Tolna Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-12 / 138. szám
» J • I 1960. június 12. TOLNA MEGYEI NEPÜJSÄG 7 Lengyelországi útijegyzetek (1)* Milleneumi ünnepség —135 méterre a föld alatt Szemerkélt az eső, amikor reggel beszálltunk a Warszawa kocsiba és mindjárt meg is jegyeztem vendéglátóimnak, Zbigniew Turek főszerkesztőnek és Danuta Jakubiec újságíró kollé- ginának, hogy az időjárás nem valami kedvező az ünnepléshez. Egy ünnepségre indultunk ugyanis, a wieliczkai sóbányába Krakkó mellett. A lengyel nép államának ezeréves fennállását ünnepli. 1960-tól 1966ig tart a milleneumi ünnepség- sorozat, ez alkalommal ünnepük a wieliczkai sóbányának — Európa legrégibb ilyen bányájának — ezeréves fennállását is. Utitársaim csak mosolyogtak megjegyzésemen és biztosítottak, hogy ez alkalommal az időjárás nem befolyásolhatja az ünnepi hangulatot, az ünnepség színhelyén olyan kitűnő a „légkondicionáló berendezés”, hogy lehet a legnagyobb kánikula, vagy a legkeményebb tél, ott a hőmérséklet nem változik. És valóban, órákon keresztül jártuk a bányafolyosókat, termeket, este lett, mire újra a földfelszínre kerültünk, közben fogalmunk sem volt, milyen lehet az időjárás odakünn. Életemben első ízben láttam belülről” bányát. Kicsit szorongó érzéssel követtem „kalauzaimat” köztük a bánya egyik mérnökét, aki készséggel adott magyarázatot mindenre, ami csak érdekelheti a messze földről idevetődött újságírót. Lejjebb, egyre lejjebb haladtunk a lépcsőn. Évszázados faácsola- tok, lépcsők vezetnek a mélybe, a fát nem támadja meg a korhadás, a szú, itt a só konzervál mindent, mint ahogy a sótól ilyen egészséges itt a levegő is. Azt mondják, az asztma és az egyéb légzőszervi betegségek ismeretlenek a sóbányászok között, valóságos szanatórium a bánya. Az ácsolatokat kivéve sóból van itt minden. A „padló”, a mennyezet, az oldalfalak, a falakon lévő domborművek, szobrok, sóval telített a földalatti tavak vize és ha egy-egy teremben sokan tartózkodnak, sóslé csepeg az emberekre a „plafonról”. Az ebédnél — amit az ünnepség után az egyik kisebb teremben fogyasztottunk el — mosolyogva jegyezte meg valaki, hogy itt nem is kell megsózni az ételt. Figyelmeztettek, hogy a ruhámon hagyjam megszáradni a sóscseppeket, akkor kefével el lehet távolítani a foltot. Ilyen „szemerkélő eső” csak akkor van, amikor hosz- szabb ideig sokan tartózkodnak egy kisebb teremben, a sok kilélegzéstől párás lesz a levegő. A pára lecsapódik a mennyezeten és sót old ki belőle. Csodálatos dolgokat alkottak itt ezer esztendő alatt a bányászok. Becslés szerint mintegy 16 millió tonna sót hoztak felszínre — ma az évi termelés 580 ezer tonna —, de ezt nemcsak egyszerűen kibányászták, hanem tucatjával „építették” — vájták ki a hét kilométer hosszú, 800—1000 méter széles és még ma sem tudják, milyen mély sórétegben a szebbnél szebb, kisebb-nagyobb „kamo- rákat”, termeket. A Szent Kinga templom 101 méterre van a föld alatt. Hossza 54, szélessége 19, magassága 11 méter. Márványnak vélem a művészi szobrokat, a domborműveket, korlátokat, lépcsőket, a szószéket, üvegkristálynak a csillárokat, • Lapunk munkatársa, Jantner János a krakkói Dziennik Polski című napilap szerkesztőségének vendégeként tíz napot töltött a barát* Lengyel Népköztársaságban. Most