Tolna Megyei Népújság, 1960. szeptember (5. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-04 / 209. szám
I R O D A L O M 'hmá&tet ÉPMŰVELÉS „luszoahatos tábor! Jelentkezzék!“ Peter Jerzy, a hórihorgas ápoló a Walawsky-regénynek éppen a legizgalmasabb részéhez érkezett. Most robbantja fel a hős partizán a hidat, amelyen ő maga is tartózkodik. Lélegzetét visszafojtva olvasta Peter a sorokat. Hirtelen felbúgott a telefon vészjelzője: — Huszonhatos tábor! Hu- szonhatos! Jelentkezzék! — kiabálta egy rekedt férfihang ukrános oroszsággal a drót végén. Peter Jerzy, az ügyeletes nyugodt mozdulatával nyúlt a jelzőgomb után. — Itt huszonhatos, itt húszon hatos! Jelentkezem: Peter Jerzy ügyeletes ápoló vagyok. Tessék? — — Itt a központi ügyelet! Figyelj jól: egy súlyosan sérült németet viszünk le hozzátok, a kocsi máris elindult. Nagyon súlyos az eset! Szólj a Gábor doktornak, hogy készüljön fel az operációra! — Értettem. Intézkedek, azonnal rohanok! Peter Jerzy »civilben« gdanski lakos volt, és atlétizált is. Magas, szikár termetén most is úgy feszült a tábori ruha, mintha szabó öntötte volna rá. Hosszú, nyújtott léptekkel futott a lágerorvos barakkja felé. Erősen kopogott. — Doktor! Gábor doktor, siess, súlyos beteg érkezik! Egy német! Valószínűleg operálnod kell. Most közölte a központ! — És Gábor doktor, a fiatal magyar orvos nyílként pattant fel ágyáról, kezet mosott és már ott siet Jerzy mellett a friss havon. Lépteik alatt csikorgott a hó, és párájuk mint fehér menyasszonyi fátyol szállt utánuk. — Készítsétek elő a műtőt, műszereket, és légy szíves, Peter, értesítsél három véradót is, hátha szükség lesz rájuk — adja ki a fiatal orvos az utasítást. És ráírja a lapra az »ügyeletes orvos« rovatba: Dr. Teremi Gábor. Nagy szirénázással érkezett a Dodge-mentőkocsi. Elsőnek Iván Petrovics, a főorvos ugrott le róla, nyakig bugyolálva, mert nagyon hideg volt az erdei úton, aztán meg nagyon náthás is volt. — Hoztam neked egy nehéz esetet, doktor, egy fiatal német íanárember, lipcsei, súlyos gyomorprobléma, sok vérveszteség, sajnos én nem operálhatom, mert rettentő náthás vagyok és nagy a lázam. De neked, meg kell csinálnod — szól a főorvos, miközben barátságosan veregeti a fiatal alacsony magyar orvos vállát. — Természetesen, Ivan Petrovics, máris felkészültem, de hadd nézzem a páciensemet — siet a kocsihoz, ahol ekkor emelik ki az ájult németet. Szőke, borostás arc, hörgő — sivító lélegzés, nyögés. — Vigyétek azonnal a műtőbe! — rendelkezik Teremi doktor. Három perc múlva pedig műszerek halk pengése, orvosi vezényszavak zsongása jelzi, hogy megkezdődött a küzdelem »egy német« életéért. Küzdelem, amelyben a szovjet sebész meg a magyar orvos váll-váll mellett állt a humanizmus jegyében... * A tiszta kórházbarakk ágyán ott az új jövevény lapja: Ger» hard Franke, középiskolai tanár, Lipcse. Gerhard a nagyszerűen sikerült operáció után már kezdi jobban érezni magát. Olvasgatja a lágerújságot, időnként már fel is kel és elbotorkál a friss levegőre. Kezelőorvosa, Teremi doktor, naponta többször is meglátogatja. Bár nem ért mindent németül, a német se magyarul, de »lágemyelven« — amely egy különleges nyelv-zagyvalék — csak-csak megértik egymást. — Gábor, ma megint azokról álmodtam, akiket otthonhagytam, mielőtt ebbe az átkozott vérfürdőbe belevittek — mondja Gerhardt. Sápadt arca kicsit megszínesedik, keze tétován keresi a magyar orvosét. Az megsimogatja a még mindig lázban égő kezet. — Nyugodjál meg, Gerhardt, hamarosan