Tolna Megyei Népújság, 1960. szeptember (5. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-11 / 215. szám
Nemei költők IRODALOM NÉPMŰVELÉS * SZAMOS RVDOLFs BARAKKVÁROS ... Különc figurák, a társadalomból kihullott emberek emléke frissebben él bennük, mint az alkotó munka egy-egy rendszeressé vált szép részlete. ... Különc figurákat lehet találni ma is. Elzüllött bohémek, magukat félreismerő féltehetségek, vidám kültelki vagányok, gyenge jellemű huligánok és titkos prostituáltak akadnak még. ök képviselik a telep régi életét... Es közéjük ki-kihullik a társadalomból egyegy ember A Valéria utolsó és ma egyetlen talponálló kocsmájában találkoztam eggyel magam is. Ott született ez a történet. * A borpecsétes, cigarettáim- műtől szürke abroszra könyökölve bámulta a poharat. — Bizony, uram, gyorsan múlik az idő. Észre se vesszük, és már harmincöt évesek vagyunk. A hajam szürkül... lesz, van egy főbérleti garzonom a tele- . pen, de1 ha egyszer netalán eljön hozzám, tudom csodálkozna. így él a tanító úr? Hehehe, jó kérdés. Nálam isteni rendetlenség van. hogy úgy mondjam, zűrzavar. Azelőtt a Gizi legalább hetente kétszer kitakarított, de már ő se jön. Elment Barcikára. Bizony... Szegény lány, három évig hiába sürgette az esküvőt. Pedig 3zt mondta, jó neki ez a garzon is. csak együtt legyünk. Akkor kijött volna a szappangyári leányszállóból, és összespórolta volna a pénzt... Még az új címét se írta meg. Mit tehettem volna? Ha itt bent fáj valami, az ember iszik egy keveset. Mindennap. Tegnap is. Az iskola? Az igazgatóm jó pofa: »-Gyuri, te megint ittál?'" Ezt kérdezte tőlem ma is, és megszidott, amiért nem borotválkoztam... Régi história ez, uram, csak fáj az ember szíve, ha néha felbolygatja. Pedig anyám mindig azt mondogatta, és egyszer a pusztán járó cigányasszony is megjósolta, amikor még kint laktunk a Beze- rédy uraság tanyáján, hogy nagy szerencse ér még engemet, csak várjak türelemmel. Anyám szegény azt is megálmodta, hogy pap leszek, esperes vagy püspök, és az ég kapujában állok majd; csak intés, és az én kézlegyintésemtől függ, mennybe jut-e avagy pokolra száll a földesúr, a kasznár meg mit tudom én már kicsoda... Jó vicc. mi? Szamárság az egész. Tudja, uram, ha a gondolatokat valamilyen szabályos kataszterbe gyűjtenék a földön, ferde csodákat láthatna a világ... Mert nem mondom, való igaz, a ke- ményhitűek, a mártírlelkek viszik előre a többit, de az ember azzal még nem lett emberebb. hogy a csillagok közé hajított egy vasdarabot. Mit érek én ezzel, uram? Maga talán tudja, mitől van bennünk ez a nagy nyugtalanság? Mitől van az. hogy nekünk semmi sern elég? Beletúrunk a földbe, kiszedünk belőle mindent, amiről azt gon*A szerző Barakkváros című regénye rövidesen megjelenik a Kossuth Könyvkiadónál. Az itt közölt részlet megjelent a Nowa Kultúra című lengyel kulturális hetilap augusztus 20-i számában, (Regényrészlet) dőljük, hagy szükségünk van rá. Aztán egyszer csak gondolunk egvet, és hajrá, neki a csillagoknak. Nosza rajta, uram, menjünk felfelé, fúrjuk bele magunkat az ismeretlenbe, de boldogabbak leszünk-e? Hogy nem tudja?... Ugyám, a Hold, a Venus, a Pluto szerkezetét előbb megismerjük, mint a saját vágyainkat. Nem volt jó az ekhós szekér. a vonatot kinőttük, a repülő hovatovább csiga-lassú lesz nekünk, jön az űrhajó, uram, és vágtatunk, mint a fény, talán annál is sebesebben. Miért ne? Egyszerű technika kérdése ez ma már. De én. ha kinézek az iskola ablakán, párába vesző gyárkéményeket, meg