Tolna Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-12 / 138. szám
V IRODALOM 'J'hüvéaiet NÉPMŰVELÉS * Hamis illúziók helyett a tiszta valóságot Tizennyolc éves koromban egy pécsi nagypolgári családnál laktam. Csak az egyik cselédszobára volt szükségük, a másikat kiadták, néhány pengőért. A hosszú folyosó végén, a konyha mellett nyílt a cselédszoba, így a háziakat jóformán soha nem is láttam. Egyszer azonban az asszony, ez a kifogástalan úrinő, valami nagyon kedveset akart mondani, s így-szólt hozzám: — Látszik, hogy jó gyerekszobája volt. Hangjából elismerés és dicséret csendült ki. — Köszönöm — válaszoltam —, de nálunk nem volt gyerekszoba. fokáig zavartan hallgattunk. Nem sokkal később fel is mondták a szobámat. A gyerekszoba szimbólum volt, az úri életforma jelképe, de egyben zordon valóság is, mert a felszabadulás előtti esztendőkben itt kezdődött az ember, egész életére ez adta meg társadalmi rangját. Peo»g a gyerekszoba az úri krakélerség bölcsője volt, akinek volt gyerekszobája, itt tanulta meg, még iskolás kora előtt, hogy a kiváltságos, égi és főleg földi hatalmaktól kiemelt rendhez tartozik, s itt tanulta meg ‘az idegen nevelőnő mellett, hogy jogai vannak csak, félelmetes jogai, amelyek kizárólag arra valók, hogy visszaéljen velük. A gyerekszoba, ebben az úri értelmezésben, már a hat-nyolc éves gyereket osztályöntudatra nevelte, puszta létével is megakadályozta, hogy egy parasztgyerek az úri kisfiúk játszótársa legyen. Ez a fajta nevelés persze! rossz volt s Thiery Árpád gon-i dolatokat ébresztő cikkének! igaza van, amikor ennek a ne-j velősnek mai nyomait keresi-! Mert élnek még a nyomok, ilyen ^ vagy olyan formában, s ez egyben válasz az iskola és az ott- \ hon, itt, ott felbukkanó kettős-í ségére is, amit csak fokozhat' az, ha egyes tanárok saját gye-á rekszobájukra emlékeznek visz-] sza. Hiba lenne azonban a maii fiatalokat elmarasztalni, valami" öreges nosztalgiával felidézi! saját fiatalságunkat, hogy mi! bizony nem ilyenek voltunk. AJ fiatalság mindig tele van ellent-" Á Helikoni Ünnepségek műsorából íort bemutatót a szekszárdi irodalmi Színpad A szekszárdi Garay János gimnázium Geisler Eta KlSZ-szerve- zetének irodalmi színpada számottevő sikerrel szerepelt a keszthelyi Helikoni Ünnepségek műsorában. Az itt előadott műsort az irodalmi színpad június 19-én két előadásban Szekszárdon is bemutatja. A tánccsoport, a szólóénekesek és zeneszólisták csokorba gyűjtik legszebb műsor- számaikat, s belőle mintegy kétórás előadást állítanak össze. A tervezett két előadás közül az egyiket a gimnázium tanulói, a másikat a nagyközönség részére rendezik a szabadtéri színpadon. A csoport ezzel ízelítőt ad mű-! sorából és megismerteti azokat a' számokat, amelyekkel a keszthe-J lyi Helikoni Ünnepségeken orszá-’ gbs viszonylatban is figyelemre! méltó helyezést ért e! (issnostsri) mondással, a 16—18 évesek sutasága, felnőtt-megjátszása. robbanékonysága az életkor természetes velejárója. Az se baj, hogy sok mindennel elégedetlenek, hogy mindent jobbnak, szebbnek szeretnének. De veszedelmes dolog, ha ezt a jobbat és szebbet csak a múltban, csak a szülők sóhajaiban látják. A felszínességnek ee is egy formája, és sajnos, a fiatalok