Tolna Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-12 / 138. szám
Gondolatok, melyeket a szekszárdi szabadtéri színpad idei programja keltett Éjjeli ismeretterjesztés. A szabadtéri színpadok műsorprogramjának összeállítását bírálva általában le szoktuk szállítani az igényt. A nyári szezon elsősorban a szórakoztató, a könnyed daraboké, inkább pihenni, felüdülni, kellemesen szórakozni megy a néző színházba, s a súlyos mondanivalótól eltekint. Egyrészt gyakorlattá vált ez már a szabadtéri színpadok programjával, másrészt az igazi évad, az ősz és tél alkalmasabb komoly mon- danivalójú, nevelő szándékú és hatású, súlyos darabok előadására. De úgy hisszük, túlságosan is mélyre kellene állítani a mércét és akkor már igényről — még csak alacsony igényről sem — nem is beszélhetnénk, ha szó nélkül tudomásul vennénk a szekszárdi szabadtéri színpad idei nyári programját. Mert mit ígér a program? Kiválóan indul, a megnyitón a KISZ központi együttes vendégszerepei. A befejezés is örömmel tölt el mindenkit, a Hamletet mutatja be a Kaposvári Csiky Gergely Színház. Ami a kettő között van, az viszont lehetetlenné teszi, hogy ellenérzésünket magunkba zárjuk. Félreértés ne essék, nem az operettek, a daljátékok, a vígjátékok, nem a komédiák és bohózatok ellen van kifogásunk. Nem a szórakoztatási szándék ellen emelünk szót, nem kívánjuk, hogy a szekszárdi szabadtéri színpad he- tenkint megváltsa a világot. Nem erről van szó, hanem arról, hogy az igény helyét elfoglalta az igénytelenség, mai életünktől elszakadt a műsor- program, s ha a plakáton nem szerepelne a KISZ központi együttesének neve, ugyancsak nem tudnánk 1930-at írunk, vagy 196Ö-at? Előkerültek az ásatag, avult, régesrég idejétmúlt operettek, hogy egy nyáron megint hamis illúziókat keltsenek a közönség egy részében, hogy egy nyáron megint elandalítsuk a „régi szép idők” felelevenítésével azokat, akik amúgy is hajlamosak az elandalíttatásra, hogy egy nyáron megint becsapjuk a fiatal színházlátogatókat azzal, hogy hamis képet festünk eléjük azokról a bizonyos régi időkről. Lesz itt főherceg bőven, nem szűkölködünk bárókban és grófnőkben, snájdig katonatisztek egreciroztatják majd alantasaikat, s olyan mulatozásokat csapnak, hogy valósággal meg kell a szívnek szakadni. Lesz itt happyend anynyi, csak győzzük végignézni. Félreértés most se essék, nem a zenét kifogásoljuk ezeknél az operetteknél, hiszen ugyan mi kifogásunk lenne Lehár Ferenc, vagy Kálmán Imre muzsikája ellen, hanem az ásatag szöveget, a hazug történetet. Amelyen még egynémely kozmetikázás sem sokat segít. Hiba lenne ezért a szekszárdi városi művelődési házat okolni. Szegény ember vízzel főz — így tartja a közmondás, a szekszárdi művelődési ház is azzal gazdálkodik, ami van, illetve amit kap. A megyeszékhelynek nem lévén színháza, a környező megyék színházaira és az Országos Rendező Irodára vagyunk utalva. A műsorpolitikai, enyhén szólva, furcsaságok felelőssége elsősorban a színházakra hárul. A színházakra, mert a művelődési ház kénytelen beérni azzal, amit a színházak kínálnak, a színházak pedig nyáron, szabadtérre csak olyan operettekkel, vígjátékokkal hajlandók tájolni, amelyek egyszersmind kasszadarabot is jelentenek. Rengeteget beszélünk a műsorpolitikai problémákról. S szükséges is róla beszélni, de most már szükséges lenne mennél többet tenni is érdekében, hiszen a közönség egy része —. s ma már nagyobbak része — elfordult az avult giccstől, igényli a magas színvonalat, a mai, vagy mának szóló mondanivalót; a közönség másik — s hála a kulturális forradalom eredményeinek, kisebbik — részének igényeit pedig fel kell emelnünk, meg kell szabadi-1 tanunk múltból öröklött