Tolna Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-30 / 257. szám

IRODAIDM

fötkiétbei

NÉPMŰVELÉS

*

Érettségi

Safranek tanár úr komótos, kiszámított léptekkel haladt a keskeny, macskaköves utcán. Bal kezét fekete, ünnepi öltönye zsebébe süllyesztette. Jobbjával pedig vékony sétapálcáját lóbázta. Jókedvűen, fütyörész- getve sétált. Tekintete végigsuhant a máskor népes, most a reggeli órákban néptelen utcán, a májusi napfényben ragyogó házak közt, majd megpihent az iskola szélesre tárt ablaksorain, amelyek mögül vidám lárma zengett ki.

Tavasz, gyönyörű május muzsikált, ragyogott, illatozott, és fényeivel teleszőtte a várost.

Safranek halk, nyugtató örömmel, elégedetten állt meg a színekkel csillogó csöndességben, és érezte a lázas uj- jongást is, a kellemesen borzongató vágyakozást, amely már ott harsogott a levelek friss zöldjében, benne vibrált a madarak énekében, és ott iz- zott az emberi szivekben. Be- leérezte önmagát is ebbe az el- sodró, gyönyörű mámorba, s tudta, hogy kínos tisztaságú, négygombos, divatjamúlt kabátjával, harmonikásszárú nadrágjával, főleg pedig feszességével, pergamen arcával kiáltó ellentéte a tavaszcsillogású képnek.

Safranek bölcs volt már, és fáradt. Szívesen és hamar megbocsátott, még a leglustább diákjára is a megértés jóleső érzésével gondolt, amikor belépett az iskola kapuján, és végigvonult a még néptelen folyosón. Az órákra hívó csengőszó először cirremt. A bezárt ajtók mögött a legmaradatla- nabb diák is nyugalmat erőszakolt magára, de még ebben a szokatlan csendben is külön némaságnak tűnt az a hangta- lanság, amely az osztálya felől áradt. Lassan lesnyomta a kilincset, belépett a terembe és elállt a lélégzete. Látta, hogy egyetlenegy diákja, még a félénk és vézna Szedlacsek sem ül a helyén. Üresen tátongnak a padsorok.

tották, hevítették a lassan zakatoló, ki-kihagyó vér- és ér- zelemközpontot.

Az iskolaépület vadonatúj volt, s benne a berendezés is. A megszokott bútorok helyett fényezett asztalok, süllyesztett tintatartókkal, és körül a falak mentén részekre osztott szekrények a diákok felsőkabátjai számára.

Az egyik szekrényből kaparászás, szuszogás nesze hangzott. Safranek tanár úr. dobogó szívvel és reszkető inakkal közeledett az ajtó felé, de mielőtt hozzáért volna, levette fekete kéménykalapj át. és végigsimított gyöngyöző homlokán, aztán hirtelen felrántotta a szekrényajtót. Az öregúr gyors felindultságában. és a meglepetéstől csak ennyit tudott kinyögni:

— Skandalum, igazi skandalum! — És a szekrényből a félig ájult Szedlacsek támolygott &>

Az öreg tanár, a néptelen teremben az érettségire, izguló, verejtékező diákjaira gondolt, meg a nagy szigorúsággal vizsgáztató bizottságra. A gondolattól olyan izgatott lett, hogy le kellett ülnie.

— Tanár úr kérem, — nyögte a lassan magához térő Szedlacsek, — tanár úr kérem, a többiek a szőlőhegyre menteik, Gáborék pincéjébe. Azt mondták minek most az érettségi? És mindnyájan el akarnak menni — katonának! Er.gemet ide bezártak, mert mondtam nékik: — Fiúk, ne bolondozzatok! Tetszik tudni, én félek! — Safranek tanár úr szánakozással nézett a mentegetődző diákra, aztán harsány hangon felkiáltott:

— Szent Habakukk! — s mintha puskából lőtték volna ki, otthagyva gyönyörű termet, ájuldozó Szedlacseket, rohant végig a folyosón, utcán, városon, mezőn — fel a hegyre!

Ragyogó, napfényes májusi délelőtt volt. A tanár úr haja átnedvesedetten lógott a homlokába. Hófehér keménygallér- ja elázoítan, gyűrötten keretezte le s feljáró ádámcsutkáját. Fáradt volt és elkeseredett, de a szeme, kékes fénnyel égő szürke szeme vad tűzzel izzott. Vékony séta pálcája fegyverként suhogott kezében, ölni tudott volna mérgében.

