Tolna Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-26 / 150. szám
BOLDOGSÁG A földön sok szürke, hétköznapi ember él és ezek egyik leg» jelentéktelanebbje volt a csúnya fiú. Vézna teste kopott ruhába bújt, mélyen homlokába húzott sapkája eltakarta kifejezéstelen szemeit, s arcának egyébként is elmosódott vonásai méltó keretet adtak kifejezéstelen egyéniségének, amilyenre mintázták az öröklött szülői tulajdonságok és a feje felett elszállt fanyar esztendők. S mintha csak a középszerű forma meghatározta volna a tartalmat is, az iskolában közepesen tanult, sem túl okos nem volt, sem túl buta, sem túl jó, sem túl rossz, sem túl ügyes, sem túl ügyetlen, sem túl szorgalmas, sem túl lusta, nem volt hát benne semmi érdekes, ami felkelthette volna iránta a figyelmet, legfeljebb jelentéktelenségét még jobban kiemelő csúnyasága.; Tudta ezt ő is magáról, s lelkében ki is alakult félszegség az egész világ lránt. Még hasonló korú barátaival szemben is tartózkodó volt, s ez a magatartás lassanként bizalmatlanságot szült másokban is iránta. Az iskolában meghallgatták feleletét, leosztályozták igazságosan, de kedvence soha nem volt senkinek. Ha beteg lett és az orvos vizsgálta, olyan szigorúan húzta össze bozontos szemöldökét, mintha valami nagyon undorító férget tartana a kezei között. Az üzletes- néni is megszidta, amikor véletlenül nekidőlt a pultnak, mintha bizony bepiszkolta volna azt. Pajtásai eljátszottak ugyan vele, de egyik sem fogadta be legtitkosabb bizalmába. S a lányok? Ó azok rá se néztek, vasárnap délutánonként a ligetben vidáman röpködtek más fiúkkal összefo. gódzva boldogan a körhinta ma- gasbalendült szárnyain, miközben ő lent álldogált a földön magányosan, félrehúzódva, egyedül, s gondterhelt szemekkel bámult a magasba.; Mert a csúnya fiú örökké csak komoly volt; Ügy érezte, mindig van valami szégyellni valója, amiért bocsánatot kell kérni, ha másért nem. puszta léte miatt. Az állandó benső szorongás már gyermekkorában furcsa, riadt sa- nyarúság képében ült ki az arcára, melytől még a mesterek is visszahökölték a munkahelyen, s nehogy bántsák, kerülték vele szemben a tréfát, pedig szakadatlan évődtek egymás között, s a többi tanulóval. Vele azonban nem volt kedve kötődni senkinek, pedig jobban örült volna a hántásnak is, csak foglalkoztak volna vele. Hány éjszakán töprengett ezen. Hányta-vetette magát a kemény szalmazsákon, hallgatta a szülök nehéz, lassú lélegzetét, nézte a valószínűtlen messzeségben ragyogó csillagokat, s egyébként oly szerény és alázatos gyermek- leikében ilyenkor pontosan meg nem fogalmazott vágyak keltek, táncra perdültek, ropták egyre szédültebb körforgásban vidám kánkánjükat, hogy majd szétvetette az ágyban pihenő gyermek hevesen dobogó szívét, míg ki nem ragadta lázas lidércnyomásából a jótékony álom. Az élet kiszámíthatatlan rejtély, sokszor egy váratlan esemény ad a történésnek egészen új fordulatot. Munka után a parkon keresztül ment hazafelé. Szaporán szedte lábait, mert feje felett sűrű felhők gomolyogtak, s a tikkasztó, fülledt meleg, nyári záport ígért; Valóban pár perces csendes cse- pergés után megnyíltak az ég csatornái, zuhogni kezdett az eső, egyre