kezdődő riportsorozatában lengyel- országi élményeiről számol be olvasóinknak. Sóból készült csillárok az egyik földalatti teremben. amikor biztatnak, hogy ízleljem csak meg ezt a „márványt”. Sós íze. Egyszerű bányászok alkotása valamennyi, köztük a Markowsky testvéreké ,Wyrodek Antalé, aki az 1903-as párizsi világkiállításon aranyérmet kapott sóból készült szobraiért. Sóból van megmintázva a XVII. századbeli bányász alakja, sóból . a Kinga legendát ábrázoló dombormű. A legenda szerint IV. Béla magyar király, amikor Kinga (Kunigunda) lányát férj- hezadta V. Boleszláv lengyel fejedelemhez, hozományként egy erdélyi sóbányát is adott. Ott rejtette el lánya jegygyűrűjét, azzal, hogy azt Wielicz- kában keresse meg. És valóban, a vele jött erdélyi sóbányászok az első kibányászott wieliczkai sódarabban meg is találták a gyűrűt. De nemcsak művészi alkotásoknak anyaga a só, hanem — átvitt értelemben — építőanyag is. Az ünnepségen a járási pártbizottság első titkára beszélt arról a szájhagyományról is, mi szerint Krakkó városa a wieliczkai sóból épült fel. A sóbánya jövedelme a királyé volt, Nagy Kázmér, miután 1364-ben megalapította a krakkói egyetemet — a milleneumi ünnepségek keretében ünnepük az egyetem 600 éves fennállását is —, a sóbánya jövedelméből fizette a professzorokat: A legnagyobb terem, a „Ko- mora Warszawa”, az ünnepség színhelye, 135 méterre van a föld alatt. A karzaton a bányászok fúvószenekara játszik, elöl színpad, szinte nappali fényárban úszik a zsúfolásig töltött terem és a sok minden mellett engem az lep meg a legjobban, hogyan tudták biztosítani a remek akusztikát. Tisztán hallatszik minden szó, pedig másutt gyakori jelenség, hogy elmosódnak, összefolynak a hangok a sok visszhangtól. Az ünnepség lefolyásáról nem számolhatok be, az újságíró keze, „tolla” meg van kötve, szűk a hely. Csak annyit, hogy nem egyszerűen a bánya fennállását ünnepelték, hanem a sóbányászok forradalmi hagyományait is. A bánya dolgozói mindig az elsők között voltak, ha a lengyel nép szabadságáért, az idegen hódítók ellen kellett fegyvert fogni és pénzt áldozni. Most rendezik be a bánya egyik — ma már művelés alatt nem álló részében — a bánya történetét bemutató múzeumot. Bemutatják a régi munkaeszközöket, gépezeteket, képek szemléltetik a régi bányászéletet, történelmi eseményeket. Számomra a legérdekesebb az a sok régi gép, ami Magyarországról került Wieliczkába, erdélyi sóbányászok révén. Nem is a gépek, hanem a „modellek”. XVII. századbeli lovakkal hajtott felvonószerkezet. Az emeletnyi magas, emberde- réknyi vagy, még vastagabb fából, combvastagságú kötelekből készült szerkezetet könnyen mozgásba lehet hozni kézierővel. Bányatérkép a XVII. századból. Marcin German svéd mérnök készítette, még ma is használható. A svéd bányamérnök munkadíja 20 hordó só volt. Elhagyott szerszámok, vödrök, lábbelik diónyi sókristályokkal bevonva. A múzeum egyik termében vitrinekben láthatók a különböző dokumentumok, köztük Báthory István lengyel király által Wie- üczkának adományozott privilégium. Egy díszes korsó, amit a Selmecbányái bányászok küldtek ajándékba a wieliczkaiak- nak. A „falakon” képek, a régi bányászéletről, a mai szemlélő bizony hihetetlennek tartja, hogy egykor milyen nehéz körülmények