Tolna Megyei Népújság, 1960. szeptember (5. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-04 / 209. szám
4 Kövér tintacseppek Oldalra dől a meleg. A felső sarokban dühösen felhorkan a karcsú ventillátor, és a puha kávészag beissza az őszt. Hosszú, kopasz árnyék ácsorog a falon. A fehér gömbcsillár. És langyos és fullasz'tó a szédület. * Verának fáj a torka. Nyakán tarka gyapjúsál, kabátja a vállára lóg. (... Megmondjam? ... Talán csak egyetlen szót kellene ... Persze, tudom, tudom, hiába is mondják nekem, én érzem, hogy feleségül venne, ha nem volna nős ... Óh, istenem! Mintha ... mintha hanyatt feküdt volna az ősz, a meleg, a ... Megmondjam neki? Ma? Milyen gyámoltalan is az árvaság! Ha a felesége lennék, akkor büszkén ... Ne! Ne szóljanak közbe, én tudom ... ha most megmondanám neki, akkor a nyakamba ugrana, csókolna, ölelne ... s ha akarnám, még a nyelvét is kiölte- né arra a szépen fésült, zománcozott nőre, aki a pálma alatt ül... Maguk nem hiszik? ... Csönd csak! Hallják? A fülemben puha, cérnaHángú harangok énekelnek ... Elvenne feleségül. így, ahogy mondom, elvenne feleségül. Értik? Soha nem mondta, de én tudom. Érzem. Nézzék e szemét! Benne az olajos, szürke fényeket. Az orrát. A görbe hegygerincet ... Óh, nevessenek csak! Mosolyogjanak. Maguk még nern tudják, mit jelent szeretni... Én mindig hittem a szépben és a jóban, és én, egyedül én akarom ezt a harminc-kamaszt szeretetre és lágy szavakra tanítani... Csak én ...) A ventillátor megáll. Lomhán, hideg mozdulatokkal. A lány hallgat. Feje körül fázik a levegő. Ö is. Nyakába emeli a kabátot, és legszívesebben hazamenne, de zúgnak a harangok. Úgy érzi, a hányinger vastag hullámokban a gyomrától a torkáig gyúródik. Szája elé kapja a zsebkendőt. Tekintete a kávéfőző gépre zuhan, amely úgy lebeg a gőzben, mint egy merész vonalú ezüstmadár a felhők- között.- A férfi helyet készít az asztalon a két kávénak, s didergő, szürke tekintete átfekszik a lányon. Az utcáig. (... Szerelem ez? Hát mit mondjak neki? Hogy soha nem veszem el feleségül? Hogy nem bírom az álmatlanságot és a titokzatos búj- kálást? Érted? .. .Tudom, hogy lágy tenyered van, és minden kéznyújtással szomorúságot csúsztatsz a kezembe... ígérem, oh, 'ígérem, hogy megtartom jóemlékezetemben szemöldököd hirtelen rajzolt, sötét félkörét, a hajadra ülő, álmos, szőke párát, duzzadt bokáidat... mit akarsz még? Hogy holnap is a Kálvária téren szálljak le a troliról? Egy megállóval hamarabb, mert engem a szent család,--a tiéd, a porcelán család nem láthat? ... Azt akarod, hogy az utca a nyakamra zuhanjon? ... Húsz éves vagy és soha nem lehetsz a feleségem ... Vera! Nem érzed, hogy már a váltópénzünk is elfogyott? Nem érzed? Hogy torkunkba ömlik az ősz? ... Az asztal szélét bámulod, mert ez a legkönnyebb. Súlytalanul elmerülsz önmagadban, de nem érted, hogy a mi életünk nem olyan egyszerű, mint Benvenuto Cellini derűje: j,beleszúrtam kardomat, kihúztam és letöröltem” ...) A lány a kopasz árnyékot nézi, és diadalmasan mosolyog. — Miért nem veszed le a kabátodat? — kérdi rekedten a férfi. A lány hallgat. A férfi átnyúl az asztalon, s megsimogatja Verát. J — Mi bajod, kedves? Vera fülében nehéz aranyharangok feküdnek, és a férfit nézi. — Féltékeny vagy? — kérdi és