hajlamosak arra, hogy a felszínesség könnyebb ellenállása irányába menjenek. De bizony maguk a szülők is segítik ezt. Nem egy szülőt ismerek és ismerünk nyilván mindnyájan, akik évtizedek hányattatása után végre „révbe értek”, becsületes úton, szorgalmas munkával házat szereztek, berendezkedtek, de a múlt mégis úgy él bennük, mint az elveszített paradicsom. Pedig még a mai 35—40 évesek is jól emlékezhetnek, hogy 1910-ben is, tehát a háborús konjunktúra idején, havi 60 pengőért dolgoztak szellemi szükségmunkások, a kezdő tanári fizetés pedig még ekkor is mindössze 70 pengő volt! Persze, panaszkodni jó, s egyszerűbb hamis illúziókba ringatni magunkat, mint számotvetni a valósággal. Pedig napjaink valósága mindenképp biztató: valljuk csak be, nem élünk rosszul, s aki többet dolgozik, annak több is jut, ami így is van rendjén. S valahol itt jutunk el ahhoz a ponthoz, ahol találkoznia kell a család és az iskola nevelőmunkájának. Hamis illúziók, a nem létező iránti nosztalgia helyett ä valóság és lehetőség pontos felmérése, a közösségi tudat kialakítása, s a munka, azért, hogy ami ma jó, az holnap még jobb legyen, ezekre kell ránevelni fiataljainkat. De mi sem veszedelmesebb, mint a hamis illúziók ápolása. Vessünk csak számot tisztességesen a múlttal, jusson eszünkbe, micsoda megaláztatás, nyomorúság volt az élet ebben az országban, ahol az volt a jelszó, hogy csak az lehet okos, akinek pénze -in. A régi gyerekszoba, már akinek volt ilyen, bizony a legtöbb esetben osztályöntudatos mihasznákat nevelt, akikből kitűnő vármegyeház! naplopók, félmű veit miniszteriális urak lettek. Ilyen mentalitással remek báli elő- táncos lehetett valaki, amivel biztosíthatta hivatali előléptetését, s az ilyen vezetőréteg menthetetlenül végromlásba vihette az országot, de ez a mentalitás sírba bukott azzal a réteggel együtt, amely a Horthy- korszak 25 esztendeje alatt bűnt bűnre halmozva mindenfajta fejlődésnek, haladásnak esküdt ellensége volt. A legtöbb fiatal egészséges ösztönnel megérti korunknak, ennek a gazdag, szinte korlátlan lehetőségeket biztosító kornak szavát. Családnak és iskolának azonban még jobban ősz- sze kell fognia, hogy még töretlenebb, még simább legyen ennek a most felnövő nemzedéknek útja, s hamis illúziók helyett a valóságot, az annyi szépet és jót ígérő valóságot kell még jobban megszerettetni velük. Csányi László r()íu á ví i (i p i leyyzet Vajh mit szólna a jó öreg néhai Bottyán János — kit, lévén félszemére vak, Vak Boty- tyán néven tart számon a történelem és a nép emlékezete —. ha ma látná a simontornyai várat? Azt a várat, melynek tövében, átkelvén a Duna—Tisza közéről, felszabadítani indult a Dunántúlt, megtisztítani osztráktól, labanctól, s minden vár ormára kitűzni a nagyságos fejedelem „Pro patriá”-s lobogóját? A várat, melyben néhány napot időzött, s amely ekkor még épséges volt, sőt fényes is talán, mindenesetre büszke erősség, ahonnan szemmel lehet tartani a Sió völgyét? Hogy Bottyán János mit szólna, csak gondolni lehet. Hogy a simontornyaiak és a látogatók mit, azt hallani is. Egy helybéli öreg paraszt csak legyintett, mikor tudakoltam, nem lehetne-e néminemű munkával csinosítani valamelyest az öreg erősséget. Szomszédból