felgyógyulsz, aztán fogunk mi még együtt táncolni a születésnapodon Lipcsében, vagy nálam Pécsett. Csak kis türelem, hiszen nehéz sebed van. És megígérted, hogy »jó kisfiú« leszel — mosolyog a doktor. — Te Gábor, tegnap délelőtt itt volt egy raktárbeli német földim, bizonyos Körner. Olyan fennhéjázó, junker típus. Azt kérdezte tőlem, hogy Waffen-SS voltam-e. Amikor én felháborodottan tiltakoztam és mondtam, hogy Wehrmacht voltam, majdnem leköpött, és azt mondta: Ilyenek miatt vesztettük el a háborút, mint ti vagytok, piszkok — és nem adott a kenyérpótadagból. — Teremi doktor nyugtatóan teszi hűvös kezét a beteg tüzes homlokára: — Nyugodjál meg, Gerhard, ezeknek a Körnereknek örökre leáldozott! Soha nem jöhet már fel többé az ő napjuk. De egyébként, olvastad-e a láger- Zeitungban a cikkemet? A barátságról, meg a megértésről? — Nagyszerű volt, doktor, kész irodalmi remekmű. Igaz, hogy Goethe szebben is megírta volna, meg Heine is, de egy lágerorvostól így is szép — evő dik a beteg és a nevetés új életre kelti. Kinn zöldbe borult a határ. Tavasz volt... * — ... »a belseje sárgára, le szerelő öreg fogoly számára« — éneklik a módosított szövegű katonadalt a hazatérők. Az egyik vagonban, amelynek oldalára — nem éppen szabályos — nagy vöröskeresztet mázolt valaki — csendesen ül az ablak mellett két sápadt ember. Dr. Teremi Gábor magyar orvos és Gerhardt Franke lipcsei tanár. Nézik a tovasuhanó ukrajnai tájat, a szorgoskodó embereket, a kiégett házak elszomorító látványát. — Ugy-e írsz majd, Gábor, drága barátom, életem meg- mentője — kéri a szőke német a magyar orvost. Egy árulkodó könnycsepp bújkál Teremi doktor szemében: — Megígértem, tehát írok. Sokat és sokszor. De te is írjál, arról, hogy hogy vannak Eri- káék, meg a többiek. — A lengyel határnál kettévált a szerelvény. Fele észak felé, a németekkel, fele dél felé a magyarokkal, A vöröskeresztes vagonból sokáig integetett egy sápadt, borostásállú orvos a másik vény után... szerel 0Vasár na fii /eqíjzet — Levél jött Lipcséből, édesapa — rohan a hírrel a szöszke kislány, apjához, Teremi MÁV főorvoshoz. A levelet Gerhardt Franke írta. Remegő kézzel bontja fel Gábor az ismerős betűkkel telerótt borítékot és olvassa a híreket. Csupa örömteli, vidám sor. Egy újjászületett ember optimista sorai. — » ... és majd ha egyszer ismét személyesen is találkozhatunk, elviszem és megmutatom Neked az én drága Erikámat ...« — írta Gerhardt. — ★ A csendes János utca egyik kulturált ízléssel berendezett lakásában köszöntésre csendül a pohár. Kedves vendégek tiszteletére csendül. Mert Teremi Gábor doktor, MÁV főorvos, kedves, régi barátja, Gerhard Franke lipcsei tanár, felesége Erika és gyerekkori pajtása, Harry Wemer ülnek a család körében a ragyogóan megterített asztalnál. A barátságra, a békére isznak: — Ugy-e Gábor, arra, hogy soha többé ne legyenek mgoly- táborok sehol, hogy mindig szeretet és béke legyen az emberek között — mondja gyanúsan csillogó szemekkel Gerhardt. És miközben átöleli barátja vállát, kihull egy könnycsepp a szeméből. Franke látja, hogy Gábor észrevette. »Ejnye, de erős ez a magyar pálinka« — igyekszik elütni a dolgot. És mindketten egy tizennégy évvel ezelőtti estére gondolnak. Szigeti István Néhány nap óta reggel fél nyolctól nyolcig a szokottnál is hangosabbak, nyolctól délután egyig pedig a szokottnál is csendesebbek az utcák. Az iskma eleddig csendes tantermei pedig zsivajjal telnek meg. Megkezdődött az iskolaév, az újabb. Mi tagadás, nem a