Tolna Megyei Népújság, 1960. szeptember (5. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-25 / 227. szám
A MAMA RANDEVÚ Évekig vártak az új lakásra. Amikor végre beköltöztek, s ott álltak a bútorok és az egymásra dobált székek összevisszaságában, Emmi ezt mondta: — Szép, tágas lakás. Mindig ilyent képzeltem. A nagyobbik szobából kis erkély nyílt, vacsora után itt álltak, a korláthoz támaszkodva és nézték az utca forgalmát. — Tudod, mire gondoltam? — kérdezte Emmi. — Mit szólnál ahhoz, ha elhívnánk hozzánk a mamát? A férfi elhúzta a száját, s Emmi most gyorsan kezdett beszélni, de a kérlelő szavak mögött érezni lehetett, hogy mindezt már régen elhatározta. — Nézd, az egyik szobában ellakhatna a Józsikával, minket igazán nem zavarna. Csak nyernénk vele. Gondolj arra, hogy mennyivel könnyebb lenne nekem. A férfi nem szólt. A költözés boldog izgalma egyszerre fáradsággá változott benne. — Két szoba — mondta az asz- szony később. — Főzés, takarítás és mennyi munka van a gyerekkel is! Nem, nem fogom bírni. Nincs más megoldás, elhívjuk a mamát. Hangja határozott volt, nem kért és nem is magyarázkodott már, csak bejelentette, hogy »elhívjuk a mamát«. Sértődötten otthagyta a férfit, szótlanul tett-vett, s ha kérdezték, kedvetlenül és kurtán válaszolt. A férfi tehetetlenül és gyáván nézte. — Azt hiszed, igazán jobb lenne, ha elhívnánk a mamát? Az asszony sietve válaszolt: — Hidd el, nem zavarna bennünket. Tudod azt is, hogy milyen igénytelen. S a kisebbik szobában jól meglenne a Józsikával. A többi már csak idő kérdése volt. Előbb egy rozzant szekrény érkezett a mamától, nem sokkal később két utazóláda. Azután Emmi elment a mamához. Két nap múltán tért haza, izgatottan és lelkendezve. Átrendezte a lakást, vett két kisebb szőnyeget és egy szádafüggönyt. — Szeretném, ha igazán otthonra találna nálunk — mondta és a férfi bólintott. A mama egy téli estén érkezett meg; a sötét utcákban csak a hó fénylett. Mindenkit megcsókolt, apró ajándékokat adott át, s elégedetten mosolygott. — Mennyire örülök — mondta Fmmi, amikor ott ültek a terített asztalnál. A mama boldog volt és ölébe vette Józsikát. • De az élet lassan megváltozott. Ó, a mama igazán tapintatos volt, ha kettesben maradtak, nem nyitotta rájuk az ajtót, reggelente mindig megvárta, amíg felébrednek, s esténként már korán bevonult a szobájába. Szorgalmas is volt; elvégezte a házimunkát, takarított és főzött, s mivel a házasok üzemi konyhán étkeztek, ebédre mindig beérte azzal, ami vacsoráról maradt. De valami folyton figyelmeztetett jelenlétére; ha esténként magukra maradtak, akaratlanul is suttogva beszélgettek, s néha a villanyt is eloltották, mintha attól tartottak volna, hogy a mama leselkedik rájuk. Lassan komorak lettek és 'szófukarok. Azelőtt gyerekesen játszottak, tréfás neveket adtak egymásnak, s most már akkor is hűvösen és kimérten beszéltek, ha a mama mái lefeküdt. Nem beszéltek róla, de valami gyanakvás és bizalmatlanság ereszkedett közéjük; végeredményben soha nem érezték magukat biztonságban. Viktor esténként többször elmaradt, sőt az is megtörtént, hogy éjfél felé érkezett haza, csapzottan és ittasan. így múlt el az ősz és a tél. Már kitavaszodott, amikor egy este a férfi elmondta, hogy nagyobb megbízatást kapott, hosszú és nehéz tervezői munkát, de néhány ezer forintot kap érte. — Annyi mindent kellene vennünk! — -sóhajtotta Emmi, de Viktor így válaszolt: — Én arra gondoltam, hogy a nyáron elutazhatnánk. Mit szólnál a román, vagy a lengyel tengerparthoz? Mondjuk Eforia, vagy Sopot? — Utazzatok el! — mondta a mama derűsen, de vacsora után, amikor kettesben maradtak, Viktor másról kezdett beszélni. — Sokat gondolkoztam ezen — mondta. — Lásd be Emmi, itt, ebben a lakásban képtelen vagyok dolgozni. A gyerek is