Tolna Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-30 / 257. szám
6 Gergelyek Gergely István azon a szombati napon sietve tette le a munkát. Máskor hagyta, hogy a fiatalabbak menjenek előre a mosdóba, fussanak csak lányok után, moziba, színházba, ő ráér, lehiggadt kopaszodó ember, várhat, nem sürgeti a randevú. — Ejnye Pista bácsi, mi lelte magát? Velünk jön a tánciskolába? — tört ki körülötte a csodálkozás. — Végre is farsang van! — nevetett vissza Gergely István és már kapdosta össze a holmiját. Minek beszéljen a dologról ekkora hallgatóság előtt? Különben sem nagy ügy. Már máskor is megesett, hogy Józsi szabadságot kapott. Októberben vitték el katonának, azóta kétszer is itthon volt. Jó beosztása van, és úgy látszik derekasan viselkedik, hogy szabadsággal jutalmazzák. Ök is szívesen küldik neki az útiköltséget. Pedig tulajdonképpen nem is az ő fiúk... Vodt egyszer nekik saját gyerekük is, de azt féléves korban sírba tette egy tüdőgyulladás, azóta hiába járt az asz- szony orvoshoz, csak nem született még egy. Akkor határozták el, hogy magukhoz édesgetik Józsit. A felesége nővérénél ugyanis nyüzsögtek a gyerekek. Fiú is, lány is, szőke is, barna is, választhattak, amilyent akartak. Jól is esett azoknak akkoriban, hogy Józsinak külön pártfogója akadt a családban. A technikum után állásba ment, nem akart tovább tanulni. Minek — mondta — legalább kiruházkodik, meg különben eddig sem voltak ők professzor-család! Gergely István sietve vette a lépést hazáig. Tudta, hogy az asszony megelőzi, mert már reggel, munkaidő előtt ment bevásárolni. Most bizonyára fűt a tűzhelyben és veri le a tésztát a kelt réteshez. Mert az a Józsi kedvenc tésztája. Keltrétes dióval és mákkal töltve. Azért Gergely is gondolt még útközben valamit. Egy fűszerbolt kirakatában szépen pirosló narancsokat látott. Bement és vásárolt három darabot. Otthon valóban már meleg volt a konyha, csak éppen hogy az asszony nem szorgoskodott a tűzhely körül. Szomorúan jött eléje, kezében táviratot szorongatott. — Képzeld, Józsi nem jön meg... Gergely István furcsán nézett az elébe tartott papírra. — Őszintén szólva, inkább harag kerülgette, mint szomorúság. Végre is küldtek neki pénzt, várják, készülődnek, s akkor utolsó percben lemondja! — »Ne várjanak, máskor jövök, Józsi«. — Ez állt a táviratban. Gergely Istvánból már-már kikívánkozott a megjegyzés, de azután az asszony félénk tekintetébe nézett és csak erőltetett könnyedséggel vállat vont. — Hát akkor nem jön! Majd elmegyünk este moziba! Az asszony könnyeit nyelve hajtogatta össze a táviratot és tette le a kredencre. Érezte, hogy mi megy végbe a férjében, és úgy gondolta, kell valami mentséget találnia. Hiszen az ő családjából fogadták magukhoz, ne érhesse az a vád, hogy no lám, mégiscsak kár volt egy unokaöccsöt saját gyerekként szeretni... — Bizonyára megtagadták tőle a szabadságot, vagy talán beteg lett... — sóhajtotta nyomatékosan. — Fenét! Lány van a dologban! — rázott egyet magán Gergely és kinyitotta az aktatáskáját. —*• Vettem pedig három narancsot, egyet Józsira is számítva, de sebaj, majd megesszük magunk! Az asszony hallgatásba merülve vette elő a tányérokat és belekóstolt a tűzhelyen melegedő levesbe. — Ehetünk! — mondotta egy szerűen. És ettek kettesben és próbáltak másról beszélni, hogy ne érezzék nagy-nagy kifosztottsá- gukat. Nehezen múltak a hetek, míg