Tolna Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-31 / 180. szám

IRODÁLOM 'hmé&hel NÉPMŰVELÉS * Az elherdált bizalom ^OauirniiftL leqqzei — Belátod-e, hogy hibáztál, Kó- kai elvtárs? A kérdezett nem néz a kérde­zőre. A földre, helyesebben a padlóra süti a szemét, összekul­csolt keze idegesen reszket. Jó percnyi csend után megrántja a vállát s úgy válaszol: — Nem! A titkár zavartan néz a töb­biekre, a vezetőség tagjaira. Lát­szik rajta, pillanatra tanácstalan, s nem érti az egészet. Szeretné megérteni, de nem tudja. Szeret­né hinni, hogy nem konokság ez Kókai részéről, de mi másnak tu­lajdonítsa? Aztán azt mondja: — Akkor majd a taggyűlés tesz fel a dologgal kapcsolatban kér­déseket. — Odafordul négy tár­sához: — Az elvtársaknak van kérdésük? — Nincs, — válaszol egy idő­sebb férfi. — A többit majd a taggyűlésen. Kókai hazafelé ballag. Most sem néz fel, pedig nincs tócsa, amit kerülgetni kellene, s nem'is gödrös a járda. Most valaki a vállára üt. — Ne siess annyira, János. Egy­féle visz az utunk. Horváth az, az egyik vezetősé­gi tag. A beszélgetés nehezen indul. A levegő fojtott, pedig sehol egy felhő, kristálytisztán süt a Hold. — Utat tévesztettél, János. Csak magad sem mered bevalla­ni. — Én-e? Én tévesztettem utat? Én, aki ott voltam, amikor föl­det kellett osztani? Aki az elsők között léptem negyvenötben a pártba? Én, aki tíz éve vagyok elnök a faluban? — Először is ne kiabálj. Most nem az irodában vagy, bár az is azt mutatja, rossz útra léptél, hogy ott kiabálni szoktál. Paran­csolgatsz az embereknek. — Engem szeret a falu népe. — Nono. Persze, hogy szeret. Csak azt is meg kellene nézni, ki miért szeret. Mert hogy én, hogy mi szeretünk, az rendben van, tudjuk is miért. De gondoltál-e' már rá, hogy miért szeret a Ga­lambos, a malmos? — Nem a Galambos a fontos, hanem a parasztok, akiknek föl­det osztottam negyvenötben, akik tanácselnökké választottak. — Majd azokat is megkérdez­zük. A sarkon elválnak. Kókai egye­dül baktat hazafelé. Jó kilométer­nyire még az út, van ideje gon­dolkozni. S jönnek az emlékek. A földbevert első karók, a mosoly­ba ivódott örömkönnyek az em­berek arcán. A választási harcok. A győzelmek, a szépülő falu, a sok új ház, a rendezett utcák. De jönnek más emlékek is. »Azt mondják, opportunista voltam. Megalkuvó. Lettek volna ők az én helyemben. Én álljak oda a falu népe elé, hogy lépjenek be a ter­melőszövetkezetbe? Tegyem koc­kára a jóhíremet, vesszen oda a népszerűségem? Engem becsül­nek, tisztelnek, szeretnek. Meg­történt az átszervezés énnélkülem is. Semmi szükségem sem volt arra, hogy haragosokat szerezzek magamnak. És ezt nem értik meg. S nem értik azt sem, mit jelen­tett nekem az átszervezés? A földosztáskor én is kaptam hat holdat. Szememre vetették a sok bérletet. Hát csoda, ha gyarapí­tani akartam a fizetésemhez? Nemcsak én tartottam meg a háztájiban egy holdnál többet. A többitől miért nem kérik szá­mon? Énrám tudják mondani, hogy mutassak példát. Nekem példát kell mutatnom. Mindig csak a példamutatás. Elegem van már a példamutatásból. És ha igazuk is van, miért esnek most rám? Biztosan útjában vagyok valakinek«. Éjjel nem tudott aludni, csak hánykolódott az ágyban. Újra és újra átgondolta élettörténetét. A dac helyét kezdte felváltani a be­ismerés. De mikor már csak az volt hátra, hogy legalább önma­ga előtt beismerje hibáit, akkor összeszorított öklével a levegőbe vágott: »Nem!« A taggyűlés parázs hangulat­ban folyt. — És beszélj a háztájiról is, Kókai elvtárs! — Az elnök hiába próbált sorrendet tartani a fel­szólalásokban, az emberekből je­lentkezés és szabályszerű felszó­lalás nélkül tört elő a felelősség- revonás. Mint ez is. Kókai magyarázkodni próbál. — Nemcsak nekem van több háztájim. Meg lehet nézni, még kinek... — Most nem azokról van szó, hanem rólad. Magadról beszélj. — Az már nem is az enyém, hiszen odaadtam a vejemnek. — De te használod, a termése a tiéd. A p>árt színe előtt az iga­zat mondjad, Kókai elvtárs! Kókai mélyre hajtja a fejét. És már a következő kérdésre kell válaszolnia. — Miért nem jöttél velünk agi­tálni az