Tolna Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-03 / 156. szám
5 I R O D A L O M r()aiániupi jegyzet %űváibet NÉPMŰVELÉS * ®t msm szstteadsíg® Bodzavirágleheletzuhatagos éj volt. Csendes, vágyteli, langy- meleg éj. A nyitott ablakon gyengéd fuvallat áramlott be. Hirtelen nyirkos szitok szeny- nyezte be a tiszta, száraz, illatos levegőt. Felindult hangú, ronda káromkodás. — Miért? Miért? Mert téged sohasem érdekelt az ilyesmi! Hát azért! — folytatta a szitko- zódás után festetlen-gyalulat- lan asztal mellett ülő idős Ká- csor Mihály. Nagybütykű, barna öklével akkorát csapott az asztalra, hogy a pislákoló petróleumlámpa riadt hunyorítás- sal ugrott egy nagyot. — Jól van, no, ne mérgeskedj mindjárt arra a gyerekre! — csitította ijedten kissámlin üldögélő felesége. — Több mint fél éve nem járt itthon, azt’ így kell beszélni vele! — Ne haragíts te is, mert nem tudom, mit csinálok! — emelte fel konokul lehorgasztott fejét az öreg Kácsor. Ifjabb Kácsor Mihály nem válaszolt apja kifakadására. Idegen volt számára a türelmetlen, ingerült káromkodás. A hadseregben elszokott ettől a hangtól. Különösen az fájt neki, hogy alig érkezett haza az öt nap szabadságra, máris csúnyán megdühösödött rá az apja. „Úgy látszik, itthon még mindig nem vesznek emberszámba” — gondolta keserűen Miska. Végigvonult előtte a vasútállomástól , a szülői házig tartó útjának minden mozzanata. Miután leugrott a vonatról, nagyot szippantott az otthoni levegőből. Behunyt szemmel, bódultán szívta magába a szülőfalu határának jólismert, s megannyi emléket felidéző illatát. Jól érezte a közeli erdő nyirkos, avar- és gombaszagií leheletét, mely a vasúti töltés menti lapály sással teli, vizes totyogóinak szagával keveredett. Az erősen kásásodó, langyos estben zsongva terjengett a békák nyáresti kuruttykon- certje. Régi szokásához híven nem az országúton igyekezett a falu túlsó végére, a bodzás ölében meghúzódó szülői házba, hanem öles léptekkel keresztültalpalt a réten, ott, ahol ösvény, csapás nem vezetett. Azután elérte a lapályosról az erdő felé kanyarodó dűlőt, s keresztül- trappolt a fekete fahídon. Épp akkor bukkant fel vérvörösen a Hold a távoli hegy fekete felhőkoronája mögül. A híd alatt tompán megcsillant a sötét, mocsaras víz. Azután ismét a fűbe gázolt, hogy mihamarabb a szántókra érjen, s ott valamelyik barázda mentén folytassa útját házuk felé. Ekkor csapta meg először or. rát a virágzó bodza édeskés, átható illata. A hódító bodza- lehelletben is megérezte a közeli szikkatag szántók, a zsengezöld rozs, a búzavirág és a pipacs kósza szagát. «Nemsokára odaérek a mi földünkhöz...« "Vajon idén mit ültettek a két hold laposba?« — találgatta. Jól emlékezett rá, hogy a múlt évben árpát arattak róla, idén tehát bizonyára valamilyen kapásnövénnyel ültették be.-Kukoricával! Biztosan ku. koricával!« Kiért a rét szélére, a gyerekkora óta ismert, roskatag fűzfa mellé. Pillantása fürkészve futott végig a földeken. Meghökkent. Az erősödő holdfényben hatalmas, szinte végeláthatatlan tengeritábla tárult elé. Jó két- arasznyira ágaskodott ki a földből a zsenge kukoricaszálak. »Affene! Ekkora tengeriföld?