között, mennyi szenvedés árán jutottak az emberek a sóhoz. Az egyik kép öreg bányászokat ábrázol, akik a „földön”, a vízben kúszva botokat tartanak a magasba, amelyek végén mécses ég. A metánt figyelik. Mást dolgozni már nem tudnak, ez a „nyugdíjuk”. Képek a bányászfelkelésekről. Mert ilyen is volt, legalább tucatnyi. Az egyik azt a jelenetet ábrázolja, amikor 1584-ben magyar bányászok rátámadnak Lubomierski hercegre, aki éppen aranyait számolgatja. Az ablakon át menekül a fellázadt bányászok haragja elől. A levert felkelés megtorlását, szörnyű jelenetet mutat be egy másik festmény. A felkelés vezéreit karóba húzták, bányászasszonyokat oszlophoz kötözve korbácsolják, egy csapat bilincsbevert bányász felkelő vár a sorsára. Egyéb emlékei is vannak a felkelésnek. A „Komora Michal Pstrowski” „mennyezete” elüt a többi hatalmas teremétől. A többi „komora” oldalfalai, padlója, mennyezete simára el van munkálva, itt a mennyezeten lévő fordított lépcsők azt mutatják, hogy hirtelen hagyták abba a munkát és már nem kezdték újra. A sót ugyanis hat-nyolc mázsás tömbökben, ékekkel, lépcsőzetesen fejtették. Ennek nyomait mutatja a plafon. Amikor — talán hónapok, évek múlva újra kezdték a munkát a bányában, ide már nem jöttek vissza dolgozni. Pedig mintegy kétszáz évig tartott, mire kivájták ezt a hatalmas, 25 méter magas termet. Kétszáz kilométernyi vágat van a kilenc „emeletes” wieliczkai sóbányában. (Az emeletek itt lefelé „épülnek”, mi csak a harmadikig jutottunk le, művelés alatt a 4—9 emelet van jelenleg.) A kétszáz kilométerből hármat jártunk be, de így is eleget láttunk a bánya történetéből, múltjából. A jelenről csak annyit, hogy korszerű gépekkel, biztonsági berendezésekkel termelik ki ma a sót, a sóbányászok élvezik mindazokat a vívmányokat, amelyeket a szocializmust építő Lengyelország biztosít a dolgozóknak. Számomra nemcsak egy egyszerű „bányalátogatás” élményét jelentette e kis kirándulás. Közelebb vitt annak megértéséhez, hogy miért olyan erős a barátság a lengyel és a magyar nép között. Hisz nemcsak sorsközösség volt évszázadokon át a két nép között, nemcsak közös királyainak voltak, nemcsak a magyar diákok százainak adott tudást a krakkói egyetem, hanem évszázados a barátság, a kapcsolat a két nép között is. Jantner János A nagyszokolyi reformátusok tiltakoznak lelkészük magatartása ellen — Jobb lenne, ha imádkozna, hogy a mennyországba jusson, minthogy azzal törődik, a birkák megeszik-e a református temetőben a koszorúkat. A férfiú, aki az utca közepén állva a tanácsi vezetőknek kiabálja a fentebb leírtakat, láthatólag egyházi személyiség. Ezért felesleges is későbbre halogatni bemutatását. Papp Gyuláról, a nagyszokolyi református lelkészről van és lesz szó. Ami miatt a fentemlített kiabálásra sor került itt következik. A tiszteletes úrnak, mintegy száz birkája van. Ez eddig még rendjén is volna, amennyiben a birkák tartása jogos és törvényes. Feltételezve, hogy az, ne vesztegessünk a birkatartásra több szót, inkább annak következményeire. Egyszer azzal állított be a tanácsházára egy panaszos depu- táció, hogy a birkaistálló környékén kibírhatatlan a bűz, mert a trágyát csak hónapok elteltével hordják ki az istállóból. Máskor Papp Gyula sértő gorombaságát panaszolták. Durva a