Safranek tanár úr bornemissza ember volt. A szőlőhegyet csak hallomásból ismerte, és most nem tudott eligazodni, hogy merre is induljon? Egy darabig fülalődött, aztán elindult, mert egy öreg gesztenyefa mögül énekszó szüremke- dett.

A hangok üdén csilingeltek, csengtek, szálltak, árulkodva, hogy fiataloktól eredtek. A nótaszó nyomán a tanár úr meg is találta fiait.

A leghangosabb Imruska, a fő-utcai derék szűcsmester egyetlen fiacskája volt. Már az asztal tetején táncolt. Mellette imbolygóit Gábor, és a többiekkel együtt teletorokkal énekelték:

Az »éljen a szabadság!« már elmaradt. A fiúk kővémeredve bámultak a tanár úrra. aki azon tűnődött, hogy mit kezdjen ennyi izgatott, felhevült fiatalemberrel? A legokosabb, amit tehetett, könyörgésre fogta a dolgot:

— Fiúk, édes fiaim, én megértelek benneteket, férfiaknak most a Tisza-mentén, a Felvidéken a helye, de ti, ti még meg sen' értetek, térjetek hát észre!... — mondta, miközben sírvafakadt, és nem is folytatta tovább, mert Gábor eléje ugrott az asztalról, kezében nagy csupor, és egy borral teleszívott lopótök.

— Igyál kis öreg, te drága egykománk. Igyál! — motyogta Gábor miközben nagyokat csuklott. Safranek nem nyúlt a borért, csak állt a sok ágáló és hadonászó felsős között, aztán egyszerre emelt hangon kiáltott:

— így, így akartai: ti katonák lenni? Nem, ne vaduljatok gyerekek. Gyertek vissza az iskolába. Ne tegyetek enge- met is tönkre! Miért vesződtem veletek három esztendeig? — Harminchat éve tanítok. Érett emberek seregét bocsátottam útnak, és éppen ti lennétek a leghálátlanabbak, akiket mindenkinél jobban szeretek.

A hórihorgas Lojzi közeledett, hogy felölelje a rosszkor jöttét, de a többiek elálltak az útját és teljesen kijózanodva — hiszen alig ittak — lehajtott fejjel állták körül a most már egész testében reszkető, síró, zokogó öregembert. Gábor előhalászta zsebéből a pincekulcsot. Kinyitotta az ajtót. És csak ennyit mondott:

— Drága jó tanár úr, ne haragudjon!

És szép libasorban mindnyájan Indultak kifelé. A hallható erejű csendbe — már közel a városszélhez — hirtelen vidám, magasfekvésű éles férfihang rikoltotta bele:

*»Söprik a pápai utcát!...«

Nehéz, vasalt bakancsok dübörögtek, patkók csattogtak a vén macskaköveken. Katonák meneteltek és most már kórusban harsogták:

"Masíroznak a katonák!...«

Mintha harcbahívó kürt ri- vallta volna. Safranek még jobban meggörnyedt, s megtörölte verejtékező homlokát...

Mindez már régen történt, még virágzott az orgona, a pünkösdi rózsa éppencsak bim- bósodni kezdett, s most a nyárközép csillogó tükrét beárnyékolják a füstök, csendjét ösz- szehasogatják a géppuskák ugató hangjai, s az ágyúk dörgése. A fiúk ott lapulnak egy félig összelőtt, folyómenti házban. Szegény Szedlacsek már nincs velük. Elment! Nagyon messzire ment, oda, ahonnan még senki sem tért vissza.

Éppen alkonyodik. A nappal távoztával még fények vibrálnak, de a közelgő éjszaka már bodorodó fellegekkel a túlsó parton jár, és sorra kilobbtn- nak a búcsúzó sugarak.

Nyugtalanítóan hallgatott a parti füzes. A láthatár szélén sűrűn cikáztak és aludtál: ki a villámok. A víz félelmetes némasággal folyt el a fekete lombok alatt.