fehér fogakkal, lázas szájjal az ajtóig gurul a hangja. — Azt hittem, hogy unatkozol — s a férfi szórakozottan a kávét kavargatja. Az utcát nézi. Az ívlámpa karikájában esti köd himbál. A lány hangja átsiklik a fehér fogak között. — Anya ma azt mondta, ha még egyszer találkozom veled, akkor ... A férfi a lány arcába süllyed. — Akkor? Vera megszorítja a férfi kezét. — ... akkor többet nem mehetek haza. A kávéfőzőgép sípol, és a tükörben görbe fények ölelkeznek. A lány kapkodva a gőzbe sóhajt. — Pedig én úgy meghúzom magam otthon ... Mindent elvégzek, súrolok, főzök, mosok ... A férfi tekintetét keresi. — Én tudom, hogy mi nem tetszik anyának. — Mi? — Hogy te nem veszel nekem ajándékokat. Meg neki, hogy ő nem kap... A férfi egyetlen kortyban lenyeli a kávét, és visszaejti az üres poharat. — Adj egy cigarettát, Péter ... Vera rágyújt. — Én, amikor hazafelé mentem, sokszor vettem virágot meg csokoládét ... A férfi gyanakodva nézi a leányt. — Amikor te csak a Kálvin térig kísértél. A férfiben megdobban a lelkiismeret. — Otthon azt mondtam, hogy te vetted... A lány arcán lázas és gyötört tűzpipacsok égnek. A férfi a kopasz árnyékot nézi. — Te? Virágot vettél a nevemben? Vera nem válaszol. Szívéig csordulnak a könnyek. A férfi úgy érzi, hogy szétfolyik a presszóban, mint vizes papíron a kövér tintacseppek. Szédülten ül. Roskad. Kemény, hideg tenyere kisimul, s mintha minden — vakító egyszerűséggel az asztalon heverne. Nem beszél. Ezt csak érezni lehet. Csüggedten, ostoba hallgatással. — Te virágot... — motyogta később, és a rozsdahajú pincér elviszi az üres poharakat. A lány szomorúan a fejét ingatja. A szeme könnyes. — Tudod Péter, én már nem hiszek abban, hogy boldog is lehetek ... A férfi hátradől. Karját széttárja, mintha szívére ölelné a nyirkos, keserű szomorúságot. — Vera, te mindig csak a koporsót látod, és nem a bölcsőt. Ácso- rogsz a sarkon, és nem érted, hogy futni kell. Rohanni! Tudod?... Ha az ember az életben csak hanyattdől meg hasrafekszik, akkor ... akkor virágot meg csokoládét vesz az anyjának. A szeretője nevében ... Vera! Véget kell ennek vetni. Ha volt bátorságunk szeretni egymást, legyünk bátrak egymás szemébe nézni. .. A férfi szelíden bólogat, és lassan felszáradnak a kövér tintacseppek. Vera feláll. Kabátját begombolja, a sálat megköti a nyakán, és a férfi mellé kuporodik. Van benne valami utánozhatatlanul ügyetlen és fenségesen asszonyi. — Azt akarom mondani... Sóhajt és a következő mély lélegzettel kiszökken a száján: — ... hogy gyerekem lesz. Elfordítja a fejét. Kezét kihúzza a férfi tenyeréből, és észrevétlen kisuhan a kávézóból. Az ajtó alig csukódik, a függöny fürgén libben. És a férfi szívében is nehéz aranyharangok feküsznek. * Most mi lesz? Történik ilyen. A férfi feláll. Az aranyharangok vadul zúgnak a szívében. Most hazamegy. Mert mindent el kell mondania a feleségének. Megy az utcán. Egyenesen, szilárd forrósággal, és a lábanyomán a finom őszi permet szétfolyik, mint vizes papíron a kövér tintacseppek. Thiery Árpád IH1©IL A i©HP®©SÄ<S8 és Westerplatte háború évfordulója A sziget igénytelen, a lombos fák között keskeny utak vezetnek a tengerhez, de a kővédnél hirtelen előbukkan a végtelen víz. Roppant hullámok csapnak a megerősített töltésre, s