Tolna Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-03 / 156. szám
CSÁNYI LÁSZLÓ: A diák és az ördög Quasimodo költészetéről — Egy Hans Sachs fordítás margójára — Kis könyvecskét tartok a kezemben, a középkor egyik legnevesebb meistersüngerének, a csizmadia-költő Hans Sachsnak magyar nyelvre ez alkalommal először lefordított farsangi komédiáját. Valamikor a farsang utolsó éjszakáján házról házra járva adták elő ezt és az ehhez hasonló szellemes játékokat a céhek tagjai és maguk a szerzők. Sajátos, s egyben irodalmi értékét dicséri, hogy ma is sikerrel illeszthetik be műsorukba a különböző népi színjátszó csoportok, hiszen mondanivalója a babona, a hiszékenység és az elmaradottság ellen irányul. Ami a fordítást illeti, keresetlen, könnyed, magabiztos, igényes munka, sikerrel ülteti át a középkori német szöveget mai magyarra. Nyelve szép, képei elevenek, rímelése választékos. Ritmikai vonatkozásban szellemes megoldás a német hangsúlytalan kezdésű nyolcasok magyar ősi nyolcasokra felcserélése. Más megfelelő forma híján kényszerült erre a fordító, a változtatás azonban rendkívül szerencsés, mert így fejezi ki leghűbben az eredeti verses szöveg ritmusát, népies ízét, s egyéb nyelvi sajátságaival a komédia mozgalmas légkörét. Végeredményben a magyar olvasó nem népdalt hanem műdalt, ha úgy tetszik, mesterdalt kap kezébe. Mindez nem meglepő, hiszen Csányi László tehetsége? költő. Pécsett, Szekszárdon, Veszprémben és olykor-olykor a fővárosban jelennek meg írásai. Finom hangulatú, gondosan ötvözött versei — a harmincas évek elején megjelent s kezdetnek tekintendő első kettő után — önálló kötetért kiáltanak. Napjainkban egyre szenvedélyesebbé válik a vita a vidék irodalmáról. Senki sem kívánja, hogy a vidéken élő, írogató emberek provinciális firkálmá- nyai irodalom cégére alatt bárhol is megjelenjenek. Ez nem irodalmi érdek. (Persze jó volna ugyanilyen mértékkel megrostálni a fővárosi dilettánsokat, mesteremberkéket is. Groteszk, ahogyan vállon veregetik időnkint a vidéket, mintha bizony monopóliuma volna a te- hetségtelenség.) De nem irodalmi érdek az sem, hogy a vidéken élő tehetségek, az egyetemes magyar irodalom értékei elszigetelten, magukra maradva vívják harcukat a megélhetésért és a művészetért, miközben több szó esik megsegítésükről mint tett. Érzésem szerint Csányi László esetében is ez a helyzet. Elég cigányversfordításaira utalnom: évek fáradságos munkájának eredménye, márcsak folklorisztikus szempontból is egyedülálló egész Európában, mégsem talál kiadót. A magyar szellemi életnek közismert és annyiszor kárhoztatott hiányossága volt, hogy Budapestre korlátozódott. Kul- túrforradalmunk eredményeként végre vidéken is megindult valami szellemi erjedés. Ez örvendetes és jó dolog, ezt támogatnia kell mindenkinek, aki valóban szívén viseli a magyar kultúra, a szocialista haladás ügyét. Mi sem természetesebb, hogy a vidéki kultúrcent- rumok segítik az ott élő írók arra érdemes műveit. Ezt tette például Csányi László fordításával a Tolna megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya is. Köszönet és hála érte. Az ilyen kéz deményezést nem gátolni kell, legfeljebb megfelelő kultúrpolitikai szervek által ellenőrizni. BAKÁCS TIBOR * Megjelent a Középdunántúli Napló június 12-i szánna irodalmi mellékletében. Quasimodo most megjelent „Hazatérések” című verseskötete különös kincset jelent a magyar verskedvelők számára. Az olasz költő, aki 1959-ben megérdemelten kapta meg az irodalmi Nobel- díjat, immár a világirodalom nagy klasszikusai közé emelkedett. Költészete a legnemesebb értelemben vett modern költészet, s ugyanakkor — vagy talán éppen ezért — klasszikusan mértéktartó. Költővé érlelődése az olasz fasizmus sötét korszakára esik s az embertelen világból való menekvés a gyermekkori kénsárga szicíliai táj melankolikus bűvöletében teljesedik ki. Korai versei nem mentesek az első világháború utáni avantgardista irányzatok hatásától, azonban rímtelen, expresszionista-szimbolista versei csodálatos intenzitással fejezik ki azt a világot, ahol „mindenki egyedül áll a Föld szívén”. A második világháború idején s az azt követő években költészeMindezek ellenére költészete nem pesszimista. Nem pesszimista azért, mert mindig az ember nevében