« — csodálkozott Miska. Sohasem volt példa arra, hogy a laposba minden gazda kukoricát ültessen. Tekintete kutatva fürkészte a holdfényes homályban a barázdát: hol az ő két holdjuk mezsgyéje? Odább térült, visz- szafordult, sehol sem lelt barázdát. "Hiszen... Hiszen ez éppen olyan, mintha szövetkezeti tábla 4 lenne...« — morfondírozott. — "Apámék is beléptek volna?... Dehát egy szót sem írtak erről...« A szobában csend volt. A nyitott ablakon egyre csak áramlott befelé a kert alatti bodzacserjés virágainak édeskés. hódító illata. Miska mélyet szippantott a kellemes fuvallatból, majd fáradt sóhaj kíséretében törte ketté a percek óta tartó csendet: — Engem csak az bánt, apám, hogy nem is írtak a belépésről... Mintha nekem semmi közöm sem lenne az ilyesmihez... Az öreg Kácsor mérge a hallgatásban kissé lecsillapodott, de azért fortyogva lökődtek ki belőle a szavak: — Hát azért nem írtuk meg, mert téged azelőtt sohasem érdekeltek az itthoni dolgok... Hiszen folyton el akartál menni hazulról a városba, mert neked már unalmas volt a falu... Épp eleget bosszantottál a fene nagy modernségeddel... Érdekelt is téged, hogy mi lesz a földdel? Mivel törődtél te? A flangálással meg a nyakmasnival!... — Nakkendővel — javította ki halkan apját Miska. — Hát akkor nyakkendővel! Egy fene az! Uraskodás!... Cicomáskodás! — Attól, hogy valaki nyakkendőt köt parasztgyerek létére, még lehet rendes ember. Dehát most nem is erről van szó, hanem arról, hogy engem nem is méltattak arra. hogy megírják, mi történik idehaza... Valahol az ágy alatt váratlanul megszólalt egy szobába tévedt prücsök. Erős, tiszta cirregéssel. — Aztán mi bajod azzal, hogy beléptünk a szövetkezetbe? Hiszen ha leszerelsz, úgyis a városban akarsz dolgozni! — dörmögte nyugodtabb hangon az öreg. — Semmi, egyáltalán semmi! Csak most már igazán itt az ideje, hogy itthon is emberszámba vegyenek! Az apa nem válaszolt. Csodál kozó morfondírozás kavargóit homloka mögött. Meglepte őt a fiú komolv beszéde. Azelőtt, sohasem volt ilyen. Ekkor kezdte érezni először, hogy Miska gyerekben megváltozott valami. Valami, amiről talán még maga sem értette, hogy mi. Inkább csak érezte. sejtette, hogy fia már nem egészen az az ember, aki másfél évre a zöldre festett, ósdi katonaládával kezében szekérre ült a rekrutákkal. Miska másnap korán kelt. Anyja egy fejet meleg tejet tett eléje frissen sült, foszlósfehér kenyérrel. Reggeli után egyenruhát öltött. Elhatározta, hogy végigsétálgat a faluban, körülnéz kicsit Büszkén, hivalkodva sétálgatott a hárs- és akácfaszegélyes utcákon. Kevés emberrel találkozott. Csupán néhány vén- asszonny csiszegett-csoszogott erre-arra, s itt-ott vidám gyerekek csoportja ha.jcihőzött gondtalanul. A zsengezöld lombú fák leveleit babrálgatva, halkan csicsogott a reggeli szellő. "Persze, ilyenkor a falu már a földeken van« — jutott eszébe. Visszafordult. Házuk megett, a kertek alatt keresztülvágott a bodzáson. Gondolta előgyeleg kissé a halastó mellett, leheverászik a füzek közé a gyepre, hallgatja a tó halk csobogását, ízlelgeti a vízről szálló nedves, nádsza- gú fuvallatot. így cselekedett. Negyedóra sem múlhatott, valahonnan leánycsivogás röp- dösött felé. Egyszeribe