az alkonyaiban majdnem rőtszínű lesz a tenger. Westerplatte, ma is így hívják a szigetet, amely Gdansknak, vagy német néven Danzignak legkülső része, innen már csak tengeri utak vezetnek északra, keletre és nyugatra. A sziget közepén egyszerű emlékmű, az újkori történelem egyik legfontosabb határköve. Maga a Westerplatte is egy darab történelem, a második világháború örök figyelmeztetője. Mert itt, a danzigi kikötőből kezdte ágyúzni a Schleswig-Holstein nevű német gőzös a Westerplatte alig védett szigetét, s ez volt a jeladás 1939. szeptember elsején a második világháború megkezdésére. Az állig felfegyverzett hitleri hadsereg itt rohanta meg Lengyelországot, s ezzel kezdetét vette az a háború, amely az emberiség történelmének legnagyobb vérontása volt. Több mint húsz esztendeje ennek, s tizenöt év múlt el a háború befejezése óta. Hitlerék úgyszólván egész Európát felégették, mérhetetlen kárt okoztak évszázadok kultúrájában, mindabban, amit az emberi értelem és munka létrehozott. A lengyel nép az első áldozata volt ennek a szörnyű, alvilági rombolásnak, s egyike volt azoknak a népeknek, amelyek a legtöbbet szenvedtek a háború borzalmaitól, a hitleri megszállás szörnyűségeitől. Városok omlottak porba, évszázados kultúrák semmisültek meg, de aki ma végigutazza Lengyelországot, már csak itt-ott bukkan a kegyetlen pusztítás nyomaira. Városok épültek újjá, Gdanskt vagy Varsó Óvárosát a szó igazi értelmében üszkös romokból kellett elővarázsolni. De Lengyelország nem felejt s nemcsak a Westerplatte szerény emlékműve figyelmeztet erre. Az egész emberiség ma nemcsak félelemmel, hanem a békébe vetett szilárd hittel állja útját azoknak, akik egy új világháború Westerplatteját szeretnék ágyúzni, hogy ezzel ismét lángba borítsák az emberiséget, s megsemmisítsék az emberi értelem és munka legszebb alkotásait. Most, a második világháború évfordulóján különösen fontos az emlékezés, amikor Nyugat-Német- ország újabb háború előkészítésén mesterkedik, amikor megkezdték a nyugatnémet hadsereg újrafel- fegyverzését, s a német revansis- ták lengyel területekre sóvárognak. A Westerplatte figyelmeztet, s nemcsak az évforduló napján, hanem mindörökre. Emberségre tanít és helytállásra, arra, hogy a béke védelme »nem üres frázis, nem szép szólam, hanem kötelesség. A béke a feltétele az emberi munkának, a haladásnak, s mindannak, amiért élni érdemes. A sziget kőkorlátjától csak a végtelen tengert látni. S túl a roppant vizeken, messze, népek élnek, akik most, a háború évfordulóján ugyanúgy gondolnak a Wes- terplattére, a kis, jelentéktelen lengyel szigetre. S amikor a Wes- terplatte jut eszükbe, a háború borzalmaira is emlékeznek, de minden vérontáson és pusztításon túl azt is tudják, hogy mit jelent itt és mindenütt szerte a világon a béke. Cs. L. Örök kérdés ez. Mostanában is gyakran felvetik, különösen a fiatalok, kik úgy érzik, hogy még nem találkoztak vele, s az idősebbek, kik életútjukon valahol elvesztették. Vitaindító cikként is felmerül, mint legutóbb például a Magyar Ifjúság hasábjain. Engedjék meg kedves olvasók, hogy most én válaszoljak rá. Hol a boldogság? — A helyes feleletet, úgy vélem, egyetlen szóval is meg lehet adni: ÖNMAGUNKBAN! A boldogság ugyanis nemcsak állapotot jelent, mit