Tolna Megyei Népújság, 1960. szeptember (5. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-25 / 227. szám
IRODALOM 'Tftiwáibet NÉPMŰVELÉS fászszív (Z)as Ama fii faq^zei Bán Ahogy elhaladt a beszélgető csoport mellett, melynek középpontjában egy suhanc állt. gép- piszollyal a nyakában. néhány szót feléje sodort a könnyű, ta- vaszias szél. Nem ment oda — nem mintha félt volna — tudta, hogy akkor úgyis elhallgatnak, nem bíznak benne, de azt sem tudják róla. hogy tulajdonképpen melyik oldalra sorolják. Nem volt párttag, nem mondhatták kommunistának. Nem értett egyet minden tekintetben velük. De nem állt az új hangoskodók mellé sem. Nem is érdekelte túlságosan a politika, öreg volt már, de amit most hallott, attól megborzongott. Hallott már róla előbb is. A kamasz röhögő szavaiból csak ennyit lopott el: «majd megdöglenek éhen, vagy szomjan«... Tudta, hogy azokról a kommunistákról van szó, akiket lezártak a bányába, akik talán már fuldokolnak a beszivárgó víztől, vagy gáztól. Ha nem, — és ez a jobbik eset — szomjan, éhen halnak... Akarata ellenére is megtorpant, és ökölbeszorította a kezét... Ezt nem bányász találta ki. Bányásznak ilyen gondolat nem születhet az agyában: elevenen eltemetni embereket? A bányász az tudja, hogy milyen kínhalál vár azokra, akik lent maradnak. Elindult zakatoló szívvel, észre sem vette, hogy milyen erővel hajtja valami, maga sem tudta, hogy hová. csak akkor lassította meg a lépteit, amikor homlokát kiverte a veríték, s fáradt tüdeje levegő után kapkodott. Nekidőlt a kerítésnek és homlokát korhadt deszkához szorította... Jó hideg van. Valaki elhaladt mellette. mintha köszönt volna, de ő nem fogadta el... Amikor hazaért. fáradtan roskadt le az asztal melletti székre. — Mi van veled? — kérdezte az asszony gyanakodva, s ráncos, fonnyadt kezével megsimogatta a haját, az ősz. ritka hajat, ami az izzadtságtól nedvesen ragadt a fejéhez... mint harminc évvel ezelőtt. Azóta talán nem is simogatta így... — Elmegyek — morogta az öreg tompán, maga elé — csomagolj ennivalót, egy kis cukrot is, meg a korsóba bort. — Hová? — El kell mennem. *• — Ideges vagy... — Csomagolj már! — fakadt ki az öreg ingerülten, ahogy talán még soha a harminc év alatt, s amikor az asszony hétra-hátra nézve elódalgott mellőle,- utána ment. megfogta a vállát és hosz- szan nézett a fáradt, fénytelen szemekbe. — Lent vannak a föld alatt... Nem engedik fel őket... Ébenpusztulnak... Megfulladnak. — Te akarsz rajtuk segíteni? Éppen te? — Hát. ha más nem segít... — sétálni kezdett fekalá a konyhában és e' -ője sarka tompán kop- pant a kövön, mintha egy óra verte volna a taktust. És ahogy gyorsultak a léptei, úgv szaporáz- ta az asszony is a munkát, mintha a rohanó másodperceket jeleznék az egyre gyorsuló koppa- nások. — Siess! — újra elindult az ajtótól a falig, maid vissza, s közben az járt az eszében, hogy milyen borzasztó érzés volt, amikor beomlott a bánya és ők voltak elzárva a külvilágtól, minden percben készen a halálra. Átélte most még egyszer az egészet, mintha érezte volna, hogy kevés a levegő, s ösztönszerűen kigombolta nyakán az inget, veríték ütötte ki homlokát, s amikor az asszony eléje állt a kosárba csomagolt étellel, szinte megdöbbent. majdhoey kicsúszott a száján a kérdés, hogy mit keres itt? — Mi van veled? — — Emlékszel, amikor beomlott a bánya? Te fent sírtál, mi meg ott lent a halálra, gondoltunk. Kettőnk között pedig véres verítéket izzadva dolgoztak a mentők. köztük volt a Nagy Jóska is! Most meg ő van ott lent. de érte senki nem tesz semmit... — Fegyveresen őrzik az aknát, nehogy valaki segítsen rajtuk. — Mit akarsz? — Nem tudom... 