Gábor egyedül volt, és mozdulatlanul meredt bele a csendbe. Szinte hozzánőtt a fához, amelynek égsürűjébe még délután küldte fel a parancs: — »Figyelni! Figyelni!«

A gyanús azonban egyre késett, — »talán reggelig sem jön meg?« — tűnődött Gábor, de azért meregette szemeit, amelyek már majd leragadtak a fáradtságtól, s csak a fülek fülelődtek éberen, amelyek már olyan érzékennyé finomultak, hogy félálomban is kihallották a lombsusogásból, hogy fűzfalevele rezdül-e, vagy nyárfáé zizeg?

Gábor csak figyelt, figyelt, mert ez volt a feladata, pedig majd elaludt, Hogyne, hiszen Miskolctól a Bodrogig szinte egyfolytában futtatták az ellenséget

Viszonylag kitűnően érezte (Folytatás a 6. oldalon.)

Safranek bosszúsan állt meg a katedra előtt. Mögötte a tábla fekete síkja ásított a csendben. Szívét most érték el a felindultság hullámai. Szorí»Ha még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni.'...«

^Ocuánuipi jegyzet

Megint a gyerekek védelmében bátorkodom szót emelni. Nem egyszerűen védeni vélt, vagy tényleges hibáikat, hanem egy megtörtént eset kapcsán arra emlékeztetni, hogy azért a felnőttek sem valamennyien szentek. S ha éppen azt látják egynémely gyermekeken egynémely alkalmakkor, hogy viselkedésük — enyhén szóivá — kívánnivalót hagy maga után, hunyják be egy pillanatra a szemüket, s különösebb képzelőerő sem szükséges ahhoz, hogy tükörképet lássanak a gyerek rossz viselkedésében, önmaguk tükörképét.

De sokszor arról beszélünk (megint sokszor persze nem is alaptalanul), hogy a gyerekek nem tisztelik eléggé a felnőtteket. Ki merné tagadni, hogy ez baj? De milyen jogon várunk a felnőttek iránt tiszteletet attól a kisgyermektől, akivel az alanti eset megtörtént.

A kisgyerek, egész pontosan kislány, tegnap reggel is megkapta édesanyjától a szokásos reggeli egyforintot. s indult az önkiszolgáló bolt irányába, hogy egy szelet csokoládéra váltsa azt. Fél nyolcra jár az idő, a kislány siet, mert messze van még az iskola, s háromnegyedre szeretne beérni. A nagy sietségben a szokottnál is jobban lóbálja kezét, amelyből egy óvatlan pillanatban kiesik az egyforintos. Nem gurul messze, csak egv idősebb asszony lába mellé. A nagy tumultusban — most érkezett be éppen a. félnyolcas vonat — a kislány nem tud azonnal utánakapni, s ezt a néhány másodperces tehetetlenségét használja ki a már előbb említett idősebb hölgy, aki lepillantván meglátja a lába mellett heverő aluminiumpénzt. Se szó, se beszéd, lehajol, felveszi.

A kislány zavarba jön. Megszégyenülten megtorpan, látván) hogy egy felnőtt megelőzte, s most udvarias lesz vele. Már már a köszönő szavak tolulnak ajkára, hogy rebegjen a köszönet mellé valamiféle bocsánatkérést is. amiért annak tett ki egy idősebb nőt, hogy vele ud- variaskodjék. Nyújtja a kezét is, hogy aztán a kinyújtott kéz visszaessék. A szó bennakad a kislányban, elgörbül a szája, nem tudja sírjon-e, vagy nevessen, a száj görbülésből inkább valamiféle torz mosoly alakul. Nem szól, nem kéri a forintját, sarkonfordul és elszalad.

Az asszony közben mintha éz a világ legtermészetesebb dolga lenne, a pénzt kabátja zsebébe süllyeszti

A kislány kimondhatatlanul szégyenli magát. Az asszony nem.

Most tessék ezt a kislányt arról meggyőzni, hogy a felnőttek valamennyien becsületesek, jók, példamutatóak, akiket tisztelni kell. Nem lesz könnyű munka. Mert tegyük fel, hogy nem általánosít, de hogy ezt az asz- szonyt tisztelni nem tudja soha többé, ahhoz nem fér kétség. És ez az asszony is felnőtt. Egy a sok közül.

Nem akartam ezzel az írással a felnőtteket, együttesen és válogatás nélkül elmarasztalni. Szó sincs róla, csak azt is tudomásul kell vennünk, hogy az ilyes esetek is hozzájárulnak ahhoz, ami miatt nem egyszer felháborodunk, hogy a gyermekek tisz t élet lenek az idősebbekkel szemben.

