Tolna Megyei Népújság, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-15 / 114. szám
1960. május IS TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG / 7 Kimerek Késsel és tí% körűmmel a% életért Puszta véletlen volt, hogy Pakson, május elsején valakitől megkérdeztem a nagygyűlésen: ki az a szavaló? — Kuner Júlia. — Nem a névre vagyok kíváncsi... — Hja, persze... Ezek tizennégyen vannak testvérek. Itt laknak nem messze egy új házban. Ök építették. * Fiatal, csinos leány nyit ajtót: Erzsiké. Bemutatkozom és elmondom jövetelem célját. Szívesen invitál a konyhába, székkel kínál. A szülők — az apa és az anya — a piacra mentek bevásárolni. Erzsiké a varrógépen szorgoskodik. Csakhamar megjön az anya, Kuner József né. ö is nagyon barátságos. — Jaj, ha a férjem tudta volna, akkor ő is siet haza. De tetszik tudni bement egy pohár sörre. Ma szabadnapos. Azért talán jön mindjárt. Közben előpakol egy pár új cipőt, amelyet az egyik gyermeknek vásárolt. — Ha írni akar rólunk, megírhatja, hogy mi bizony sokat kaptunk a demokráciától. Felemelt bennünket. Az apa csakugyan nemsokára hazaérkezik. Ott áll előttem az apa is, az anya is. Az apa — egyébként 1911-ben született — alacsony, zömök termetű. Vastag ujjai kérgesek a munkától. Az anyán erősen látszik a törődöttség. Arca csupa ránc, de a mosoly egy pillanatra sem tűnik el róla. Kezei aszottak és bizony túlzott bók lenne azt mondani, hogy nem hagyott rajta nyomot a nagy család. Megtört, meggyötört test, de az anya tekintete csupa mosoly és hangja csupa élénkség. Nem, ez talán nem is igaz. Ez az anya szült 16 gyermeket (kettő meghalt). Én a nagycsaládosokat valahogyan úgy képzeltem el, hogy a sok nélkülözés, szenvedés kiölt a szülőkből, elsősorban az anyából minden érzést. Az ilyen anya nem tud örülni, mert testével együtt a lelkivilága is tönkrement. Be kell vallanom: most voltam először ilyen népes családnál és egy nagyon boldog anyával ismerkedhettem meg. A sors sok gyermekkel áldotta meg őket: majdnem minden évben vendég volt náluk a gólya. De a sok gyermek nemcsak hogy megszületett, hanem úgy nevelkedett és nevelkedik fel, hogy sok egyke sem kapja meg azt a szülőktől, amit a Kuner-gyermekek. Igaz, nem volt annyi ruhájuk, mint a jómódú szülők egy-két gyermekének. De amit magukra vettek, az tiszta, rendes volt. Ami pedig ennél is többet jelent, emberségre, becsületre nevelték őket és nem sodorta, hányta- vetette a sors az egyiket jobbra, a másikat balra. — Ha valamelyik testvér néhány napra távol van a háztól, már kicsit üresnek érezzük a lakást. Annyira hiányzik, hogy ezerszer is megemlegetjük és alig várjuk, hogy visszajöjjön. Ezt Erzsiké mondta, a tizennégy testvér egyike. — Ha valamelyik gyermek távol van néhány napra, alig várja, hogy hazajöhessen. — Hiányzik neki az otthon. Ezt pedig a tizennégy gyermek édesanyja, Kunerné mondta. Szeretik egymást és összetartanak. Az idősebbek segítik a kisebbeket. Ha egyikőjük beteg, együtt érez vele a többi 13, ha valami anyagi rászorultsága van, segíti a többi 13. Hát nem szép családi élet ez? A* noteszembe ezt jegyeztem fel róluk: »Egyszívű, de sokszínű család«. Egyszívű a családi összetartás, békesség, becsületesség miatt. Hogy miért sokszínű? Hm, ezt már nehezebb lesz elmondani, összefoglalóként talán annyit, hogy azért, mert ahányan vannak, annyiféleképpen keresik és találják meg boldogulásukat az életben. A legidősebb, a 26 éves József, kádár szakmunkás a Paksi Konzervgyárban. Megbecsült, jó munkás és vidám természetű. Esténkint néha előveszi a harmonikát és olyankor az egész család együtt vigad. Amikor náluk jártam, az énekkarral a székesfehérvári dalostalálkozóra készült. Az anya éppen azon gondolkodott, hogy milyen útravalót készítsen neki a két napra. Erzsébet 24 éves. A bölcsődében dolgozik, dajka. Nyolcszáz forintot keres. Júlia 21 éves, a konzervgyárban dolgozik irodai munkán. Érettségizett és most szeretne