2. Ismerős volt az alak, amelyik ott a villany alatt elsuhant... Ki lehet?... Meggyorsította a lépteit és a házak fala mellett igyekezett elérni az ismeretlent. Bosz- szankodott, mert mintha az is sietne előle. Már majdnem szaladt. de a távolság alig csökkent közöttük. A ballonkabátos most hátranézett és az egyik ház árnyékában hirtelen eltűnt... Kifulladva ért a ház elé, megállt és figyelt. Sokáig semmi zaj sehol, maid a bánya körül puska dördült. Úgy megdöbbent, hogy majdnem elejtette a kosarat. — Már vissza akart fordulni a hegyoldal felé. mikor nyikordult a kapu. Odapillantott és semmit nem látott... Talán a szél mozdította meg.., Belöikte a rozzant alkotmányt és mellette a téglakerítés falához lapulva egy embert pillantott meg. — Maga az, Mihály bácsi? — Én vagyok — sóha jtott megkönnyebbülten az öreg. — Mit csinálsz itt? — Azt hittem, hogy valaki más jön utánam, azért siettem... Ott voltam, de hiába. — Persze, persze apád is ott van... Mi újság? — Őrzik. Egy géppisztolyos van ott. — Igen... Hát nem tudom lehetne-e rajtuk segíteni. A gyerek is sóhajtott, s az öreg nem láthatta arcának vonaglását. a könnyet sem. ami az orrán végigfutott. csak a mélyről feltörő súlyos sóhajt hallotta. Úgy érezte. hogy valamit illenék mondani. valami vigasztalót a gyereknek. de mit mondjon, bár csak tudná, de neki sem jut az eszébe semmi okos dolog, amivel segíteni lehetne. Elindult csak úgy terv nélk"’ vaktában. — Monton valamit! Vagy maga sem tud semmit?! Talán nem lehet már segíteni? Maga jobban tuihatja. maga is bányász... — tört ki a gyerek kétségbeesetten. — Csak voltam fiam... No. gyere. Elindultak a hegyoldalon felfelé. szótlanul lépegetve egymás mellett. Amikor a vasúti sínekhez értek, akkor szólalt meg a legény: — Hová megyünk Mihály bátyám? Az öreg sokáig nem válaszolt, mintha gondolkodott volna, aztán kibökte. — Hová1 .. Hát apádért. — Nem engednek oda... Agyonlőnek. — Félsz, Jancsi?! — csattant keményen az öreg hangja. — Ha apád hallaná, hogy félsz érte menni, szégyellné magát. — Nem félek, de úgyis hiába. — Majd meglátjuk... Hozd ezt a kosarat, vagy a korsót, nagyon meghúzza a kezemet, aztán ha esetleg ütni kell. nem lesz benne elég erő. — Csak nem akar szembeszállni velük? Fegyverük van. — Akar a kórság. De ha muszáj. akkor nem adjuk olcsón... Elhallgatott a gyerek is. ő sem szólt. Egyre csak az járt az eszében, hogy milyenek is ezek a mai emberek. Az ő ideiében, hogy összefogtak a bányászok, most meg... nem is bányászszív dobog annak a mellében, aki ilyet tud csinálni: lezárni embereket a mélybe, ho^v ntt pusztulnák a patkányok között. — Eh! — sóhajtott elkeseredetten. — Szólt, Mihály bátyám? — Nem én... — lyiintha úgy hallottam volna... Dombnak kapaszkodtak föl. a fák között recsegett egy bokor száraz ága. valami vad törlelhe- tett. Megálltak, hallgatták az egyre távolodó zajt. aztán tovább... Közel jártak már az aknához, amikor az öreg megfogta a legény vállát és megállította. — Te maid csendben lopódzol utánam. Ott