ízlésétől, el kell érnünk, hogy a művészetben is a szocialistát, a magasabbrendűt igényelje, mint ahogy egész élete ma mór a szocializmushoz kapcsolódik. , Mindez nevelőmunka kérdése. S a színház kiválóan alkalmas arra, hogy közvetlenül hasson az emberekre, közvetlenül formálja világszemléletüket. Súlyos hiba tehát ezt a lehetőséget elmulasztani, de ennél is nagyobb hiba teret engedni a réginek, az avultnak, a szemléletében hibásnak és ártalmasnak. Természetesen könnyebb erről beszélni, mint hatékonyan cselekedni. De cselekedni is lehet, és még nem is késő. A programot ha teljesen átalakítani már nem is, de formálni még lehet. Ehhez szükség van a felsőbb művelődésügyi szervek hatékony közreműködésére és a színházak jobb műsor- programjára s arra, hogy a szabadtéri színpad előadás-terveinek összeállításánál mindenek előtt a közönség művészi és esztétikai nevelésének célja lebegjen szem előtt. (-i -y) Június 20-án Pakson mutatja be századszor a Haway rózsáját a Déryné Szinház Az Állami Déryné Színház I Abrahám Pál híres operettjének, a Haway rózsájának századik előadását június 20-án tartja a paksi járási művelődési házban. Az Ár- «mány és szerelem című Schiller »YYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYVYYYYYYYVYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYY « dráma Ötvenedik előadására jliínius 17-én Zalaegerszegen kerül 3 sor. Mint ismeretes, az örökbecsű 3drámát a Tolna megyei községekében is nagy sikerrel mutatta be é a színház. HeltaiJenő színművét, 3 a Néma Leventét június 1-én adta 3 elő századszor a Déryné Színház a 3 Fejér megyei Csajág községben. 1 miTi ■»»■■»■»■■« mv ■ inra A bék® eljön! de nem hull alá, mint háztetőről ügyetlenül botlik a tört cserép, de nem vágódik csak xígy magától az égből — mint a meteor — közénk, és nem hull le áldásosán fentről, mint ahogy hull a májusi eső — de ha erjedés után megérik e küzdő nagyon-akaró Földön, s verejték cseppek harc-párája száll oda, hol izzik fehéren az ég: akkor eljön a Béke, gyümölcsös lesz s súlyos, mint a májusi eső! Németh Gábor Nagy füttyökkel Nagy füttyökkel járkálok mint a szél hajló ágak és tavaszi falak között ajkamon csörgő ritmus zsebemben huszonhárom évem ki láthatja piros napjaim a mélységben izzó idő lelkemre vetített forgásában * amikor az öröm szikláit görgetem a fénylő utakon s mellemben a napfény harsonáz óh te szédítő világ mánkéval és szerelemmel terhes hajnalok zengő füttyében esték kigyúló mámorában robajában átlépő holnapoknak adj nekem csak egy látomásnyi szikrázva ívelő erőt hogy széttörjem már a magány bilincsét s emelkedjek a tengert-ostromló milliárdnyi feszülő akarattal a jobb-hitet zúgó szívekkel akik az ember isteni álmát izzadva rakják fénylő kövekből. Hatvani Dániel A halászfiú A kékes üvegszínű víz alján tovaúsznak a rákok mint rőt tükörén felhők serege a halászfiú mélybe tekint a halaknak a pikkelye villan hínárba akadt a horog és hajlik a botja feszülve körötte a nád zörren zizegőn az este homálya veti ki a hálót s benne maradnak a parti füzek felette ragyog a csillagaink kikötője s a hold ladikon lassan clevez. A halászfiú alszik a párnán álmainak fövenyén lép szétnéz a tavon szeme messzire lát és kinn a valódi fövényen hullám mosogatja simára a parti homokban lábanyomát. A Búzás Huba Nap nap után bővülnek ismereteink. Újabb és újabb, szinte csodákkal határos felfedezések ejtenek ámulatba. Igen örvendetes, hogy mindezek megismerését már mind többen és többen szomjazzuk és talán még örvendete- sebb, hogy e tudásszomj már ereszen kicsi gyermekeinkre is ráragadt. Esténként hol egy tudományos szenzáció, hol egy szörnyű természeti csapás híre borzolja idegeinket. Villanyoltás után a