azon kezdett töprengeni, neki miért nincs valakije a falujabeli lányok közül. Jól tudta, hogy katonatársai legtöbbje őrizgeti egy- egy lány fényképét levéltárcájában, vagy ládája mélyén. Körültekintett a lányricsaj irányában, de senkit sem látott. Gondtalanul heverészett tovább, élvezte a tiszta levegőn áttűző, meleg napsugarat. Elmélázva figyelte a fű között csergő rezzent gyíkocskát, figyelte a szürke és zöld szöcskéket, mint pattannak fel a gyík moccanására, akár az eleven rugók. Váratlanul lombzörmölésre kapta fel a fejét. Néhány méternyire tőle, a fűz fabokor mögül, fürdőtrikős le ány lépett elő. Meglátta Miskát, pillanatrr megtorpant, majd ijedt szökkenéssel tovairamodott. „A szomszédék Ilonkája!” — ismerte fel Miska, s meglepet ten nézett az elcikázó lány után akinek alakja eltűnt a virágzó bőd zásban. „Hová mehet?” Miska felpattant fektéből $ szaporán megindult a lány után Suttyomban sandargott előre a bodzabokrok között. Gondosar ügyelt arra, hogy nehogy zajl csapjon. Óvatosan hajtotta félre útjából az ágakat. Csupán s nagy, fehér szirommozaik-er- nyőből kiszóródó virágpor felhője kísérte útját. Minél tovább sunnyogott előre, annál gyakrabban és élesebben hallotta a vidám lányhan- gokat. A bodzás túlsó szélén óvatosan kitekintett a bokrok közül A kaszálón tucatnyi lány szorgoskodott. Háromágú favillákkal forgatták a lekaszált rendekben szénává száradó füvet. Meglepetésre a legidősebb lány kivételével valamennyi fül dőtrikóban dolgozott. Bronzszí- i nűre bámult bőrükön szinte | (Folytatás a 6. oldalon.) Valóságos vita kerekedik már lapunkban a "Jó éjszakát gyerekek« című emlékezetes cikk nyomán. Ki gondolta volna, hogy ez a kérdés ilyen élénk érdeklődésre tart számot? Noha meg tudom érteni azokat a szülőket, akik elviszik gyerekeiket, magam is a tiltakozók táborához csatlakozom és amellett török lándzsát, hogy este a gyerekeknek ágyban a helyük és semmiesetre sem nyilvános szórakozóhelyen. Az egyik vitázó azzal vádolta a másikat, hogy bizonyosan nem szereti a gyerekeket, mivel zavarja azoknak a játéka. Ehhez szabadjon néhány megjegyzést fűznöm. Amit elmondok valamennyi eset megtörtént, tanúim rá a pincérek és a károsultak, sőt a kárt okozók is, legfeljebb azok nem vallják be. Két kisfiú somfordái a szökőkút körül. Az egyik cibálja elfele a másikat, de az a nagyobb és nem enged a hívásnak, hanem át is mászik a kút alacsony kerítésén és egy óvatlan pillanatban elfordítja a kút csapját. A víz, amely eddig lassan csordogált, most egyszeriben esővé változik és szelíden hull alá a körül ülőkre. A kisfiú papája észreveszi a dolgot (naná, kénytelen észrevenni, hiszen rá is hull a víz.) és megszólal: — No, de Pistike, ne rosszalkodj! Pistike erre felvihog és még egyet csavar a csapon. Most már hanyatt-homlok menekülnek a távolabb ülők is, mert úgy tűnik a vízözön zúdult a békés sörözőkre, vagy íagylal- tozókra. Egy férfi elordítja magát: — Azanyád... Az apa indignálódva morogja: — Micsoda barbár!? Ilyen hangon ordítani egy gyerekre... A másik eset: Három kisgyerek kergetőzik az asztalok között. Nagy sival- kodással hajkurásszák egymást. Időnként megbotlanak az asztalok mellett üldögélő