Tolna Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-23 / 251. szám
I R O D A L O M 'íttííMMel NÉPMŰVELÉS * r()aide napi jegyzet A vaskos, olajjal átitatott talpfákon nagyokat zökkent a vonat. Az öregasszony összekulcsolta a kezét és valamiféle imafélét mormolt az ülésen. A masiniszta nagyot sippantótt mozdonyával, az éles hang kettéhasította a zörejt, majd meg szinte meggyorsította a vonat robogását. — Csak most érjek haza — villant az öregasszony eszébe. — Csak most segítsen haza az Isten — mormolta és fogatlan ajka megremegett. S ekkor belenyilallott a félelem. Hirtelen eszébe, jutott minden. Haza? De hát hol van már az otthon. Hiszen tulajdonképpen azt sem tudja: lesz-e éjjeli szállása, befogadják-e ott, ahova elindult, vagy valamelyik kapu alatt, esetleg az állomáson kell eltöltenie az éjszakát. Riadtan gondolt mindenre. Mire beér a vonat, a kapuk zárva lesznek. Talán a kalauz — jólelkű fiatalember — segít majd a leszállásnál. Aztán magára marad. Áttipeg majd a síneken, botladozva eljut a váróteremig, ott aztán meg kell állnia. Keresnie kell az üres padot, ahol meghúzhatja magát éjszakára. Megborzongott. Előre félt az éjszakától. Mit fog majd mondani, ha valaki megkérdezi: a néni hova utazik, kire, mire vár itt a váróteremben. Mit fog majd mondani? Őszinte lesz. Bevallja, hogy a fiához jött, aki itt lakik a városban, nem messze az állomástól, a harmadik vagy negyedik utcában. A valaki majd szolgálatkészen vállalkozik, hogy szívesen elkíséri a nénit, menjen csak vele. De ő tiltakozni fog. Mit is mond? Megmondja, hogy tulajdonképpen nem is biztos, hogy befogadja a fia, a saját gyereke. Nem, ezt nem teszi. Nem tudná elviselni a szégyent, ha Lajcsi lepirítaná a szolgálatkész idegen előtt. Inkább nem megy egy tapodtat sem. Behúzódik valamelyik sarokba, elüldögél, elbóbiskol a pedon reggelig. Senki sem fogja észrevenni, mert ugyan ki törődik már egy hatvanéves öregasszonnyal, aki még rokkant is valamicskét. Az utóbbi időben alaposan megviselték az idegeit a történtek. Nagy összevisszaságban jutott eszébe minden, mintha a gondolatok sima szálait hirtelen összeborzolta Volna valaki. Csontváz-kezével megtapogatta száradó combjait és nagvot sóhajtott. A legszívesebben elaludna — jutott eszébe. Valami mély, tompa álomba dőlne, amiből nem is kellene többet felébrednie. Áz öregaszony felállt, odabillegett az ajtóhoz, és lenyomta a kilincset. Az ajtó hirtelen kivágódott, kis híján odacsapta a kezét a kocsi falához. Kiment a peronra és ott hallgatózott. Kint szurok-éjszaka volt. Nem lehetett látni semmit. Időnként szikra villant az ablak alatt, keskeny, tüzes csíkot húzva maga után. A kocsi teljesen üres volt. Egyedül utazott. Először a férje jutott eszébe. Mint olyankor mindig, ha nagyon egyedül érezte magát. Pedig már húsz éve nélküle él. Húsz éve, hogy sírba dőlt Ka- rancs Mihály. A tüdejét kilyuggatta a vaspor, szuszogó, nehéz köhögéssel esett ágynak, de nem nyomta sokáig. Elvitte a betegség. Karancsné egyedül maradt két legényfiával. Feri, az idősebbik egy év múlva bevonult katonának. Hamarosan kikerült a frontra és csak néha látta, aztán hosszú ideip sohasem. A fiatalabbik legény, Lajcsi, közvetlenül a front megérkezésekor hagyta magára. Levente volt, úgy vitték el mellőle, pedig alig