Tolna Megyei Népújság, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-15 / 114. szám
Utol só randevú Havazott. Bolyhos, kövér, csillogó pelyhek kergették egymást, mint ahogy az lenni szokott fehér téli éjszakán. A férfi, akinek magas alakja most lépte át az elhagyott park jégcsapoktól díszes kapuját, mégis rendkívülinek érezte a pillanatot. Tíz évvel ezelőtt ebben a ligetben volt együtt utoljára Judittal. Karcsú alakja mintha felrémlene most is az egyetemi évek ködbe vesző távolából, akárcsak akkor, amikor az életébe lépett a színes álmok és a bánatos szerelem idején, Judit gépírónő volt egy vállalatnál. A ruhája nem volt különös, a lakása is inkább szegény, és megélhetési gondok is gyötörték, mégis a legcsodálatosabb lény volt ő a világon. Ez a park, a zuzmarás bokrok, a csonka ágú fák, s a fagyba dermedt lugas voltak tanúi szerelmi esküjüknek: — örökké a tiéd! Juditot hamarosan más városba helyezték, és férjhez ment egy mérnökhöz, ö nem vette tudomásul a rideg tényeket. Inkább magát okozta a történtekért, mint Juditot. Miért készült írónak? Káprázott leikéből, hogyan meríthetett volna földi kincseket? Judit alakját jobban, mint eddig, szívébe ragyogta a gyötrő szerelem, az elérhetetlen távolság s a megszépítő képzelet. Az első időkben tehát kapcsolatukban csak annyi változás következett be, hogy testi szemeivel nem látta többé Juditot, s nem szólt hozzá hangszálak alkotta szóval, de az mégis elkísérte hosszú sétáira csillagtalan éjeken, megosztotta vele a magány keserű perceit, sőt még a szobájába is beszökött, és csendesen elnézte, amint verseit írta a szépről a sivár otthon egyetlen nyugalmasabb szögletében, sok könyv és régi kép között. Elhatározta, hogy hátralévő éveit így éli le kettesben Judittal. Nem érezte megalkuvásnak az egyoldalú szerelem bizarr ragaszkodását, sőt utóbb elhitette magával, hogy Judit is szereti, lelke az övé, s csupán árról kell lemondania, mi a szerelemben múlandó. Szálltak az évek. A hétköznapokban volt valami szürkí- tően kicsinyes. Nőkkel is találkozott, de szíve tele volt Judittal, vagy talán lassan teljesen kihűlt, Egy idő után nem tudta maga sem. Évenként mégis rendszeresen visszatért a parkba megújítani Juditnak tett esküjét. Ezért jött el ma is. Máskor, ha leszállóit a vonatról, és lépteit a park felé irányozta, amúgy is érzékeny kedélyvilágát és színes fantáziáját a végletekig felfokozta az ismerős környezet, a kacs- karingós utcák, az ódon, szürke házak, az esti világításban fénylő város, s megannyi jelentéktelen, számára mégis nagyon fontos mozzanat, mi a régi szerelem hangulatát lopta be szívébe. Ez alkalommal azonban mintha túlságosan is megszokottnak tűnt volna a régi, s közömbösnek az új. Elismerte az építkezés lépten-nyo- mon tapasztalható lendületét, de csak mint érdeklődő idegen. Szíve nem dobbant többé a városéval. Az idő is kellemetlen ■ volt. Bár gondosan felkészült 5 az útra, és jó melegen felöltő- : zött, fázott mégis a csikorgó hi- ■ degben. Hűlése is rosszabbo- j dott, s az egyre növekvő bá- : gyadtságból lázra következte- ■ tett. Agyában elmosódtak a j gondolatok. Pár nappal ezelőtt I a villamoson meglátott egy nőt, i aki Judithoz hasonlított. Kö- ] vette, és megismerte az utcán. : Könnyű dolga volt. Most főj- ■ fogatta miatta az undor. A ka- ! rácsonyt egy barátjánál töltőt- ■ te családi körben..