Hogy panaszunk teljesen indokolt lehessen, nem lehetne elkerülni az olyan eseteket, amelyek alapot szolgáltatnak a tiszteletlenségre? De talán akkor a tiszteletlenség is kevesebb lenne.

Leienyei György

Az elfelejtett

Amikor a múlt század nyolcvanas éveiben Géniből és Párizsból hazaküldte első verseit, általános feltűnést keltett; „az emberek úgy érezték, új hang szólal meg a magyar lírában, — írja róla Schöpflin Aladár — Petőfi és a népdal hangja újul meg modern szellemben.” Sza- bolcska Mihály emlékét ma is ez a néhány népi hangvételű vers őrzi, mert mindaz, amit később, a hivatalos Magyarország szolgálatában írt, modorosságában stilizált, hamis népieskedésében jobbára veszendő és értéktelen.

Költői fellépése a magyar líra megújulásának korára esik, az igazi újítók, elsősorban Ady, majd Babits, Tóth Árpád azonban a nyugati áramlatoktól várták a termékenyítő hatást. Ady- nál azonban mindez nem válik egyoldalúvá: Európa és magyarság, a' francia szimbolisták, Petőfi és Arany hagyománya csodálatos egységbe olvad. Az a sajátos magyar hang, amit a fiatal Szabolcska megütött, fontos szerepet tölthetett volna be a megújuló magyar lírában, a fiatal kálomista pap azonban, akit rangján felül is megbecsült a konzervatív kritika, szinte meghazudtolva valódi hajlamait, a hivatalos Magyar- ország költőjévé vált, s annak arányában, ahogy gyarapodott rangban, társadalmi elismerésben, veszített költői erejéből, hogy a népi hang végül üres gyakorlattá, egyszerűsége verej- tékes keresettséggé váljék. Hivatalos „nagyság” lett, ahelyett, hogy költő maradt volna, s végül az Akadémia is tagjai sorába választotta, ami azokban az időkben nem rangot, hanem elmarasztalást jelentett. Ha Sza- bolcskának erre a szerepére gondolunk, igazat adunk Adunak, aki Költőcske Mihálynak, másutt Lantverő Mihálynak titulálta.

Különös jelenség, abból a nemzedékből, amely SzaboLs- kávai együtt a ferenejózsefi.

majd a Horthy-korszak legmagasabb rangjáig vitte, egyedül Vargha Gyula tudott igazi köb tő maradni, akinek még az aka-' démiai tagság sem ártott. Vargha költő volt. Arany örökségének hűséges és tisztességes sáfára, míg Szabolcska hangja folyton fakult, egyre bágyasz- tóbb. egyre unalmasabb lett. Amikor meghalt, éppen harminc évvel ezelőtt, már tulajdonképpen a régmúltba tartozott, akinek semmi köze nem volt a valósághoz. Olvasói is mindjobban elpártoltak tőle, az Akadémia talmi dicsősége ugyanis sok mindent jelenthetett, de olvasót, irodalmi visszhangot soha)

Annak idején Móricz Zsig- mond emlékezett meg haláláról a Nyugatban s most, harminc esztendő múltán érdemes nekrológját idézni: „Én is úgy fogadtam gyermeki szívembe, mint egy szép, tiszta lelket, aki megszépíti amit szeretek: a magyar Alföldet, a kis sáros, szürke falut, a kicsi kis házak kis eseményeit. Ez volt a hivatása: ráborítani a mindennelmegelége- dés gügyögését arra a világra, amely álmos együgyűségében tengette napjait. Már Budapesten más emberek írtak; Zűrzavaros, de modern és kitűnő koncert, mire megérkezett az egész új világ betetőzője: Ady. Szabolcska Mihály lassan visz- szahullott a kis falujába, s beleolvadt a magyar ködbe, amelynek mégis néhány opálos tűzvil- lanást adott.”

Még 1909-ben is fellobbant benne a költői hivatástudat, s versben ünnepelte a kivégzett spanyol forradalmárt, Ferrer Guardát. Ez, s még néhány szép verse. Balia Marisról, a kis Demeter Rózsikéról írt strófái. genfi, párizsi időszakának költeményei méltóvá teszik arra. hogy megemlékezzünk róla. Ez a néhány vers arról tanúskodik. hogy költő volt, aki tékozlón, méltatlan cél szolgálatába állította szép tehetségét:'

€sáa*i i—***,