legnagyobb örömmel várták a gyéreitek, a nagyobbacskák, a középiskolások sem, szeptember havának első napját. Mert minden diák nagyokat bólint, amikor arró! hall, hogy iskolába járni jó, iskolába járni hasznos, szép, Mondom bólogatnak nagyokat, ellent nem mondanának semmi pénzért. a bátrabbja is csak legfeljebb gú- nvosan mosolyog, mialatt ezt ® m- dolja: »Könnyen beszél, hiszen mar túl var rajta«. De azért mmden újabb évet érdeklődés előz meg. Ha hozzájut- : nk a tankönyvekhez, érdeklődéssel lapozgatják, ízlelgetik, kóstolgatják a következő év tananyagát.. Most mar a mamák is túl vannak a gondokon, a tanszerboltok dolgozói is megkönnyebbülten sóhajtanak fel, elmúlt az első rohem, a legnagyobb. Az idei évet azonban valamennyi előbbinél nagyobb érdeklődés előzte meg. Régóta hallott és néhány év óta már a megvalósulás szempontjából vitatott az ok’.rtásügy helyzete az eg»sz Vila® n. Még a Szovjetunióban is. ahol pedig az iskolarendszer a legfejlettebb, elavult már a jelenlegi oktatási forma, a megnova- kedett ismeretanyag-mennyiség Sürgetően követeli a régi módszerek felcserélését, a gyerek, a jövő élűi kében. A kevésbé fejlett országokban, így nálunk is, még jobbén érződik a rohanva fejlődő é'et és az iskolai oktatási módszer. a tananyag közti ellentmondás. Felesleges lenne az események elé vágni, hiszen rövidesen megvitatásra, nyilvánosságra hoz- ik az irkolaügy megreformá'ásárak téziseit. A vitában hallathatják szavukat az érdekeltek (és ki nem érdekei! gyermekeink tanításában'). Addig is, akkor is és f.z< n túl is, mindig szükséges azonban hangsúlyé;rí, a legfon .osabb teendő: közelebb az élethez. A mindennapok gyakorlatához. »Non Képes karcolatok ÖNTUDAT Mióta X. Y. megnyitotta magánrendelőjét, szabad ideje kevés, viszont sokat keres. Az apró- cseprő családi ügyeket azóta felesége intézi. Bözsi — helyesebben a társadalmi ranglétrán bekövetkezett emelkedés óta Erzsébet — vette meg a mosógépet, frizsidert és a televíziót, X. Y. csak a vikkendház és a kocsi vásárlásába folyt be személyesen. Miután háztartási alkalmazottat fogadtak, kicserélték a bútorokat és a gyereket is beíratták Gret- chen tante méregdrága német magánóvodájába, komoly gondot okoz, hogy mire költsék el a pénzt. — Vegyetek képet —, tanácsolja az egyik barátnő —, hiszen olyan csupasz nálatok a fal. — Erzsébet szegyeiül a mulasztást, és kapva-kap az ötleten. — Mindjárt ajánlhatok valakit, aki ad el régi, értéfzes festményeket —, folytatja a barátnő. — De drágám, — pirul el sértődötten Bözsi, — csak nem képzeled, hogy használt képet veszek?! * ÍZLÉS Tárlaton hullámzik a tömeg. Kíváncsian nézem a képeket. Stílus-irányzatok csatája, gyötrel- mes útkeresés mindenült. A mai modern, újszerű s az örök szép dialektikus feszültsége vibrál a vásznakon. Próbálom megérteni. Nóra asszony hirtelen felkiált: — Ki nem állhatom a moderneket! Elnagyolt, tehetségtelen fércmunka az egész. A kitaposott régit szeretem, ezek a szímnasza- tok nem mondanak nekem semmit. — — Na talán ez —, lép az egyikhez, s jobban szemügyre veszi. — Ez igen —, hunyorít műértő szemével, — ez a sezlon jó —. Közelebb lépek, a kép alatt olvasom: — Badacsony —. * KRITIKA A városi festő vidéken fest. Vendége egy téesznek. Ellátják mindennel, s tisztelettel nézik készülő képeit. A festő rengeteg témát talál. A valóságot festi átszűrve lelke szemüvegén. Az egyik kompozíción aratás után, cséplés előtt osztagba rakott gabona. Nekitámasztva egy bicikli, s egy téesz-tag kezében morzsolja a gabonát. A