Tolna Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-17 / 168. szám
Kétszáz forint ©PTDIMIlSIfA MAGÄNY Amikor hírül hozták, hogy Röszkei hirtelen rosszul lett és a kórházba kellett szállítani, tulajdonképpen senki nem akarta elhinni. Soha nem betegeskedett, friss volt és életerős, jókedvű és fáradhatatlan, s az a néhány ősz hajszál a halántékán inkább ingerlő külsőt kölcsönzött neki. „Van benne valami pikáns” — mondták a lányok a hivatalban, s mindegyik arra számított, hogy Röszkei végül beleun a legényéletbe és megnősül. „Ez a Röszkei, ez a Röszkei!” — ingatták fejüket kollégái, a megfontolt és józan családapák, akiket szigorú beosztásra szoktatott, az élet, s szánakozással vegyes irigységgel hallgatták Röszkei vidám kiruccanásait, gáláns kalandjait. „Köny- nyű neked!” — mondták mély meggyőződéssel, pedig Röszkeinek igazán nem volt könnyű, állandóan adósságai voltak, néha már hónap elején is kölcsönt kellett kérnie. — Holnapra kutya baja! — legyintett Sáfrány, amikor meghallotta, hogy Röszkeit a kórházba kellett szállítani. De Sárika, aki évek óta reménytelenül szerelmes volt Röszkeibe, mélyet sóhajtott: — Ne higgye, Sáfrány kartárs. Beszéltem a főorvossal. Egyelőre remény sincs a gyógyulásra. A szíve— mondta és mélyet sóhajtott. — Ebcsont beforr — felelte Sáfrány, mert más nem jutott eszébe. De otthon hűségesen beszámolt a feleségének mindenről. Az asszony közömbösen válaszolt: — Aki úgy él, ahogy ez a Röszkei, vessen magára. — Na persze — mondta Sáfrány zavartan. Néhány nap múlva a szakszervezeti bizottság nőtagjai bementek a kórházba s néhány szál virágot és egy üveg bort vittek Röszkeinek. — Képzeljétek — szörnyülköd- tek másnap a hivatalban —, mozdulatlanul feküdt az ágyon, s olyan sápadt, mint a fal. Még a bor se kellett neki. Nem kellett — ismételték tagoltan s nem tudtak hova lenni a csodálkozástól. — Olyan komoly lenne a baj? — kérdezte Sáfrány és megigazította szemüvege nyergét. — Nem érti, Sáfrány kartárs — mondta Sárika szinte kiáltva. — Nagyon, de nagyon beteg. Még a bort se fogadta el. Sáfrány sokáig hallgatott. Otthon pedig így szólt a feleségéhez: — Egyre aggasztóbb ennek a szerencsétlen Röszkeinek az állapota. Igen — mondta elgondolkozva —, egyre aggasztóbb. Az asszony azonban kedvetlenül válaszolt: — Ugyan már! Nem is kár az ilyen korhely alakért. — Nem szabad így beszélned — felelte Sáfrány. — Minden ember érték. Ez nem frázis. Én, aki humanista vagyok, kifejezetten aggódom Röszkeiért. A hivatalban mindennap szóba került. Idézték elmés mondásait, visszaemlékeztek tréfás kalandjaira, s néha, minden különösebb ok nélkül felsóhajtottak: „Hej, ha itt lehetne Röszkei!” A hírek, amelyeket a kórházból hoztak, egyre vigasztalanabbak voltak; Röszkei állapota nem javult, sőt az orvosok kezdtek gyanútkeltő kijelentéseket tenni. — Szerencsétlen ember — ingatta fejét Sáfrány, amikor otthon mindent elmesélt. Az asszony a konyhában tett-vett, nem is válaszolt. Sáfrány nem bírta elviselni ezt a csendet. — Egy jó szavad sincs, amikor az a nyomorult talán épp most haldoklik? — Mi közöm hozzá? — kérdezte az asszony és vállat vont. Sáfrány felemelkedett a konyhaszékről és hirtelen kiabálni kezdett. — Nincs benned semmi emberi érzés! Mindig ilyen voltál! Miattad felfordulhat az egész világ, csak neked legyen meg mindened! Egy pillanatra csend ereszkedett közéjük. Az asszony letette a törlőruhát és értetlenül nézett a férfire, aki az idegességtől sápadtan állt előtte. — Miért ordítozol? — kérdezte nyugodtan. — Nem értem, miért vagy így kétségbeesve Röszkei miatt? — Nem