Tolna Megyei Népújság, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-15 / 114. szám
I a IRODALOM 'JfUw’étkei NÉPMŰVELÉS * Kisvárosa harmincas években A város vezetői abból a szűk dzsentroid rétegből kerültek ki, amely az ősi nemesi birtokból régen kicsöppent, tanult- sága, képzettsége nem volt, nem értett semmihez, de sikerült megkaparintania a közigazgatási hatalmat. Soraiból kerültek ki a főjegyzők, a szolgabírák, a megyei, járási és városi tisztviselők. Ostobák voltak és embertelenek, a szó valódi értelmében. A parasztot, még akkor is, ha az gazda volt, csak a vezetéknevén szólították, a cselédjét, vincellérjét pedig az úr majdnem mindig tegezte. Persze, meg kellett alkudniok. A polgárság, az igazi középosztály csak ekkor, a két világháború között kezdett kialakulni s ez a réteg, amely még nem felejtette el a jobbágy-nagyapákat, szorgalmával, tanultságával próbált magának egzisztenciát teremteni. Vele együtt jelent meg az urbani- zálódó zsidóság, amely már nemcsak kereskedett, hanem tanult is; a tapolcai ügyvédek és orvosok jelentős része zsidó volt, de kü lönös előszeretettel helyezkedtek el a bankszakmában is. Ebben volt valami kettősség; a paraszti sorból feltört értelmiséget kötötte saját múltja, amelytől nem tudott, de nem is akart elszakadni. Gyerekkoromban engem is elvitt az édesapám Zalakoppányba, parasztsorban élő rokonainkhoz. Ö sem hitt abban, hogy valaha is közel kerülök majd hozzájuk, de valami kapcsolatot akart, amely saját emlékein át engem is emlékeztet a Koppányi atyafiságra. Ez az utazás ma is élénken él bennem, talán azért is, mert ez volt első hosszabb utam a világban. A Zala keskeny bürüjén keltünk át, gyalogosan, megkerestük a rokonokat és kimentünk velük a domboldali szőlőkbe. I,aci bácsira, apám nagybátyjára ma is pontosan emlékszem; mokány magyar volt, sörtés bajusszal, derűs, tiszta kék szemekkel. Mi akkor már egészen más körülmények között éltünk, s számomra izgalmas újdonság volt a hatalmas udvar, a tornácos ház, a banyakemence, a gerendás szoba. Apám szemmelláthatólag feloldódott az atyfiak között; egész gyerekkora Zalakoppányhoz fűzte. A mélyből érkeztünk; az anyai ág kisnemesi ősei is mind földtúró parasztok voltak, akiknek féltékenyen őrzött kalvinizmusa szembeszegülés volt Bécs évszázados konok katolizáló-gyarma- tosíló szándékaival. Az apai ágból csak daliás dédapámat emlegettük, ' aki Világosnál Görgeyvel tette le a fegyvert, aztán éren- nádon bujdosva tért vissza Kop- pányba, ahol borba ölte a honfibút, Negyvennyolc dicsősége legendává szépült, de a valóság könyörtelen volt: nagyapámnak már csak egy altiszti állás jutott. Az anyai ág biztosan élte a kurtanemes fél-úr, fél-paraszt életét, de a századforduló éveire ők is elszegényedtek. Nagyanyám még megmutatta nekem is, hogy az arácsi határban mi volt valamikor a családé, az elveszített életformából azonban csak a hagyományos leánderek maradtak meg, emléknek és figyelmezteiő- nek, mert a leánderek nem hiányozhattak annak idején egyetlen nemesi udvarházból sem. A zsidó családok másfajta hagyományt őriztek. Az öregeket még Manónak, Miksának, Samunak, Arnoldnak hívták s gyerekkori emlékeimet ma is ezek a mesebeli nevű öregemberek népesítik be. A jámbor Samu bácsi szivarozva, a bölcs öregek közönyével hallgatta együgyű figyelmeztetésemét: Samu, leesett a hamu, — ilyenkor úgy tett, mintha haragudnék, de egyikőnk sem únta ezt a monoton játékot. Manó bácsi sokkal ijesztőbbnek tűnik; ujjnyi vastag szemüveget hordott, hajlottan, gumivégű bottal járt s inkább egy valószínűtlen öregasszonyra emlékeztetett. A bohókás Miksa bácsiban az tetszett legjobban, hogy furcsa nevét nem tudtam egyszerre kimondani; a K betűnél mindig megtorpantam és nyeltem egyet. Üldözés, vándorút és gettó ko- morlott mögöttük s most, amikor eljutottak az évszázadokon át áhított urbanizálódáshoz, érthető, ha minden erővel igyekeztek gyökeret verni, meghonosodni, a szó valódi értelmében. A dzsentri szemében »büdös zsidók« voltak, mint ahogy nekünk is szemünkre vetették a jobbágy-ősöket, de ez a két ellentétes irányból, zsidó vándorúiról és jobbágysorból érkező réteg egymásra talált, megtelepedett és igyekezett