jólét, szerelem, a jól végzett munka öröme, dicsőség stb. hozhat számunkra. Ez mind még csak megelégedettség. A boldogsághoz több kell! — Tehetség is! Ismerni kell sajátmagunkat is, hogy jól kifejleszthessük testi és lelki erőinket, ezeket egyensúlyban tarthassuk, képességeinknek, hajlamainknak, az egyéni és közösségi érdekeknek megfelelően kibontakoztathassuk. Ez többek közt azt jelenti, hogy olyan munkát végezzünk, amihez kedvünk van, mert csak ez lehet igazán eredményes. Olyanokkal barátkozzunk és szórakozzunk, akiket magunkhoz közelállónak érzünk. Ne erőltessünk semmit, amit nem kívánunk sem magunkra, sem másokra. Ne kövessünk el soha erőszakot! — saját lelkűnkön! Végtelenül üres az olyan ember, aki a boldogságot csak a jólét elérésében látja. Jólétet el lehet érni — sokszor épp a boldogság árán is —, de boldogságot venni — soha! Ilyen üresek azok is, akik a boldogságot csak a szerelemben hajhásszák, szórakozásban keresik. — Sokáig sorolhatnám még, hiszen amilyen véges még ma is az emberi tudás, olyan végtelen az emberi butaság! Kell annyira becsülnünk saját magunkat, hogy megismerjük azt a valakit alaposan, akit úgy hívnak: ÉN! — Kell annyira bátornak lenni, hogy szembenézhessünk önmagunkkal! Mélyre kell szállnunk a bányában is az ércért, mi a fémet rejti magában. Meg kell találnunk az értéket saját lelkűnkben is. Ha megtaláltuk, s lehán- tottuk róla az önzés salakját, az már maga is boldog pillanat! Az életet magáért, magunkért és másokért is szeretnünk kell! Ha ezt meg tudjuk tenni, az már maga a boldogság! — Aki szívből tud örülni egy őszinte kedves szónak, egy mosolynak, tájnak, levélnek, futó hangulatnak, aki ismeretlen művészetet fedez fel a jégvirág mintájában az ablakon, akinek zené egy gyermek csilingelő kacagása, élmény egy szép napnyugta, egy hajnal, egy jó könyv, egy csattanós tréfa, aki lelki szemeivel is lát, aki úton és útfélen képes észrevenni a világ sok kis és nagy csodáját — ami mellett sokan úgy mennek el, hogy meg sem látják —, aki észreveszi, gyűjti, magáévá teszi az élet apró, sok kis örömét, s fölényesen átugorja a kicsinyesség, baj, bánat, bosszú töviseit, aki kibányássza saját leikéből az értéket és testéből az erőt, hogy a maga gyönyörűségére másoknak is adhassa, az — igen — boldog ember! — Az ő gazdagságát soha nem lehet elvenni, mert a tudás, a bölcsesség, a mély érzés szeméből csillog elő, abban tükröződik. Az ilyen ember tudja, hogy adni nagyobb öröm, mint kapni, ezért ad bizalmat, szereteted barátságot, segítséget másoknak is. Ha sokat csalódik is, visz- sza is kapja társaitól a barátságot, s milyen boldogító, ha érzi, hogy kedvelik, szeretik, számontartják, számítanak rá ... ! lekölő robotban. Itt a munka, mit kedvvel és hivatástudatai végzünk másokkal közösen és állandóan segítve egymást — alkotássá szépül, s alkotni már maga is boldogságot jelent. És itt álljunk csak meg egy pillanatra — hiszen igazán érdemes. Szocialista társadalmunknak az emberről való gondoskodása jegyében a kis emberpalánták már az óvodában közösségi életet szívnak magukba a játék közben. Ez még tovább erősödik az általános iskolák ifjúságában, az úttörőszervezetben, a próbák, közös foglalkozások, kirándulások, táborozások során. Majd az ipari tanuló; közép- és