Tolna Megyei Népújság, 1960. szeptember (5. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-11 / 215. szám
SZAMOS RUDOLFi A csokoládé BARAKKVÁROS (Regényrészlet) Mikor az írnoktól megkapta a szabadságoslevelet, szinte elszédült a boldogságtól, levegő után kapkodott, kezeivel bizonytalan mozdulatokat tett, mintha meg akarna kapaszkodni a semmiben, aztán futni, ro- hann, szeretett volna, belekiáltani örömét a mindenségbe, de csak a szemétkosarat rúgta fel, s a százados elvtársnak ment neki az ajtóban. Gyorsan csomagolt. Beszórta a szennyest a ládába, elrendezte hátrahagyott kevés holmiját, zsebébe gyűrt néhány levelet, közben az üzenetekre is figyelt, de azoK olyan sokrétűek és aprólékosak voltak, hogy elméjében összekava- rodtak teljesen, ezért hirtelen búcsúzott, és az állomás felé szaporázta lépteit. A Dunántúlról utazott Miskolcra. Pestig akadt útitárs. Az egyik ezred szakácsa is szabadságra ment, s amint a vonaton ráakadt Bélára, nyomban hozzá csatlakozott. A szakács yitte a hangot, s eleinte kicsit leereszkedően viselkedett, talán az egy csillag miatt a parolin, neki ugyanis már őrvezetői sarzsija volt, de később, amikor kiderült, hogy a civil életben a szakács pincér s Béla villanyszerelő, feloldódott a hangulat, együtt tervezték a jövőt, s Ke- lenföldön sajnálták is, hogy elválnak útjaik. A Keletin várta be a csatlakozást. A váróteremben üldögélt, a színes emberforgatag közepén, hallgatta a mozdonyok sípolását, a bömbölő ínegafont s a rikkancsok lármáját, a zsibongó pályaudvarnak ezt a jellegzetes hangkaoszát, melyben elválaszthatatlanul összekeverednek a különféle zajok, és sajátos kísérőzenét szolgáltatnak az ismeretlen jövő felé gördülő utasoknak. — örülni fognak az öregek. Ősszel jött el, tavasszal látogat haza. Anyja biztosan rakott krumplival várja majd, mert ez a kedvence. Sok tojás lesz benne és kolbász, leöntve bőven tejfeles-zsíros szafttal, s mellé szervírozva kis kancsóban a bor. — Verának vinni kéne valamit. Az IBUSZ-pavilonról jut ez eszébe, nyomban előveszi pénztárcáját, és számolni kezdi a forintokat. Fejkendő?... Az van neki... Isten se ismeri ki a női ízlést... Karkötőt vegyen? ... Vagy talán valami olcsóbb nyakláncot? ... Nem menyasszonya még, el találná bízni magát... Porcelán?... Az luxus, valami hasznos kellene... Ami megehető ... A bonbonos doboznál a csomagolást kell megfizetni... Legjobb lesz egy tábla csokoládé. A legnagyobbat vette meg, a negyvennégy forintosat, zsebébe se fért, kezében kellett szorongatni, míg elfoglalta helyét a vonatban. Szinte látja lelki szemei előtt a lányt, zöld színű, tágra nyílt szemét, izgató titkok két kiismerhetetlen ablakát, ahogy az utolsó csók után rá meredt ittasan még a szerelemtől, s riadtan a holnap árnyéka miatt, mely kegyetlenül elszakít. Szerette volna, ha az idő megáll. Az első levelekben nem is volt szó másról, mint az örök szerelemről, mely legyőz minden akadályt. Aztán Vera egyre ritkábban írt. Vajon miért? De az ajándéknak — annak örülni fog ... Vera nagyon boldog tudott lenni, ha kapott valamit. A nyakába ugrott ilyenkor, átkulcsolta két karjával, körültáncolta, hozzásimult, dorombolt, kedveskedett, mindent elkövetett, hogy kimutassa háláját, néha már terhes is volt, de persze mindig jólesett. így lesz megint? Előveszi tárcájából a Vera küldte leveleket, sorba rakva, zsineggel átkötve magánál hordja őket szüntelenül, most van idő rá, olvassa elölről. Átforrósodik a papír kezében, elektromosság vibrál tagjaiban, mint tánc közben, ha testük néha összeért, remegnek térdei, elnehezül lélegzete, hogy meg- gyötri szavaival is ez a csitri lány, c csak dadogásra képes. Időrendben halad, lassan olvas, figyelmesen megrág minden betűt. Az első két hónapban érkezett tizenkét levél, a következő kettőben három, a hangjuk is más, aztán egy se... »Kedves Béla! Remélem, jól érzed magad, sok dolgom van a gyárban, köszönöm a leveledet, üdvözöllek Vera.