Tolna Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-17 / 142. szám

I960, június 17. TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG 3 Derekas munkát végeznek a kétyi asszonyok Hosszúra nyúlna a bevezető, ha | meg szinte természetes, hogy a I rajtuk kívül sokan, több mint 38 részletesen elmondanám, hogy a kétyi Kossuth Termelőszövetke­zet 196 dolgozó tagja között miért 120 a női és csak 76 a férfi mun­kaerő. Ettől eltekintve annál is inkább, mert a kétyi szövetkeze­ti asszonyok megérdemlik, hogy ez egyszer őket dicsérje a króni­ka. Szóval a termelőszövetkezet 2200 holdon gazdálkodik. Ter­melnek itt — a terület 18 száza­lékán — kalászos gabonát, de többségben kapásnövényekkel ve­tették be a határt. Pontosan 550 holdon terül el a kukorica, 50 holdon a burgonya, ugyanakkora területen a cukorrépa, a napra­forgó és a borsó. Kapálnivaló te­hát, van bőven. S ez mind az asz- szonyokra vár. — Azért nincs nálunk lemara­dás, mert kiválóan dolgoznak az asszonyok. Rájuk mindenben le­het számítani. Ma is 120-an ka­pálják a kukoricát — tájékoztat Hartmann János, az egyik nö­vénytermesztési brigádvezető. Bejártam a határ egy részét, s láttam a tanyaközpontot. Meg­győződtem arról, hogy jó gazda módjára művelik a földeket, az állattenyésztésben példás a rend. Pedig itt is asszonyok dolgoznak. Göbel Henri'né és Hajdú Gás- párné a sertéstenyésztésben elő­forduló munkákat végzik el. Az baromfitenyésztésbe is asszonyt állított a vezetőség. Kerestem választ arra is: ho­gyan sikerült Kétyen az asszo­nyokat ilyen nagy számban be­vonni a termelőszövetkezet kö­zös munkájába. Ezzel kapcsolat­ban megtudtam, hogy a vezető­ség három növénytermesztési bri­gádot szervezett. A területet — az asszonyok kérésére — nem osz­tották ki egyénekre. — Csapatokban akarnak dol­gozni az asszonyok. így nincs vi­ta amiatt, hogy az egyiknek ki­csit, a másiknak nagyon gazos terület jutott. Választott minden tíz asszony magának munkacsa­patvezetőt, s bandában mennek már reggel 7 órakor a határba és este 7-ig a mezőn vannak — hal­lottam Léning Erzsébettől, akit a szövetkezet vezetőségébe is bevá­lasztottak. — Kik a legjobban dolgozó asszonyok? — tettem fel a kér­dést Török Béla könyvelőnek. — Szorgalmas á mi szövetke­zetünknek minden tagja. Ha a legjobbak nevét az újságba is ki akarja írni, nézze meg a munka­egység-nyilvántartót — kaptam a választ. Bárki megnézheti, hogy Gang­loff Henrikné, Reifschneider Já- nosné, Bogos Albertné, id. Illés Józsefné, Antal Lőrincné és még munkaegységet teljesítettek elmúlt hónapban. Elmondták például, hogy az asszonyok a közelmúltban roham­munkával szedték a zöldborsót. Százötvenen voltak — az idén ezen a napon dolgozott legtöbb nő a határban —, s 70 mázsa zöldborsót szedtek le, amiért szép pénzt kapott a közösség. Ezekben a napokban pedig — akárcsak a környék többi termelőszövetke­zetében — itt is a kukorica ka­pálása van napirenden. Amennyi­ben az időjárás jó lesz, legkésőbb a jövő hét közepére gyomtalan lesz a kukorica is, s kezdődik az aratás. E munkánál is számba- vették az asszonyokat. A gépállo­más ugyanis kevés