sűrűbb, áthatolhatatlan vízfüggöny borult a tájra, pillanatok alatt átnedvesedett minden, kabát, ing, nadrág, cipő, porzott mindenfelé a földet csapkodó zivatar, tengerré változott a park, s a csúnya fiú rémülten keresett magának menedéket; Amint belépett a terembe, szörnyen zavarba jött, nem köszönt, nem is szólt senkinek, az üveg- szekrényekhez slattyogott, melyeket fél szemével pillantott meg köröskörül és bámulni kezdte az üvegtáblák mögött felsorakozott könyveket. Valójában ezek teljesen közömbösek voltak számára, de valamivel el kellett tölteni az időt, s azt hitte, az esőn kívül más okát is kell keresni annak, hogy ide merészkedett; A terem távoli sarkából kék köpenyű nők figyelték, egyszer csak lépteket hallott a háta mögött. — Akar talán valamit olvasni? — kérdezte egy barátságos hang; önkéntelenül összerezzent, elpirult, megfordult; — Nem kérem, csak az eső elől jöttem be. — — Na nem baj —, mosolyodott el a barátságos hang, ha már itt van, üljön le szépen az egyik asztalhoz és majd én adok magának érdekes könyveket. — így lett olvasója a könyvtárnak, a barátságos hang miatt. Minden délután eljött, nézegette a képeslapokat és vitt haza könyveket. Nagyon jó könyveket kapott, újdonsült ismerőse adta őket, s örök rejtély maradt számára, hogy a szép nő honnan ismerte A vasmű Elképzelem, a hosszú öntőcsarnok s a műhelyek, kész hadsereg. A kéményen, mint barna lobogó, tömör-szövetű füst lebeg. A gyársziréna riadóra harsan reggelenként, s a kohók ioroktüze villan, dörren a légkalapács. Nap mint nap diadalra viszi zárt seregét az alkotás. Esténként a harcmező kihal, falakon vérként csűr ran a nap. A győztes ember büszkén elpihen s meglapul a legyőzött anyag. GALLAI KÁROLY Déli napsütés Piheg a lomb alatt az utcahossz — kilenc porlepte fája van — fehér akácvirágos. A déli napsütésben szunnyadoz — hasára fordul álmosan — sütkérezön a város. A keskeny árnyakon tetőkalap — és gyűjtöget aranyesőt — a napra forgótányér — felhőfagylaltot szopogat a nap — leül a méla délelőtt unott kedvében — ráér. A gépkocsik fulladtan állanak — egy sánta eb koldulva jár — árnyékban háztól házig — hidak alatt hűsöl a kék patak — fodros vizén egy békapár — tökhéjban csónakázik. BÚZÁS HUBA @$@ILT ennyire ízlését. Mert a barátságos hang gazdáját nagyon szépnek látta, az volt, vagy sem, nem tudom, kutatni sem érdemes, elég, hogy a csúnya fiú fantáziáján eluralkodott teljesen, különösen, ha feléje küldte varázserejű mosolyát. Tiszták voltak a nyiladozó vágyak színes álomképei, a szív mosolyában fogantak, s a szeretet ártatlansága sugározta be őket; a jóság utáni sóvárgásban gyökereztek,' nem a nemek különbözőségében, s anyánk iránti szeretetünkhöz hasonlíthatók, mintsem mit a férfi érez szeretője iránt. Egyszer történhetett valami. Sápadt volt a könyvtárosnő, fáradtság tükröződött arcvonásain, a mosoly lehervadt arcáról, s az olvasókhoz ezen a napon nem volt több, mint udvarias. A csúnya fiú szivét ismeretlen szomorúság járta át. Égette, gyötörte az eddig nem tapasztalt Idegen érzés, kínzó féltékenység mindenkivel szemben, aki el akarja lopni tőle élete aranyos mosolyát. Tudta, hogy most harcolni kell. Igen, de