pályakezdés izgalma, a felkészülés láza, az erőgyűjtés éveinek minden emléke Szekszárdhoz fűzte. De volt benne valami ellágyult szeretet a szülőváros iránt, valami szelíd és jóértelemben vett lokálpatriotizmus is, s talán ezért szerette volna, ha irodalmi hírneve, rangja, az irodalomra gyakorolt hatása valahogy eljut Szekszárdra is. A város azonban soha nem vett róla tudomást. A parasztsághoz nem volt köze, az a réteg pedig, amelybő' ő is származott, s amelynek megértését, figyelmét, elismerését várta, nem a Babits-vers csiszolt sorain, Babits »klasszikus álmain« nevelődött. Névnap, pinceszer, disznótor, tarokk és ferbli az úri kaszinóban — ezzel ki is merült a régi Szekszárd élete. Amit a régi borgőzös, korrupt város nem adott és nem is adhatott meg neki, azt most a szocializmus felé haladó Szek- szárdtól megkapja. Utca hirdeti nevét, szülőházán márvány tábla áll, az egyik iskola homlokzatára is az ő neve került, s a pompás szobor, Csorba Géza alkotása, kifejezi mindazt a ragaszkodást és szeretetet, amit a mai Szekszárd tanúsít a költő iránt. November 26-án lenne 77 éves. Még emberi közelségben él emlékezetünkben. de művének értékesebb és valóban maradandó része már megkapta azt a fémjelzést, ami a maradandóságot jelent'. Szülővárosa ennek a Babits Mihálynak az emlékét ápolja, tisztelettel és megbecsüléssel, mintegy viszonozva azt a szeretetet és ragaszkodást, emit Babits érzett és hordott "zívében haláláig Szekszárd iránt. Csányi László BABITS MIHÁLY: Szekszárdi, 1915 nyarán A város, mint egy álmos eb, hever domb alatt, sík felett kis város: nagy falu. Korán fekvő, korán kelő: fehér fal és piros tető zöld fák és zöld zsalu. Kockásán osztott a határ. Álmosan nyúl a rónatáj. Elült a jó madár: csapdos a buksi bőregér. az utcán nem zörög szekér, sem szekér, sem határ. Tegezben már a nap nyila. Ébred a szél. az ég lila, hajlik a búzaszál: a légben óriási hold. tüzes, de némán, mint a holt, mint egy holt labda, .száll. Jaj, minden úgy mint hajdanán s hálom kereszt a Bartinán a régi sziluett. Alkonyba boldogult vidék: s kint, sorsokat a szelíd ég nyugton magába vett. Aggódva, sápadt kérdező, állok az elborult mező fölött, az ég alatt. Kit elhagytam: Szülőhelyem! s ki jöttél mindenütt velem: ég! küldj egy maradt! A lila kékbe feketéll, áll az Idő és máll a Tér, kilencszáztizenöt — (így csüggtem én a mély egen, mint régi jósok dombhegyen, a vén présház fölött.) Szőlőhegy télen Az egésy szőlőhegyet látni most, a hegy húsát most látni meztelen, mint ájult hölgy, mutatja fesztelen telt formáját, a gömbölyűt, csinost. A barna föld emlőjét látni most, emlőt száradva, dombot nesztelen, hol az áttetsző gyöngygerezd terem, melyből szűrik a mézízű pirost. Karók serege bús-meredten áll, arannyal árnyal a ferde sugár, a puszta hanton egy lélek se jár. December, január és február —- mikor jön már a tavasz és a nyár? a fosztott tőke álmodozva vár. Csillagokig Ó, szomorú téli sötét, te szennyes fekete bársony! örülök annak a kis résnek a függönyömön, mert rajta a végtelen Terek mélyébe látni, csillagokig! A szomszéd szobákból az élet örök ritmusa, alvó kedves életek lélekzése, — ó, ti meleg Erők titkos munkája, kik jöttök az Idő fenéktelen mélyeiből! , Élet vagyok én is, meleg erő, — gyűlöljön, aki rossz! Magyar korok mélyeiből, nagyapákon, apákon át ideértem ahol kilátok a csillagokig, Csillagokig! Gyűlöljön aki rossz! S szeressen a jó! Mert nem nézek én mást ezután csak testvértüzek lobogását, nem hallok én mást ezután, csak testvéréletek ritmusát tér meg idő fenéktelen mélyeiből! Aludj, barátom! s építsd erőidet a jövőnek! Áldj, testvér, bár mind testvérek, emberek, lelkek, kéz kézben, erőt erő táplálva, mint áram áramot, törnénk föl csillagokig! ‘ Ligeti réssiet Csavargók csavarogva ketten a fákat nézik a ligetben. S búsan az egyik mondja: »Pajtás, az én életem sárga hajtás«. S a másik szól: »Hordtam a zsákot és minden zsák nyakamra hágott«. Csavargók csavarogva ketten hintákat látnak a ligetben. S búsan az egyik mondja: »Pajtás, az én életem lassú hajtás«. .5 a másik szól: »Hordtam a zsálcot ki könnyű volt, előmbe vágott«. Csavargók csavarogva ketten lányokat lesnek a ligetben. S búsan az egyik mondja: »Pajtás, az én életem rossz óhajtás«. S a másik szól: »Hordtam a zsákot miért is szeretem e világot?«