végre egy szombaton valóban megérkezett Józsi. Szerényen nyitott be a lakásba, s Gergelyné kitárt karral röpült feléje. Az öreg Gergelynek is füléig szaladt a szája. — Na csakhogy itt vagy! Nénéd nagyon várt már! — lökte ki magából. Gergelynek szerencsére valami összejövetele volt, úgy hogy hamarosan távozott, és Gergelyné végre Józsi szemébe nézhetett. — Te... szeretném, ha mégis elmondanád, hogy miért nem jöttél meg múltkor? Pista bácsi nagyon haragudott ám! Józsi zavartan hümmögött, s az illatos keltrétesből lecsúsztatott még egyet, hogy erőt gyűjtsön a nagy vallomáshoz. — Udvarolsz talán? — kérdezte újra a nénje. ' A gyerek most már elnevette magát. — Hova gondol! Itthon sem voltam udvarlós természetű... — Hát igen... de hát akkor mi ütött beléd, hogy csak úgy lesürgönyöztél ? — Hát... — nyögdicsélt Józsi — lehet, hogy nem jól tettem, de valahogyan megsajnáltam az egyik fiút... Nemcsak én, mások is... Tudja nénje, észrevettük, hogy soha sem kér szabadságot, soha sem utazik haza. Addig faggattuk, míg elmesélte, hogy tízen vannak testvérek, meg az ország másik felében laknak, sok az útiköltség, nem várhatja, hogy a szülei küldjenek néki... Amíg állásban volt, hazaadta a fizetését, így hát tartalékja sincsen... Miikor ezt megtudtuk, mindjárt arra gondoltunk, hogy összecsapjuk ennek a fiúnak a pénzt, és ezúttal inkább ő (Folytatás az 5. oldalról.) magát a fán. A folyótól nem messze egy göcsörtös fűzfa lógatta hajlékony ágait a parti sás-, káka-, gyékénysűrűre, és a lassúdan folydogáló víz fölé. A függönyszerűen ráboruló ág-, és lombszövedék között négy vastag ág, mint féltő kar ölelte, még álmában sem esett volna onnan le. Valahonnan egy ütött-kopott szalmazsákot szerzett, abból alakított magának fészekszerű leshelyet. Súlyos, kardnyi szuronnyal megtoldott, egylövetű puskáját odatette maga mellé, hogy bármelyik pillanatban eldördülhessen a riasztólövés. — Cudar sötétség van! — állapította meg magában, és elnehezülő pillái egyre közelebb csalták hozzá az álmot, hogyne, hiszen nemrég még tisztaszagú dunna takarta be, és olyan jó volt aludni alatta, ha elimboly- gott az ablaka alatt édesapja lámpája, hogy eltűnjön az istállóajtó mögött. Már-már elbóbiskolt volna, amikor a fekete csöndességben megcsobbant a víz. Mintha evezőlapát merülne, gally roppanna. Gábor tudta, hogy az ellenség próbálkozik. Árnyak ereszkedtek és úsztak a vizen. A nagy némaságban a vízen járók nekibátorodtak. Halk parancsszavak hallatszottak, s az innenső parton, mintha csák- lyák kapaszkodtak volna meg. — Ezek ki akarnak kötni!, — villant át Gábor agyán a gondolat, és riasztani megcélozta az ugrani készülőt. Ekkor már a többi dereglyéből is kinyúltak volna a csáklyák. Árnyak emelkedtek, szinte zsinórba álltak. — Bumm! — dörrent bele a csöndbe az ágyú szavával felérő roppanás. A partratörekfia utazzon haza... Gergelyné csodálkozva nézte a gyerek tétova tekintetét, érezte, hogy az most fél valami szidástól, prédikációtól, hogy hát ők sem lopják a pénzt, meg hát Pista bácsira való tekintettel mégse kellett volna... De nem, semmi ilyesmire nem állt rá a szája. — Jól van fiacskám, nincs semmi baj, csak legalább már a leveledben megírtad volna, akkor nem gondoltunk volna mindenféle butaságra! — Azért talán ne mondjuk el a dolgot Pista bácsinak... — súgta egészen halkan a gyerek. — Akkor megtudná, hogy a nénje még külön