Tolna Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-26 / 150. szám
IRODÁIG M NÉPMŰVELÉS * z elfelejtett Dömötör János 1. Tulajdonképpen minden írónk elölről kezdte, az elődök legtöbbször megkésve, alkalomszerűen kapcsolódtak az irodalmi folyamatba, s művük inkább irodalom- történeti emlék volt, mint ható erő. Példáért és ösztönzésért külföldre kellett menni, s talán azért is, mert a kis népek örök aggodalmával állandóan attól kellett félnünk, hogy kiesünk a nagy európai áramkörből. Csak a reformkor válik egységessé; irodalom és politika töretlenül szolgálja a közös célt, s a folyamat, amelynek Vörösmarty az első állomása, Petőfiben és Aranyban teljesedik be. De ez a népi klasszicizmus a kiegyezés után hirtelen anakronizmussá válik, eszmények, amelyekért nemzedékek harcoltak, értelmüket vesztik, 1867 a szabadság fogalmát is megfosztja nemzeti jellegétől, s a rohamos urbanizá- lódás töménytelen salakjában egyre idegenebb lesz a költészet is. Arany még befejezi a Toldit, kedvetlenül, inkább barátai unszolásának engedve, hogy ne érhesse vád, s ő az egyetlen, aki hangot tud váltani. Dohogva, fejcsóválva áll a világvárossá változó Pest forgatagában, s szinte észrevétlenül válik a nagyváros első igazi költőjévé. A fiatalok azonban, akiket még a reformnemzedék bocsátott szárnyra, végképp gyökérte- lenek; hazafiságukkal nem tudnak mihez kezdeni, elveiket sorra fel kell adniuk, a hitet kiábrándultság, a célt reménytelenség váltja fel bennük. Maguk is tudják, hogy szavuknak nincs arany- fedezete, s előbb, utóbb valameny- nyien rájönnek, hogy a polgári jólét, amely után úgy áhítoznak, nem jelent egyúttal biztonságot is s nem oldhat fel kételyt és csüg- gedést. Schopenhauer pesszimizmusába menekülnek hát, s ha ez sem segít, megmarad utolsó menedéknek az öngyilkosság, Pé- terfy, Dömötör János fegyverrel vetett véget életének, Indali Gyula a Dunába ölte magát, Kom- játhyt, Reviczkyt, Darmay Viktort a tragikusan korai halál vitte sírba. Pedig akik vállalják a kiegyezést, majdnem kivétel nélkül révbe érnek: Szász Károly, Szabolcsija püspök, Vargha Gyula miniszteri tanácsos lesz, Bárd Miklós tábornokként vonul nyugalomba, Kozma Andor képviselő, aktív részese a politikai életnek, Gozsdu Elek pedig mint törvényszéki ügyész írja a kort leleplező elbeszéléseit. Hatása a legjobbaknak sincs, ez a kor szükségszerűen mindent elszíntelenít, csak Gyulay áll lángpallosával az idők felett, hogy tanúskodjék a múltról és a csodálatos Vajda János, hogy előkészítse a jövendőt. Ez már a kapitalizmus kora, minden könyörtelenségével és következetességével; a műalkotás, mely egy emberöltő előtt még nemzeti célokat szolgált, áruvá válik s értékét napi felhasználhatósága szabja meg. „Küzd az ideál, győz az egyszeregy” — vallja Kiss József, s aki nem tód kiegyezni és megalkudni, annak csak az önként választott halál marad. Mert a tetszetős felszín mögött már ott van a kapitalizmus minden ellentmondása, s a szerencsések is, akiknek a sors vagyont és hivatali előléptetést biztosít, gyanakodva, tele kétellyel élik életüket. Schopenhauer napja most delel; (Részlet) a költők napi olvasmánya lesz ez a jómódban fogant céltalanság, s aki a boldogság után sóvárog, miként Reviczky is, csak azt ismétli, hogy „a teremtés elhibázott”, s „nagy bűnhődés az élet”. Még kísért Byron szerepjátszása, de a keresett magatartás mögött a valódi fájdalom tesz céltalanná mindent. 