érted? — kérdezte Sáfrány és egy lépést tett előre. Sokáig hallgatott, aztán hozzátette: — Mielőtt megbetegedett, kölcsön adtam neki kétszáz forintot. Halkan mondta, szinte suttogva. Lopva az asszonyra pillantott, aki a meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. — Gondoltam, majd a névnapodra veszek egy papucsot — mondta Sáfrány mélyet sóhajtva és bűnbánóan lehajtotta a fejét. Csányi László Napló-részlet DRUSZÁM. Születésnapi tortájára három évet írtak. Eszik belőle egy szeletet. Jónak találja, dicséri: „bizony jó”. Engem is megkínálnak belőle. A gyereknek igazSárközi hímzések a moszkvai magyar ipari kiállításon (Megjelent a Népművészet — Háziipar című folyóirat július 1-i számában. Részlet.) Népművészeti és háziipari szövetkezeteink közel tíz hónapja készülnek arra, hogy augusztus második hetében, a Moszkvában rendezendő magyar ipari kiállításon kiváló alkotásaikkal mutassák be népi iparművészetünk és háziiparunk fejlődését. Szövetkezeteink és alkotóink azzal a gondolattal láttak kezdettől fogva munkájukhoz, hogy a hagyományok alapján a legszebbet, a legnemesebbet nyújtsák a ma emberének, a moszkvai kiállítás látogatóinak is. A kiállításra elküldtük népi iparművészeink egyedi alkotásait, népi cserép, fa- és csontfaragott tárgyakat, csikóbőrös kulacsokat szőtteseket és hagyományos kézimunkákat. Az alkotások között szerepelnek a ma már külföldön is kedvelt, élénk színekkel díszített kalocsai, matyó, beregi, sárközi, palóc és tardi hímzésű térítők és a finom, fehér színezetű karádi, túrái, valamint a csipkehatást keltő hüveji kézimunkák. Népművészeti szőttesekben is igen változatos a kiállítási anyag. Ott lesznek a színpompás baranyai, palóc, tótkomlósi munkák, a harmonikus színezetű sárközi, paszabi, hevesi térítők és egyéb használati tárgyak is. Molnár Károlyné Táj a vonatból Vad júliusi délutánon fut vonatom a tájon át, akácsoros, lankás mezőben, hol aratják a gabonát. Tengeri, zab és krumpli zöldje, köztük egy egy sávnyi arany. A kaszás föl se néz, csak vágja az érett búzát komolyan. Egykedvűen, szívós keményen a tűző napú ég alatt. És párja hajladoz nyomában, szedve az eldőlt szálakat. Ott fehér, amott piros kendő, fénylő kasza, hajló derék. Áll a levegő mozdulatlan s felhőtlenül izzik az ég. Vonatunk tovább fut. Felénk most házak szaladnak s kerti fák. Fűzfáival egy kies rét jön s magas part, mely végig virág. Ablakomnál egy fiatal nő mereng a tűnő tájakon. Pár koránkelő a melegtől szunnyad bókolva a pádon. A völgy már Gödöllő. Előttünk hűvös erdők sötétlenek. S nyugaton szürkén, ismerősen, büszkén feltűnnek a hegyek., Hegedűs László sága van, jó a torta. Pillanatnyi szünet után a játéktelefont nézegeti. Fel is veszi. Most kezdődik a telefonálás. De nem. Persze, persze, milyen butus tud lenni a felnőtt. Nem tudja, hogy a te- 'lefonáló-készülék egyben fényképezésre is alkalmas. Nézeget a legényke egy képzelt valamin keresztül, mert lyukat sem látok a készüléken. Van azonban rajta egy kis gomb a tárcsa alatt. Ezt megnyomva csenget. Ilyenkor repül ki a kismadár. Figyelnünk is kell. — Vigyázzatok, most repül a madárka. Aztán kész a fénykép. Majd küldi... Négylábú kis széket is kapott. Gondolom, rá fog majd ülni... Nem, nem azt teszi. Hegyes fával bökö- di a széket és visít hozzá. Hát ez meg mi a csoda?... Hót, ha nem tudnánk disznóölés. A csuda vinné el ezeket a felnőtteket! Mindig olyan játékot gyártanak, amelyet nem lehet arra használni, amire kell.; BOLDOGSÁG. A fiatal mama gyermekkocsit tol maga előtt. A kocsiban két kicsi baba fekszik. Ikrek. Fiú és