főiskolai KlSZ-szerve- zetekben élő ifjúságnak válik igazán vérévé és tudatossá bennük a közösségi érzés és szellem éltető, boldogító árama. — Mert nálunk a pöttömnyi gyerektől a felnőttig senki sem marad egyedül,- senkit sem hagyunk magára, népünk nagy családjában senki sem marad árva. Mindenki, gyermek; tanuló, dolgozó — közösség tagja. Minden ilyen társadalmi családban közös a munka, az eredmények és kudarcok, az öröm és a bánat is. Mindenki jobbat, szebbet, tökéletesebbet akar nyújtani. Nemcsak azért, mert közösségi és egyéni érdek nálunk már egybeesik. Az egyén örömére, sikerére rezonál a közösség minden tagja és így százszorosán felerősíti azt. Ha bánata van, mindenki megosztja vele, s az együttérzés által néki csak tört része marad... Az egymáson és egymásnak segítés visz a legszebb emberi magaslatokra. A fiatal kezét nemcsak óvónő, tanító, tanár, mester vezeti, ők maguk is segítik egymást. És ez a természetes nálunk: mindenki ad és mindenki kap. Kéz a kézben, váll a váll mellett élnek, tanulnak, dolgoznak testvérként a mi embereink. Mert ők sohasem felejtik már el, hogy nálunk az én a mi után következik, s hogy a mi közös, szép és boldog életünk az én, az egyén boldogságának is a forrása. Annak, aki így gondol és érez; nem kell keresnie a barátokat — megtalálják majd azok őt! Nem kell hajszolnia, keresnie a szerelmet — ő egyszerűen csak találkozik vele és eléri! Néki nincsenek hátsó gondolatai. Nem a pénzt és nem a pillanatnyi gyönyört hajszolja, hanem családot akar alapítani. Az ilyen ember partnerében nemcsak szeretőt keres, de barátot és élettársat is! Sokan boldogtalanoknak mondják magukat azzal, hogy még sohasem érezték a boldogságot. Ne higgyünk nékik! Épp úgy nem tudhatják ők, hogy mi a boldogság; mint a betegen született ember sohasem tudhatja meg igazán, hogy mit jelent az egészség, míg meg nem gyógyították. — A boldogtalanság már rangot jelent! Azt, hogy már boldog volt, hogy van mire emlékeznie! És akinek nincs mire emlékeznie? Aki úgy -érzi, hogy még sohasem volt boldog? Az ember — saját magával és másokkal is, ha egy kicsit is igényes és ad magára — IGAZOLNI AKARJA A LÉTÉT! Tudja, hogy minden tudása,- anyagi és szellemi java mások tudására, munkájára épül. Azért tanul, hogy taníthasson, és dolgozik, hogy alkothasson. A mi fejlődő, szép közösségi életünkben már nem áll egyedül, mint régen a léAz embernek két szárnya van: a valóság és a képzelet. Bontsuk ki mellé vágyainkat is, ezek töltik fel lelkünk motorját, az akaratot. — És akkor repülhetünk is már! Élvezhetjük a célhoz érés hevét, iramát, örömét, mámorát, s ez is milyen nagy boldogság! — Igen, a boldogságot akarni kell! Ez a mi szépülő, épülő új világunkban azt jelenti, hogy kéz a kézben kell együtt küzdenürik minden boldogság zálogáért, a békéért, a tiszta családi életért, mindenki boldogulásáért, mindenki boldogságáért! A „bőség kosarából” lassan már mindannyian vehetünk, a . jognak asztalánál” már mind itt foglalunk helyet. Ragyogjon hát a „szellem napvilága” is ne csak minden ház ablakán, de minden szem tükréből is! A Nap fénye pedig nemcsak világosságot ad, de éltető meleget is! — A tudás pedig nemcsak világot megváltoztató gondolatot, de éltető mély érzést — boldogságot is fakaszt. Tímár István