felnőttekben. Emiatt következik be a baj is. Az egyik kisgyerek megbotlik, már-már hasraesne, amikor rémülten elkapja az abroszt és abban próbál megkapaszkodni. Az eredmény: csörömpölés, káromkodás. Az egész boltban végeredményben csak a vegytisztító keresett, mert tisztíthatta a károsultak ruháját. Az ügyön az sem változtat semmit, hogy a kedves mama erre elpáholta reményteljes csemetéjét. Sorolhatnám még a történeteket hosszan, de minek, ez a kettő is érzékelteti, hogy a gyerekek viselkedése némi kívánnivalót hagy maga után a Sörkertben. De még ezek után sem merném azt mondani, hogy napközben a szülők ne vigyék be gyerekeiket. Vigyék el őket, nem lehet kifogásolni, de azt meg lehet kívánni, hogy a szülők nagyobb gonddal figyeljék gyermekeik játékát, viselkedését. Ami az. estét illeti, az már egy másik kérdés. Azon lehet vitatkozni, hogy nyáridőben nincs-e korán a rádió "Jó éjszakát gyerekek« műsora, de azon már igazán nem, hogy este 10 órakor és este 10 után nyilvános szórakozóhelyen semmi keresnivalója nincs gyerekeknek. Az iskolai rendtartás is intézkedik erről. S azok a gyerekek, akik még nem járnak iskolába? Gondolom azokra még inkább vonatkozik: este 10-kor már ágyban a helyük még akkor is, ha a szülők mégannyira mulatnának is. Ennyi áldozatot igazán meg lehet hozni a gyermek nevelése érdekében. Letenyei György Véső és kalapács A mesterség leheli et-finom szabályait dúdolgatom, mint leckét a diák, s vésőmmel a hid eg kőbe vágom az arcok ráncát és mosolyát. Hideg kőbe vágom a karokat, hogy az anyag szinte szétreped, mert a vakolókanál mozdulását, a merev kő sem állíthatja meg. Lapát csikordul, vi lla kattan és mozdulni látszik a konok keménység, amikor a testén éles vasammal vé gigbaktatok. Nem vagyok isten, de enlelkemet a kiformált kőbe lehelem, ereibe vérem csurgatom, amíg érzem egy nem lesz velem, És amíg én vele egy leszek. Kimért metrumok, szabály hada is hiába me red fel, a forma sem lehet akadály. S ha úgy tartja kedvem széttöröm, dirib-darabra az ellesett mesterség százféle titkát; metrumot, határt, rímeket. S ha úgy tartja ke dvem átveszem a kalapács koppanó jaját, muzsikámat a gép ek feszengő zúgására rezonálo m át. Gallai Károly Elbeszélések a szabadságért vívott harcról A berlini „Neues Leben” ki- adóvállatnál megjelent »A szabadság lehellete« című gyűjtemény, amely különböző írók — Gorkij, Solohov, Ehrenburg, Aragon, Gotsched, Kleist stb — elbeszéléseit foglalja magában. Hans Markward, a gyűjtemény szerkesztője, azokat a műveket válogatta ki a német ifjúság számára, amelyek az emberiség történelmi fejlődésének fontos pillanatait ábrázolják, visszatükrözik a társadalom elnyomott rétegeinek reménységét, szenvedéseit I és a szabadságért vívott harcát I Növekvő érdeklődés Franciaországban a szovjet irodalom iránt A "René juillard« párizsi kiadó- vállalatnál megjelent Solohov "A hazáért harcoltak« című könyve. Nemrégiben másodszor is kiadták francia nyelven Csin- giz Ajtmanov »Dzsamilja« című gyönyörű szerelmi történetét, amely nagyon népszerű a francia olvasóközönség körében. A sajtó szerint az utóbbi időben különösen megnövekedett a franciák érdeklődése a szovjet irodalom iránt.