Érezte, hogy • hiányzik az életéből valami. | Készülő regényében megállt í egy ponton. Juditnak, hiszen [ legtöbb írásában őt mintázta : meg, el kellett volna buknia. ; Ezt kívánta meg a történet ! drámaisága, a feszültség folco- ■ zása, az írás mondanivalója és ■ minden számba jöhető művé- : szí szempont. Mégis habozott. : Nem volt ereje rá. Belépett a parkba. Anélkül, : hogy körülnézett volna, lábai : ösztönösen vitték a régi emlé- ! kék, a forró csókok és nagy es- : küvések színhelye felé. Hirte- ; len állott meg. Alig pár méter- ! rel előtte hatalmas kőtömb : bontakozott ki a sötétből visz- ; szavonhatatlanul és kézzelfog- : hatóan magába temetve az ap- : ró földdarabkát, mely eddig a ■ hidat alkotta való élete és a j képzelete által teremtett világ ■ között. Múzeum vagy könyvtár. ■ A mosolya még kesernyés volt, ! de a lassan felszakadó sóhaj : már megkönnyebbült. Csendesen megfordult, és el- : ment. Nem nézett vissza többé. ■ Bakács Tibor : GEORGIJ LEONIDZE; SIÓ Kis csacska folyó fut a Balatonból, Fzcsegye fut a Iánké s réten át, Öntözi parti kertek s óvár zöldjét S mindenik lépte — kenyér #s virág. Ember s mező benne sosem csalódik, Ruhája kék, mint oá afenn az ég, Neve §ió és rég szövődnek róla S dalolnak róla ősi szép regék. Járok a partján, s vi ratlan-hírtelen Eszembe jut hű cimborám: Sió, Ki mint a kék magy ar víz — tiszta volt: Egy grúz barátom, n év szerint Sió. Csendes legény volt. Dehogyis találok Jobb, hűbb barátot m int mily volt Síq, Kiben oly tűzzel lobogott a szív és Aki barátnak tűz volt, lángoló. Szeretett minket gyöngéden, becézőn S barátin minden apró gyereket, Minden növényt, virágot névről ismert, S aludt házában tárt ajtók megettük, te, ki szívem drága kincse voltál, Vertél e szívbe fájda Irnas sebet! Volt egy barátom, hű barát. Sió, ki Volt.,. szeretett,,, elesett. Hitleri fegyver Siót lekaszálta, Szülőföldjét csókolta teteme, De anyja szemében elhamvadt a tűz, Mint őszutón a dió le vele ... Oh, Balatonnak susogó leánya Talán Sió szép lelke szállt föléd, Ki mint te, folyvást, mindig dolgozott, Tán kék vizedben Siónk lelke ég S most mosolyogva fut veled a völgybe: Együtt örömben, búban egyaránt. Búzát termesztett, S mezőt öntözött, S mint te, Sió volt ő is, balatoni lány,,. A lelke tőlünk messz e-messze elment, S a kék magyar Sióba költözött, Mely mint a hűség és az álom — tiszta, S ott húz el lankás zöld partok között- Elköltözött a drága Grúziából, Oda, hol millió testv érszív dobog, Ahol baráti hű szivek dobognak, S most új erővel csörgedez, csobog... Fordította: MADAHÁSZ EMIL, Rádiótávirat Az utcára néző kiskert sarkán oltott orgonafa támaszkodott a kerítésre és kínálta tömött, gyönyörű bugájú virágait. Nyesegette, ápolgatta is öreg Balázs bácsi, úgy becsülte, mint a szeme fényét. Azt szerette volna, ha njncs így közprédára, utcaszélen, de nem merte átültetni, hátha megsínyiené. Megelégedett azzal, hogy mérgesen vigyázta minden hajtását, megolvasta minden fürtjét és ahányszor térült-fordult, mindig hizlalta rajta a szemét. Egyik nap mintha kevesebb lett volna rajta a virág. Nem hitt mindjárt saját magának se és az eszét kérte meg bizonyságtevésre, s amikor az esze is úgy vélekedett, ahogy a szeme, belekapaszkodott a palánkba és keze tördelte, morzsolta a foszlós, rehütt kerítésdarabot. Befelé indult. Fogai között, mintha átkok gyűrkőztek volna, kimondja-e őket, vagy elnyelje a torka mögé. De a nagy indulat olyat csinált vele, amin legott elcsodálkozott maga is. Elkerítette á szépapjától lemenőleg minden családtagját az istentől