háziasszony öreg parasztasz- szony. Kedves, figyelmes, de nem beszél. A festő hetekig állja,'aztán nem bír ja tovább. — Hát Julcsa néném nem szól semmit a képekhez? — Szép —, bólogat a nénje, — városban biztos megveszik —. — Aztán mér csak városban, — dacoskodik tovább a festő. — Na hallja! —, tör ki végre Julcsa néniből a megbotránkozás, — látott már maga olyan paraszscolae, séd vitae discimus«. Annakidején a mi iskolánkban valamennyi osztályteremben megtalálható volt e latin felirat, hirdetve, hogy »Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk«. Szépen hangzott ez így, igaz is volt* de szükséges még igazabbá tenni. A munka, a fizikai munka megbecsülése és a fizikai munkát végzők megbecsülése ma már nem idegen iskoláink szellemétől, de van még javítanivaló ezen a téren. Még mindig sok diák — és ez elsősorban nem az iskola, hanem a szülői ház hatásának eredménye — idegenkedik. attól, hogy érettségi után fizikai munkát végezzen. Aztán az élettel való kapcsolat, a »közelebb az élethez« nemcsak az iskola utáni munkaviszonyt jelenti, hanem azt is, milyen előképzettséggel bocsátja szárnyaira neveltjeit az iskola. — Nem idegenként fognak-e majd az új közegben mozogni. A politechnikai oktatás máris csodálatos eredményeket szült. Nem arról ván szó, mintha képzett szakmunkásokat adna az iskola az ioarnak, vagy a mezőgazdaságnak. Hanem arról, hogy fizikai munka, a különböző szerszámokkal bánni tudás természetes velejárója lesz a diák életének. Természetes állapot az is ha dolgozik, nemcsak az, amikor tanul. Bizonyosan sor kerül a mi középiskoláinkban is arra, hogy a szakosítás irányába fejlődjék az oktatási rendszer. Nincs szükség arra, hogy valamiféle a múltból öröklött és azóta sem helyc-s mederbe terelt »általános műveltséget« misztifikáljunk. Az általános műveltségre szükség van. Feltétlenül szülcség, de ez a műveltség a mi korunk, a huszadik század második felének általános műveltsége legyen. Lehet persza, hogy a megtanulandó ismeret« anyagban felesleges dolog is akad* de végül mégis csak az jellemzi a tudnivalókat, hogy azok állandóan bővülnek, állandóan sokasodnak. Erre a többet tudásra kell felkészíteni fiataljainkat. Nem akar ez a kis írás hozzászólás lenni a majdani iskolaügyi vitához, hiszen megelőzi azt, inkább azt tűzte célul, hogy hangsúlyozza: közelebb, közel az élethez. Sőt nemcsak közel, hanem váljék eggyé az élettel iskoláink munkája. A diákok érzékenyen reagálnak minden eseményre, talán érzékenyebben mint a felnőttek. — Hogyne tennék azt, ha közvetlenül róluk van szó. Ezért előzte meg ezt az iskolaévet minden eddiginél nagyobb érdeklődés. Most befejezésül illenék jó tanulást kívánni minden diáknak. Ehelyett inkább azt hangsúlyozzuk: a felnőttek bíznak a fiatalokban. S a mi ifjúságunk nem szokott visszaélni a bizalommal. LETENYEI GYÖRGY Néha sikerül, néha nem. Van ami tot, aki nem lábon, hanem asztag- megragad, van ami idegen. Mind- ban vizsgálja a gabonát?! — egy, csend van, kijár az alkotásnak. BAKÁCS TIBOR KÖVEK Itt hevernek az ódon udvaron. Kilencszáz évnek mélységeiből kaparta őket ki mohó karom, s a napfény rájuk most áradva dől. Országépítő, hallgató kövek ti láttátok még Bélát, a királyi, ki állt a posztján, akár a cövek, s tekintetével messzi, messzi járt. Ti őriztétek álmát rég alant, hol koporsóján szürkén még a hant, de mozdul már, s tündöklő fényre vár. Nyitja jövőbe fürkésző szemét, sírgödréről a föld hull szerteszét, s hajnalba harson csüggedt éje már. MISZLAI GYÖRC-Y