tovább tanulni a Testnevelési Főiskolán. Teréz 20 éves. Gépírást tanult, de azt nem szereti, inkább a bölcsődébe ment dolgozni, ő is dajka s nyolcszáz forint a fizetése. — Kató 18 éves, a konzervgyárban dolgozik. Róla még annyit, hogy menyasszony. Május 28-án lesz az esküvőjük. A vőlegénye egy jóvágású tolnai fiatalember, aki az egyik üzemben szakmunkás. Az eljegyzésen — mert azt is tartottak — harmincnyolcán voltak. Ilona 1? éves. Két évig ipari tanuló volt és most Pakson a rövidáru üzletben kiszolgáló. A többiek: János ipari tanuló, konzervipari szakmunkásnak készül, Imre 13, Mihály 12, Eszter 11, Mária 10, Éva 7, Zsuzsa 5 és Zoltán 4 éves és általános iskolába, a fiatalabbak pedig óvodába járnak. Valamennyien j ólöltözöttek s a lányok ugyancsak csinosak, szemrevalóak. Ha a Kuner-lá- nyok megjelennek a bálban — ezt a megjegyzést hallottam róluk — »uralják a mezőnyt«. — Moziba is gyakran eljárnak. Nem egyszer megtörténik, hogy valaki beszólt a pénztárablakon: — Kérek tíz darab jegyet. A pénztáros ilyenkor tudja, hogy ez a jegyvásárló vagy valamelyik hivatalból, vagy Kuneréktól jött. A lakásuk kétszobás-konyhás, kamra, fürdőszoba van hozzá. A fürdőszobát még nem tudták berendezni. Nincs minden gyermeknek külön szobája, de — délelőtti órákban jártam náluk és nem vártak — mindegyik szobában a lehető legnagyobb tisztaság, rend volt. Nem rendelkeznek valami előkelő berendezéssel, de ami van, az rendes, karbantartott. A belső szobában egy új hálóbútort láttam. Az ágyak s a tükör nem volt összerakva, csak a szekrények mellé állították, hogy minél kisebb helyet foglaljanak el az amúgy is zsúfolt szobában. Ezt egy hónapja vásárolta Erzsi — ez lesz majd a hozomány. Az árát úgy gyűjtögette össze. A konyhában egy szekrény polca könyvekkel zsúfolt. Ez Julika »birodalma«: nagyon szereti a könyveket s ő azt gyűjtögeti. Sok szép ajándékkönyv is van köztük. Tudtommal nagyon szegény sorban élt a család. Ezért meglepő, hogy most láthatóan ilyen jó körülmények között élnek. Hogy történt ez? — Nagyon nehéz volt! Az apa ezzel elintézettnek véli a kérdést. Jobb arról nem beszélni, a lényeg az, hogy most már itt tart a család. Az anya sorolja helyette: — Rengeteget dolgoztunk. Azelőtt részesaratók voltunk. Előfordult, hogy éjfélig arattunk, de már sötéttel ismét kint voltunk a búzaföldön. A műhelyben is sokat dolgoztam az uram mellett, hogy legyen a gyermekeknek mit enniök. Nem panaszként mondja mindezt. Most is olyan természetes a mosolya. Szerették a gyermekeket és mindent megtettek értük zokszó nélkül. Kuner bácsi vállalatoknál dolgozott, majd az üzembe került. Sztahanovista lett, szorgalmasan dolgozott, közepesen keresett. De állandóan érezték a társadalom segítségét is. A házépítéshez állami kölcsönt kaptak: most 200 forintos havi részletekben törlesztik. Ahol dolgozott építési anyaggal és minden lehető módon segítették. A családi pótlék és a szülési segélyek is sokat jelentettek. Mindehhez pedig hozzájön a család összetartása. Családi hagyomány Kuneréknál, hogy a kereső gyermekek keresetük felét minden fizetés után pontosan átadják az édesanyának. Ö a család pénzkezelője. A többi pénzt saját ruházkodásukra, szórakozásukra fordítják, de először jön a közös érdek. Amikor építkeztek, akkor minden anyagi erőt arra fordítottak. A család bemutatását talán az előszoba — mert az is van — leírásával kellett volna kezdeni. Tele van szebbnél-szebb. többnyire virágkertészetekből származó cserepes virágokkal, dísznövényekkel. Amikor beléptem, azt hittem, hogy egy virágkertészetbe jutottam. Ott van köztük az a cserép virág is, amelyet Kuner bácsi még tavaly vett a feleségének házassági évfordulójukra. A sok fáradozás közben a Kuner- családban ilyenre is gondolnak. Ez náluk természetes. Nem múlik el születésnap, névnap, hogy arról ne emlékeznének meg. Amikor pedig anyák napja van, tizennégy mosolygó, szerető gyermek fejezi ki sze- retetét