Tolna Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-31 / 180. szám
STEPHAN ZWEIG: Sárkány és liliom Nem volt nagy választási lehetőség: a sárkány az örök kárhozatot jelképezte, a kénköves gyehennát, ahol fertelmes bűzben sanyargatják a bűnösöket, a liliom pedig az üdvösség jelképe volt, az örök vigasság, a mennyei lakoma szimbóluma. Milyen egyszerűnek is tűnhetett volna mindez: a jókat megjutalmazzák, a gonoszokat pediglen megbüntetik, s ebben az örök igazságban mit számít áz, hogy az egyik embert meghizlalta a jómód, a másik meg ciberén él s leheletnyi szalonnát eszik három íalás kenyérhez. Bár vannak gazdagok és szegények, múló jelentéktelenség ez, az örök üdv és a kárhozat kérdése a fontos, s az a tény, hogy nehezebb a gazdagnak bejutni a mennyeknek országába, mint a tevének áthatolnia a tű fokán, ami ugyan egyetlen gazdagot sem indított meg annyira, még a főúri sorban élő győri kanonokokat sem, hogy szétosszák vagyonukat Persze nem volt elég csak ezt elhinni, az örök üdv érdekében abban sem volt szabad kételkednünk, hogy isten 3988-ban teremtette a világot, egész pontosan szeptember 28-tól október 3-ig, meghatározott sorrendben. Azt is el kellett fogadnunk, hogy csak katolikus ember üdvözölhet, a kálomista már legfeljebb a pur- gatóriumba jut, s a gonosztevő katolikus is előnyben van a tisztaéletű pogánnyal szemben, akire a pokol örök sötétsége vár. Később ez a hittétel módosult, de nekünk még így tanították, s amikor kálvinista édesanyámra hivatkoztam, szentéletű, de korlátolt hittanárunk tehetetlenül tárta szét a karját; nagyon sajnálja, de az isteni törvények ellen neki sincs módjában fellebbezni. Ezekben az években ismertem egy igazi szentembert is, névsze- fint Sosztarics Lőrincnek hívták. Intézetünk portása volt, s akkor is imádkozott, ha a folyosót vagy az illemhelyet mosta fel. Szekrényében féltve őrzött egy üveg piszkos vizet, amit egy hozzá ha- gtonló szentember hozott neki Lourdesból. Tizenhat évesek sem voltunk még, de állandóan azzal vigasztalt bennünket, hogy majd ha haldoklunk ebből a szutykos vízből ad egy kortyot s rögtön talpra ugrunk tőle, tekintettel a lourdesi víz csodatévő erejére. — Természetesen ezt is ajánlatos volt elhinni, mert a kétkedőket minden további nélkül lekommu- nistázták, ami a gimnáziumból való elbocsátást vonta maga után, jóllehet azt sem tudtunk, mit jelent a kommunizmus. Fikciók között éltünk, hamis premisszákból akartunk eljutni az igazsághoz. De az igazság," amelynek legfeljebb körvonalait láttuk, mégis ránk vetette árnyékát, s ha nem is ismertünk fel utat és hivatást, legalább a jelkép ellen lázadtunk; nyelvünket öltögettük a sárkányra s nem léptünk be a liliomos csapatba. Tudatos lázadásról persze szó sem lehetett, egészséges ösztönünk tiltakozott csak a sárkány és a liliom bárgyú leegyszerűsítése ellen. Tizenhetedik évemben jártam, amikor majdnem egyidőben két könyv került a kezembe. Az egyiket ingyért osztották ki a gimnáziumban minden diáknak; sárga címlapján egy liliomos vitéz döfött egy döglődő sárkányt. Bizonyos Tóth Tihamér írta, jobb ügyhöz méltó buzgalommal. A másik könyv Féja 'Géza félelmetes leleplezése volt, a Viharsarok. Nem sokkal előbb Prohászka Ottokár híres könyvéből, a nem is olyan Diadalmas világnézetből megismertem egy addig ismeretlen filozófust, Nietzschét, egyik könyvét, a Vidám tudományt meg találtam a győri könyvtárban, s ebből kiderült, hogy ez a közönséges pogány sokkal rokonszenvesebb, mint a szentéletű fehérvári püspök. Az elméletet most a döbbenetes valóság váltotta fel: mi, akik viszonylag jómódban éltünk, megtudtuk, hogy Magyarországon milliók élnek állati sorban. Ehhez képest mit számított a titokban elszívott cigaretta, vagy ügyetlen paráználkodásunk, pedig Tóth Tihamér könyve, A tiszta férfiúség, arról szeretett volna meggyőzni, hogy minden evilági romlásért mi vagyunk felelősek. Csak meg kellett nézni a dúsgazdag kanonokokat, a győri bencések kövér jómódját s mellettük Féja rettenetes vádiratát, — hát