pénzt küldött nekem, és az baj lenne... Az asszony nem bírta tovább, odahajolt a gyerek homlokához és nagy, cuppanós csókot nyomott reá. — Ne aggódj, azt a saját prémiumomból küldtem! Különben is Pista bácsi nem olyan harapós ember, jobb ha neki is beadjuk... Gergelyné nehezen várta az estét, hogy a férje rájuknyissa a konyhaajtót, s alig lépte át a küszöböt, húzkodta be titokzatos arccal a szobába, mint akinek nagyon fontos mondanivalója van. Hogy ne keltsenek semmi feltűnést, siettek vissza a konyhába. Gergely a csaphoz lépett kezet mosni, az asszony pedig a tűzhelyen kavart bele az egyik lábosba. Csak mikor már az asztalnál ültek hármasban, köszörült Gergely István a torkán. Mert hát úgy érezte, mégiscsak mondania kell valamit. És kimondta egyszerűen, őszintén, olyan bensőségesen, ahogyan még talán soha sem dicsérte meg ezt a felnőtt gyereket. — Jól tettétek Józsi, amit akkor csináltatok! Büszke vagyok rá, hogy ilyen fiam van! — Azután mosolyogva a táskája felé nyúlt. — Igaz, ma is megvettem a három narancsot! SZABÓ IBOLYA .. Az esztergályoslány Esztergályoslány a kedvesem, Margitnak hívják, s haja, mint a gépolaj, barna, és — ha jókedre gyűl, — kacagása fodrosán kígyózik, mint kése alól a fürge vasforgács. Egy üzemi bálon táncoltunk egymás szívéhez, azóta gyakran látnál: együtt az esték, ha délutános, féltizenegykor én mindig a gyárkapunál várom s ilyenkor nem sietünk, kószálni térít az utcák lélekbe merítő nagy nyugalma, a fennmaradásért érvelő csillagok; megfogom dolgos kezét, mellyel a gépet indítja a gyárban, s érzem, bennem is forróbra gyorsul a vágy, s ő érzéseim alaktalan nyersanyagát kiformálja szép szerelemmé. FÜRTÖS GUSZTÁV BÖJTI VIHAR Szúró esőben, dagadó sárban, megyek, birkózom a széllel. Nincs ház se távolban, se közelben, csak pőre fák szanaszéjjel. Ruhám lucskos, ázott kalapomról csöpög a víz, mint a fákról. Mennék, s lábamat a sár lehúzza. Rámzúdul a szél, a zápor. Számat összeszorítom. Férfisors. Majd csak tető alá érek. Csak tombolj, vihar; edzett vagyok már, mint a fagyálló vetések... HEGEDŰS LÁSZLÓ Napraforgók Érett kalászként lehajtják fejük, nem forognak az őszi fény felé. Csüggedten lóg le, s lustán levelük, így mennek biztos haláluk elé. Magjuk sötétre érlelte a nyár, aranyszirmuk elhullott nesztelen. Tányérjaikról eszik a madár, rajokban ülnek a levélnyelen. Lakmároznak belőlük verebek, lagzis hangjuktól a víztáj remeg, az övék most a széles, nagy határ... És fönn, az őszi égi kék alatt surrannak messzi, mint kilőtt nyilak: búcsúzik egy-két késett fecskepár... . MISZLAI GYÖRGY EST A völgy felett hattyú-szárnyú est lebeg, rőt fények ölelkeznek nesztelenül, a levegő csók-ittasan megremeg, s a holdsugár kedvesem szemébe ül. TAMÁS MENYHÉRT Érettségi vés egy pillanatra megtorpant. Az éj csendje egy darabig még visszhangozta a lövést, amikor másodszor is villant a puskacső. Elhanyatlott ez a csáklya- sor is, amely az első után nyúl- kált a part felé. A dereglyében összezavarodtak, és nagy sietség gél visszaindultak. Ekkor Gábor puskája harmadszor is elpukkant. Már voltak, akik vízbe- ugrálva igyekeztek a túlsó part felé... Ha csak'egy, egyetlenegy katona is lett volna az általkelni- akarók között, aljl igazságosnak érezte volna ezt a háborút, hát Gábor régen nem lövöldözött volna múzeumbavaló mordá- lyával, hanem némán és tehetetlenül ott úszott volna ö is