az édesanyának. Egy népes, de boldog családot ismertem meg bennük. Boda Ferenc VÉGE VOLT az első műszaknak és Heilman Boldizsár, a várdombi gépállomás traktorosa Bátán elindult, hogy megkezdje a második műszakot, leváltsa társát a gépről. Este volt már, s egy kicsit csípett a tavaszi szél, amely a Duna felől söpörgette a mezőt, száraz kórokat, s porfelleget hajtva magadott. Az agronómus azt az utasítást adta a fiatalembernek, hogy a mezei utakat tárcsázza, mire megkezdődik a nagy munka könnyen járhatók legyenek. — Jó. Megyek — válaszolt a fiatalember és elindult. Váltótársa már bejött, s őt kereste most föl, hogy megkérdezze, hol találja a tárcsát. Az megmagyarázta, hogy merre. Nehezen értettek szót, s Boldizsár hívta a másik traktorost, hogy menjen ki vele, mutassa meg. Az fáradt volt, s nem engedett az unszolásnak. Egyedül indult el. Nehezen találta meg a szerszámot, s sokat bajlódott a rá- akasztással is, de végül sikerült, s elindult a géppel a tizenkét öl széles úton. Eléggé a szélén ment, az árok mellett, nem gyorsan, mégis későn vette észre, hogy híd van előtte. Gondolta a híd szélétől egy méterre elmegy. Soha nem volt még baja a Zetorral, s most sem számított semmi kellemetlenségre, de amikor a hídra ért, érezte, hogy megbillen a gép. Nem akart hinni az érzéseinek, de mire átgondolta volna helyzetét, már oldalt dőlt a gép. SZAKAD A HlD — gondolta, s átvillant az agyán, hogy le kellene ugrani, de erre már nem volt ideje. Egyik pillanatról a másikra történt a baleset, s mire felocsúdott volna meglepetéséből már a gép alatt volt, s érezte, hogy mellét bal oldalról az ülés szorítja, jobbról pedig a kormány feszül a bordáinak... Nehezen kapott levegőt, s az volt az érzése, hogy megfullad. Kétségbeesetten próbálta felemelni a baloldalát szorító ülést, de nem ment. Aztán átvillant az agyán, hogy a gumipárnát letépi az ülésről, s akkor talán több levegőt kap... Míg erejét megfeszítve ezen dolgozott újra és újra átvillant agyán, hogy most meghal. A kezeit tudta mozgatni, csak mellét szorította kegyetlenül, satuként az ülés, meg a kormány. Dudált, biluxolt, de a hang elveszett a mélységes csendben, a fény pedig az árok partjai között megszorult sötétségben szántott fehér csíkot... A menyasszonyára gondolt, Erzsikére... összeszorította a száját, s míg a gumipárnával kínlódott, ezt a nevet suttogta kétségbeesetten, s föl-föl villant az agyában, hogy vajon megéri-e az őszt, amikorra kitűzték a lakodalom idejét... Félóráig tartott ez a küzdelem, mire sikerült kiszakítani a baloldalról fojtogatóan szorító párnát, s most már tudott mozogni. — Így már kibírtam volna akár két napig is — mondja beszélgetés közben, s a pohár vörösboron keresztül nézi a napfényt. — Életben maradok — gondolta és mosolyogva vo- naglott a szája. HOSSZÚ ÖRÄKNAK TŰNTEK a lassan múló percek. Kibújni nem tudott a gép alól, mert még mindig csak annyi hely volt, hogy éppen csak mozdulhatott, mozdíthatta a kezeit és nem szorította bordáit hátoldalról a gép olyan kibírhatatlanul, mintha polipkarok ölelnék át. Eszébe jutott, hogy talán kiáshatná magát valahogy, írisz erre csak reggel hét-nyolc óra felé vetődik ember, s addig... addig — nem, arra nem mert gondolni, hogy süllyed, vagy billen a gép és halálranyomja... Kutatni kezdett valami nagyobb vasdarab után, ami mindig volt a gépen, de keze újra és újra rögzített alkatrészeket tapintott. Remegett már az izgalomtól és félelemtől, s ekkor eszébe jutott, hogy zsebében ott lapul a kése. Elővette és dolgozni kezdett. Késsel, körömmel, tíz ujjával kotorta a földet, hogy utat nyisson magának a gép alól. Odább két méternyire milyen jó lenne üldögélni azon a kis tüskén. Csak egyszer eljutna még oda. Nem tovább, csak addig a tuskóig. Akkor szabad lenne, megmenekülne... Homlokán hideg veríték gyöngyözött, s a sárga csillagok mintha szánakozva néztek volna rá, mintha azt mondanák: — nem tudnak segíteni... — Ha