gépet tud ad­ni a kétyieknek, ezért szükség lesz kézi aratásra is. Ebben az időben kaszát ragad majd min­den férfi tsz-tag. Az asszonyok közül pedig már hetvenen je­lentkeztek marokszedőnek,, kötél- terítőnek és kévekötőnek. Asszo­nyok hordják majd össze az ara­tógéppel aratott, és kévébe kötött kalászokat is. A vezetőség leg­alábbis így számítja. S hogy a számításban nem csalódik, arra az a garancia, hogy a kétyi ter­melőszövetkezet asszonyai dere­kas munkát végeztek eddig is. Dorogi Erzsébet „Bogaras” kikiáltók Nemcsak Tamásiban, Dombó- I perc, egy óra, hát mit gondol, ra­várott és Bátaszéken, Pakson és Dunaföldvárott is panaszkodtak már jó néhányszor a pincérek a csinosan berendezett kiskocsmák­ban. Panaszuk jogos, és az újság­író is tapasztalta már nem egy alakalommal, hogy nem mindig a pincér a hibás! S hiába bosszan­kodunk néhányszor, hogy sörün­ket késve, hozzák, azt még csak kibírjuk, de próbálja meg egyszer egy megvárakoztatott vendég, hogy mit kell elviselni egy pin­cérnek, ha vásárról hazatérő ki­kiáltók, maszekok szállják meg a kisvendéglőket. Mert megszállják a vendéglőt. Ügy vonulnak be, mintha győztes csatát nyertek volna. Poros ruhá­jukat dobálják székről székre, mígnem helyrevergődnek és akkor étlapért „kiáltanak”. Pincérek sietnek az étlappal: Tessék uraim, az étlap, paran­csoljanak! boljuk mi az időnket? Húsz perc alatt tartármártásos csukát csiná­lok én, pedig nem is vagyok sza­kács. Szóval húsz perc? — Igen uram húsz perc. Italt parancsolnak? — Italt, hogyne, málnát, fröcs- csöt és féldecit. — Külön vagy egybe parancsol­ják? —, Egybe az egészet, félliteres korsóba. — Kérem... És míg az étel készül, hango­san vitatják az asztalnál, hogy milyen »vásárt« csináltak, — bo­csánat ők mondták — kit hogyan húztak be. Ellenőrzőm az időt. Tizennyolc perc múlva hozzák a gőzölgő ételt. Percek alatt felfalják. Isz- szák a »kevertet« és újból egy kört, azután még egy kört. És fi­zetésre kerül a sor. A pincér előveszi az étlapot, kiteríti az asztalra, ott írja a szá­molócédulára a tételeket. Min­den tételnél öt perces vita, mire megegyeznek. Fizetnek, azután még borravalót is adnak a pin­cérnek, négyen egy forintot. A pincér megtöri! izzadt homlokát miután a »nehéz« vendég-sereg elhagyja a kisvendéglőt. Sóhajt egyet, kinéz az ablakon oda hív engemet is. — Látja, csak ilyen vendégünk ne volna soha, azt hiszik még a vendéglő is vásártér... Én is nézem a tovatűnő »bo­garas« fykiáltó vendégsereget, amint beszállnak a CA-as maszek kocsiba és elporoznak Budapest felé. A kocsi tetején szomorúan himbálódzik a nagy csomag, az összerakható vásári bódé... Pál kovács Hűszaki fejlesztés a mezőgazdaságban- — Izinger Pál előadása a megyei mezőgazdasági műszaki konferencián Tegnap délelőtt a megyei me­zőgazdasági újítókiállítás meg­nyitójaként műszaki konferenciát tartottak a megye állami gazda­sági, gépállomási szakemberei. A konferenciát Loboda József, a MEDOSZ Megyei Bizottságának elnöke, a szedresi gépállomás fő- mechanlkusa nyitotta meg. Arról beszélt, hogyan haladt előre tíz év alatt a mezőgazdaság gépesí­tése, s ezzel