hogyan? Tekintete az ablakon át a parkba tévedt, ahol még nyíltak a lila orgonák... Negyed óra múlva visszatért. A csokrot szó nélkül a pultra tette. — Nekem hozta ezt? — hallatszott messziről. — Miért nem inkább egy kislánynak? — — Csak. — Többé nem kérdeztek semmit. A könyvtárosnő kézbe vette a lila orgonát, megcsodálta, megszagolta, szomorúsága meg — enyhült, s bársonyos, meleg tekintete simogató lett újra. A csúnya fiú pillanatokig a sírással küzködött, aztán az ő arcán is felragyogott a boldogság új, megszépítő mosolya. (Bakács Tibor) A sxegényember (Emlékére egy boldogságkereső kubikosnak.) (Nehezen pattan a titkok rozsdás szelencéje fel, s végül csak szólít valaki, ha nem is kérdezel. »Jegyezd fel fiam már nekem írásra gyenge a kezem.«............) l Elindult a fJi, > < szegényember Wp'rf a faluból ki az útra. ■ Lova nem volt bakszekerét maga tolta —, maga húzta. Amerre ment, amerre járt ruhát váltott a táj hétszer. Kazlak adtak nyugtot nyáron, télen egy-egy meleg fészer. Munkálkodott, munkában élt köszönömre — néha bérre. A hétéves keresete felfért a kis bakszekérre. Mendegélt a szegényember, míg szekere bottá vásott. Gondjai nagy árnyékába jókedvének gödröt ásott. Görcsös bottal a kezében, s halott kedvvel, már az élet alig adott álmainak egyikét percre menedéket. Jött a város munka nélkül, vagy munkával s kevés bérrel; verejtéke volt a sója tenyeréből serkent vérrel. Fáradt nyárban forró éjben asszonyt lökött mellé sorsa, most már ketten bandukoltak ■ ' városokról-városokra. ' Ismét eltel hét esztendő ~~ ~ hét gyerekkel agyon-áldott, míg háború roppant átka ” . táncoltatta a világot. m\C A Don mellett - * tűzszünetben egy eltévedt »tojás-gránát« ~ félszemétől megfosztotta, s elvitte az egyik lábát. Visszatért a szegényember szilfalábon és sírt egyre, aztán elment félszeméért a nyugalmas végtelenbe. Alszik mélyen. —-t így tavasszal fölé’ a lomb sátrat ereszt, ~ harsogva nő sírján a fű alig látszik a fakereszt.-is: De az erő hét fiában nagy talizmán, bűvös ékszer - s majd a késő unokákban ^ t életrekel hetedhétszer. CZEIDLI ISTVÁN flz elfelejtett Dömötör (Részlet) (Folytatás az 5. oldalról.) néhány évtizednek a lírája, s a költő — Komjáthy szép szavaival — a fényben tudja magát, de sötétségben él. A lírának nincs társadalmi háttere, nem közösségi élményből fakad, a fájdalom az élet terméNincsen semmi, nin Nem jut lelkem soh’ Csak vergődik, csak Az enyészet tengeré szetes közege, öncélúvá válik és Schopenhauer tanításának megfelelően a boldogság a fájdalom hiányát jelenti. Kilátástalansag, az élet tagadása, víaskodás a képzelt végzettel, s lemondás mindenről: ennek az átmeneti kornak költői már eleve így közelednek a valósághoz. csen senki, se’ révbe, elmerül be — (Édesanyám, te vagy most is...) panaszkodik Dömötör, másutt pedig: „Nincs jövőm, de nem is várok — Semmi nagyot, semmi fényt.” (Száll az Idő.) Gondoljuk meg, amikor ezeket a sorokat írta, még alig múlt 30 éves! A lélek kiábrándultsága a mélyben gyökerezik; a S2erep, amit a kor rájuk erőszakol, még romantikus, de ugyanakkor ezek a „világfái dalmasok” saját tehetetlenségük valódi fájdalmát hordozzák. A párizsi kommün időszaka ez, utópiák