a klozettban elszívott cigarettáink következménye volt ez? Micsoda szemérmetlen hatalomféltés, milyen züllött és vak egyoldalúság kellett ahhoz, hogy Tóth Tihamér ránk zúdítsa egy feudális kor minden bűnét! S mindehhez kapcsolódik egy korábbi élményem, amit máig sem tudtam elfelejteni. Tavaszelő volt, napsugaras délután. Hárman mentünk a győri utcán, tizennégy éves diákok. — Mellettünk az úttesten parasztszekér baktatott; a lovak fáradtan poroszkáltak. Mögöttünk sebes vágtatással egy lovas közeledett, a patkók éles zajjal csapódtak a kövezetre. Csak akkor figyeltünk fel, amikor a paripa, nyergében egy fiatal hadnaggyal a szekér mellé ért. A szekeres azzal a félelemmel vegyes tisztelettel rántotta meg a gyeplőt, ami a parasztot mindig elfogta, ha urat érzett a közelében. A lovas lassított és rákiáltott a parasztra: — Miért nem térsz ki, té hülye?! A hadnagy úr legfeljebb huszonnégy éves volt, a paraszt hatvanon is túl. A kérdés, mely inkább fenyegetésnek hatott, nevetséges volt; ugyan hova is térhetett volna ki a helyes irányban haladó szekeres? A hadnagynak azonban joga volt az otromba kérdéshez, elvégre ezért volt hadnagy s a nyomorult paraszt nem is tudott mit szólni. A hadnagy úr pedig valami trágárságot ordított s csak azt láttuk, hogy a következő pillanatban előrántja a revolverét. Aztán lövés dördült; a paraszt kiejtette kezéből a gyeplőt, karja hirtelen a levegőbe lendült, mintha segítségért akart volna kiáltani, aztán oldalra billent s a kövezetre zuhant. A rémült lovak felágaskodtak, megrántották a kocsit, de néhány lépés után megálltak. A gyilkos hadnagy azzal a kezével, amely- lyel a revolvert tartotta, megtörölte verejtékező homlokát. Néhány másodpercre irtózatos csend lett. T. S. Eliot angol költő mondotta: hogyha azt vizsgáljuk, miképpen adták elő különböző korokban Shakespeare darabjait, ebből összeállíthatjuk az egész nyugati civilizáció történelmét. Miután az angol puritánok 18 évig semmiféle színházi előadást nem tűrtek meg, a londoni színházak 1660-ban nyitották meg újra kapuikat. A restauráció mértékadó körei azonban úgy találták, hogy Shakespeare »barbár vadember«, aki drámáiban megsértette a klasszikus hely, idő, tér hármas egységét. Az angolok legnagyobb Shakes- peare-színésze, David Garrick volt, aki ugyancsak nem átallotta kedve szerint megváltoztatni a szöveget. így pl. az általa játszott Hamletból hiányzott a sírásók jelenete, Ofélia temetése és Lear- tes sem szövetkezett a királlyal Hamlet meggyilkolására. A közeli kereskedelmi iskolában kicsapódott néhány ablak, ijedt tekintetek meredtek az utcára. Ügy tűnt, mintha nagyon sok idő múlt volna el, pedig valószínűleg csak percek voltak: — Rendőrök siettek az utcába, valahonnan csomagolópapírt kerítettek s letakarták a holttestet. A gyilkos hadnagy le sem szállt a lováról. A revolvert visszacsúsztatta táskájába és kiköpött. Ekkor láttuk, hogy teljesen részeg. — Rohadt paraszt! — mondta és megvetően elhúzta a száját. Mindez Győrött történt, 1936- ban. Nem volt nagy esemény, egy részeg hadnagy, akinek Balaton volt a neve, agyonlőtt egy védtelen parasztot. Az újságok óvatosan írták meg a hírt, majd néhány hétig tartó vita kerekedett a gyilkosságról, amelynek eredményeként megállapították, hogy Balaton hadnagynak kötelessége volt lelőni a parasztot, így kívánta a tiszti becsület. Katonák és civilek nyilatkoztak a győri újságokban, megszólalt a főispán, a polgármester, sőt néhány egyházi személyiség is. Az úri Magyarország még halálában is elítélte a nyomorult parasztot. — Nemcsak Balaton hadnagy »tiszti becsülete« követelte ezt, hanem az urak »polgári erkölcse« is. Ez az úri lelkiismeret sok mindent elbírt. Mérhetetlen nagybirtokok, köztük a pannonhalmi főapátságé is, sanyargatta a földnélküliek tízezreit, Lébény, Hé- dervár, Mosonmagyaróvár földesurainak szelleme nyomta rá bélyegét Győr egész életére. Valami borzalmas és jóvátehetetlen cinkosság alakult ki a Gyárváros és a falvak parasztjai ellen, s mindenki ebbe az »úri szellembe« ütközött. Természetesen az iskolát is ez a szellem hatotta át, sőt fokozta az a tény, hogy tanáraink, a bencés szerzetesek majdnem kivétel nélkül szegényparaszti családból kerültek ki, de a gondtalan jómód, amit szerzetesi fogadalmukkal váltottak meg, az urak osztályába sorolta, s teljesen átformálta őket. Ezért az árért lettek hűséges kiszolgálói egy régen anakronizmussá vált rendszernek, sőt a Horthy-korszakkal sem érték be, átmeneti időnek tekintették, mert a »szentistváni állameszméhez« való ragaszkodásuk a feudalizmus teljes visszaállítását jelentette. A züllött Balaton hadnagynak egy nyomorult parasztot kellett megölnie, hogy megsejtsük ennek a világnak hazugságát, ájtatos képmutatását. CSÁNYI LÁSZLÓ A XIX. század viktoriánus korszakában a kényes fülek nem tűrték Shakespeare szókimondását. 1818-ban egy Thomes Bowd- ler nevű nyugalmazott orvos vörös ceruzával ment végig Shakespeare összes művein és kérlelhetetlenül mindent kihúzott, ami a »szende polgárnők« fülét sérthette. A XX. század elején Angliában jóformán egyáltalán nem volt Shakespeare-kultusz. Igazán nagy kultusza csak napjainkban lett újra, amióta John Gielgud és Laurence Olivier felejthetetlenül alakítják Shakespeare nagy szerepeit. Néhány különös előadásról kell még szólni. Orson Welles pl. fasiszta egyenruhába öltöztette Caesar katonáit, az Olivier rendezésében színre kerülő Coriola- nusban a felbőszült tömeg fejjel lefelé akasztja fel az árulót, — Mussolini példája nyomán. Shakespeare a különböző korok ízlésének tükrében A felhők Arany fényben ég a dél felettem, aléltan a fűbe lehevertem. Csillog a csend. Minden alszik mélyen, de ott fenn, a kéklő messzeségben felhők úsznak. Semmi más meg se rezzen, a tikkadt világ álomba hullt csendben. Felhők úsznak. A könnyű, légi árnyak mint szép álmok, oly áttetszőn szállnak, olyan fehéren s nesztelen suhannak, ilyen örömet szeretnék magamnak. Ez álmodozó, mint egy könnyű lányka, s vágyaimat vigye az útjára, ez itt pedig, mint oly könnyen s gyorsan úszik a kéklő, menny ei magasban emlékeimet vigye el. Szívem a földhöz kötik. Olya n szelíden szállsz, mint egy hattyú, 6, de könnyű szárnyad nem is érinti az eltűnő tájat. Ragyogja be gyémán t-tűzű fényed álmaimat, — könnye k öntözték meg! Sötéten szállsz, te komorló felleg, játéka a szerelmes szeleknek, te vidd magaddal, ve dd a két karodba s ringasd bánatom. Az éjszaka partja elénk tűnik már. Mint a sötét selyem. — Ékszerek a felhők s milyen sebesen szállnak az égen! Ű zik a szelek. Lassan szívem is meg könnyebbedéit. Nyugtalanul kergetet t a vérem s most mint hajszál, száll minden a szélben. Felhők szállnak, ó, m it is akartam, megnyugszik már a mosolyuk rajtam, s nem kell semmi... minden vágyam ennyi, velük szállni... mes sze útra kelni. Fordította: CSÁNYI LÁSZLÓ Délutáni fohász e zsongó délutánba szikrázva hull az álom elbóbiskol a város egy nagykelyhü virágon a vasút fölcsavarva a táj zöld orsójára hallottam ma egy dalt is s elszállt a füstök árnya ki tudja merre járok ha lomb hajlik át rajtam hegyekbe fogott fénnyel éveim lánca pattan kószálva és leülve a szelek lépcsőjére már a magány is gyarló levélként hull a szélbe a kedves is oly távol azúr ködökbe veszve s azt se tudom hogy csókja mégegyszer enyém lesz-e s mégis élek a dallá fehérült délutánban és hallom hogy köröttem szirom-könnyű világ van fénycsöves dzsesszek táját csodálva beleheltem s most a csend sorompóit utamra leeresztem most csak egy gitár szóljon egyszerűn mint az élet röpíts a valóságba te egyetlenegy ének HATVANI DÁNIEL VADBODZA Sátrad rejt, hogyha gyors zápor veri a földeket, s fölrí a tengeri, s ha felémnyilaz júliusi nap: árnyékod takar, mint órjás kalap. • Oly gömbölyű vagy és olyan kurta, mint mongol steppén a gomba-jurta. Ezüst monéták hímezik ruhád, rajtad lágy szelek nótája fut át. Lombsátrad alatt nagy, tágas terem, csöndes órákon itt álom terem. S mentsváram vagy, ha búm iszapja forr zöld szikrát szóró vadbodzabokor ..-. MISZLAI GYÖRGY