lány. Köszönök. A mama megállítja a kocsit. Ugye mamák, ilyenkor a köszönés után a kicsiket illik megnézni! Ezt teszem én is. — Ejnye anyuka, hát maga bekormozta a szemét ennek a két angyalnak? Ezért olyan csillogó és fekete a szemük, mint a gyémánt? — kérdem. A mama mosolyog: — Ök az én legszebb gyémántjaim... Aztán hálásan néz rám. A szemében öröm, ragyogás, boldogság. Igen, a legszebb kincs birtokosa. Joggal lehet boldog. MEGÉRTÉS. A kiscica most került hozzánk. Néhány hetes csupán. Nincs gondja, bánata. Csak akkor mérges, ha a dió, mellyel játszani szokott begurul a kályha alá és nem található. Ha ez megtörténik, felhúzza hátát és szőre az égre me- redezik. Ugyanilyen méreg tapasztalható nála, ha meglátja a pulit, mely Bogár névre hallgat. Nekem ugyan az a gyanúm, nem is mérges ilyenkor: inkább fél. Ezt ugyan nem lehet biztosan állítani, ugyanis mérgesen is fúj ilyenkor. Azt hiszem, ez a legnagyobb méreg jele lehet nála. És mit csinál ilyenkor az egyébként bősz eb? Csendesen elkullog. Rangján alulinak tartja egy apró kölyökmacskával bíbelődni.... Rangkórságban szenved? Bállá Tibor Téglákon ülök egyedül szemembe néz a nap s számlálhatatlan sok bogár ahogy felé rezegve száll aranynak látszanak. A sínen forró városok iramlanak felém és hallom, amint egy csodás vattába burkolt kattogás , dong mellem balfelén. Ügy ülök itt, mint egy szobor, vagy mint egy szerzetes, de mint kinek a gondja már a mindenségnek rontva száll s nem istenhez repes. Körül a föld még párolog a meggy pirul a fán és bennem, mint egy nagy gyerek fogát villantva felnevet a kétéltű magány. Magam vagyok hahó! halló: kell ennél szebb dolog a csönd cseppekben hull reám és úgy érzem, hogy fönn a fán a szivem ott dobog. A föld is lüktet talpamon verését érzem s füvek között a fák alatt egy érthetetlen akarat labdázik már vélem. A levegőn is rezzenés fut át s megérzem én, hogy amit itt a környezet az elébb tompán görgetett most innen jön felém. Magad vagy-e? bár hangtalan ülhetsz üt évekig de él, dolgozik szellemed és érzed, hogy az emberek kísérik lépteid. A halott van csak egyedül csak az a társtalan, de míg az ember él, mozog megnyugszik, alkot, háborog mindenhol társa van. Gál Sándor Egy asszony leveléből Az én csókom nem gyújt, nem kábít — pótolhatatlan, min t a só, üdít, mint a forrás — mit írjak még? — hazug minden szapora szó! A macska hízelegve dorombol, de húzott karma mar ni kész, bódító szenvedélynél igazabb vágyat érlel a józan ész. Az árulás ájtatos ördöge mindig szent szavak ban lakott tömjénfüstös kábulat szülte az első gyilkos gondola tot. Lassún, hidegen lobb an szerelmem mint neoncsövekben a fény: — gyorsan izzó kába kis szüzeknél százszor jobban szere tlek én! KONCZ ANTAL Széttépett álom Valahogy tán így kezdődött: méiyen álmodtam s szépeket, halk moraj a távolból jött s az ablakomat verte be. Lógott a háztető s rajta lecsorgott a bádogeresz, mint szennyvíz-csatornából az elmúlás előcsergedez. Felhők akadva suhantak, hajtincsek lógtak a fákon, kifordult nadrágba bújva verebek ültek az ágon. A szeizmográf táncba kezdett, fájni kezdtek a magzatok, amint álmunkba tapostak durván hitler-alakzatok. A lárma megfeszült, amint izmokban dagadó erő s beleremegett, hánykolódott, facsalódott a levegő. A lány álmában slkoltott. Omlani kezdtek remények — és biztosnak vélt kőfala az istenhű emberének. S hogy már torkom bombák marták és a szelek hozták a sást, mint mozivásznat letéptem a mázolt furcsa látomást. Azóta ébren álmodom, tapintom az éjszakát, sírjában is szemmel tartva egy kísértő múmiát. NÉMETH GÁBOR