hívekhez, durva a hatósági közegekhez és durva a családjához. Az egyik küldöttség tagjai megjegyezték: Az a nagyon határozott kívánságuk, a községi tanács jelentse Papp Gyula tűrhetetlen magatartását és az azzal kapcsolatos panaszokat a felsőbb egyházügyi és egyházi hatóságoknak és jelentse azt is: a hívek egyöntetű kívánsága, helyezzék el Papp Gyulát a községből, vagy mentsék fel állásából. A községi tanács, bár távol áll tőle, hogy mégcsak a látszatát is keltse annak, miszerint be akarna avatkozni az egyház belügyeibe, úgy vélekedik, az áthelyezés mit sem ér, mert a nagyszokolyi eset megismétlődnék másutt is. Az pedig egyáltalán nem vigasz a nagyszoko- lyiaknak, hogy bár ők megszabadultak tőle, most másutt háborítja fel a lakosságot, hívőket és nem hívőket egyaránt Papp Gyula református lelkész. S most a legújabb panasz. Noha a járási főállatorvos véleménye szerint a szóbanforgó birkák betegek és nem is lennének kihajthatok az udvar területéről, Papp Gyula rendszeresen kihajtja azokat, mégpedig a temetőbe, ahol az állatok a sírokat összetapossák, szétdúlják, a frissen elhelyezett koszorúkat pedig megeszik. És amikor jóindulatúan figyelmeztetik, nemhogy hallgatna a jó szóra, belátná miben hibázott s kijavítani igyekeznék azt, Papp Gyula goromba, visszautasít minden tanácsot, szidalmazza az embereket. Viselkedése jogosan háborítja fel a község lakóit. Az egyházközségéhez tartozó református hívek szégyenkeznek papjuk viselt dolgai miatt s a legszívesebben már annak a kocsinak a hátulját látnák, amely Papp Gyulát örökre elszállítja a községből. A községi tanács levele, melyben az egyházügyi hatóságokat az esetről értesíti, nyomatékosan hangsúlyozza: »A magunk részéről azért is indokoltnak tartjuk ezzel a problémával foglalkozni, mivel községünk református felekezetű lakossága többségében a legbecsületesebb, legszorgalmasabb dolgozók közé tartozik«. A hívek becsületesen teljesítik állampolgári kötelességeiket, tiszteletben tartják a rendeleteket, azon fáradoznak, hogy saját és községük élete mind jobb, mind szebb legyen. S nem tűrik, hogy ugyanakkor felekezetűk papja, akinek a lelkipásztori teendő lenne kötelessége, rossz példát mutasson. Ha a rendeleteket megsérti, ha a község állategészségügyét veszélyezteti, természetesen a rendeletek sZigorát kell vele szemben érvényesíteni. A felsőbb egyházi szervek pedig, meggyőződvén Papp Gyula viselt dolgainak tűrhetetlenségéről, remélhetőleg intézkedni fognak, hogy a nagyszokolyi református lelkész ne botránkoztaihas- sa meg többé a község becsületes lakosságát. L. Gy. Szállítható bábszínház a tanyai gyerekeknek A Művelődésügyi Minisztérium felkérésére az Állami Bábszínház elkészítette egy száüítható bábfelszerelés mintáját. A »bábszínház« segítségével a megyei művelődési autók munkatársai bábelőadásokat tarthatnak a legtávolabb fekvő tanyák és települő, sek gyermekeinek is. A felszerelést kipróbálásra átadták a Békés megyei népművelési szerveknek, A palackok címkéje elkészült s készülnek már a termést adó őszre a szekszárdi szőlősdombok kadarka-tőkéi is. Az idei termés palackozott állapotban aztán már eljut az ország minden részébe, de számos külországba is, hirdetvén a szekszárdi vörösbor erejét! aromáját, visszaszerzett becsületét, hírnevét.