egzisztenciát teremteni. A faji különbségek elmosódtak, formálissá váltak. Csotálatos ellentmondás: amikor a háborús években Tapolcára is eljutott a fajvédő divat, egy Auerbach nevű ügyvéd lett az ottani fajvédők vezére! Persze a valóság mégsem volt ennyire egyszerű. Váratlanul dúsgazdag borcenzárok, gyanús bőrkereskedők, lócsiszárok tűntek fel, a szomszédunk, Braun úri szabó a szemünk előtt szedte meg magát annyira, hogy a 40-es években már fél Tapolcát meg- vehette volna. Vagy ott volt a Lessner-család, amelyben a handlé-mentalitás jól megfért a nagypolgári naplopással; más borával kereskedtek, bérelt földön gazdálkottak, még terménnyel is kereskedtek, de a család egyik tagja »köz- és váltóügyvéd« volt, amint címtáblája hirdette, de peres ügyekkel nem foglalkozott, mert csak a rang volt fontos. Soha nem dolgozott, erre nem is volt szüksége. A család élelmesebb tagjai olyan vagyont kereskedtek össze, elsősorban az öreg Lessner Manó, hogy a köz- és váltóügyvéd nélkül is kezükben tartották a fél járást. A dzsentri persze tovább szegényedett; a Rókalyuk, a Balaton, vagy a Hableányban rendezett dáridók számláit, a színésznők nem szerény igényeit, csak a bankkölcsön fedezte, a bank viszont szinte számolatlanul adta az uraknak a pénzt. A bürokratikus gépezet néhány dzsentri-család kezében volt, a Handlery, a Hertelendy, a Pruska, a Dobossy família úgy beépült az államgépezetbe. hogy a bankok is örültek, ha jó szolgálatot tehettek nekik. Kár a bankot sem érte: amit vesztett a dzsentrin, megvette a paraszton. És a paraszt? Nagybirtok viszonylag kevés volt, Keszthelyen és környékén Festetichnek, a Balaton mentén Eszterházynak volt nagyobb birtoka, a paraszt a néhány holdas úribirtokok gyűrűjében élt, rettenetes szegénységben; hónapok múltak el, hogy pénzt egyáltalán láttak volna. A tönkremenés réme minden kis- birtok felett ott lebegett s a 30-as évek »védett birtok« intézménye is csak átmenetileg segített s ez is elsősorban a dzsentrinek használt. A földművelő nép áron alul sem tudta eladni terményét s a nincstelenekkel szemben csak annyi előnye volt, hogy a betevő falatját biztosíthatta. A földnélküliek közül az számított szerencsésnek, aki egész évre el tudott szegődni vincellérnek; a kon venció legalább a szűkös megélhetést biztosította. A konvenció, az egy évre kialkudott bér természetesen nem készpénzt jelentett, szokásjog és kényszer szabályozta a gazda kötelességeit s a hosszú és bonyolult jegyzék pontosan tükrözte a vincellérek életkörülményeit. A megművelt szőlő nagyságától függően bizonyos mennyiségű gabona járt a vincellérnek, néhány öl fa, tíztizenöt kiló só, krumpli, esetleg kukorica, két kapa, bakancs, néha egy öltözék ruha s némi pénz, évenként 50—60 pengő. Vincellérnek lenni teljes kiszolgáltatottságot jelentett, pedig itt, az ország többi részéhez képest viszonylag jól éltek, kevesebbet nélkülöztek, mint a Tiszántúlon, vagy a Viharsarokban. Tizennyolc-húsz éves koromban, amikor a falukutatók, Féja, Erdei, Illyés és a többiek, felkeltették érdeklődésemet, megdöbbentő világ tárult elém. A vincellérlakások belső képe visszariasztóbb volt minden könyvnél. Később megismertem a pesti kültelkek nyomortanyáit, hosszú ideig laktam is munka- nélküli proletárok között, de a balatonrendesi vagy diskai vincellérlakások után sok meglepetést a Mária Valéria-telep, vagy Pestszentlőrinc sem tudott adni. Valami medve-életet éltek ezek a vincellérek; nyáron napestig dolgoztak, kapáltak, permeteztek a lángoló hegyoldalban, de télen jóformán fel se keltek az ágyból, mert így megtakaríthatták a tüzelőt, s kevesebbet is kellett enniük. A romantikus táj, amelyben éltek, olyan volt számukra, mint egy könyörtelen munkatelep; soha nem értek rá a hegyoldali kilátásban gyönyörködni s a vidék csak annyit jelentett nekik, hogy melyik uraságnak hol van a szőlője. Legtöbbször még azt sem tudták, hogy milyen bort termeltek egész évi munkájukkal, mert a vincellérnek csak munkásbor járt, a felvizezett törkölyből préselt csiger. A földnélküliek között mégis rangosak voltak. Mert akinek nem jutott konvenció, alkalmi napszámra várt, s mindenre kapható volt. Ezek nyáridőben levonultak a hegyekből, behúzódtak