együtt az újítómoz­galom. — Az a tapasztalatunk, hogy inkább csak az állami gaz­daságokban foglalkoznak újítá­sokkal, a gépállomásokon már kevésbé. Állami gazdaságokból — megyei viszonylatban — 1958-ban 11 újítást fogadtak el 130 000 fo­rint megtakarítással, addig 1959- ben 23 elfogadott újítás 230 000 forintos megtakarítást eredmé­nyezett. Ezután Izinger Pál, az állami gazdaságok főigazgalóhelyettese tartott előadást a mezőgazdaság műszaki színvonalának fejlődésé­ről. — A mezőgazdaságban forra­dalmi változásoknak lehettünk tanúi, a falu szocialista átalaku­lásának. Az állami gazdaságokban például már alig aratnak kézzel, rövidesen már az egész mezőgaz­daságban kiszorítja a kézi aratást a kombájn — kezdte előadását Izinger Pál, majd azt fejtegette, hogyan indult meg a nagyüzemi átalakulás. — öt-hat évvel ezelőtt egy-egy gazdaság 25—30 féle növényt ter­melt, és szinte elképzelhetetlen volt például a cukorrépa géppel való kapálása. Ma pedig specia­lizálódás van, egy-egy gazdaság csak néhány növényt termel, és ezekhez kialakulnak a megfelelő gépek. Ahogyan a kombájn meg­jelenése lehetővé tette a termelés megváltoztatását, úgy változtak meg, alakultak ki a különböző gépek is. Az állattenyésztésben is hason­ló a helyzet. Néhány éve még azon vitatkoztunk, hasznos-e a fejőgép. Az ellenzők azt mondták, a gépi fejé? csökkenti a tejterme­lést. Mégis, mi a tapasztalat? Vi­lágviszonylatban is egyre na­gyobb teret hódít a fejőgép, de egyre emelkedik a tejtermelés Is. — A silózásban egyre inkább áttérünk a falsilóra, amelyet ed­dig lánctalpas traktorral tapostat- tak mindenütt. Ez így elég drága volt, ráadásul többnyire a mély­szántásból vonták ki ezeket a traktorokat. Több állami gazda­ságban már a G-35-ösöket hasz­nálják fel erre a munkára. A ke­rekeket iker-kerekekkel szélesí­tik meg, esetleg beöntik beton­nal, hogy a gép nehezebb legyen. A G-35-ös üzemeltetése lényege­sen olcsóbb, mélyszántáshoz vi­szont mégis csak jobb a DT. Ez az elgondolás nem tervezőirodá­ban született meg, hanem egy­szerű munkások, szerelők agyá­ban. Izinger Pál ezzel fejezte be elő­adását: Az állam hatalmas ösz- szegeket költ újabb, és újabb me­zőgazdasági gépekre, azok kiala­kítására, hogy a célnak a leg­jobban megfeleljenek. Mindamel­lett szükség van arra is, hogy az állami gazdaságok, gépállomások dolgozói ötleteikkel, elgondolá­saikkal segítsék e gépek kialakí­tását. Ezért van szükség a mező- gazdaságban is az újítómozgalom szélesebb alapokra való helyezé­sére. Az előadást követően a jelenle­vők közül többen felszólaltak, il­letve tettek fel kérdéseket Izinger Pál főigazgatóhelyettesnek. Aláírták a magyar—szovjet rádió és televízió egyezményt A Magyar Rádió és Televízió székházában csütörtökön ünne­pélyesen írták alá a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő rádió és televízió bizottság s a Magyar Rádió és Televízió kö­zötti egyezményt. Az egyezményt szovjet részről I. Sz. Csernyisev a rádió és televízió bizottság első elnökhelyettese, magyar részről Gács László, a Rádió és Televízió elnöke írta alá. Az egyezmény kiterjed rádió és televízió