földrengés borzalmas híre elnémított bennünket. Csak nagysokára tudtunk szót váltani feleségemmel. S igazolván a rugalmas emberi természetről eddig elhangzottakat, csodálatosképpen néhány perc eltelte után már — elűzve az elmúlás borongás gondolatait — tervezgettünk. Kiderült, hogy fejlett ismeretkörrel rendelkezünk. Különösen feleségem. Hihetetlen könnyedséggel rakta egyik sarokba a kombináltszekrényt, a másikba az íróasztalt stb. Meggyőződésem, hogy ismereteink bővítését e téren a közel jövőben hanyagolnunk kell, mert fantáziánkkal lépést tartani nem tudunk. Este az utolsó félhangosan kimondott szó a bútorokra vonatkoztatott »kecskelábú« szó volt, mely körülbelül kifejezője is volt az én bútorszakismereteimnek. Miután jól elfáradtunk a bútorok rendezgetésében elég hamar szökött álom szemünkre. Egyszercsak a sötétben, nem tudom mennyi idő után, megszólalt négyéves fiam: — Anyukám, mit eszik a kecske? Almos motyogás és szuszogás közben született meg a válasz: — Füvet — S utána ránk terpeszkedett a jótékony csend. — Kukoricát nem? — robbant az újabb kérdés, melyre perces pillaragasztó csend után alig rebbent el a válasz: — De igen. Megnyugodtam, hogy fiam a laposabb lesz apjánál, kit eddig soha nem foglalkoztatott a kecskék étrendje. (Nem is vittem sokra... Azóta is töröm a fejem, hogy pályafutásom és ezen hiányos ismeretem között van-e összefüggés? 'Tin .................................. i F iam e töprengéssel mit sem törődve, kis ágyában hanyattfekve, két vastag főzőkanál kezét jól megtermett feje alá téve, most már mind szaporábban osztogatta TIT ismeretei bővítésére irányuló kérdéseit. — Hát leveskét eszik-e? — kérdezte többek között. — Nem. — Súgtam a feleségemnek s mint rutinos apa így valóban elkerültük a különböző levesfajtákra vonatkozó kérdéseket. Persze, már a mi válaszaink sem voltak álmosak. Fiam olthatatlan tudásszomja felajzotta büszkeségre hajlamos, gyarló természetünket, idegeinket. Feleségem már teljesen a válaszadásra profilírozta magát, én pedig startra készen éberen figyeltem, mikor kell ugranom lexikonért vagy egyéb tudományos segédletért. Főleg azért aggódtam, mert feleségem is elég keveset forgott ez ideig kecskék között és nem szerettem volna ha tekintélyünkön csorba esnék. — Hát spenótot eszik-e? — hangzott el a következő kérdés. Nem lenne az én fiam, ha ezt kihagyta volna — állapítottam meg csendes elégtétellel, miközben atyai szívemet büszkeség dagasztotta, mert éreztem, hogy hangsúlyával férfinemzedékek mélységes megvetését tolmácsolta bizonyos vitaminfüvek iránt. S mint i-re a pont röppent fel az utolsó kérdés: — Milyen állat az a kecske? Itt leintettem nejemet, s alvásra bíztatva, a válaszadás jogát teljes egészében magamnak sajátítottam ki. Szépen, ahogy éjnek idején illik, halk, monoton hangon megkezdtem kecskére vonatkozó ismereteim terjesztését szabadon, pizsamában, fekve. Mint később kiderült, ezúttal feleségem drukkolt nekem. Időnként lelkiismeretesen kisegítette hiányos előadásomat, hogy a drága gyermek ismeretei sziklaszilárd alapokra épüljenek. Véleményem szerint nem is volt rossz előadás. Hogy a hangját eltaláltuk, az mindenesetre biztos, mert fiam — ki tudja mióta — jóízűen aludt... SZ. K. i■■■»»»»irr»nn m Szomorúság... Ünnepi ruhába öltözött emberek töltik meg a kultúrtermet. Legalább háromszázan vannak. Ugyanannyi áll még a nyitott ablak alatt. Ök már nem fértek be. Nem is csoda, pedagógusnapra jött össze a falu. A község lakói szeretik pedagógusaikat. A párttitkár tartja a beszédet. Hangja ünnepélyes, kissé fátyolos. Nem szokta a szavakat keresgélni. Mindig a dolgok elevenjére tapint, bő szókinccsel is rendelkezik. Most mégis, mintha ő is keresné