szól s tudja, hogy az emberi akarat végül is győzni fog az embertelenség és az őrültig felett. Quasimodo így vált valóban humanista költővé s még legme- lankolikusabb verseiben is ott bújkál a klasszikus latin és görög korra emlékeztető derű, mely különösen szerelmes verseiben csillan fel utánozhatatlan szépséggel. Quasimodo költészete rendkívül egységes, még a szűkkeblű magyar válogatás keretében is. Korábbi költészete formai jegyeinek legértékesebbjeit későbbi korszakára is átmentette s a rímtelen, ente szinte felmagasodik s a jobbra- törő emberiség alapvető problémáit képes kifejezni magas hőfokon izzó verseivel. A tudatos hazaszeretetnek is ekkor ad határozott hangot. A háború borzalmai után a meggyötört milliók szószólójává válik, „az anyák tiszta gyászát és a kivirágzó életet” énekeli. Költészete így válik egyszerre nemzetivé és nemzetközivé, hiszen az olasz nép küzdelmei egybeesnek a többi elnyomott nép küzdelmeivel. Megdöbbentő mélységgel idézi fel a fasiszta haláltáborok irtózatos világát s a gázkamrákba hurcoltak nevében ígv ír: <„... ebből a hamu-gödörből ne ronthasson ránk többé a halál.” S látva az imperializmus új háborúra való készülődését, tiltakozó versek egész sorát szenteli a háborúktól örökre megundorodott emberiség békeharcának. Egyik legmegrázóbb verse az Anno Domini MCMXLVII, melyben így ír: jenbiment-okkal betördelt sorok villogóan tömör mondatai olyan sajátosan egyéni hangot kölcsönöznek verseinek, mely kiválóan alkalmas a nemesen emberi mondanivalónak a többnyire pregnánsan eredeti vizuális látásmód által való kifejezésére. Tartalom és forma olyan szerencsés egymásra- találását figyelhetjük itt meg, mely csak a kimondottan nagy költészetre jellemző. Olyan költővel ismerkedhetünk meg, aki az embertelenségben is ember akart és tudott maradni, s aki mindnyájunk közös ügyét, a békét tekinti a boldogabb emberi jövő legalapvetőbb feltételének. Hatvani Dániel VERSEK Sóhaj „Csao bambina ..Milyen egyszerű ez a szomszédból áthangzó zene! „Csao!” Kinek a kényszerképzete lehetett ez a bárgyú s együgyű dal, melyet már-már dúdolnék vele, ha nem szégyellném. így csak komoran és bánatosan korholom magam: e rossz költő nyilván sok pénzt keres, mert így is lehet. Csak nem érdemes. Két négysoros í. A fényben minden széttört. A cserépdarabokat az alkony összerakja. A renyhe test is figyel és az ég világosodni kezd a gondolatra. 2. De a gondolat kifejczhetetlen, a felszín mögé rejtezett. A szó csapong, mint madár szárnya rebben, s amit mond, mindig kevesebb. Békés nyári délután Ct nap sznlmslság ...És most ti, akik magnóliák közé dugtátok az ágyúkat, hagyjátok, hogy fegyvertelenül töltsünk egy napot leheveredve a fűbe, a fürgén futó patak csobogására figyelve... ...Egy napot, egyetlen egyet adjatok nekünk, ó, ti föld urai, még mielőtt tombolni kezdene a levegő és a vas, s mielőtt egy repeszdarab belefúródna homlokom közepébe! A délután hűs hálójába fogta már a tájat, olyan szelíd, mint a megtűrt s hallgatag alázat, kezébe fog és vigasztal e léten túli csenddel, mely egy veled. a foglya lettél s többé nem ereszt el, hogy emlékezz időkre s messze időkön is túlra, feletted az emlékezés tündökletes azúrja, s túl azon is szívébe zár és újra ezt leled meg, hűs árnyait e délutánba burkolt nyári .csendnek. A hazug Fáncsyval szörnyű zavarban vagyok, Fáncsy eddig még mindig hazudott, s most ftz mondja, hogy olvasta a versem és agyba-főbe dicsér érte engem. CSÁNYILÁSZLÓ Születésem napján Valahol aratódal csendült. Zöldült, aranylott a mező. Kasza lendült, villant a fényben, piroslott egy-egy keszkenő. A szőkeasszonyos nyár bókot ragyogott be az ablakon, amikor sírva megszülettem egy júniusvégi napon. Valahol ezüstélű kaszát fent valaki. És szerteszét: búcsúzkodó szél simogatta a hullt kalászok seregét. Kévékből aranyoltárt raktak, kepét az égő nap alatt. Lányajkak éneke dicsérte s villámröptű, víg madarak. Valahol rózsák bontakoztak a pompázó kertek során. Gyógyító illat pihent meg egy asszony gyöngyöző homlokán. Az élet ragyogva hajolt rám, lelkcmbe ojtva a napot, hogy örökéletemben dallal köszönjem meg, hogy itt vagyok... HEGEDŰS LÁSZLÓ (Folytatás az 5. oldalról.) ragyogott a tűző napfény. Karcsú testük fürgén hajladozott, nyomukban szaporán