serkent még a bajusza. A háború után Lajcsi jött haza először. Akkorra már férfivé érett. — Ezután könnyebb lesz — vigasztalta az anyját, amikor hazajött. A gépgyárba járt dolgozni, oda, ahol az apja is leélte élete nagyobbik részét. Jól éltek. A fiú keresetéből mindenre tellett, s lassan pótolni tudták azt is, amit a háború elvitt s azt is, amire azelőtt sohasem jutott. Egy év múlva megérkezett Feri is. öt éve volt már, hogy nem látták egymást. A háború és a fogság alaposan megviselte az idősebbik legényt, öt évvel öregebbnek látszott, mint amennyi a valóságban volt. — Feri az építőkhöz került, segédmunkát vállalt, de elég jól keresett. Szinte gondtalanul éltek. Állomás következett. A rozzant szerelvény rángatózva állt meg és hirtelen megszűnt a csattogás, a lárma. Csak a mozdony szusszanásai hallatszottak és a gép sistergése szűrődött át a lehúzott ablakokon. Aztán elindult a vonat. Karancs Mi- hályné letörölgette az ablakot és kifigyelt a sötétbe. Még öt megálló — számíthatta magában, miután kibetűzte az állomás nevét. Hol is tartott? Igen. igen, tudja már. Úgy éltek, mint a pipacsok a búzában... Pontosan úgy. Feri ment el először. Húsvét napján hozta el bemutatni Vilmát. — Ö lesz a menyed, mamus- kám — mondta egyszerűen. A lány pirult egy kicsit és kézfogáskor megcsókolta az asz- szony fonnyatag arcát. — Mamuska — szaladt ki véletlenül a száján, mert any- nyira tetszett neki, hogy Feri így hívta az anyját. Ekkor még a könnyek is kibuggyantak Karancs Mihályné szeméből és aznap nagyon boldog volt. Délelőtt együtt mentek el a nagymisére. Vilma belekarolt jövendőbeli anyósába és úgy mentek, mintha máris el lennének kötelezve egymásai. Nyáron végleg elköltözött Feri. Egerszegre került, mert ott lakott Vilma. Mindketten a ruhagyárban kezdtek dolgozni, s pontosan olyan lelt az életük, mint azelőtt a Ferié otthon. Napsütötte, mint a pipacsoké. Otthon a Lajcsi lett a minden. Naponta tiszta inget húzott rá az anyja, mindennap kitisztogatta a cipőjét. A fiú is szerette az anyját. Néha együtt mentek moziba, színházba. — Olyankor beugrottak egy-egy félórára a cukrászdába is. A fagylaltot tejszínnel ették. Lajcsi mondta, úgy nem olyan hideg. Esténként együtt voltak otthon. A fiú ritkán maradt ki. Tanult. Beiratkozott az egyetem levelező tagozatára. Mérnöknek készült. Az anyja büszke volt rá. Lánykorában egy mérnöknél szolgált. Igen finom ember volt. Soha nem szidta, csak nagyon-nagyon sokat kellett dolgozni náluk. Ha csendes kézimunka közben hosszan elnézte a fiút, amint a könyvek fölé hajolt, mindig ez a mérnök jutott eszébe. — Mérnök úr, nem óhajt egy teát? — kérdezte tréfásan. Lajcsi elmerült a tanulásban, nem hallott, nem látott. — Mérnök úúúr — nyújtotta a szót Karancsné. — De, akarok anyám — szólt a fiú. S az asszony sebtiben odarakta a teafőzőt, fújta a tüzet, hogy minél előbb teljesüljön a »mérnök« úr kívánsága. — Én elszolgálnék melletted, míg csak élek — mondta egyszer az asszony, mikor egyedül voltak. — Ugyan anyám! Miért mondja azt, hogy szolgálna? — Hát... hát, te úgy is úr leszel, én meg... — Ne mondja ezt többet — kérte szelíden, de igen határozottan a fiú. Aztán elmosolyodott, majd meg hangosan nevetni kezdtek mindketten. így éltek. Egy év múlva Lajcsi is megnősült. Karancsné a városban