a szavakat. Érthető. A legszebbeket akarja megtalálni, a legszebbeket akarja „csokorba kötni”. Előtte ül őszhajú tanítója, a jó János bácsi, a közel két méteres óriás. Az idő megfehérítette haját, arcára sűrű barázdákat vont. Lelke azonban friss, üde. Még most is dolgozik. A tsz-ben a normák és kalkulációk okozta számrengeteget rendezi, hogy károsodás senkit ne érjen. Most nevelő szemmel nézi a Pista gyereket, akiből párttitkár lett és aki most ct köszönti, örül a lelke, mert tanítványai nem hoztak szégyent fejére. A mellette ülő fiatalabbak tisztelettel néznek rá. János bácsi tanította őket is. Aztán együtt tanítottak. Akkor is ellátta őket hasznos tanácsokkal. Közelében ül Gyuri bácsi is. Vagy 42 éves tanyai, falusi szolgálat van a hátuk mögött. Bizony, a mai nagypapák közül is igen sokat ők tanítottak a betűvetés tudományára. Ilonka nénit is itt találjak. Három éve ment nyugdíjba. I "Ike megőrizte a fiatalságot, Derűje friss. töretlen... Mindenkihez van jó szava. Nem messze tőle a másik Ilonka néni. Ö is tanított egy hosszú emberöltőn át. Imre bácsit keresem. Persze, persze, én oktondi. Imre bácsi sokat mesélt. A harcmezőről különösen sokat. Azóta ő is az örök harcmezőkre költözött. Miért nem vártál még Imre bátyám? Még mesélhettél volna! Mesélhettél volna többet is. Arról is, hogyan borotváltad meg a principálist, a nagy főnököt, hogy kegyébe férkőzz, hogy állást kaphass. Sokaknak kellene ez a mese. Sokan csak a jelent látják, a fiatalok pedig csali a jelent, mert a múltat — szerencséjükre — nem ismerik. De te sem mesélsz már a virágos tavaszról, sem az őszirózsás fórra, dalomról, amelyet a te elbeszélésed nyomán ismertem meg nagy és apróbb részleteiben... Jaj,, de elkalandoztam.... Itt ülnek a fiatalabbak is. Sokan vannak, de milyen sokan. Húsz évvel ezelőtt három tanító tanított összesen itt. Most húsznál is többen vannak... ...A párttitkár beszél. A falu nevében megköszöni a sok fáradságot, szeretetet... Kis óvodás lép a közönség elé... „Kicsi szívem, kicsi szám...” — Tűz van — ordítja valaki torkaszakadtából. Mindenki feláll. Kifelé indul. Valaki arra kéri a nevelőket, maradjanak néhány percre, hallgassák végig a műsort. — Nem ünnepelhet a pedagógus, amikor más ember szenved — mondja az igazgató. Mindenki elsiet... Csak a kis óvodás áll szomorúan. Nem tudta befejezni a mondókát. Öt egyedül ez a probléma izgatja. Megfékezték a tüzet. A gyors segítség használt. Mindenki érzi, elmúlt a veszély. Vissza a kultúrházba! A székek ismét megtelnek. Pereg tovább a műsor. Kiosztották a jutalmakat is. Államunk pénzzel is jutalmazta az arra legérdemesebbeket. Könyvjutalmat minden nevelő kapott... Azaz... a négy nyugdíjas pedagógus nem. Űróluk megfeledkeztek? Igen! Ejnye, ejnye, hát János bácsi részére nem jutott egy fizika-témájú könyv, amiből aztán felolvasott volna, mint tenni szokta: „Édes fiam, amikor dörög az ég, akkor odafenn nem kuglizik senki, mert ott nincs kuglipálya. A dörgés nem is azért van, mert a szentek igen haragosak... hanem azért, mert a hideg és meleg léghullámok...” Igaz, János bácsi ezeket könyv nélkül is tudja. Négy évtizednél több, hogy ezt tanítja. Gyula bá. esi is tudja, hogy miért írunk a szó végén ezt, vagy azt... Hosszú évtizedekig tanította a nyelvtant, Ilonka néni és a másik Ilonka néni is emlékszik még Hófehérkére és társaira. Mégis, amidőn a nékem adott Bánk_ bán-t forgattam, igen furcsán éreztem magam... és legszívesebben a 200 oldalt négy részre osztottam volna, tekintet nélkül arra, hogy önmagámban az 50—50 oldal értéktelen. ...Valami csendes szomorúság fogott el. Hát aki világít eny- nyit érdemel? Félreértés ne essék!!! Nem pusztán anyagi kérdés ez! Bati