2. Dömötörben fokozottan élnek a kor ellentmondásai: parasztszármazású és előkelő polgári rangot ér el, Nagykőrösön Arany és Szilágyi tanítványa, de a nagyváros kapitalista életformájába kellene beilleszkednie. A három fitestvér közül ő a legfiatalabb, s amikor látják korán bontakozó tehetségét, úgy döntenek, hogy az egész család összefogásával kitaníttatják. A dunaszentgyörgyi diák így kerül Nagykőrösre, ahol Arany tanítja a magyar irodalomra, Szilágyi Sándornak pedig az iskolai könyvtár rendezésénél segédkezik, s így szinte bizalmas munkatársává válik. Szolid, erényes és szorgalmas, így jellemzik barátai, köztük Baráth Ferenc, nagykőrösi tanulótársa, aki életrajzét is megírta. Sokáig tétovázik, hogy milyen pályát válasszon, végre 1863 őszén a pesti református teológiára iratkozik be. Személyes kapcsolatai gyarapodnak: Arany nem feledkezik meg róla, bejáratos Gyulaihoz, s egy évig a kitűnő Ballagi Mór fiainak nevelője. S Pesten lesz barátja és pártfogója távoli atyafia, az akkor már híres Tolnai Lajos. „Szívem melegéből szerettem utolsó napjáig” — írja róla Tolnai, s ő javítja ki első nagyobb munkáját, a balladáról szóló értekezését, amely a Kisfaludy Társaság pályázatán Gfreguss tanulmánya mellett dicséretet kapott. „Dömötört egyszerre tenyerére kapta a kellemesen meglepett irodalom — írja Tolnai. — Bámulta még Gyulai Pál is és lázasan kereste barátságát.” Dömötör ekkor másodéves teológus, s nem sokkal később még egy kitüntetés éri a pályakezdő írót: a skót szabad egyház stipendiumára Török Pál szuperintendens őt találja méltónak, s egy évet Edinburghban tölthet. Ezt a kort még Széchenyi tanította meg Anglia tiszteletére; Dömötör a kevesek közül való, aki csalódottan tér haza. Valósággal visszarettenti a türelmetlen ortodoxia, s le is szűri tapasztalatait: „Az a boldog ember, a ki mélyen nem látja át az embereket.” Nem megy papi pályára, hanem tanár lesz, s ettől kezdve biztosan emelkedik a polgári ranglétrán; 1873-ban már Tolna és Baranya tanfelügyelője, egy esztendeig Szekszárdon is lakik, de gyorsan beleun a vidéki egyhangúságba, s Szekszárdot felcseréli Pesttel. Mindig arra vágyott, hogy népes család vegye körül, a házasságtól azonban félt s mindvégig magányos maradt. 1877. január első napjaiban Kecskemétre készült, még kocsit is rendelt magának. Január 8-án azonban, amikor benyitottak hozzá, holtan találták lakásán. Éjszaka önkezével vetett véget életének. Mindössze 34 éves volt. 3. A kor lelkendezve ünnepli a technikai haladást, az iparosodást és mindenekelőtt a pénzt, de a lélek otthontalanul bolyong ebben az idegen világban, melyben már ott van a kapitalizmus minden feloldhatatlan ellentmondása. Vajda komorlik ki a korszakból, fenségesen, szinte saját maga szobrává váltan és meg nem értetten. „Hallgat minden dalos madár, csak a beszédes liba gágog” — sóhajtja Arany, de ő, ha kicsit zsörtölődve és örök sóvárgásban a szalontai magány után, bele tud illeszkedni a megváltozott világba, még magánéletében is világvárosi lesz. Talán a jómódú Wohl Janka volt a segítője, akihez verset is írt. Megérti, hogy a kor istene a pénz, s ha a maga szelíd módján tiltakozik is ellene, nem keres kitérőt, természetesnek veszi, hogy költő-fia bankember lesz. A pénz sajátos szerepet kap az életében; még a kiadójának is kölcsönöz, persze tekintélyes kamatra s jó gazdasági érzékét mutatja, hogy amikor halála után számbaveszik a hagyatékát, készpénzben és értékpapírban 111700 forint jut az örökösöknek. De Arany így is, Jókaival és Gyulaival, még a nagy idők tanúja, s ők azok, akik egészséges ösztönükkel a kapitalizálódó fővárosban sem veszítik el biztonságukat, a fiatalabb kortársak azonban, az utánuk következő generáció már Schopenhauer reguláit vallja: szemlélődni jó, de élni rettenetes. Mert ami a század első felében még hazafiúi tett volt, feladat- válalás, a nemzet szolgálata, a kiegyezés után szomorú üzletté válik, az irodalom kenyérkereset lesz, mely a nemzeti érdekek helyett a pénzt szolgálja. Megnyugodni, nem kutatni, Azt élvezni, ami van! — foglalja össze ezt a szemléletmódot Dömötör János, de lehct-e élvezni a meglévőt, lehet-e megnyugodni, amikor a látszat-prosperitás, a csillogó felszín alatt ki- látástalanság és nincstelenség van, s az Alföld és a Tiszántúl szegényparasztjai már készülnek az Uj Világba, mely szabad földet és munkalehetőséget kínál. Az eszménykép Schopenhauer,' az élet céltalanságának filozófusa, aki az öngyilkosság hősi pátoszát hirdeti. Ez a világfájdalom már nem póz és szerepjátszás, nem Byron mesterkélt és hatásvadászó magatartása, sokkal mélyebb és őszintébb: az írók közül a legjobbak sem jutnak túl azon, hogy felállítsák a kórképet, de belőlük is hiányzik a cselekvés lendülete. Dömötörből végképp; a lélek gyógyíthatatlan sebeit elfedi a társadalmi rang. a vélt „karrier”, ön- gyilkosságát az a néhány ember sem tudta megérteni, aki életében közel állt hozzá. „Mit szóljon az ember ilyen jeleneteknél?” — kérdezi életrajzírója, Baráth Ferenc. — Legjobb, ha félrefordul és sír.” Nemcsak a cselekvésre, a feleletre sem érett még meg ez a kor 4. Világfájdalom és szentimenta- lizmus, elégedetlenség a meglévővel, sóvárgó vágy az elérhetetlen után, ezekből szövődik ennek a (Folytatás a 6, oldalon.) rVaiárnapi prp/zet Higgyem? Ne higgyem? Nehezen tudtam dönteni. Tulajdonképpen hihetetlen az egész, s úgy éreztem, a magam szilárd meggyőződésének mondok ellent ha hiszem, viszont semmi nem indokolta, hogy ne higgyem, akitől hallottam szavahihetősége, s az ügy főszereplőjének ismerete növelte bennem a gyanút, végül saját magam is meggyőződtem, mégis csak igaz a történet. Igaz, bármennyire fájdalmas tudomásul venni, hogy ilyesmi is előfordul, s évtizedes nevelőmunkánk a szóbanforgó főszereplő esetében csődöt mondott. Nem is akarom őt mentegetni és azzal áltatni magunkat, hogy ami eddig nem sikerült, sikerül majd a jövőben, megváltozik egyszer ő is; ha nem sikerült, hát nem sikerült, a fontos sok ezer, akinél eredménnyel járt, hiszen a túlnyomó többség a döntő, a meghatározó. S ha nem is mondunk le végérvényesen Jutka neveléséről, bízva abban, hogy majd csak megváltozik (nevezzük Jutkának főszereplőnket) egyelőre fogadjuk el olyannak amilyen. Éppen ezért különösebb kommentár nélkül mondom el a történetet. Felháborodni a történtek miatt természetesen indokolt, mint ahogyan felháborodtam én is. S igaz, vagy nem igaz az, hogy a kivétel erősíti a szabályt, engem Jutka története megerősített abban a meggyőződésemben, hogy egy ember értékét korántsem az határozza meg, íróasztal mellett dolgozik-e, vagy kalapácscsal formálja a vasat, esetleg búzát vet, vagy sertéseket gondoz, hanem sokkal inkább, becsülettel végzi-e munkáját, s életszemlélete olyan-e, amely egybeesik a társadalom érdekeivel, közvetlenül, vagy közvetve segíti-e annak szépülését, nemesedését? Jutka és Éva egy munkahelyen dolgoznak (a nevek kitaláltak csak a történet igaz), íróasztaluk egymással szemben áll. Testi lelki jóbarátnők. Együtt járnak szórakozni. Egyforma ruhában járnak, sőt a rúzs is egyforma amit használnak, csakúgy mint par- főmjük illata. Illetve ma már csak egyforma volt, mint ahogy a múlté már a barátság, épphogy köszöntik egymást, s társaságban nem a legszebben nyilatkoznak egymásról. Éva mesélte: — Azt kérdezi, miért vesztünk össze