műsorok cseréjére, il­letve bővítésére, rendszeres ta­pasztalatcserére, közös műsorok készítésére és munkatársak cse­réjére. — Ez étlap? Magának ez étlap?YyyfVVVTVYVYTVTTVVVTVVVVVVTVVVTWVtVWTT?VTYVVVTVTTVTTVVTTT»TVVtYVVtTtfT YTYTYYTYT»YYYYYTYVT*»»r*»T»rYY*YY<r?YY»YTTYY»f*»»»*»TYYYYYYVtYT»TYT' Volt már maga Pesten? A pincér hallgat, összeszorítja száját: kezdődik — gondolja ma­gában, és fenhangon ennyit mond — Igen uram, voltam Pesten, a Gellértben szabadultam 1940- ben. — Ugyan, maga meg a Gellért! Na fiacskám, nézzük csak, pör­költ? Áh, ez falusi eledel. Leve­sek: csontiéves, gulyás-leves, ra­guleves.... mondja lencse levesük nincs?-*■ Nincs uram, de finom zöld­borsó, zöldbab és újburgonya le­vessel szolgálhatok. — A zöldborsó leves tejfeles? — Nem, de tejfölt hozzá adunk, ha parancsolja... — Akkor zöldborsó leves lesz, négy adag, illetve hat, várjon csak — szól a konyha felé siető rendelést feladó pincér után, nyolcat hozzon, duplát eszünk... A pincér kihozza a levest. Ki­tölti a tányérokba a csészékből. Nem engedik el, míg meg nem eszik. Akkor újból töltetik a má­sodik adagot. Azt ' is megeszik. Ujfent az étlapot böngészik. — Frissensültet kérünk. — Kérem, bécsiszelet, párizsi, cigánypecsenye, esetleg... — Párizsit, de borjú húsból, nya, rizs, savanyúság cékla, Mondja, mikor készülnek el? — Kérem ebéd után vagyunk, hozzákészülünk, félóra, negyven perc és már hozom is. — Álljon meg! Négyen kiálta­nak egyszerre a pincér után. — Álljon meg, mit mond, negyven — Nem! Nem hal meg édes­apám! — A feketeruhás asszony sikolt ja a szavakat. Aztán a ki­csiny szegényes bútorzata szobá­ra még nagyobb csend terpeszke­dik. Bántó, félelmetes, ünnepélyes csend. A csíkoshuzatú vánkosok közül alig látszik a haldokló. Napszítta, ráncos arca fénylik a verejtéktől. Szeme mereven nézi a mesterge­rendát, amely éppen fölötte van. Kék eres, szélestenyerü kezei mozdulatlanul pihennek a taka­rón. — Kicsinység az egész! Meg­gyógyul Gábor bátyám — próbál­ja vigasztalni az új pártttituár, aki nemrég jött csak a községbe. — Csak egy kis átmeneti beteg­ség! A nagyapám is így járt, ami­kor a hetvenedik évében volt. Két napig tartott a betegsége, s utána még tíz évet élt. A titlcár arcán erőltetett a mo­soly, amely a szavait kitéri. A szobában lévők alig figyelnek rá. Mindenki a betegtől várja, hogy megszólaljon, de az néma, mintha máris halott lenne. Pedig a gondolatai tiszták. Éles, eleven képek bukkannak elé. A A hagyaték nagy bundával. Körítés újburgo-1 estergerenda olyan; akár egy különleges televíziós készülék. Nem figyel a szavakra. A múlt­ból felvillanó képeket nézi. Csodálatos! Élethü pontosság­gal éli végig azokat a perceket, amelyek a legcsúnvábbak és a legszebbek voltak életében. , Véres, szétroncsolt test! De­rékig széttharcangolva. Körülöt­te emberek. A cséplőgép etetődob ja is véres! AZ édesanyja rábo­rul a meleg, vértől gőzölgő test­re. Tragédia! Tragédia! Minden­ki csak ezt a szót kiabálja, s 0 nem bírja tovább, elfut az apjá­tól. Pedig azt mondták később, hogy az utolsó szavaival öt hívta­Uj kép jelenik meg a