járt, késő délután ment haza. Ketten várták. — Ibolya vagyok — mutatkozott be a lány, ts kicsit meghajolt az asszony előtt. Nem csókolta meg, de megilletődve állt egy darabig s csak nézte Karancsnét. Tán arra gondolt, milyen furcsa is az élet, ma idegen még, holnap pedig az anyósa lesz ez azasz- szony Együtt laknak, együtt ebédelnek, s közösek lesznek sok mindenben. Lajcsi csak állt a félhomályban, s mintha szégyenkezel': volna valami miatt, enyhe pír virágzott az arcán. Karancsné nem tiltakozott Tudta, hogy úgyis hiába volna minden. Kezdetben ellenszenvet érzett Ibolya iránt. Bán tóttá, hogy elrabolja tőle a fiát, hogy ezentúl majd meg kell osztania vele Lajcsit. — Utóbb azonban egymáshoz szelídültek. A fiatalaszony hajlott, mint a vessző, megértették egymást. Karácsonykor pattant ki elő- sör a szikra. — Ma sem jössz el? — kérdezte reggel Karancsné a fiatalasszonyt. — Hová? — kérdezett visz- sza gyanútlanul Ibolya. — Templomba! Lajcsi a szobából hallgatta őket. Tudta, hogy Ibolya nem vallásos, az esküvőnél sem okozott problémát, hogy ő ne-n akar templomban esküdni. — Most azonban kíváncsi volt. mit válaszol a felesége. Folytatás a 6. oldalon. A teherautókról vidáman ugráltak le a lányok és fiúk. Utánuk kászálódtak az idősebbek. Nem először jártak ebben a szövetkezetben, hiszen ők rendezték be a kultúrházat, sokan az idősebb párttagok közül már a szervezés idején is jártak itt, mások meg a kultúr- csoporttal az augusztus 20-i ünnepségeken. A párttitkár ismerősként indult az irodába. — Megjöttünk. De ne várjunk sokáig. A munka sürget, akár mindjárt indulhatunk is. — Csak ezután köszönt, mint akinek az üdvözlésnél fontosabb. hogy azonnal munkához lásson. Az elnök zavartan emelkedett fel a székéről. — Megjöttetek?!... — Látod. De menjünk is tovább. Merre vannak a ti embereitek? — Azok?... Hát egy kis baj van... — Tudjuk. Azért jöttünk, hogy segítsünk. — Igen... Persze... A párttitkár nem tudta mire vélni az elnök zavaros mondatait. Sürgetőleg mondta megint: — Mehetünk. Hol vannak az emberek? Az elnök látta, hogy nem lehet elkerülni a választ és az igazságot, úgy mondta, hogy_ rá sem nézett az előtte álló őszhajú emberre. — Egy kis baj van... a mi embereinkkel., sok most a munka... — Persze. Azért jöttünk mi is. — De a háztájiban is sok... — Csak nem ott vannak a tagok? — A legtöbbjük. A párttitkár, az öreg munkás, sarkonfordult. Ki a teherautókhoz. Onnan kérdezte még egyszer: — Merre van az a kukorica? Soha így nem dolgoztak még a gyáriak. Pedig a lányok kezét összehorzsolta az éles levél éj a szokatlan munka. Még a fiatal férfiaknak is nehezére esett. A titkár nem szólt egy szót sem. de mindannyian tudták, hogy a szövetkezet sok tagja nem rendesen viselkedett. Talán tízen dolgoztak velük a szövetkezetiek közül. S azok sem szóltak. Szégyenkeztek a többiek miatt. Estére kelvén több kukoricát megszedtek, mint akárhányszor, ennyi ember ekkora területről. — Jóéjszakát, — így búcsúztak az elnöktől és az időközben odaérkező agronómus- tól. Azok meglepődtek, hogy elmaradt a »viszontlátásra«. Napokig szó sem esett az üzemben a patronált szövetkezetről. Az igazgató, amikor megtudta a történteket, akkorát káromkodott, hogy ilyet még soha nem hallottak ettől a csendes, szűkszavú embertől. Végül csillapítani