átszervezéskor? — Én is voltam. — Egyszer. Kókai nem tud mit mondani. — Valid meg őszintén, akartad az átszervezést? Nem válaszol, csak nézi a pad­lót mélyrehajtott fejjel. Szeme előtt fekete karikákká gomolyog a padló. Sírni szeretne. De nem tud. Ha tudna is, nem mer. — A bizalmunkra tovább nem méltó, megvonjuk Kókai Jánostól a bizalmunkat. »Nem méltó. Nem méltó« — ez zúg a fejében, amikor elhagyja a termet. A kocsmában bort rendel. Egy litert. Egymás után hajtja fel a kétdecis poharat. Pedig nem iszákos, még soha nem volt ré­szeg. Már csak az üveg aljában kotyog valamelyes. Az asztalra könyököl és bámul a semmibe. Nyílik a szomszéd terem ajtaja. Galambos kapaszkodik az ajtófél­fába. Részegen bámul a söntésbe. Aztán meglátja Kókait. — Szervusz, János. — Majd vissza a szobába, ahonnan kurjo- gatás hallik. — Gyerekek, itt van az én édes egykomám, Kókai. Kókai felemeli a fejét. Merően nézi Galambost és az utána tó­duló többieket. Itt van Kovács, aki valamikor jegyző volt a szomszéd faluban. Negyvenöt után ült is, mert egyszer csend­őrökkel verette az aratómunká­sokat. Mögötte Pásztori nyújto­gatja a nyakát. Most szövetkezeti tag, azelőtt negyvenhét hold föld­je volt. Kókai nézi őket. Galambos, mintha sejtené, hogy valami baj van, elhallgat és húzódik elfele. De most Kovács kiabál. — Jánoskám! Keblemre cim­bora! Te vagy a mi emberünk! Aztán ordítozás, a kocsmáros felesége sikolt, csörömpölés, majd csend. Másnap. Kókaiék lakásán. Azt kérdezi Horváth: — Szóval már verekedsz is, Kókai elvtárs? — Idefigyeljen, István bátyám! Maga nem vágta volna hozzájuk az üveget, ha édes egykomájuk- nak nevezik. Meg az ő emberük­nek? Erre feleljen! Horváth clneveti magát: — A fene tudja. Lehet. Talán. Aztán elkomolyodik. — Előbb kellett volna Kókai I elvtárs. — Aztán megint moso- ! lyog. — Persze nem verekedés- , sei. Elmenőben még megjegyzi: — Amit elront az ember, azt í helyre kell hozni. Most elölről kezded. A bizalmat elherdáltad. De még vissza lehet szerezni. Mi melletted leszünk, János... Kókai elvtárs. Hogy ki milyen világnézetet vall magáénak, sem előnye, sem hátránya nem származhat belőle. Természetesen feltételezve, hogy az állam törvényeit, a fennálló rendelkezéseket tiszteletben tart­ja, hasznos államp>olgára a hazá­nak s a maga módján, a maga eszközeivel hozzájárul az ország gyarapításához. Ezt a már annyiszor, különböző tisztségben lévő vezetők által ki­hangsúlyozott megállapítást azért szántam bevezetőnek az elmon- dandókhoz, hogy senki ne értse félre a továbbiakat, azzal az — enyhén szólva — furcsa esettel kapcsolatban szükségesnek tar­tott megjegyzéseimet, amit a napokban hallottam egyik nagy­községünkben, s amelynek igaz­ságáról azóta meggyőződtem. Az elsőáldozó gyerekek az idén is felsorakoztak a templomban, szüleik kíséretében. Ezen senki nem lepődött meg, a vallásosak bizonnyal örültek is neki, akik­nek materialista a világnézetük, legfeljebb felesleges ceremóniá­nak könyvelték el. De senkit sem­minemű bántódás, hátrány nem ért emiatt és a jövőben sem érhet. A szóbanforgó községben, azon­ban mégis na»v meglepetést kel­tett az idei elsőáldozás. A. gyere­kek közt ugyanis ott volt a szer­tartáson B. J. gyereke is. Ez a községben mindenkinek feltűnt, s — nyugodtan állíthatom — min­denki felháborodott miatta. B. J. párttag, sőt pártvezető­ségi tag volt. Bizalmi állást tölt be. Ezenkívül annak a marxista szemináriumnak ő volt a vezető­je, amelyen kollégái vettek részt. S ez okozta a felháborodást. Az. mindenki előtt világos, hogy a mi pártunk világnézete materialista. A párt felvilágosító munkát foly­tat, igyekszik a nevelés eszközei­vel meggvőzni a vallásos embe­reket hitük helytelenségéről és tarthatatlanságáról. S ebben a munkában — csakúgy, mint va­lamennyi tennivaló legsikeresebb elvégzésében — éppen a vezető­ségi tagok járnak az élen. De hi­het-e valaki ezután B. J. szavai­nak őszinteségében? A szemináriumokon a mi pár­tunk, tudományosan megalapo­zott, a történelem és az élet által annyiszor igazolt, megdönthetet­len világnézetét, elméletét sajá­títják el, teszik magukévá a