azokkal, akiket az imént küldött el ebből a nyugtalan világból. Hirtelen ijesztő, vad csend támadt. Még o parthoz csapódó, apró hullámok csobbanásai is felhallatszottak a fán lévő rejtekhelyig. Aztán egyszerre meg- zizzent a nád, a sás, és ismerős hangok suttogták; — Hol vagy Gábor? — Hol, idefönt a fán, mint egy cinege, csak nincs szárnyam, hogy lerepüljek1 — mondta és Gábor leereszkedett a fáról. A fiúk egyszerre felhorkantak : — Affene a jó dolgodat, nekünk már nem is hagytál ellenséget? Miért nem riasztottál előbb? — Riasztottam én! — Riasztottál, mint a ménkű úgy villogott a fűzfád, de azért pórul is járhattál volna. Na, majd ha megvirradt, beszélünk a fejeddel, — mondták, és viszszahúzódtak a sötétbe. Gábor egyedül maradt, és tovább me- resztgette szemeit a fekete éjszakába: — »Nem mozdul-e újra valami odaát!« — De csak. egy sokágú villárrr vágott széjjel a fellegek között és nagy, viharos zúgással ömleni kezdett az eső, mintha az ellenségnek a lábanyomát is el akarná mosni. Gábor köpenye átázott, már a bőrén folyt végig az égi lé... — Közben a váltás is megérkezett. A sötétben nem láthatta, ki is a következő őrszem, csak az elsuttogott jelszóból értette meg Gábor, hogy egyik pajtása jött meg. Gábor röviden és halkan elsuttogta a történteket, társa elfoglalta fenn a fészket, ő pedig elballagott szálláshelyük felé. A kezdetleges hangokban benne sírt az otthon utáni vágyakozás s a végsőkig való kitartás állhatatossága. Lassan halkult az ének, csak a leg- éberebbek szája zümmögte még, fokozatosan belesimulva a csendbe, némaságba, álmokba. Csak Gábor figyelte legkedvesebb komáját, egy vé- konydongájú, alig tizenhét esztendős gyerkőcöt, aki sápadtan, fogvacogva kuporgott az egyik sarokban, aztán egyszer csak nem mozdult többé. Reggel a zsebében egy levelet találtak, amely egy dunántúli kisvárosba, édesanyjához volt címezve. A gyászhír, mint fekete madár — Pillogó lángú pipics fénye embereknek árnyait táncoltatta a vastagfalú, boltozatos teremben. Körül a falak mentén pokrócokba, köpenyekbe burkolt alakok hevertek felöltözötten a padlón, székeken, lócákon, csak a bakancsukat vetették le, úgy tértek éjszaka nyugovóra. Bakancs, puska kéznél, hogy bármelyik pillanatban készen tudjanak állni. Az alacsony boltív alatt alvók legközepében asztal emelkedett és vagy kéttucatnyian virrasztottak körűié. Az őrség üldögélt sámlikon, a padlón is és egyikük egy ide nem illő karosszékben. Ä fejek álmosan lecsüngtek. Volt aki könyékre- támasztva állát, hallgatott, más meg elnyúlva a lócán szájharmonikán dalt nyekergett. Akad tak, akik csendes, szomorkás szállt, suhant. Az ími-olvasni nemtudó édesanyának Safra- nak tanár úr olvasta fel, hogy most már hiába vár kedves híreket az egyetlen fiúról. Amikor Safranek tanár úr a sorok végére ért, csak ennyit mondott: — Az én fiaim közül a végső érettségin megint jelesre vizsgázik egy a hazaszeretetből! — és könnye összefolyott egy szegény özvegy asszonyéval. A nyitott ablakon beszökő szél lapozgatni kezdte az asztalon nyitva álló naptárt, amelynek piros födelén, lángoló betűkkel állt — 19 19! BORSI DARÁZS JÖZSEF álmodozással utána zümmögték: »Sej elindultam, sej elindultam az erdőre hajnalba, Sej gyöngyvirágot, sej gyöngyvirágot tűztem szőke hajamba. Meglátta az öregerdő ifjú vadásza, És azóta én vagyok a, én vagyok a legkedvesebb, egyetlenegy babája...« i