mesterge- iendán! Kopottruhás, kiéhezett hadifoglyok tömege■ Ládákból rögtönzött emelvényen Szamuely Tibor beszél! Vörös zászlókat csat­togtat a szél. Az egyik zászlót Ö fogja, ott áll a szónok előtt. Az emelvény mögött kifeszített transzparens, a rajta lévő fehér betűk szuggesztiv erővel hatnak: Világ proletárjai egyesüljetek! Ködbe vész minden. Megjelenik a felesége arca. Leány még. A sze­mei csillognak! Apró, pajkos göd- röcskék vannak a szája szögleté­ben, Varázslatosan szép! Igent bó­lint, $ ö a mámortól megvadulva szorítja karjaiba. Most hirtelen felgyorsul és za­varossá válik minden. Olyan az egész, mintha gyorsított filmet látna■ Aranygalléros tiszt úr arca vicsorít rá: Megdpglesz! Beszélj, mert rögtön r,ic~d" l~.?z! Val-ipi szörnyű nehéz tárgy nehezedik a mellére. Majd felenged a nyo­más. Újból szabadon lélegzik Piroscsillagos, szürkeruhás ka­tona mutat végig a Csordakút- dülőn és oroszul mondja: Ez a föld mától kezdve a tiétek! Egyre halványabbak a képek. Érzi, hogy fogy az ereje. A mes­tergerenda csupaszon mered már csak felé. Erősen mereszti a sze­mét. Veszedelmesen lüktet a ha­lán téka. Ha tudna felkiáltana örö­mében. Folytatódik a félbesza­kadt műsor. A kultúrház nagy­termét látja• Az egész falu ott van. Unnepiík a nagy átalakulást. Egy kéz koccintásra nyújtja fe­léje a poharát és valaki azt mond­ja: Maga afféle gyógykovács itt a faluban Gábor bátyáin.' Kibékíti az embereket! Behegeszti a régi sebeket! Újból csak a csupasz mesterge­renda látszik. Aztán már az sem. Hirtelen sötétbe borul minden■ Ijedten tör fel torkából á kiál­tás. — Gyújtsatok villanyt! — Ég édesapám — feleli lá­nya és érzi, hagy vizesborogptást helyez a homlokára. — Elveszítette szegény a szeme világát. Már nem sok lehet Visz- aza, — suttogja valaki a sarok­ban ülő emberek közül. A vizesruha jó! Eloszlik a sö­tétség. Az ágy végénél meglátja az új titkár fiatal arcát. — Milyen temetést rendeztek? — kérdi rekedt, fáradt hangon. — Nem hal meg Gábor bá­tyám! — válaszol a titkár, s az arcáról peregnek a könnyek. — Ne beszélj! Nem vagyok gyermek! A pap is meghallgatja a haldoklót a temetése felöl! Azt akarom, hogy munkásőrök vigyék a koporsómat! Egyenruhás, vö- rös-karszalagos, Lenin sapkás munkásőrök! Érted?! És úttörő kórus énekelje az internacionalét! — Nem! Nem engedem, hogy meghaljon! Nem hal meg édes­apám! — A feketeruhás asszony zokogva borul az ágyra, s hirte­len hangosan felsír gimnazista fia is, aki “z ágy fejrészénél áll. — Itt vagy unokám? Gábor! Itt vagy? — Az öregember szemei felcsillannak és amikor a fiú fö­léje hajol, elfúló hangon mondja: — A szekrényben... Van egy doboz... Egy vasdoboz... Három géppuska golyó van benne. Rozs­dásak a vértől! Az én véremtől! Jekaterinburgban operálták ki belőlem tizennyolcban! Takargasd te is őket és légy büszke rájuk. Mondd el az unokáidnak is, hogy a nagyapád ott volt... Hullatta a vérét érettük... Mindenkiért... Az emberiségért... A boldogság­tokért... Küszködés volt az éle­tem— Harc, örökös harc... De megérte... Megérte... Mindent megért... HAYPÁL TIBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents