Tolna Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-23 / 251. szám
"Kínai könyvek Babits világirodalmon még az európai irodalmat értette, közelebbről azt, ami a latin kultúrából nőtt ki, s »-jogutódja gazdagabb nénjének, a görögnek«. És Goethét idézi, aki hevet adott a világirodalomnak, Persze ami Goethénél pantheista azonosulás a világgal, Babitsnál egy szerény kereszténységben tud csak otthonosan élni, mondván, hogy »az európai, keresztény kultúra az egész világé. Legalább így van szánva« — teszi hozzá. A szándék természetesennem sokat jelent, s már Goethe tudta, hogy Európa irodalmi határain túl is van eleven és ható irodalom. Babits irodalmi szemléletéből is kizárja Keletet, Goethe itt sem ilyen merev, s nemcsak elismeréssel beszélt Eckermannak az »Egy jó párválasztás története« című regényéről, hanem észrevette azt is, ami a távoli Kína irodalmában közös az európaival. »Az emberek ott majdnem ugyanúgy gondolkoznak, cselekszenek és éreznek, mint nálunk és hamarosan magunkfajtának érezzük őket«. Hiábavaló feladat lenne azt vizsgálni, hogy Goethére hogyan hatott Kína irodalma, mint ahogy annak vizsgálata is céltalan, hogy Európa és Kína hatott-e és hathatott-e egymásra? Egy időben, de egymástól független fejlődtek és alakultak, s a két irodalom igazi találkozása tulajdonképpen nap jainkban zajlik le: Kínában ható erővé vált Európa, nálunk pedig egymást érik a kínai könyvek, drámák. Egyik sem idegen a másiktól, egyik sem zárja ki a másikat, mint Babits hitte. Mindegyik világirodalom, s a távolság, a történelmi fejlődés különbözősége nem jelent olyan akadályt, hogy épp a világirodalom goethei fogalmán belül ne jelenthetnének egységet. Természetesen különbséget is, ami elsősorban a lírában jelentkezik határozottan. A regénynek minden időkben örök játékszabályai vannak; Joyce és a nyomában tömegével jelentkező formabontók ezért nem tudtak továbbjutni a kísérletnél. Minden regény szabályos kompozíciót tételez fel, elmond valamit s a kínai regény legfeljebb sajátos környezetével, különös neveivel hat idegenül. Mindaz, ami ezen túl van,, emberi, abban az értelemben, ahogy Goethe érezte. A Vörös szoba álma című regényben, amit a kínai próza klasszikus alkotásának tartanak, ezt olvasom: »A negyedik hónap huszonhatodik napján ünnepelték a nyár kezdetét. Ez az a nap, amelyen a virágok szellemei trónjukat odahagyják s a gabona megkezdi uralkodását Ezt a napot a régi jó szokás szerint a Szemek Gyönyörűségének Parkjában is megünnepelték, a szokásos áldozatok bemutatásával, a hagyományos viráglakomával«. Emlékezetünkben mindez nem kapcsolódik semmihez, s mégsem vagyunk idegenek ebben a távoli és rejtélyes környezetben. Mert amikor felismerjük, hogy a Szemek Gyönyörűségének Parkjában hozzánk hasonló emberék élnek, akik ugyanúgy éreznek, szenvednek. és örülnek, mint mi, azonnal otthonossá válunk közöttük s személyes ismerőseinkké válnak a költői nevű lányok, Kék Drágakő, Nefritcsat, Tavasz Ébredése, vagy a kedves Mandarinkacsa. Sokkal bonyolultabb a kínai líra; az első pillanatban talán meghökkentő és idegen. Megszoktuk, hogy minden irodalmi alkotást logikai folyamatnak tekintsünk. A kínai vers más, egyben vizuális élményt is jeBECSÜLET Ma reggel engedték ki. Két évet ült. Letelt az is valahogy. Még bent a cellában elhatározta, ha kikerül, megjavul. Érezte, a büntetés jogos volt. A társadalmi tulajdon nem Csáki-szalmája. Ezt komolyan kell venni. Akkor persze nem is gondolt rá. Mámoros éjszaka után fizetnie kellett. Nem volt miből. Hozzányúlt a közöséhez. A dolog kitudódott. — Nem volt sok komédia... De most már szabad. Szabad, mint a madár. Sőt ennél is szabadabb. Szabad, mint a gondolat. Pénze is van. Nem, ez nem »piszkos« pénz, ez saját pénze. Egész csinos összeget hozott magával. Hosszú ideig el fog ez tartani, míg valamelyes munkát kap. Mert nem, egy darabig nem kap. Munkahelyére nem mer visszamenni. Nem úgy van az, hogy minden szó nélkül visszafogadnák. — Legjobb barátja pénzéhez nyúlt hozzá. Eszébe jutott mestere. Az öreg mindig azt prédikálta: »Csak annyit költs, amennyit elkölthetsz!« Tovább nyújtózkodott mégis, mint kellett volna. Ki fog ezentúl szóbaállni vele? Van-e joga ezt elvárnia munkatársaitól. Rádöbbent, hogy nincs. Ha mégis kitüntetnék bizalmukkal, nagyképűségből, vagy szánalomból tennék... Milyen nehéz a nyílt, egyenes úton járni. Nehéz, mert ott szem előtt van az ember. — Olyan az, mintha pőrére vetkőzve kellene járnia, mint a sorozó-orvos előtt. Mégis ez az út a jobbik út. Csak ezen érdemes járni. A másik fájó pont Juliska. Mennyire bízott benne a lány, mennyire hitt neki. Talán már a köszönését sem fogadná el. — Vajon, egyáltalán merne-e köszönni a lánynak? Nem biztos. Hogy el lehet rontani egy életet!? Egy meggondolatlan pillanat. Igen, csak ennyi kell ahhoz, hogy utána egész életében megemlegesse tettét az emberilyen gondolatok által kínoz- tatva ődöngött az utcán. Nem tudta, mennyi idő van, azt sem, merre jár. Mindegy is volt neki. Itt a várva várt szabadság, csak nem tudja, mit kezdjen vele. — Megvárom a műszak végét, elkapom valamelyik srácot, legalább megtudok valamit — morfondírozott magában. Hazamenni? Minek! Az apja ajtót mutatna neki. Talán a mama. Talán vele is lehetne beszélni... Hirtelen gondolattól űzve körülnézett. Hazamegy, lesz ami lesz... Benyitotta az ajtót. Közben jutott eszébe, hiszen kopogtatni is elfelejtett. De mi az!? A szobában már várták őt? Igen. Apa, anya, Béla bácsi, a művezető... és Juliska... — Megjöttem, mondja sápadtan. — Most fog eldőlni a sorsa. Most fog apja felemelkedni és az ajtóra mutatni. — Apja fel is áll. Sápadt az arca, mintha a túlvilágról jött volna vissza. Anyja is feláll. — Apám — mondja sírva, többet nem szól, csak a vállát rázza a zokogás... Béla bácsi ránéz a síró Juliskára. Megfogja a lány kezét, ök most feleslegesek itt. Azt már biztosan tudják, hogy a fiú nem elveszett ember. — Gyere be holnap szüzembe — mondja menetközben a művezető. A fiú feje még mindig apja vállán nyugszik. Várták. Juliska is várt rá. Bugyborékolva tör ki belőle: — Apám, soha többé! BÁLLÁ TIBOR lent, mert a verset nemcsak leírják, hanem rajzolják is. A virágok nyílása, a kedves távolléte, a borivás dicsérete, a kínai vers leggyakoribb témái kétezer évnek nemcsak visszatérő motívumai, hanem szellem és ügyesség állandóan megújuló próbakövei is. Úgy mondják, minden kínai költő, a szónak nem kritikai-irodalmi értelmében, hanem azzal, hogy újrafogalmazza a kétezer éves közösségi élményt. Nálunk a toll és papír csak rögzíti gondolatainkat. Kínában a tus és ecset szemlélteti is a verset. A Si King, a Dalok Könyve, az időnk előtti