« Ez volt az utolsó, egy sárga postai levelezőlap. Kitekint az ablakon, egyhangú monoton melódiát zakatolnak a kerekek. Fejét hátra hajtja, becsukja szemét, gondolkodik. Vágyak feszítik bensejét, őserejű, természetes indulatok, színesek, kavargók, pontosan meg sem fogalmazottak, zihálok, lihegők, ködszerű lidércek, édesek, kegyetlenek, fiatalok és tovaillanók, mint maga a tavasz. Vagy Vera. Vera... Vera... Vera... és mindig és örökkön örökké csak Vera, Vera, Vera ... — Kibékítelek, visszahódítalak, megszerezlek! Lopva, észrevétlen, mikor nem is gondolsz rá. A csokoládé majszolása közben. Kezedbe veszed majd ezt a gyönyörű nagy táblát, milyet nem ettél eddig bizonyára te sem, én sem, szép óvatosan le- hántod a sztaniolt, letörsz egy- egy kis darabkát, szádban érzed a qsokoládé mogyorótól kissé kesernyésen édes ízét; a hasonlíthatatlanul finom nyál betölti a szádat, lassan halad lefelé a nyelőcsőn, s elnyugszik gyomrodban, mint a . patak, mely a tengerbe ért. Felsóhajt és kigyúlt tekintete csak egy tárgyra tapad. Milyen ízléses, milyen szép. Majd megeszi a Vera. Mert az élet mindig ilyen volt. A férfi legdrágább kincseit hozza áldozatul a nőnek, küzd, harcol érte, lemond, s a nő? A nő a világ legtermészetesebb módján megeszi vagy magára aggatja a férfi verejték gyümölcseit, hogy még szebb legyen, s még inkább tessék — másnak. Ezen elszomorodik, lelkére szürke nagy felhő száll, tehetetlennek érzi magát, s a zsákutcából nem lát kiutat. Férfisors, el nem kerülhető. — Eh — legyint egy idő után, látszólag teljesen indokolatlanul, mert korábban az ablakon keresztül bámult kifelé, de lehet, hogy közben tudatalattijában tovább hányta-vetette a problémát, és esetleg egyáltalán nem véletlenül, hanem a legteljesebb szükségszerűséggel pattant ki elméjéből a gondolat — a férfi használja az eszét! Vera szép, Vera vonzó, de... Vera hűségesebb is lehetne. Le kell szoktatni az önzésről. Lazán egyik tenyerébe fogja a csokoládét, óvatosan kicsúsztatja a borítékból, nagy gonddal bontogatja egyik sarkán az ezüstpapírt, szinte lopva, mintha félni kellene, hogy meglátja valaki, széliében letör egy sort, aztán visszacsomagolja megint. • Elégedetten szemléli művét, észre sem venni a hiányt, Vera azt hihetné, hogy a gyárból került ki így. Mégis némi bűntudat tükröződik arcán, mikor szájába helyezi az első darabkát, lassan — hogy minél tovább tartson — szopogatni kezdi. Ilyennek gondolta. Finom tejcsokoládé, kellemes aromájú, tömör, laktató s a színe is inkább mélybarna és a szem számára is nyomban kívánatos, s egyáltalán nem olyan akármilyen és felszínesen barnás csupán, mint némely olcsóbb és fakó csokoládé, melynek az ember nem is tulajdonít jelentőséget. Roppant sajnálatos —fűzi tovább a gondolatot —, hogy a honvédségnél, ahol egyébként kifogástalan az ellátás, a csokoládéra nem fordítanak gondot. Pedig mindjárt más az ember életérzete, ha csokoládét eszik. Az éhséget is elveszi, nagyon tápláló, amellett optimizmust sugall. Ha ő lenne a honvédelmi miniszter, elrendelné, hogy a katonáknak megfelelő mennyiségben csokoládét is adjanak. Takarékossági okokból esetleg nem kellene kötelezővé tenni a fogyasztást, csak az enne belőle, aki igényt tart rá. Különben is finom kis egyenlőség. A férfira harminc fokos melegben egyenruhát húznak, csuklóztatják hajnali ötkor, aztán foglalkozás estig, kúszás a porban és sárban fekvés, cipelheti vállon az aknavető csövét (képzelt légitámadás érte az üteget, és elromlott a futószerkezet), hadgyakorlatot tartanak, miközben esik az az átkozott országos eső, szóval csupa gyönyör az élet, a lányok meg csak páváskodnak ezen idő alatt, fodrászhoz járnak és moziba, új ruhát csináltatnak a legmodernebb divat szerint, s táncolnak munkaidő után — és még én viszem a csokit Verának! Hol itt az igazság? Mit várhatok így Verától, ha feleségül venném? Kitartást a bajban? Áldozat- vállalást? Szeretetett? Egy frászt! S nem