hall­gatók. Sok ember nevelődött kü­lönbbé. jobbá, nagyobb felada­tok megoldására alkalmassá a dialektikus materializmus el­sajátítása révén. De mit szólnak azok a hallgatók, akiknek B. J. tartott előadásokat arról, hogy a vallás tanításai tudománytalanok és éppen ezért elfogadhatatlanok? Azt mondjuk, amellett, hogy az emberek átneveléséről egy pillanatra sem mondunk le, a vallás magánügy. A párton belül természetesen nem magánügy, hi­szen csak az lehet a párt politi­kájának, célkitűzéseinek lelki- ismeretes, következetes harcosa, aki a párt elméletét, ideológiáját vallja és magáévá teszi. De most nem erről akarok szólni, hanem egy másik kérdésről. Ez a kérdés, B. J. esetében, de más esetekben is, amennyiben előfordul — meggyőződésem, hogy csak nagyon szórványosan —, az emberi tisztesség kérdése, Mert miért háborodott fel a falu népe, miért háborodtak fel B. J. kollégái? Ha valaki őszintén, becsülete­sen bevallja, hogy ő ped:g vallá­sos, hisz az Istenben, semmi bán- tódása nem esik, még csak egy rossz szót sem mondanak rá. Et­től még lehet nagyon rendes, nagyon értékes, becsületes tagja szocializmust építő társadalmunk nak. Ha valaki, noha maga nem vallásos, de nem tud megszaba­dulni a szokásoktól, konvenciók­tól, ha ragaszkodik a különböző szertartásokon való részvételhez* vagy családját még nem tudta át­formálni, vallja meg őszintén* becsülettel, s vívja meg a harcot magában, amihez megdönthetet­len elméletünk segítséget nyújt. De vajon nem képmutatás-e a*, ha valaki, maga másokat mate­rialista világnézetre oktat, az* számon is kéri másoktól, ugyan* akor maga, vagy családja vallásos szertartásokon részt vesz. S ha történetesen pedagógus az illető; vajon hisznek-e tan fásának a jövőben a gyerekek, vajon hisz-e neki a falu népe, hiszen a pedagó­gus nemcsak a gyerekek, hanem a falu egész lakosságának nevelője kell, hogy legyen és hogyan fogják megbecsülni kollégái, akiket — objektíve — félrevezetett7 Letenyei György T@rmészef@s régészeti múzeum Üzbekisztánban, a ferganai völgyben 50 000 éves őskori tele­pülést találtak. Nyikolaj Leonov professzor elmondotta, hogy a le­letek óriási tudományos értékűek és a lelőhelyet »természetes ré­gészeti múzeumnak« nevezte. A megmaradt tárgyi emlékekből »leolvashatjuk a csiszolatlan és csiszolt kőkorszak, a bronzkor- szak és a korai vaskorszak tör­ténetét«. A településtől északi és keleti irányban számos szikla­rajzot találtak. Az egyik rajzon az őskori művész óriási bunkó­val felfegyverzett embert örökí­tett meg, amint a hatalmas vad­állatra ront, hogy elvegye tőle a zsákmányát. A régészek sok munkaeszközt találtak. A munkaeszközök ta­nulmányozása során bebizonyoso­dott, hogy az emberek a ferganai völgyben nemcsak vadászattal, hanem primitív földműveléssel is foglalkoztak. Leonov professzor véleménye szerint a »természetes régészeti múzeum« további vizsgálata új fényt vet az emberiség történe­tére. Egy szíriai paraszi Vénusz-szobroi talált Queitra környékén egy szíriai paraszt háza közvetlen közelében Vénusz-szobrot ásott ki. A szobor bazaltkőből készült és természe­tes nagyságú, T as ff 1 r un o d e s Munka után volt. Hazainenet íeheveredtem a parton, a színeket egyszínű homállyal takarta be az alkony. Hullámszikráit szertc-szórva, lábamnál a Duna csillogott, az ég arcára ezüst szeplőként kiültek a hideg csillagok. Csak éreztem: a rozs kalászba csökken, sárga töve hűs kaszára vár, s felötlött, hogy néhány óra múlva júliusba fordul már a nyár. S elgondoltam; először dönti rendre a dús kalászt Nekünk a penge, s számolgattam, hány hold lehet a mezsgye, csupán a mezsgye, ami először terem, s kevésnek sejlett mind a két kezem tíz ujja is. Aztán számolni kezdtem, hogy országosan hány mázsa rozs évente ez és ezer év alatt mennyi az, ami elmaradt. S átváltottam a gondolatban a rozst százféle másra, házra, utakra, ruhára... • Egy kicsit a holnap titkaiba lestem, láttam hogyan alakul a táj szürke betont láttam a döngölt föld helyett s átszínesedtek a virágok az alkony egyszínű fátylán Hazamenet, PARÁSZTAI GYÖRGY íianaí íLároly

Next

/
Thumbnails
Contents