apró odúkat látok, ezt ni, ami még megvan a Valériából. Májustól kezdve behallik az ablakon az asz- szonyok pörlekedése: ostobák, tehetetlenek. Egy szárítókötél van a barakk mögött kifeszítve, és ketten-hórman mosnak egyszerre, utána napokig egy se. — Szervezetlenség, meg azután jobb nekik a perpatvar, jól esik. Bizony uram, a veszekedés is szellemi izgalom. Nem figyelte még meg? Kár... pedig cifrább mocskolódó jelzőket akasztani a hallgatóság fülére, mint a másik, az valami csuda jó. Máskülönben minek csinálnák? Olyat mondani, amitől a szomszéd percekre elnémul! Felér az első tagolatlan szó felfedezésének örömével. Űrhajó? Műbolygó? Ugyan, uram, legalább ekkora szenzáció volt a maga idejében a tűz. a gőz, a léggömb, az első hajó... S milyen unalmas lesz majd a Galaktika. Pontosan megtudjuk, letérképezzük, milyen rücskös a Mars, hány fokos a Venus, hogyan viselkedik a Pluto, és azt is megállapítjuk, hogy a Saturnusra rá is szállhatunk, sőt ott minden szép, csak didergőnk kissé, mert gyengébben sugározza melegét a Nap... Na és? Kiismerjük, ráununk és tovább vágyakozunk a Végához, vagy az Androméda-köd világába, és ez így megy majd az idők végtelenjéig, míg föl nem fordulunk... De magunkat?! — nem ismerjük ki soha. Futunk egy darabig, azután kifulladunk, és vége. Különböző marhaságokkal szórakoztattuk egymást a Földön is, és mi haszna ennek? Ja, hogy élünk?! Persze, maga szerint legjobban tenném, ha lehúznám magamat. Mi?... Ja. vagy úgy. Persze magunkkal viszünk mindent, jót- rosszat. és bennünk hánykolódik a kérdés — hiába szágul- dunk temperált űrhajókban az égitestek között: »Miért?« Hittünk az istenben? Most hiszünk az anyagban, önmagunkban, és ezzel kész? Nem, uram... Egyszer majd csak betoppanunk a Végára. Iskolát építünk, olyat, mint mondjuk a miénk. Én is ott tanítok, és kinézek az ablakon, ha érzem a tavasz mozdulását, de lesz-e tavasz? A nagyváros perifériáján lesz az az iskola is. Apró barakkokban vagy hatalmas betonházakban laknak az emberek, mint itt kint a kocsmával szemközt. Reggel nyolckor csengetnek, és a gyerekek frissen, a bizakodó élet szemével néznek rám, amikor az osztályba lépek. A tömegvonzásról beszélek nekik, a rádiuszokat számítjuk: az irodalom úgysem érdekli őket, különösen az nem, ami valaha a Földön történt. — Nagy általánosságban ismerik a históriát és csak úgy beszélnek az egészről, mint a régi lakásról... Igen, volt. No hol is? Ja, persze a Földön. S ez nekik untig elég. Az ő világuk már a matematika, a technika. Lírai gondolatok? Szívfájdalmak? — Ugyan, micsoda marhaság! És mégis nyugtalanok lesznek, uram. Nem fogják tudni, miért hányódik bennük a keserűség. Keresik az okát, és talán lesz közöttük egy, aki elhaló hangon is kiált: »Boldogság, merre vagy?« És ezredíziglen megátkozzák az ősöket, akik vad vikingek módjára rátapostak a világmindenségre. Fogcsikorgatva küszködtek a kötnivaló bolondok. Elfutottak a Földről, mert azt hitték, a Végűn nyugalomra lelnek. És a gyerekek majd nevetnek azon, ha egyáltalán lesz ilyen közöttük, aki egy lyukas botból próbál előcsalni gondolatokat. hangokat. Furulya? Szakszofon? Kit érdekel tikkor már az ilyesmi, meg hogy voltak valaha emberek, akik a bábeli nyelvzavar óta évezredekig keresték a muzsikában a közös emberi nyelvet, és érzelmes dalokat fabrikálnak? »Micsoda primitív időtöltés« — csodálkozik Kovács a VI c-bol, és bekapcsolja a csillagszkópot, amely aszerint változtatja a hangok ritmusát, hogy Kovács merre, melyik csillagrendszer