elrugaszkodott gazembernek és úgy elcifrálta, hogy a szentek balszemét is emlegette — pedig eleddig a felesége se tud róla, megmondhatja, hogy akár egy ördögbújás is kicsúszott volna a száján. — Még lerángatja lábánál fogva az istent — morfondírozott rosszalólag, kifelé tartva felesége. De Balázs bácsi beleakadt, mivelhogy úgy akarta és mondta: — Hallod-e már, te anyjuk! Mondanék valamit! A néni megvonogatta a vállát. — Talán ott kezdenéd, mi van a bögyödben! — Leszaggatták az orgonáimat, asszony! Éppen a legszebb virágját, a legteljesebbet és még csak nem is az utca felől, hanem a ház iránt. A néni: — Na iszen, hát te ezért csapsz akkora patáliát? Azt hittem, legalábbis a lányod veszett el! Virág, virág, ha egyiket letépik, nyől helyébe másik. Balázs bácsi kikelt: — Ott van, ni, hogy beszélsz! Mért nem bíztatod meg mindjárt az átkozottat, hogy máskor is essen rá és hordja el mind? Tefe- lőled! Orgonavirág Balázs bácsi felcihelődött nagy dohogva, hogy akihez az útját veszi, még dolog idő előtt érje. Mindjárt a legközelebbi portán beigyekezett, mikor is a figyelme iegottan ráterelődött a kerítésre, amely az udvarukat elválasztotta Mátéék belsőségétől. Ott bizony a Jóska gyerek könyökölt át a szomszédba és a kalapjában — essen ki a szeme, ha nem az orgonavirág. S mintha a piros- réklis lánycseléd se volna máski- egyéb, mint a Margit lány. Ahogy közelebb irányozta magát, észrevették. De nem elég korán ahhoz, hogy fel ne ismerje: ejnye, mégis jól látott — Margit volt az, akiről azt hitte, hogy ilyenkortájt a teheneket feji. Messziről kezdte, nagy feneket kerítve, hadd kínlódjon meg a legény, akinek amúgy is ég a képe, és látszott, hogy váltogatja a lábait, mint a gólya a gázlóban. — Szép jó reggelt adjon isten, Jóska! Már kidörgölted az álmot a szemedből? — Viszont kívánom, Balázs bácsi, látom, kend se engedi hasára sütni a napot. Aztán, ha meg nem sértem, ml dojog hozta ilyen kprán reggel mihqzzánk? Ha jól gondolom, még innen van a reggelin. — Jól jár az eszed, eltaláltad. De nem titok, miben járok, mindjárt sorát is kerítem. Elébb csak hadd kérdezzem meg, hogyan is jutottál ahhoz az orgonához a kalapodban? A legény lekapta a kalapját és zavarát úgy akarta eltakarni, hogy forgatta, szemlélgette, mint akinek magának is tetszik. — Én-e? Fán termett, harmat öntözte, kezem szakasztottá, itt csücsül a kalapom szalagjában, e — tréfált csendesen. — Hm. Én úgy nézném, hogy a mi fánkról törted, te. — Az is lehet — felelte hetykén Jóska, akinek megjött a bátorsága. Ha csak a virágot firtatja az öreg, majd kimossa magát, egyéb baj nincs, az a jó — gondolta vígan. — De már amondó vagyok, öcsém, baj lesz ebből, megköttetem a kezedet, ha így magadra vallasz! — Egy szál virágért? — nevetett Jóska, aki még jobban béig- jött abba a hitbe, hogy csak kötődés az egész az öreg részéről. / Ejnye, te istentől rugaszkodott, még ki is nevetsz? Aztán ráadásul a lányommal szűröd össze a levet? Na, majd adok én neked orgonát lopni! Máté Jóska haragja is fellobbant erre a beszédre, de nagy nehezen legyűrte: — Na, na, szomszéd, talán még sem úgy van egészen, ahogy így keverjük a szót. Nem kell úgy tüzelni, mert nem tettem én kárt senkinek se. Egy szál virág! Istenem, ha már annyira sajnálja, adok én a mi kertünkből, akár tíz ágat is. — Ne papolj annyit, hanem add vissza az orgonavirágot, mert nem tűröm, hogy az én orgonám egy tolvaj kalapjában illatozzon! Ez már erős mondás volt. Máté Jóska ökle