szólhatok érte egy szót sem, mert a kezdet kezdetén én kényeztettem el. Hogy tanulja meg így, hogy egy férfinek jussa van? Kicsússzantja megint a borítékból a csokit, kevésbé óvatosan, mint előbb, mozdulata már ideges, ujjai remegnek a türelmetlenségtől, kibontja az ezüstpapírt, s letör gyorsan egy újabb darabot. Nagyobbat, mint előbb. A parancsnokság tudja mégis, hogy mit csinál. Az életben vannak élvezetek, melyekkel játszani nem szabad, jobb, ha nem ártja bejléjük magát az ember, meg sem kísérli őket, nem élvezi ízlelésük gyönyörét, mert elhatalmasodnak a vakmerőn, s képtelen megállni, noha látja a határt. A hadsereg csak csokit enne, veti el Béla a reformjavaslatot, s csüggedten nézi az immáron hasába vándorolt kockák hűlt helyét. Nagy darab üres ezüstpapír, felerésztien hamisan csillogó, s ahol még meg is maradt a tartalom, félszeg csonk csupán, madárijesztő estélyi ruhában, keze-lába lóg, szomorú látvány nagyon. — Túl szigorú voltam Verához — nyög egy nagyot, s rá se mer nézni a romokra, csak kifelé az ablakon át a kocka és téglaalap alakú házakra, a fák- “ ra, a rohanó, mindig változó, kaotikus össze-visszaságra, melybe jó volna belevetni magát, vagy elindulni a végtelen réteken nyugodt, egyenletes léptekkel, míg kitisztul agyában és szívében a zűrzavar, hogy átnyújtsa Verának a csodálatos tábla csokoládét, ami nincsen már, vagy szemébe nézzen keményen, hogy ne bírja a tekintetét, s ügy mondja ki érdeme szerint az elbocsátó szót. Csalóka képzeletjáték, miért kínzód szegényt? Képekj hangok, színek, valószínűdéit ébrenlét, lüktető álmok, remény, csüggedés, talán, mégis, sohasem, felbomló univerzum, lázadó szív, mikrokozmoszban az egész, magadnak maradtál, magad vagy egyedül, zakatolnak a kerekek. A sarokban ül, köpönyege mögött, megbújva félszegen, el(Folytatás az 5. oldalról.) A szívem a keserűségtől, meg mindentől, ami velem van, ösz- szefacsarodik. Ha belép, két pofont adok neki. Kettőt a disznónak, aki elissza a lánya kabátját. Odaállok az ajtó mögé... Csak jönne már. Számolok: egy, kettő... És akkor nyílik az ajtó. Ráförmedek a belépőre. Nincs kabát, takarodjon, hogy nem sül ki a két szeme, mocskos disznó!« »Micsoda? — hördül rám. — Hogy merészel...« »Kuss — kiáltom konokul, és elkapom a kabátját, megforgatom a tengelye körül, így ni, mint ezt a poharat, és zsupsz, ki az ajtón. Diadalmasan nézek a remegő kislányra: »Na, ehhez mit szólsz?« »Nem ő az apukám« — hüppögi Zelma. »Hát?« Az igazgatóm rohan be feldúltam: »Te szerencsétlen kidobtad az oktatási osztály vezetőjét...« Mindegy, uram. És akkor majd ott is felfüggesztenek, mint ma itt a Földön... és én levetem a kabátomat. »Főúr, megér magának egy ötvenest?« »Hova gondol a kedves vendég« — mondja majd az a süket is. Mindegy, nem tudja, mi fáj nekem.. Csak hozzon érte két liter bort, és kuss! Bizony, kisapám, ilyen a világ... Te meg mit jegyezgetsz? Talán valami nem tetszik? Micsoda? Azt csinálok a kabátommal, amit akarok! Érted?... Nahát. Különben oda se neki, pajtás, igyál velem egy pohárkával... Szervusz. * A kirívó esetektől eltekintve a telep ma már egyre inkább a lakást és nem az önálló telepi életformát jelenti az itt élő, különféle foglalkozású munkások és értelmiségiek számára. Az 1958-as őszi választás Kutya-telepi névjegyzékéből — háromszáz szavazó — érdekes képet kaptam a telepiek mai, foglalkozás szerinti megoszlásáról. A háromszáz szavazó hatvanöt százaléka gyári munkás. Az »üzemeseknek« — mint itt nevezik őket — több mint a fele szakmunkás, s csak a kisebb rész végez segédmunkát. A legkülönfélébb szakmákban dolgoznak: a vasbeton-szerelőtől a rádiótechnikusig, a vasöntőtől a mozdonyvezetőig, kárpitosig, a hajósig minden szakma megtalálható itt. A telepiek tíz százaléka pedig már ilyen vagy olyan értelmiségi kategóriába sorolható. Az értelmiségiek zömmel fiatalok, húsz egyetemi hallgató van közöttük. Egy részük itt született, mások vidékről