első évezredben keletkezett, a patriárkális Csuo dinasztia korában. Ahogy az európai irodalom kezdetén a homéroszi eposzok állnak, a kínai irodalmat a Si King nyitja meg, amelyet a hagyomány szerint maga Konfuciusz válogatott. Az i. e. II. század terméke a Jo-fu, amely világosan mutatja, hogy a kínai élet mennyire egybefonódott az irodalommal: Vu császár Zenei Hivatalt alapított, hogy a birodalom minden megőrzésre érdemes versét, népi rigmusát összegyűjtése. A Jo-fu, így írják a kínai irodalomtörténetek, forradalmi újítást is jelentett, a Si King hagyományos versképletét felbontotta s ezzel megújította az egész kínai költészetet. Megszoktuk, hogy irodalmi irányzatokban, iskolákban gondolkozzunk, a hatások erejét és irányát keressük. A kínai költészet a természetből, az átélt valóságból indul ki. A »sih« a mozgás szépségét jelenti, a »ven« az alak és vonal harmóniáját, a külső formát. A kettő egységéből kovácsolódnak a kínai irodalom remekművei, amelyeket csak most kezdünk megismerni. De ahogy megismerjük, úgy válik irodalmi szemléletünk szerves részévé, »világirodalommá«, a szónak goethei értelmében. CSÄNYI LÁSZLÓ Duna-parti emlék A hajó indult. S öt órán keresztül, a Margit-hídtól egész Esztergomig valami gyerekes láz, derült mámor kísért el, mint ki először utazik. A fedélzeten ültem asszonyommal, s a tűnő partot néztem. Nem tengeren, a Duna lassú vizén ringatóztunk. De soha szebbet! Ámultam szüntelen. Sziget, Úbuda. Jobbról komoly gyárak, villák a hegyoldalon. És parti fák. Ott erdős hegyvidék, itt halmok néhol. Mesének tűnt a ketté osztott világ. A parthoz közel egy sárga lovacska térdig a vízben s ivott. Pucér gyerek. Dobásnyira, a lejtős utcavégen ünneplőt öltött, kíváncsi emberek. Egy dombon falu. Némán lelkesedtem. Kanyargó folyam sötét bércek között. S míg Vác falait fényben, ködben hagytuk. Visegrád romja búsult a táj fölött. Falukra emlékszem. S a halk Ipolyra, hol sarokként a két határ összefut. Sátrak a homokban. Már szlovák partról intettek üdvözletét lányok, fiúk. Meredő hegyfal. Szél es kanyar fénylett. S ahol a hegység dóm bokká szelídül, egyszerre feltűnt a dóm kupolája, így is uralt egy vidéket, messzirül. Szőlőt érlelő lanka. Lenn a réten utánunk néző, pihenő ifjú pár. Majd partra léptünk. S roppant fák tövébe utánunk lopta boldog fényét a nyár. Kis halászcsárda, ahol halat ettünk. Majd képeket néztünk, régi képeket. Zegzugos utcák, öreg Víziváros. Kőtábla jelzi, hol egykor elesett Balassi Bálint, szegény. Elfogódva mentem a hegynek s néztem a völgybe' szét. S dombok ölében lenn a kedves várost őrként vigyázták tor nyok és jegenyék... HEGEDŰS LÁSZLÓ \ Tolnai lankák Tarkállanak a tolnai lankák, barna hátukon izzik az élet: — gépek aratnak s zuhanó fények áradatában fürdenek a fák. Nagy táblák feküsznek megrakottan, az elinalt mezsgyék helyében már; dús-kincsűbb lett az idei nyáfr, — hajlik a tengely, meg-megroppan. — Domb-vállaira kéklő n hajol a messzeség, s az örömről dalol a trillázó madarak serege. Az utcák közt bor-ittasan táncol '• a szellőd s a házak ablakából friss kenyérszagot lop pajkos keze. 1960. augusztus TAMÁS MENYHÉRT ^őazafaU (Folytatás az 5. oldalról.) — Lajcsi nélkül? — súgta Ibolya. — Hát... ha ő nem jön... — Csak vele mennék... — Ugyan, te mozdulni sem tudsz nélküle? — Nem örülne neki Lajcsi. — Meg