légy a közelben. Ha szép szóval nem boldogulok vele. akkor odajössz. Akkor gyere, amikor azt mondom, hogy az istenit neki. Tégy úgy, mintha részeg lennél és mondd azt. hogy végezni akarsz velük. Ne légy szívbajon, szidd az apádat is, mint a bokrot, megbocsát majd, ha megtudja, hogy csak ilyen áron szabadulhatott. Na. jószerencsét!... Ne feledd, hogy mikor kell jönnöd... Egy Ids borral is megkínálhatod majd a korsóból. Az öreg elbotladozott a sötétben, Jancsi meg követte. Egész az akna közeiéig merószekedett. ott megállt egy fa mögött, ahonnan jól hallotta a beszélgetést, s az ablakon kiszűrődő fényben lá- to+t is mindent. Látta, amint az őr kilép az ajtón. géppisztolyát az öreg mellének szegezi. Elállt a lélegzete, mert azt hitte, hogy a következő pillanatban az öreg holtan csuklik össze, de a suhanc nem lőtt. | — Mi van tata? — kérdezte az 1 öreget, aki nyugodtan félretolta : a mellének szegezett fegyver csövét. — Megnézem a bányát. — j gondoltam. Rég voltam már itt... ■ Maga mikor került a bányához j fiam. — Nem vagyak én bányász, csak ide állítottak őrnek. Unom a banánt nagyon, de reggelig majd csak kibírom valahogy. — Hozhatott volna valami csajt, vagy piát. — Micsodát? — Hát nőt. vagy inni valót. 1 — Nem tudom én már, hogy mire való az. — öreg már tata. mi? — nevetett a suhanc tele torokkal, s barátkozva, az öreg vállára csapott. aztán a zsebébe nyúlt és egy lapos üveget húzott elő. — Még az a szerencsém, hogy ez van... De elfogy. Az öreg idegesen topogott, nem tudta, hogyan kezdjen hozzá mondókájához. nem akarta el- j rontani a suhanc kedvét... — (Folytatás a 6. oldalon.) I A múltkorában egyszer már írtam arról, hogy ha valakit megdicsérnek, az soha nem tiltakozik a dicséret ellen, legyen az teljesen indokolatlan és jogtalan. A legjobb esetben egy kis «no, ez mégis túlzást« rebeg, de maga se veszi komolyan, s halálosan megsértődnék, ha a szabódást a dicséret visszavonása követné. Ellenben egyre kevesebb olyan emberfia akad, aki meg ne sértődnék, ha megbírálják valamilyen hibája, rossz tulajdonsága, emberi gyengesége miatt. S most éppen emiatt emelek ismét szót. Merthogy elszaporodtak ugyancsak a tiltakozók. A magunk munkájában is tapasztalhatjuk elég gyakran, de mások is panaszkodnak emiatt. Nemrégen megbíráltam valakit egy riportomban, most sajtóperrel fenyeget. Névtelen levelekből már egész gyűjteményem van, amely levelek hemzsegnek a szidalomtól, átoktól. Hej, ha az a sok átok fogna... Nem az a baj, ha a bírálatot az emberek a lelkűkre veszik. Vegyék a lelkűkre, hiszen mennyi hiba történnék, ha a bírálat mellett minden megbírált szótlanul elmenne. A kritika éppen a hibák kijavításának, a jobb munka megteremtésének az eszköze. S ezt segíti az önbírálat alkalmazása, ha a figyelmeztetés nyomán — de szabad figyelmeztetés nélkül is — belátjuk hibánkat, s igyekszünk minél előbb kijavítani azokat. Milyen szépen hangzik mindez. S valljuk is mindezt valameny- nyien. Van-e, aki nem ismeri azt az egyébként tökéletesen igaz és helytálló megállapítást, hogy ha a kritikában akár csak öt százaléknyi igazság van, azt el kell fogadni, meg kell szívlelni. Ismerjük, s mondjuk is, de mennyiszer mondjuk! Csak sajnos, nagyon sokan vannak, akik nem így élnek, akiknek munkájában, magatartásában ez csak szólam, de korántsem gyakorlat. S most egy