zavar, s legyünk őszinték, minden tapintata és jósága ellenére, a mama is. — De mit tudunk tenni, drágám? — kérdezte az asszony s egy pillanatra bűnbánatot érzett. — Talán az lenne a legjobb — mondta a férfi —, ha erre a két- három hónapra kivennék magamnak egy szobát. Ne félj — folytatta, amikor az asszony tiltakozni próbált —, esténként természetesen hazajönnék, csak a szabadidőmet tölteném ott. — Egy csendes albérleti szoba — ábrándozott tovább —, nem is bolondság. Kétszáz forintért biztosan kapnék egyet, s számítsd ki, igazán megérné. Emmi ellenvetéseket tett, de lassan belátta, hogy Viktornak igaza van. S amikor a férfi néhány nap múlva azzal ment haza, hogy szerzett egy csendes különbejáratú szobát, talán örült is. Viktor ettől kezdve csak este tíz óra felé érkezett haza; Emmi addig ott ült a kályha melletti zugban, s olvasott, vagy kötött. Nem vallotta be, de a szíve mélyén fél tékeny volt, s Viktor hiába számolt be naponta munkája előrehaladásáról, Emmi idegesen, ajkát harapdálva a titokzatos, idegen nőkre gondolt, akikkel Viktor az estéit tölti. Nem, ezt nem lehetett sokáig bírni. Egy este elment a rejtélyes albérleti szobába, váratlanul, azzal a hirtelen elhatározással, ahogy csak nők tudnak dönteni életről és halálról. Mindenre elkészült, azt is kigondolta mór, hogy mit fog mondani. Nem csinál jelenetet, tartózkodó lesz, de határozott, mint akinek senki sem vitathatja el az igazát. De minden másként történt, amint általában lenni is szokott. Viktort egy széles asztal előtt találta, műszaki rajzok és számoszlopok között; arcát zöld er- nyőjű lámpa világította meg. Emmi elszégyellte magát, amint ott állt az ajtóban, mert mór az első pillanatban tudta, hogy Viktor soha nem fogadott itt női látogatókat. A férfi őszinte örömmel szaladt eléje. — Emmi! Hát idetaláltál! Később, amikor ott ültek a kopott kanapé szélén, Emmi ezt mondta: — Milyen jó itt. Nem haragszol meg, ha máskor is eljövök? Cinkosan egymásra nevettek. — Itt nem zavar bennünket senki — felelte, Emmi pedig vidáman folytatta: — A mama sem! Nyáron elutaztak a román tengerpartra, de a szobát akkor is fenntartották, amikor visszatértek. A mama sokáig nem szólt, de egy este nem tudta megállni: — Mi történt veletek? Egy idő óta mindig olyan jókedvűek vagytok! Csányi László A leány tegnap este nem ment el a találkára, s most a lehajló ágú jegenye alatt nyugtalanul lesi, megérkezik-e a férfi. Ilyenkor már itt szokott lenni — kóstolgatja tűnődve az alkonyati levegő ízét. Talán ... ma meg se jön!... Pedig a szándékán nem változtat — emeli feljebb a retiküljét, és az órájára tekint. Gizit akkor otthagyta, de 8 nem sértődött meg. Másnap uzsonnára is meghívta, s aztán se hagyta magára. Csak a munka nem ment úgy! A múltkor, az ifjúsági találkozó alkalmával mégis ő mentette ki, mivel Gézával helyette Pestre utazott. De azt hiába akarta megígértetni vele, hogy ez az utolsó eset. Képtelen volt Valamit megsejtett volna?!... mindent megvallani... Bronzszínűre barnult arca egy árnyalattal elmélyül, s jobban magához szorítja kövér kis táskáját. Akkor ő várt itt, amikor először találkoztunk — emlékezik befelé gyűrűző, csendes sóhajtással. És a harmadik találka után már semmi se volt elég neki... Könyöröghetett tiltakozva, gonoszul kinevette. — Vagy... nem szeretsz?! — kiáltott rá és durván hozzátette: — Biztos, másnak tartogatod magad!? Én bezzeg a feleségem is elkergettem! Nem volt elég? Gyáva! ... Érezte, hogy az lesz a vége, valahogy mégis másképp képzelte... Szédelegve, kábán merengett. Talán szebb lett volna, ha akkor nem olyan brutális! Ha nem nyíltan csak ... magát szereti, öt azelőtt alig, ha megcsókolta valaki.. S Géza mostanában már nyíltan megzsarolta! — Többször nem engeded? ... Névtelen levelet küldök a szüleidnek! A