sem tudja. Majd azt mondjuk, hogy a városba megyünk csak. Elhallgattak. Úgy’ látszik, Ibolya nem tudott dönteni, kinek járjon a kedvében. Lajcsi izgatottéin figyelt. — Nem megyek el — mondta végül is határozottan Ibolya. Lajcsi szerette volna buzdítani feleségét, mondjon még valamit, de nem tehette. Azok most elhallgattak, mint akik megsértették egymást. Karancsné egyedül ment el a templomba. Egész nap nem szólt. Később többször is megismétlődött hasonló eset. Nyár volt már, amikor megszületett a baba. Ibolya kislánynak adott életet. Mindjárt elhatározták, hogy az anyja nevét fogja viselni. Karancsné izgatottan készült a keresztelőre. Levelet írt Feriéknek is: jöjjenek haza a kedves családi ünnepre. — Mikor lesz? — kérdezte a fiától. — Micsoda mikor lesz? — Hát, a keresztelő! — Ugyan anyám, már megint... Karancsné belesápadt. — Nem akarjátok megkeresz telni? — kérdezte csodálkozva. — Már miért keresztelnénk? — Pogányok vagytok — mondta Karancsné magából ki kelve. — Ha ezt megteszitek, itthagylak benneteket... Csúfság lenne, rólatok beszélne mindenki. — Senki nem érdekel — felelt Lajos. — Az én családomban én rendelkezem. — Én pedig nem lakom veletek együtt — csípett vissza az asszony. Döbbent csend követte szavait. S másnap összeszedte holmiját. És elutazott a másik fiához. Lajcsi marasztalta. Hiába volt. Karancsnénak eszébe jutott, hogy Feriék nem élnek valami jól. Nagyobbik fiának rosszul sikerült a házassága. Tudta, mégis elment. Bosszúból. Megint állomás következett. Rángatózva állt meg a vicinális. Az öregasszony letörölte az ablakot. A betűk elhomályosodtak a szeme előtt. Alig tudta elolvasni az állomás nevét. Amikor elindult a vonat, újra visszazuhant a magateremtette szakadékba. Feriéin* éi nem vallót ;a ki sokáig. Naponta veszekedtek. Karancsné nem találta a helyét. A város is idegen volt számára. Hiába ment ki az utcára, senki sem kösz ntötte mosolyogva. Már megbánta hogy otthagyta Lajcsiákat. Csak egyszer is hívnának, mennék örömest — jutott eszébe többször ;s. De nem hívták. S amikor már nem bírta tovább, Feriék tudomásara hoz- ía, hogy visszautazik Lajcsiék- t.oz. — Menjen, ha ott j o'pb lesz — mondta hidegen Vilma. — Jó annak, aki még válogathat. Igen, így mondta — jutott eszébe Karancsnénak a vonaton. »Jó annak, aki még vál > gathat«. Vajon, miben válogathatok én? A vonat egyenletesen zakatolt. Feltűntek a város fényei. Olyan volt távolról, mint a gyertyalobogás. Szedegetni kezdte holmiját. Kiballagoti vele a peronra, hogy hamarabb tudjon leszállni. Már a váltókon csattogott a vonat. Karancsné nagyokat sóhajtott. Lajcsi ott állt az állomáson. A táviratot, amit egy órával azelőtt kapott Vilmáéktól, a kezében szorongatta. A sürgönyben ennyi állt: »Az estivel érkezem, anyátok«. Csikorogva állt meg a vonat Sisteregve szökött tova a gőz, s vékony párafelhőbe burkolta a kocsikat. Lajcsi a harmadik kocsi peronján meglátta az anyját. Izgatottan szaladt oda. Lesegítette csomagját és őt magát is. Karancsné értetlenül nézett, s amikor megölelték egymást, potyogni kezdtek a könnyei. Nem kérdezte, hogyan kerüli Lajcsi az állomásra. — Hogy van a kis... a kis Ibolya — érdeklődött utóbb. — Nagy lány már — dicsekedett Lajcsi. Egymásba karoltak és vigyázva lépegették át a síneket. A megafon újabb vonat érkezését jelezte. HORVÁTH JÁNOS