jöttek a fővárosba, megnősültek, és itt jutottak lakáshoz. Meglátogattam egy ilyen eevetemista családot. A férfi harminc éves, a felesége huszonhat, van egy négyéves kislányuk. Lakásuk egyhelyiséges. N. J. gyári munkás volt, 1952takarja arcát, a szégyentől ég, hátrahajtja fejét, szemgolyóin a szempillák akár a szemfedél, alszik, gondolják a mellette ülők, de nem hallik lélegzete, csak ujjai morzsolják néha az ezüstpapírt. Leszáll az est, a kék ruhájú alattomos céda, kegyes nagy kerítő, édes bűnök és gyilkos kelepcék sugalmazója, érintésére fáradtabbak lesznek a mozdulatok és kókadtabbak a fejek. A kocsiban gázlámpa pislákol. Az ablaknál egy katona áll, olyan a kép, mint egy impresz- szionista alkotás. Kihajol az ablakon, s a hűs szélben füröszti a fejét. — Szabad ez a hely? Női hang kérdi egy kis állomás után. Visszafordul, némán int igent. A nő leül, szembe vele, rá néz. ben nősült, 1954-ben befejezte a dolgozók esti gimnáziumát és még abban az évben felvették a budaoesti orvosi egyetemre, ötödéves. A végszigorlatokra készül. A családfenntartás gondját és nagyobb terhét a feleség, aki gyári munkásnő, önként vállalta évekkel ezelőtt és azóta ez a törékeny munkásasszony kettő helyett dolgozik hogy férje nyugodtan tanulhass son. — Nem szakadnak-e" majd el egymástól? — kérdeztem az asszonyt. — Miért? — csodálkozott rám. — Sok házasság felbomlott már, mert a férfi tanult, az asz- szony pedig megmaradt azon a szinten, amelyről a férj elindult. Más lett mindegyikük ér* deklődési köre és a nagy áldozat végén nem várta boldogság a házastársakat. Az asszony, aki a Valérián nőtt fel, aki pöttöm lányka korában kipróbálta a telepi élet kényszere alatt az önállóságot, halványan mosolyog: — Ne gondolja, hogy én önzetlen áldozati báránynak nézem magam. Tizennégy éves korom óta a Lőrinci Fonóban dolgozom, fonólány vágyóik ma is,- az igaz, de a férjemmel mm- kamegosztásban élünk. Nehéz az orvostudomány, de az sem lenne jó, ha általános műveltségben messze a szakma mögött maradna, amiért nincs ideje olvasni. Pedig szeretné tudni,- mit alkottak és alkotnak az írók. Egy középiskolás tanterv alapján én olvasom az irodalmat, magyart és világirodalmat egyaránt... Minden egyes könyvről részletesen beszélek neki, elmondom a tartalmát, a szereplők főbb jellemvonásait, ismertetem az író korát, meg ■hogy melyik művészeti irányhoz tartozott, milyen politikai koncepciót képviselt... Látja, kénytelen vagyok a munka mellett »haladni a korral«. Én azt tartom, hogy egy anya, aki a családjában akarja megtalálni a boldogságot, megteremtheti még a kőkorszakbeli barlangban is, nem feltétlenül szükséges ehhez háromszobás villr.- la-kás, de annak nemcsak anyának, feleségnek, kell lennie, hanem szellemi partnernek is. — Ezért azt mondhatom magának a kérdésre, hogy »dum spiro, spero«. — Meglepődött? Elvégre maholnap orvos-feleség leszek, s ha a férjem megtanul latinul, egy kevéske illik, hogy rám is ragadjon... Szerettem volna eloszlatni a nap huszonnégy óráját. Mikor takarít, mikor főz, mikor varr- ja meg a szakadt ruhát, a kifestő ing mandzsettáját, és mikor olvas, tanul? Az ablaka alatt sétifikálnak esténként a pongyolás ribancok, ott snúroznak a stricik, de ez a kép olyan, mint a hófehér ruhára ráfröccsenő sár. Majd lemossák róla. Zöld fények csillognak barna Szemében, vidám, barátságos a tekintete, de nem tolakodó. Fekete haját hátul kontybán viseli, festi száját elég vastagon, sárga blúz takarja jóalakú testét, megfeszül formás mellein, s lába szárára kék halásznadrág simul. Szép leány. Akaratlanul lekötik a mandulavágású szemek. Sok idő telik el így, végre megszólal a leány: — A csokoládé teljesen elolvadt a kezei között. A bemutatkozásnál kicsit oldalra hajtotta a fejét, lesütötte szemeit, hosszú szempillái mögül alulról nézett felfelé, mosolyában volt valami nyugtalanító, mintha titkot mondana, úgy suttogta a nevét: — Vera vagyok. Bakács Tibor