másolatát pedig az üzembe. Megijedt az első pillanatban, bár néhány hétre ő is beleszédült a tilos csókokba. Mennyi élmény, addig csak sejtett izgalom... És milyen lekicsinylő, elhúzott szájjal tudta lesni a szerinte mit sem sejtő munkatársait! Azért lepődött meg annyira, mikor régi barátnője — akitől közben csaknem teljesen elhidegült — egyik délután féltő anyáskodással belekarolt és az egészségéről érdeklődött. — Vagy ... otthon baj ? A szüleid ... van valami — Nem hozzád való, azért tiltják a szüleid is! — érvelt szegény minden erejével. — Én már — ne haragudj, hogy nem szóltam rögtön — mással is láttam ... Azt beszélik, a felesége hagyta ott, mert ilyen volt akkor is. Nem akarta, nem merte hinni, de attól kezdve titkon figyelni kezdte. És tegnap... annak a filmnek a megtekintése közben, amikor úgy látta, számára is van még visszaút, végleg határozott. Ma nem leszek gyáva! — idézi magában a sorsdöntő szavakat,, amint elkeskenyülő szemével a teletömött retikült nézegeti. S a meghallott, ismerős léptekre arcán fellángoltak a bronzszínű foltok. Telt ajkú, falánk, harminc körüli férfi áll meg mellette. Egyenruhába termett, nyúlánk termetén szűk vászonruha feszül. A lány kissé elsápadva akadályozza meg hányaveti csókját. — Itt vannak a papírjaid! — túr a táskájába, mielőtt Géza bármit is szólhatna, és olyan határozott mozdulattal ad át egy köteg levelet, hogy a másik ösztönösen ért enyúl. — A fényképet... megtartom. Emléknek... Most pedig velem jöhetsz a szüléimhez, ha úgy gondolod!... A férfi némán, leforrázva áll, amíg megvillanó tekintettel farkasszemet néznek. Akkor is csak egy lépést tesz, mikor a lány megperdül, és felemelt fejjel elindul a domboldalnak. A falu széléig bírja, de ott rászakad a bódult, nehéz zokogás. Arca pírjára mázolja kibuggyanó könnyeit. Pesti János Ú3 KÖNYV Aujeszy László: Értsük meg az időjárást (Búvár könyvek), (Móra) A szerző a legegyszerűbb módszerekkel mutatja be a körülöttünk zajló természeti jelenségek közül a legfeltűnőbbeket, különösen azokat, amelyeket a gyermekek is megfigyelhetnek. Útmutatást ad, miképpen ismerhetik fel azokat az előjeleket, amelyek az időjárás várható alakulását jel- aik, (Folytatás az 5. oldalról.) Maga nem bányász, mert ha az lenne nem csinálna ilyet. Ha bányász lenne, nem viselné el tétlenül, hogy alattunk, lent bányászok kínlódnak. — Komcsik, öreg... komcsik. — Micsodák? — Kommunisták... Na. — Akármik. A bányászt nem lehet, nem szabad föld alatt elpusztítani. — Én csak őrzöm őket. — Éheznek — próbálta puhítani a suhanc szívét az öreg. de annak észrevehetően tetszett a hecc. s amikor az öreg megpendítette előtte. hogy szabadon kellene őket engedni, határozott nemet mondott és észrevehetően alább hagyott a jókedve. Gyanakodva piszkálgatta géppisztolyát, aztán a hóna alá fogta. hogy kéznél legyen. Az öreg újabb cselhez folyamodott. Arról akarta meggyőzni. hogyha már nem engedi szabadon őket, legalább azt engedje meg. hogy ételben valami mérget adjon be nekik. Ne szenvedjenek sokat. A méreg az hamar végez velük. — Nem lehet — mondta határozottan az őr. majd gyanakodva hozzátette. — Nincs abban méreg, amit maga akar adni nekik. táplálni akarja őket. hogy tovább bírják. — Kóstold meg. ha van bátorságod — nyújtotta a kosarát az öreg. és maga is meglepődött, hogy letegezni merte. A suhanc átvette a kosarat, turkált benne, kivett egy pogácsát és a szájához emelte, közben figyelte az öreg arcát. — Nem mersz beleharapni. — Harapjon bele maga. — Majd bolond leszek... Na? Beadjuk nekik. —• Nem lehet tata... Majd dönBányászszív tenek a sorsuk felett azok, akik eddig. — Az istenit neki. hát ilyen szívtelen vagy te. — Nem kaptam rá parancsot... A domboldalban valami mozdult. botladozó lépések hallatszottak. valaki dudorászva