haladt a munka. „A szövetkezetbeli lányok” — döbbent rá Miska. Meglepte őt szokatlan öltözékük: azelőtt sohasem látott falujuk határában fürdőtrikóban dolgozó lányokat. „Ehhez vajon mit szól a2 öreg?” — mosolyodott el apjára gondolva. — „Ez nem fene modern neki?” Előlépett a lombok közül. A lányok kezében megállt a favilla, ám egyikük sem lepődött meg különösebben. — Nicsak! A Miska!.:. Ká- csór Miska! — hangzott a felismerő kiáltás. — Hát te ijesztettél meg a tóparton?! — pironkodott Ilonka. — Szabadságon vagyok. Öt nap szabadságon — lépett közelebb Miska. A lányok leplezetlen érdeklődéssel nézték a katonát. „Megemberesedett ez a fiú!” — gondolták szinte egyszerre valamennyien, s cinkosan ösz- szekuncogtak. Percek múlva Miska derékig meztelenül együtt forgatta a száradó szénát a lányokkal. Ilonka rázendített a dalra: „Érik a ropogós cseresznye...’Mindannyian átvették az éneket. Vidáman dalolva dolgoztak tovább. Másnap vasárnapra virradt a falu. Szép, verőfényes, kora nyá ri vasárnapra. Reggeli után Miska ismét a tópartra ment. Előző napi helyére heveredett, várta Ilonkát. Szórakozottan tépdeste a dúsan nőtt vérfüvet, s fanyar illatát szagolgatta. Ismét olyan meleg volt, mint előző napon. Valahol a fűben kába prücsök zörgött, s olykor egy-egy béka ugrott tompa poccsanással a tóba. Kisvártatva a bodzásból előbukkant Ilonka. Tucatnyi bőszoknya helyett rózsaszín mintás, könnyű kartonruhát viselt. Haja nem varkocsba fonva, hanem szabadon, kibontva. — Szervusz, Miska! — köszöntötte messziről a lány. — Úgyis látlak, hiába lapulsz a fűben! A fiú felállt, s mosolyogva várta a lány közeledését. Közben eltűnődött, hogy másfél éve, bevonulása előtt a faluja, beli lányok nem merték ilyen könnyedén letegezni a legényt. Meg is szólták volna azt a lányt, aki nem magázza a nadrágoso- kat. Hosszan üldögéltek a tóparton. Olyan teljes volt a csend, hogy mindannyiszor tisztán hallották a halk csobbanást, amikor egy-egy játékos kedvű hal feldobta magát a vízben. Miska levetette zubbonyát, hanyattfeküdt, s úgy bámult a verőfényes égre. Ilonka könnyedén, fesztelenül beszélgetett vele. Nem hasonlított már a másfél évvel korábbi szégyellős, bátortalan lánykára: mindenről volt véleménye, s természetes egyszerűséggel beszélt a szövetkezet, kiszistáiról, a brigád-beli, lányokról, a jól sikerült ifi-bálról és arról is, hogyan gyarapszik, gazdagodik a közös va. gyón. A fiú meglepődve hallgatta a lány okos szavait. »Változott ez a lány, amióla nem láttam!... Sokat, nagyon sokat változott!« — gondolta. Ilonka mintha kitalálta volna a fiú gondolatait, váratlanul másra terelte a szót: — Hanem valahogy más lettél te Miska, amióta nem láttalak! — Én-e? — Igen. Megkomolyodtál.. Szóval, más vagy... Így jobban tetszel nekem... Elpirult. Hirtelen megbánta, hogy ezt mondta a fiúnak. Miska a lány tekintetét kereste. Ilonka leheveredett a fűre, behúnyta a szemét. Barna arca ragyogott a fényben, keskeny, piros szája édes csókra kínálkozott. Bodzavirágleheletzuhatagos éj volt. Csendes, vágyteli, langy- meleg éj. Miska ismét ott ült a szobában apja mellett. Előttük pislákolt a petróleumlámpa. — Elkelne már ide a villany — mondta a fiú. — El az... Majd tavaszra bevezeti a szövetkezet... — Az jó lesz. — Jó. Csend, majd távoli kutyaugatás vau-ja. — Szóval reggel utazol visz- sza? — Igen ... Letelt az öt nap ... — Aztán hová akarsz menni dolgozni, őszre, ha majd leszerelsz? Miska nem válaszolt azonnal. Két ujja között kenyérmorzsát gyúrmákolt, s merev zavartsag- gal nézett az asztalra. — Hát... Nem is tudom ... Gondolja apám, hogy felvennének a szövetkezetbe? Az öreg meghökkent. Erre nem számított. Hiszen fia eddig mindig azt mondta és írta, hogy mindegy neki, hol és mit dolgozik, csak a faluban nem marad. — Téged? — kérdezte hitetlenül. — Engem hát... Hallom, Ze- toruk is lesz. Ha már a hadseregben megtanultam harckocsit vezetni, a traktorral is elboldogulok valahogy. Ha meg nem lesz Zetor, akad más munka. — Akad, nagyon is akad — vágta rá sietve az apa, s gyorsan hozzátette: — Fene sokat változtál, te Miska! — Azért magára is ráférne egy kis változás, apám! — Lehet — hökkent meg az öreg, de nem haragudott meg érte. Csak nevetett újra. Boldog, felszabadult, könnyű nevetéssel. Bertalan István