kiszabadulok innét, szaladok egyet a réten — gondolta és kaparta maga alá a nedves földet. LASSAN BŐVÜLT A RÉS. amelytől a szabadulást remélte. Körmei elkoptak már, ujjhegyei fájtak, mintha tűzbe nyúlt volna, amikor a nedves földhöz ért velük. Négy óráig tartott amíg akkorára bővítette a rést, hogy remegő testét átpréselje rajta... — Futni egyet a réten? Nem tudott. Amikor föl akart állni, a lábai megroggyantak alatta és nem engedelmeskedtek akaratának. Zsibbadtak, mintha milliónyi tűvel szurkálnák... Valahogy elvánszorgott az első házig, s az volt az első szava, hogy engedjék lefeküdni és küldjenek orvosért... A többi már gyorsan ment.« Értesítették a termelőszövetkezet vezetőit a történtekről, a gépállomást, őt pedig mentővel bevitték a kórházba, ahol megállapították, hogy különösebb baja nem történt, csak véralá- futások láthatók a baloldalán... És másnap a kórházban éppen látogatási idő volt. Ott állt az ágya mellett a régen várt, a menyasszony is. (Buni Géza) JUvelek, 'ktoM&d&l Nagy Sándor szekszárdi fiatal Csehszlovákiából küldi üdvözleteit és jókívánságait szüleinek. A levelek, levelezőlapok minden sorában a hála jut kifejezésre. A szekszárdi fiatal ugyanis a Zvo- leni erdőmérnöki egyetemen tanul, mint állami ösztöndíjas. A külföldi egyetemen tanuló fiatal, édesanyjával beszélgetünk a barátságosan berendezett, tiszta lakásban. Előttünk vannak Sanyi levelei, képeslapjai. Az egyik levélben, — ezt az év elején küldte — arról írt, hogy az otthoni tanuláshoz viszonyítva, megháromszorozódott tanulni valója, mert cseh nyelven kell felkészülni a felvételi vizsgákra. Másik levelében már örömmel számol be a vizsga eredményeiről. A szorgalom és a rendszeres tanulás nem volt hiábavaló: szóbeli dicséretet kapott a kitűnő osztályzaton kívül. »Bár a félévi vizsgáim sikerültek, nincs okom az elbizakodottságra és továbbra is nagyon szorgalmasnak kell lennem, mert az, hogy állami ösztöndíjjal itt tanulhatok, ez becsületre és helytállásra kötelez. Becsülettel akarok helytállni, hogy öt év múlva, mint jó műszaki és mint jó erdő- ipari mérnök hasznosíthassam tudásomat-« —írja. A levelekből, a sorok között olvasva feltárul egy fiatalember optimizmusa, jövőbe vetett hite és afölött érzett öröme, hogy tanulhat és szíve vágyának megfelelő pályára készülhet. Sanyi kisgyerek kora óta erdésznek készült. Mint kisfiú, már harmadik-negyedik elemista korában, ha csak szerét tehette, a Szekszárd környéki erdőket bújta. A gyermek fantáziáját megragadta az erdészélet, amely el is indult a beteljesedés útján akkor, amikor pályázatára, amelyet a Soproni Erdőmérnöki Egyetemre nyújtott be, választ kapott. A válasz minden reményét és várakozását felülmúlta, ö is azok közé a szerencsés fiatalok közé ké- rült, akik a külföldi egyetemeken tanulhatnak, mint állami ösztöndíjasok. Nagy Sándor szekszárdi fiatal tudja, hogy mivel tartozik a társadalomnak, amely érte és a többi fiatalokért ilyen nagy anyagi áldozatot hoz. De tudja azt is, hogy mivel tartozik dédapja emlékének. Nagy szorgalommal tanul. Dédapja, Prantner János szekszárdi mártír, aki a Magyar- országi Földmunkások Országos Szövetsége szekszárdi csoportjának volt vezetőségi tagja és akit 1919-ben, mint a tanácsköztársaság aktív résztvevőjét, a tanács- köztársaság leverése után a fehér terror kegyetlenül meggyilkolt. Sanyi havi 720 cseh koronát kap állami ösztöndíjként, amelyből ésszerűen gazdálkodik, jól kijön, sőt szüleinek és öccsével: egy-egy ünnep alkalmával ajándékot is tud küldeni. Legutóbbi levelében arról számolt be, hogy április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén Prágában, a magyar követségen vendégül látták a Csehszlovákiában tanuló magyar diákokat. — Felejthetetlen élmény volt számomra az idei április 4-i ünnepség. Ezen túl pedig samt tapasztalataink alapján győződhettünk meg arról, hogy az internacionalizmus milyen erős összekötő kapocs a népek között. P-ni