Jutkával? Végeredményben látszatra apróság, ami a szakítást okozta. De, mondom, csak látszatra, mert engem mélységesen felháborított. Egy ismerősömmel találkoztam a múltkor. Falumbéli. Valamikor együtt gyerekeskedtünk. Én tanultam, leérettségiztem. így lett belőlem könyvelő, ö meg csak az elemi iskolát végezte el. Tanulni nem szeretett, de nagyon rendes, becsületes gyerek volt. S ma is nagyon rendes ember. A feltépett hol elvonultak a hadak nyomukban ottmaradt a feltépett utak milliónyi sebe álmomban feljajonganak mint sikoltó vérző kutak bombák-szaggatta lyukak a feltépett utak álmomban erdők bomlanak ágyú ugat retten a pillanat s elvonulnak emlékeimben a feltépett utak a háború-szaggatta vérző sikoltó kutak felépültek az utak s alattuk ottmaradt százezer emberi görcsökbe rándult pillanat a holtak felsikoltanak s feldobják dühös csontjukat csont-ujjuk ránk miránk mutat: Kocsis. Istenem, nem lehet mindenki könyvelő. De attól még lehet rendes, szorgalmas, becsületes, ha éppen kocsis. A Jóskáról én igazán csak a legjobbat mondhatom. De nem is ez a fontos* hanem az, hogy Jóska meghívott egy pohár sörre a Kispipába. Gondolkodás nélkül elfogadtam a meghívást. Miért is ne fogadtam volna el? Egy pohár sört igazán szívesen megiszom ebben a melegben, s örültem, hogy egy régi jó ismerősömmel kibeszélgethetem magamat. Közben bejött Jutka is egy fiúval. Csodálkozva nézett végig rajtam, éppenhogy odaköszönt s feltűnően megbámulta a mellettem ülő férfit. Másnap reggel ezzel fogadott az irodában: «-Ki volt az a mocskos ruhájú férfi veled tegnap délután?« Elmondtam. De meglepett a »mocskos ruhájú« jelző* Nekem igazán fel sem tűnt, hogy milyen ruha van Jóskán. Amint vissza tudok emlékezni, munkaruhában volt, hiszen mondta, hogy teherautóval éppen csak beszaladtak valamiért Szekszárdid. Nyilván nem lehetett ideje átöltözködni. S meg különben is, minek húzzon ünneplő ruhát, ha egyszer dolgozik? Elég az hozzá, alaposan összevesztünk Jutkával. Én még máig sem értem, mi kivetnivaló van azon, ha egy nő, aki könyvelő, akinek történetesen rúzsozott a szája, s a körmét is lakkozza — ez én volnék, — beül egy munkaruhás kocsissal a vendéglőbe és megiszik egy pohár sört? — Eddig tartott Éva története. Pár nappal később sikerült megismerkednem Jutkával. Ügy tereltem a beszélgetést, hogy vé- végül is Éva és a kocsis közösen éli fogyasztott sörénél kötöttünk ki. Hajszolt a kíváncsiság: tényleg igaz, hogy manapság úgy vélekedjék egy dolgozó ember mint Jutka? Saját fülemmel akartam hallani. S meghallottam. »No, de kérem?! mégiscsak egy kocsis!...« Beszélgetésünk további részét nem tartom szükségesnek reprodukálni. A végeredmény, hogy Jutka most már nemcsak Éva köszönését nem fogadja el, hanem az enyémet sem. Először azt hittem a »Jónapot« miatt van* ezért egyszer kísérletet tettem s harsány »Kezétcsókolom«-ot eresztettem meg. Aztán erre sem jött válasz. Mit mondjak? Megdöbbent a dolog, de még mindenkit megdöbbentett akinek csak elmondtam. S ez megnyugtató. Mindenki' felháborodott a megkérdezett közel százból, de ha ezret kédeztem volna, gondolom akkor se lett volna kivétel. Most még azt szeretném megérni, ha egyszer Jutkára mondaná valaki: »De csak nem megyek be a vendéglőbe vele!?...» Letenyei György utak emléke utak mik mellett városok omlanak utak melyek fölött a halál bombákkal mulat utak miknek vége a pokolba mutat utak a vadászgép még rejtekhelyt kutat? utak hát vannak még mindig kik embervérrel oltják szomjukat? metéljétek el iszonyattal halált-orditó torkukat óh segíts hinni még emberi akarat HATVANI DÁNIEL