és jámbor szándékok után most indul világhódító útjára a tudományos szocializmus, s már előrevetik árnyékukat a proletárforradalmak. Az irodalom csak látja az ellentmondásokat, az ünnepelt haladást és az elbur- jánzó panamákat, a rohamosan fejlődő gyáripart s a hatványozott arányban növekvő szegénységet, de képtelen a cselekvésre. Még egy nemzedéken belül is élesen különül el mindez: a Dömötör családban a két fivér megmarad a paraszti sorban, hogy éleseszű öccsüket taníttathassák. Mert a korai kapitalizmus fényes jövőt is ígér, de mindenért sokszoros árat kell fizetni. „Engem az én bátyáim annyira szeretnek, hogy ki sem tudom mondani, s éppen ez minden bajomnak fő oka — panaszkodik egyik levelében a fiatal Dömötör János. — Mikor látom, hogy ők én miattam kénytelenek kínlódni, dolgozni, mint a barmok, úgy fáj, hogy mindennek én vagyok az oka.” Tizennyolc éves ekkor s a „karrier”, ami előtte áll, egyben végérvényes szakítást is jelent a du- naszentgyörgyl paraszt atyafiakkal, vagy ami ennél is több, a kurtanemes patriarchális falusi életformájával. „S ha a világ rendeltetése — Haladni: mi az emberé?” — kérdezi, s a válasz csak a sivár Való tudomásulvétele, a felismert ellentmondásokba való beletörődés lehet: Hallgass szívem, ne zúgolódjál, Hiába minden vádszavad. ’Sz a kor gyarapszik, szépül, épül, Folyton föllebb, föllebb halad. S e feltörekvő zűrzavarban Csak egy vén híd lett semmivé, Mely kezdet óta eget,-földet Számunkra tart együvé. (A mi korunknak) A nemzeti klasszicizmus ideje lejárt, de az új kor még csak csíráiban van meg. A két nemzedéket összekapcsoló híd azonban valóban semmivé lett. 5. A kérdés suta és értelmetlen, mégis ki kell mondanunk: mi lett János volna belőle? A munkáit őrző vékony kötet, amit barátai gyűjtöttek egybe, csupa lehetőség, gazdag ígéret. Teljes fegyverzetben áll előttünk a költő, a műfordító, sőt a kritikus is, aki ha kellett, tudott kemény és könyörtelen is lenni. Rövid életéből azonban csak a felkészülésre futotta, s amit maga után hagyott, elsősorban talán nem is irodalmi, hanem kortörténeti adalék: a kapitalizmus elpusztítja azt, aki magányosan, fegyvertelenül száll szembe vele. Dömötör is érezhette ezt. Leveleiben gyakran céloz arra, hogy nem bírja elviselni saját életét, s verseiben is folyton ott kísért az öngyilkosság gondolata. „Csak téboly örvényébe ne zuhanjak!” — kiált fel egyhelyütt, egy másik versében pedig: Hej, e zápor — tudom jól n.1 Régi rongyos koromból, — j*Éj Midőn mérgét ontja ki, pj Sokak kedvét oltja ki. (Esik eső ...) ö is belefáradt, a küzdéshez nem volt ereje, ahhoz pedig túlságosan lelkiismeretes volt, hogy beletörődjék a meglévőbe. Szép tanulmányában mentegeti öngyilkos költőinket: „Az az egy-két író, a ki magát kivégezte, nem rendszere, nem másoktól tanult gondolatainak megérlelése folytán, nem egy iskola elveinek következetes alkalmazása által veszté él erkölcsi egyensúlyát. Tulajdon magának volt valami testi vagy lelki baja, physicai vagy szellemi nyavalyája, melyből nem talált, a gyilkos eszköz felvételén kívül, más menekülést.” Ezek a sorok úgy hatnak, mintha már jó előre akarta volna igazolni saját tettét. Csányi László *rn ('}