neki is lendült, s bizony megüti a nagyszavú öreget, ha a kerítés túlfejéről Margit ijedt hangja csillapítót nem önt a tűzre. — Jóska te, az apám! A lány meg tovább pörgette a szót: — Édesapám, ne legyen már olyan mérges, -hiszen én adtam ma hajnalban az orgonát Jóskának, nem ragadt annak a tíz körméhez nem igaz jószág még egy fűszál sem! De Balázs bácsi még mindig csak azt a letört ágat nézte, s haragja egyre birizgálta: — Annál jobb, akkor a te derekadat töröm le, te rusnyabéka, te! Nem szégyelled, hogy apád szemit akarod vakítani? Na, de majd ellátom a bajodat! — azzal már térült volna ki Mátéék udvarából. De a legény elébe állt: — Nem addig van az. szomszéd! Eltűrtem, hogy engem pocskondiázzon, fenyegessen, de azt a lányt meg ne merje ütni, mert, ha egy jajszavát hallom, bolondot találok tenni! Balázs bácsi meghökkent: — No lám, már megint neked áll feljebb! Aztán még te oká nál beleszólással lenni az én házi dolgaimba? Nem én vagyok-e — (rothadó világról zúgó tengerek felett az éterben vészjelek röpülnek vészjelek hullámok markolnak egy süllyedni-kész hajót nincs ki bírja karolja a magában rothadót) — „KAPITALIZMUS" jelentkezzen „KAPITALIZMUS" jelentkezzen (adása zavaros) (adása zavaros) itt „SZOCIALIZMUS" jövök itt „SZOCIALIZMUS” jövök a vészjelzést észleltem a vészjelzést észleltem hallsz engem? hallsz engem? hangod oly tagolt vétslre készülj készülj adásom folytatom folytatom a kapitánynak a kapitánynak — kemény vihart nyögtél s keményebb vihar jött s jön egy nagyon kemény vihar s azt nem bírod s azt nem bírod haj lesz a börzén baj lesz a börzén bai lesz szivarkák a kapott léket hiába foltozzák foltozzák az már nem segít az már nem segít a hajó el fog süllyedni és ti úgyis vele vesztek úgyis vele vesztek az apja? Ki parancsol neki, ha nem én? — förmedt rá az öreg. — Parancsolni parancsolhat, amennyit jól esik, de még a körmét se tegye rá rossz szándékkal, mert. .. — Na, mert? ... — fitymálta Balázs bácsi. — Az én lányom! — Hát a kend lánya, de ha isten segít, farsangra már az ón feleségem, hát azért! — robbant ki Jóska vérvörösen. Balázs bácsi nagyot nézett, Ez már komoly dolog. Nem is annyira az ő, mint az asszonyok dolga. Csak nem csinált köztük ezzel a beszéddel valami bajt? — osapott beléje a félelem. a kapkodás csak árthat a tenger mélye húz az iszap a hínár a káka a mentőövet elherdáltad elherdáltad régen a legénységnek a legénységnek —, véresőben ázva a vihar-villám tiszta fényinél hullámok élét meglovagolva a jövő nyaldosta-halmokon te úgyis partot érsz úgyis partot érsz itt „SZOCIALIZMUS” jövök itt „SZOCIALIZMUS” jövök mindenkinek mindenkinek égő homlokomon vörös fejőkkel úszom a Víz felett mellem düllesztve a dacos áradatnak a láthatáron már belül vagyok a láthatáron már belül vagyok nyílnak a vörös hajnalok termékeny vörös hajnalok jövök jövök jövök a hajó elsüllyed úgyis stop stop stop az adásnak vége az adásnak vége STOP — Ejnye már no. Csak nem? Ehol-e! Lám, lám! — ezek voltak visszatérő öntudatának lépcsői, amelyeken át a csodálkozásból visszalépkedett a valóságba- Úgy megröstellte magát, hogy köszönés nélkül inait a kiskapuig, ott szedte össze valaoogyan az emberségét: — Na, isten legyen veled! Hát amit mondtam, szóbeszéd volt, semmi több. Füst volt, elszállt! — mondta s válla közé húzta fejét, úgy iszkolt hazafelé- S eszébe jutottak azok a virágok, melyeket egykor ő is lopkodott a Margit leány leendő anyján.?!'. Zsikó Gyula Németh Gábor