kellett. lay telt el egy hét. ' Egy hosszú ! ■ hét. Aztán valaki telefonált a szövetkezettől. Nem, nem kért semmit, csak rreg akarta beszélni, hogy mikor kezdjenek hozzá a góré építéséhez, amihez segítséget ígért az üzem is? Az igazgató másnapra ígérte a választ. S amikor letette a telefonkagylót, kiszólt a titkárnőnek: — Legyen olyan kedves, hívja ide a púrttitkárt és az ü. b. j elnököt. így kezdődött az »öszeeskü- ! vés«. Igen. igen. összeesküvés, hiszen mi lep"'“ n'f% nmú'ov ös®:eszövetkezik néhány ember, hogy megváltoztasson egy addigi gyakorlatot, új helyzetet teremtsen a régi helyébe. — Vagy ha úgy tetszik, akkor ez egy jó összeesküvés volt, Másnap ment falura az üze- net: »Mihelyt a szövetkezet tagsága véglegesen befejezi a kukoricaszedést, azonnal megyünk és két napon belül felépítjük a górét«. Ennyi, semmivel sem több. Az igazgató nevetve a kezét dörzsölte, a párttitkár annyit morgott bajusza alatt »no majd most meglátjuk«. A kukoricát leszedték. két nap alatt a góré is felépült. Mikor átadták, a szövetkezet egyik brigádvezetője egy régi ígéretére hivatkozva, előhozta a községi járda ügyét. — Az elvtársak annak idején megígérték, hogy segítenek -a járdaépítésben? — Mármint hogy mi? — adta a csodálkozót az ü. b. elnök. — Igen, igen, nem emlékszik rá? — Hát, lehet. De sok még itt a szedetlen répa. Az, az, igen, a cukorrépa. — Persze, hogy sok, de a járda... — Hát idefigyeljen elvtárs. Megígérjük maguknak, ha felszedik a cukorrépát, küldjük a kőműveseket. Három napra. Azalatt aztán csinálhatnak járdát, ha elég segédmunkást adnak melléjük, egész utcahosz- szan. De előbb ne szóljanak, míg az utolsó fej répa is kikerült a földből. Egy utcát így leköveztek. És persze még előbb felszedték a cukorrépát. A szövetkezeti tagság. A villanyt a vetés meggyorsítása »fejében« hosszabbították meg a gyáriak, egy újabb kultúrműsorért azt kérték, hogy a szövetkezeti tagok planírozzák el az udvart. És így tovább. Végül felavatták a klubhelyiséget is, amely a kultúrház épületében rendeztetett be, megint csak a patronálok segítségével. A műsort azonban közösen adták s a vendéglátást is az ünnepség végén a szövetkezet. Elhangzottak a beszédek, egyik szebb volt mint á másik, lelkesült ott mindenki. A végső tanulságot azonban mégis az az öregember vonta le, aki a poharazgatás közben azt mondta a gyáriak párttitkárának: — Azért igen eszes emberek maguk, elvtárs. Látják, így kell ezt csinálni. Nem ám úgy, hogy még a széket is alánk tegyék. Megdolgoztunk érte, hogy év végén osztani tudjunk, de erre maguk tanítottak meg. Merthogy az ingyen kapott dolog mindig kisértékű, ha valamit valamiért, az mindjárt más... A történet, amely feljebb íródott, majdhogynem igaz. — legfeljebb annyiban tér el a teljes igazságtól, . hogy nem pontosan így követték egymást időrendi sorrendben a különböző munkák. De végeredményben nem is az a lényeg, hanem a tanulság, amely hallatán megragadott: A túlságos kényeztetés, a túlságos kiszolgálás sohasem jelent igazi segítséget. Inkább neveljük a megsegítettet arra, hogy álljon a sarkára, tegye meg a legtöbbet, emit csak tehet saját boldogulása érdekében, s hogy ez a legtöbb valóban a legtöbb legyen, ahhoz nyújtson segítséget az idősebb, ez erősebb' testvér — a munkás. LETENYEI GYÖRGY