jött iskolásgyere- kek csoportja azt találgatta, milyen lehetett valaha? Mert ma bizonyosan nem olyan, mint egykor volt. Ma málik a vakolat, hullik a tégla, az emeletek mennyezetét egy esős hét betetőzéseképpen agyoncsapta a lezuhanó tető, az udvart felveri a dud- va, a gyom, téglák hevernek szanaszét, s üresen tátongó ablakszemekkel mered a torony a messzeségbe. Ez a szem már annyira üres, hogy könnyet sem tud ejteni. S aztán az iskola igazgatójával beszélgetünk. De most már félre bú, mert amit tőle hallok, vigasztaló, reménytkeltő. Azt mondja Kiss B. József elvtárs:-— Való igazság, nem válik községünk dicsőségére a vár jelenlegi állapota. Ezt mi is tudjuk, de mentő körülmény, hogy eddig másra, fontosabb dolgokra kellett a pénz. — S ezután? — Ami ezután következik, az már reménytkeltő. Ebben az évben — úgy tudom — 280 ezer forintot fordítanak a vár rendbehozására. Községi pénzbőí. Az országos műemlék bizottság is foglalkozik az üggyel. Rövidesen, valószínűleg már jövőre megkezdik a vár teljes restaurálását, tervszerűen, eredeti formájába visszaállítva, hárommillió forintos költséggel. — Sok mindenre fel lehetne használni . .. — Sok mindenre. A volt lovagteremben lehetne tartani a kisebb gyűléseket, ismeretterjesztő előadásokat. A torony- épület egyik emeletén múzeumot lehetne berendezni, a földszinten a könyvtárat, olvasószobákat. Az udvarán pedig parkot, akár nyári szórakozóhelyet lehetne létesíteni. S amikor azt kérdezem: „Csak lehetne?” — rögtön kész a válasz: — Lehet és meg is csináljuk. * A másik ..panaszos” (lehetne) Ozorai Pipo (vagy akinek ezen a néven jobban tetszik, Scolari Fülöp). Vára, amit a XV. században építtetett, ma is ott magasodik Ozora fölött. Volt ez a vár az idők folyamán már majd minden, a török pasa lakása, az Eszterházi család tulajdona, kik át is alakíttatták barokkosra, aztán börtön, s ma terményraktár. Bár a kultúra kezd mind nagyobb teret hódítani, a járási múzeum már a vár két szobájában van. A tervek itt is készen vannak — mint arról lapunitban is hírt adtunk —. kulturális központtá szervezik a várat. A restaurálás után még a turisták, látogató idegenek számára szállást is rendeznek be. S még lehetne néhány más Tolna megyei műemlékről is szólni. Érdemes lenne felmérni, hogyan is állunk a műemlékek megbecsülésével, felhasználásával? Kétségtelen, pénz kell ahhoz, hogy minden régi valamirevaló épületet rend’oe- hozzunk, restauráljunk, de megéri, mert kötelességünk a haladó múlt megbecsülése és a ráfordított összeg is kifizetődik az idők folyamán. A jövő a simontornyai és ozorai várat illetően reményt- keltő. Az itt leírtakkal tehát Vak Bottyán János és Ozorai Pipo szellemét szeretné megnyugtatni, no meg a magunk reményét táplálni, történelmi emlékeink helyes felhasználását illetően, a riporter: Letenyoi György A tízéves város ünnepén Külvárosi nedves falak után mi itt leltünk hazát, E gyermek-város mind tágasabbra növő házaiban. Az első füstös szabad tavaszon — ki sem hűlt még a rom — megfogamzottak bennünk a tervek, hogy a romok helyén új világot építünk m agunknak. És gazdái lettünk, az úri gőggel sokszor eladott gazdátlan hazának. Kenyerünkből ellopott magokkal vetettük be a földet, s megkurtítottuk az