közeledett. Amikor közelebb ért. látták. hogy dülöngélve csetlik- botlik. csak a szerencséiének köszönheti, hogy el nem hasal a kezében lévő korsóval együtt. Az őr leeresztette géppisztolyát, amint meglátta a dülöngélő alakot, s megnyalta a szája szélét. — Mi van pajtás? Mátós vagy? — Csak egy kicsit. — Mi szél hozott. — Friss... Megdöglöttek már? — Mit tudom én. — Hozd fel őket. Az éjjel Akasztás lesz... — Én nem tudom. — Ne add a nagyot. Siess! Szeretném már látni, hogy hogyan lógnak. A párttitkárt fejjel lefelé akasztjuk... Na, komolyan. Siess. — Nem értele én itt semmihez. — Én sem... Most mi lesz. — Adj egy kicsit — nyúlt a korsó után az őr és nagyott húzott belőle. — Ki ez? — bökött az öreg felé Jancsi. — Mit tudom én. — Ért a gépekhez öreg? — Értek... De ne bántsátok őket... Bányászok. — Fogja be a száját! — ordított rá Jancsi. — Hozza fel őket. a többi mér a mi dolgunk. — Nem kényszeríthetiek rá. — Bökd már oldalba egy kicsit — biztatta Jancsi az őrt. A vöröshajú suhanc géppisztolyát az öreg hátához nyomta és előrelökte. — Na. mozgás tata. Az öreg elindult a gépházba, bekapcsolta a kompresszort, s míg ő a gépek körül babrált, Jancsi félrevonta az őrt. kezébe nyomta a korsót, s míg az ivott, halkan sugdosott a fülébe: — Még hajnal előtt végezni kell velük. Sürgős. Úgy tudom, hogy a bányászok készülnek valamire... Ha feljöttünk, az öreget is el kell némítani. ne tudjon róla senki, hogy mi voltunk... Na gyere pajtás. Az őr. amikor Jancsi azt mondta, hogy a bányászok is készülnek valamire, levette szájáról a korsót, körülnézett, mintha azt kémlelné, hogy veszély esetén merre menekülhet. — Én nem megyek — mondta határozottan. — Dehogynem... Megcsiklandozzuk őket ott lent. Gyere. — Nem! Menjetek csak. — Na, jó. de ha jönnek a bányászok. pörkölj ám közibük. ... Mikor beszálltak a liftbe, látta, hogy az őr bekapcsolja a rádiót és géppisztolyát maga mellé fektetve leheveredik a vaságyra. 3. Zúgva indult el velük a lift. alig tettek néhány métert, az öreg megszorította Jancsi kezét. Kemény, kérges keze remegett... Sokáig nem tudott szólni, sírás fojtogatta a torkát és ráncos arcán egy könnycsepp gördült végig. — Jól csináltad fiam! Hallgattak... Egyikük sem szólt. Mindketten arra gondoltak, hogy vajon milyen kép fogadja őket. Talán meghaltak már. vagy ha nem... Talán meg is őrült valaki közülük. Amikor a lift megállt, az öreg nem merte félrelökni az ajtót, csak nézett az apró üvegablakhoz hajolva, ki a vájat egy mesz- szi rontja felé. ahol egv lámpa halvány fénye föl-fölpislant, mintha utolsót lobbanna. Úgy elgondolkozott. hogy összerezzent, amikor a gyerek megérintve a vállát, reszkető hangon suttogva megszólalt: — Mihály bátyám! Nem megyünk? — Ja. persze... Alig tett néhány lépést a vá- iatban. rosszat sejtve megállt. Arra gondolt, hogy ott a lámpa körül talán holtan fekszik az öt bányász. Aztán meg olyan hosz- szúnak tűnt az a néhány méter, köptük meCT a halványfényű bányászlámpa között, hogy azt hitte. soha nem érnek már oda... Ahogy közeledtek, lépésről-lépés- re kevesebb volt a reménye, hogy valaki is él még közülük. Hisz ötödik napja már, hogy itt vannak... Már negyediké van. — Fönt nemsokára virrad... Halk nyöszörgéshez hasonló hang ütötte meg a fülét, amint az élettelenül fekvő emberek mellé térdelt... Jancsi már az apját élesztgette. A korsóból néhány korty bQrt nyeletett vele. aztán megkönnyebbülten felsóhajtott és á következőhöz. Máté Jóskához fordult. Az öreg pedig ahogy visszapillantott a lift felé. elállt a lélegzete. A ’dllany kialudt... Nem szólt a gyereknek, csak nyelt egy nagyot és sajnálta, hogy még csak meg sem csókolta az asszonyt, amikor eljött... Délelőtt tíz órakor felvonták a liftet, aztán nemsokára egy orosz katona meg két bányász jött le értük... BUNI GÉZA