másik veszedelmes jelenség kezdi felütni a fejét. Mi tagadás, a jelenség nem új, de rosszemlékű. S éppen ezért ne kísérelje feleleveníteni, feléleszteni senki sem. Egy új légkör van ma országszerte, olyan légkör, amelyben segítjük egymást a munkában és segítjük a hibák kijavításában is. Szabad, felszabadult légkör, ahol ha téved valaki, azt nem bunkózzák le azonnyomban, hanem, ha megtévedt, segítenek neki a helyes útra térni. Miért akarják hát ezt a légkört egyesek megtörni, helytelen irányba terelni? Miről is van szó? Valakit a jó- múltkorában megbíráltak. Amint beigazolódott, a bírálat helyes volt. Ezt egyébként elismeri a megbírált személy is. A kritikát tehát nem lehetett visszaverni, mert arra nem volt semmiféle alap. Ami igaz, az igaz. De úgy érezte, valahogyan mégis csak vissza kell lőni. Ütni kell a bírálón, nehogy az még egyszer kritikus szót merjen kiejteni a száján. Tehát az történt, hogy a megbírált elkezdett kutatni a bíráló múltja, eddigi élete, régi cselekedetei után. S aztán nem akadt olyan hiba, amit rögtön világgá ne kiáltott volna, mondván: «Lám, ez az ember mert engem megbírálni!« »Egy ilyen ember mert rám rosszat mondani!« Arról egy szó sem esett, hogy az »ilyen« embernek egyébként, ebben az esetben tökéletesen igaza volt. De még ez sem elég. Hirtelen előszedte a bíráló egész családját, kiterjedt rokonságát. S azokra is kiderített, amit csak lehetett, s hirdette ugyancsak mondván: (mint fent). Hol látok én ebben nagyon nagy veszélyt? Először abban, ami kézenfekvő, a jogos bírálatot egyesek nem fogadják el, holott nem ártana megszívlelniük. A másik, ami engem ennél sokkal jobban bosszant, az, hogy nem azt nézik, mi a bírálat tárgya, igaz-e, vagy sem, jogos-e, vagy sem, hanem úgy próbálnak védekezni, hogy azt hánytorgatják: ki bírált, ki mondta az egyébként igazat, milyen ember az, mit tett az — tegyük fel — hat évvel ezelőtt, mit tett annak a nagynénje, anno 1927. stb. Veszedelmes jelenség. Kétségbe esésre természetesen nincs ok, hiszen korántsem általános, még csak nem is gyakori jelenség, de az utóbbi időben sajnos megin» lehet tapasztalni. Letenyei György NáKáSi A WYAKBÁW az árnyak . fekete-fehér rózsáin át 1, távolodó ajkad elmerül elfogott szél, zajongó áradat visz a kavargó utcák sűrűjében homlokom felhőjében kutatlak, de te halkuló ritmussá) ne libegj el a semmi lépcsőin óh, kiálthatok-e hozzád nyár piros hangokkal buggyanó július hársfa-ágak üvöltése az űrben koszorúzó sikolya alkonyoknak szaladó színek a szememben kedves, maradj a nyárban zárd mögém a bánat kapuit tested kínálja sodrát elzörrenő hegyi patakoknak szomját a napfény-kutaknak az öröklétet a szerelemben. HATVANI DANIEL Nyár volt.,» Fény-csónakok siklottak át az erdőn S eltűntek lassan tükrén a messzeségnek... Fehér felhő-napernyőjét kinyitva A huncut kékség a szemembe nézett. Kígyóként sziszegett a jegenyesor. Izzott a völgy, — lihegtek távoli hegyek, Mert nuár volt — harsogó darázs-zümmögéssel, S a föld kérge is erősen megrepedt. Akkor azt hitted — örökké tart a nyár. A szavak füzéreit csak egyre fontad. Mint sárga szem a kukoricacsőről Ügy morzsolódott le mindig a holnap. Lehet, hogy egyszer megfagy majd itt a fény, S a hideg szelek görbítik be az ágat?... Mi lesz mikor húrjai elszakadnak Az édesen zsongó tücsökmuzsikának?!.,. LELKES MIKLÓS