éjszakákat és ünnepnapokat. Vacsorátlan esték után tele nyomorról álmodoztu nk. Fűtetlen szobákban, kellemesen meleg otthonokról. De egyre jobban ért ettük miért kell tűrni, várni még. ízetlen ételeinket sz ánkban megízesítették a gazdag jövőtől éles ént fűszerek. Fáradhatatlanul mértünk, terveztünk és lapátoltunk hosszú évekig. Űj várost építettünk. Kémények füstös ujja mutat a magasba fel, jelzi az irányt emerre tartunk. Éjszakákon csapolt vas világít, hogy olvasni lehet a város utcátlan hatá rában is. Hát olvasd csak el: Az égen piros betűs szavak: Itt leltünk új hazát, ahol értünk épülnek a házak, gyárak, otthonok. GALL// KAROLY CHARLES DICKENS (1821 -1870) Nevére felmelegszik a szívünk, L gyerekkori emlékek jelennek Imeg, s a saját életünk eseményei L összekeverednek a felejthetetlen ICopperfield- Dávid és Twist Oli- [vér kalandjaival. S ebben van ■időt legyőző ereje, halhatatlansága, ezért lesz mindig népszerű lolvasmány, s ezért lesz örökké [időszerű is. A múlt század regényirodalmá- Iba valami új színt és addig ismeretlen ízt vitt. A romantikát (Stendhal és Flaubert hideg, lényegre törekvő ábrázolása kezdte felváltani, a kalandot a lélek történései. Flaubert tudatosan törekedett arra, hogy szenvtelen legyen, Stendhal pedig mielőtt írni kezdett a francia törvénykönyvet olvasta, hogy stílusa minél szárazabb legyen, minél egyszerűbben, szén vedéi ymentesebben ábrázolhassa a valóságot. Dickens az ellenkező oldalról közeledett a valósághoz, a részvét, a mély emberi együttérzés fűtötte, tollát a szeretet, vagy a harag vezette. Együtt örül az olvasóval rokonszenves hőseinek sikerén, ő is szenved az adósok börtönébe került ártatlanokkal, s a harag és a mély megvetés hangján tud csak szólni a gonosz uzsorásokról. Ez a szenvedélyes szeretet, sz félét minden jelenségének, a sors kminden forgandóságának megértése, ez. a már-már panteista szem Llálct teszi oly vonzóvá könyveit. A Jszív írója, aki soha egy pillanatra sem tud közönyös maradni s együttérzése az olvasót is magával ragadja. Pedig regényei mesz- sze elmaradnak francia kortársainak roppant műgonddal megszerkesztett alkotásai mögött, s mégis Dickens az emberibb, aki közelebb áll a valósághoz, éppen szeretete, együttérzése miatt. De ugyanakkor ez a rokonszenv nem öncélú, nem üres szentimentaliz- mus: Dickens az angol kapitalizmus egyik nagy leleplezője, akinek regényeiből pontosan nyomon lehet követni a kapitr’.izmus minden kegyetlenségét, embertelenségét. Mindezt saját életében is tapasztalhatta. Apja szegény kistisztviselő volt, akit az adósok börtönébe vetettek, neki pedig, mint nem egy kis hősének, már gyerekkorában munkát kellett vállalnia. Egy cipőpesztagyárban címeket írt, majd ügyvédi irodákban dolgozott, s végül újságíró lett. De korán szárnyára vette az írói hír is, s ettől kezdve kitűnően keresett, gyorsan szerzett kis vagyonát azonban elvitte a tőzsdei spekuláció, mint amerikai kortársáét. Mark Twainét. Hatása rendkívül nagy volt, nemcsak Angliában, hanem szerte a világon. Nálunk Mikszáth vallotta mesterének, aki írói felfogásban, látásmódban lelkileg is közéi állott hozzá. Kilencven évvel ezelőtt halt meg. Értékét, népszerűségét ez a nagy idő sem tudta kike-óeni. (t>. s.)