irányába fordítja a keret-antennát, mert minden érzés, minden dallam először a végtelen anyagban születik meg, az ember csalt ellesi, lekopírozza. Az lesz az igazi idegnyugtató zene, majd én is hallgatom a tanáriban üldögélve, és akkor beront a kicsi Zóka Zelma. »Tanító bácsi — didergi reszkető szájjal — legyen szíves eldugni a kabátomat, mert jön az apukám... ki akarja vinni az Ecserire és elinni az árát«. ... Jó, jó uram, tudom én, ez kirívó eset, hogy úgy mondjam, nem tipikus, nem a legóriásibb dolog. nyomába se léphet a hatalmas alkotásoknak... De hát az ember? Nem a híres, a hős, a keménylelkű nagy ember, hanem a magamfajta. meg a Zelma apja. A kicsi por-emberkék, akik végül is jól-rosszul, de állandóan építik a nagyok világát. ... Ki hatol bele az ilyen emberbe, ki ismeri és hogyan változtatja meg? A gyengébbet ki formálja erőssé?... Talán az én brosúrát evő szakfelügyelőm?... Es ha mindenki erős lesz. akkor mi lesz? Ezt szeretném én tudni, uram! Kell-e az új világban Ecseri út, ócska-piac, piszkos handle, akinek el lehet adni a gyerek kabátját? Csak nézem Zelmát, csak nézem, és földi emlékek zúgnak végig agyamon. Ember vagyok a világűrben is, gyarló, esendő ember. »De mit mondjak apádnak. Zelmácska?« »Hogy elveszett, hogy büntetésből be tet- sze+t adni n... a zaciba«. (Folytatás a 6, oldalon.) E. MÖRIKE: Szeptemberi reggel Még ködben szunnyad a vidék, rét s erdő alszik mélyen, de nemsokára függönyét fellebbenti az égi kék és az ősz felett a vidék úszik az arany fényben. UWE BERGER: Az emlékezés szólítása Emlékezés, a szárnyadat feszítsd ki s repíts messze, messze, mutasd meg, ami elmaradt s tanítson meg az életemre csillag-magasság, álom-mélység, ahol a legszebb szavam él még. i Elfelejtve vakon s némán, kétségbeesve s űzve egyre, vezess, hol vár a testvér rám, szám azt a bűvös szót rebegje, s legyen szabaddá jobbik része, sóhaját tettekre cserélve. A te fényedben ragyog a szülőföldem, ködökből kelten, legyek lágy szele, harmata, sóhaját is én leheljem, nagy életével fűzzél össze, mindig, örökre, mindörökre... LOUIS FURNEERG: A távoli kedveshez Araikor nem vagy itt. lehajtja fejét a virág, fonnyad a fű, mintha nem kapott volna még esőt. S egy isten sein könyörül meg rajtam, nyomorulton az ólomszínű ég alatt, amikor nem vagy itt. Csak a szavam elég lenne, hogy hívjalak, mondhaiatlan! A lelkem hozzád szállna gyengéd pehely szárnyain! Nézd — ha a sors nekünk adná az örök időt is, kevés lenne kedves, örökkévaló álmainkhoz! Amikor nem vagy itt. görnyedve mennek az órák, mint aggastyán, akit őszi idő fakó terhe nyom. Fel s alá járok a szobámban, végtelen utamon, s a párkányon az óra csak jár könyörtelen. Csányi László fordítása! SZEPTEMBER Tegnap fényektől szikrázott az ég. Ma alkonyatot imitál a nap. IVIegrepedt fönn az óriás fazék, s esőcseppek mill jói hullanak. Tegnap kondérban gőzölt a meleg, s leforrázotton hervadt a határ. Ma esőt hoznak nyugati szelek, s fecskék röptében búcsúzik a nyár. Tegnap pőrére vetkőzött a test, ma langyos csókért is hiába esd, s összegombolja gúnyáját az ember. Tegnap még öröm harsogott felénk, ma bánattal telt már az ég-fenék: a könnyeit szitálja ránk szeptember... MISZLAI GYÖRGY FALUSI ESTE Hamvas utak szürkesége száll, fákat köt össze az ökörnyál. Fenn az égen táncolnak a fények, mint mulatós-kedvű legények. Susog a fák levele, su ... su .,. sí. közös élet melege füröszti. S míg odabenn alszik minden flélek. kinn újabb álmokat szó' az élet. TAMÁS MENYHÉRT