Tapolcára s naphosszat ácsoroglak a községháza bolthajtásos kapujában. Pökdöstek. várták a jószerencsét. Ma sem tudom, milyen isteni csoda mentette meg őke1, napról napra az chenhalástól. CSÁNYI LÁSZLÓ r()a$árnapi jelzet Próbáltam kideríteni, menynyi Tolna megyei fiatal részesül társadalmi ösztöndíjban és folytatja így, a társadalom anyagi támogatásával tanulmányait a különböző középiskolákban, főiskolákon és egyetemeken. Nem sikerült megtudnom, hiszen nincs olyan megyei szerv, amely összesítené a számadatokat, amely nyilvántartaná az ösztöndíjasokat. Az üzemek, vállalatok, állami gazdaságok, termelőszövetkezetek közvetlenül állanak kapcsolatban az egyes középiskolákkal, egyetemekkel. De végeredményben nem is fontos, összesíti-e valaki vagy sem a tanulólétszámot, vezetnek-e róla minden szakot egybefoglaló kimutatást, készül-e statisztika, a fontos, hogy tanulnak a fiatalok és mind nagyobb számban tanulnak. S most már nemcsak az állam segíti elő tanulásukat, hanem társadalmi üggyé vált, s a társadalom a lehetőségek megteremtése mellett közvetlenül, anyagi eszközeivel is a fiatalok segítségére siet. Ez a társadalmi megmozdulás, ami figyelemre méltó ús mely mellett nem szabad szó nélkül elmenni. A múltban, a felszabadulás előtt az elsőrendű ok, amely a munkás- és parasztfiatalok továbbtanulását megakadályozta az volt, hogy a családok nem rendelkeztek megfelelő anyagi eszközökkel, magyarán: a munkásoknak és parasztoknak nem volt pénzük arra, hogy taníttassák gyermekeiket. Az állam akkor nemhogy segített volna a fiatalokon, ellenkezőleg, a magas tandíjakkal és a nagy összegű egyéb megterhelésekkel további akadályokat gördített a szegénysorsú fiatalok továbbtanu; lásának útjába. No meg, a Horthy-rendszerben az uralkodó osztálynak igazán nem állt érdekében munkás- és parasztfiatalokat látni a főiskolákon, egyetemeken. Az úgynevezett középosztály volt a legalsóbb réteg, amelynek fiait, lányait még megtűrték az iskolapadokban, azon egyszerű és kézenfekvő oknál fogva, hogv ez a réteg testestül, lelkestül szolgálta és kiszolgálta a tőké?, földesúri érdekeket. így került a közénvezetés, a meevék irányításában végzett közvetlen munka, a földbirtokok közvetlen, gyakorlati irányítása, sőt a gyárak gyakorlati irányítása is ennek a rétesnek a kezébe. A felszabadulás óta nagyon sok munkás- és parasztfiatal élt a továbbtanulási lehetőségek kel, s ma már mint mérnöki mezőgazdász, jogász, vagy éppen orvos dolgozik, az őt iskolába küldő társadalom érdekében. De még mindig nem éltünk eléggé az állam, társadalmi rendszerünk nyújtotta lehetőségekkel. Az egyetemekeni főiskolákon tanuló diákok, tanulmányi idejük alatt nem keresnek, bizonyos anyagi megterhelést is jelent számukra a négy-ötesztendős továbbtanulás. Ugyanez vonatkozik, ha kisebb mértékben a középiskolákra is. Noha, azt már nem lehet mondani, hogy manapság bárkit az anyagi lehetőségek hiánya akadályozna a továbbtanulásban, mégis bizonyos kiesést jelent számukra fizetésben, keresetben, Nem egy esetben ez tart vissza fiatalokat attól, hogy az általános iskola elvégzése után középiskolába, vagy a középiskola elvégzése után egyetemre kérjék felvételüket. És még egy dolog, amivel számolni kell. Sok fiatal az egyetem elvégzése után nem tér többé vissza oda, ahonnan életútja elindult, nem közvetlenül szolgálja már azt az üzemet, gazdaságot, vidéket, amely a továbbtanulás előtt lényegében lehetővé tette számára, hogy magasabb képzettséget nyerhessen. Ezért mozdult meg társadalmunk, tovább segíteni a fiatalokat, még nagyobb támogatást adni nekik ahhoz, hogy tudásban gyarapodjanak. Ezért válik mindinkább állami feladat, állami ügy helyett társadalmi üggyé a fiatalok továbbtanulása. Ezért jött létre a társadalmi ösztöndíj rendszere. Megyénkből egyedül a megyei tanács tíz fiatalt részesít társadalmi ösztöndíjban. Az ipari üzemek, vállalatok részéről támogatott fiatalok száma mintegy harminc. Számos állami gazdaság alapított társadalmi ösztöndíjat és már két termelőszövetkezet is. Figyelemmel kísérik a magasabb iskolán tanuló diákok tanulmányi előmenetelét és azok majd az iskola elvégzése után visszatérnek az őket küldő üzembe, állami gazdaságba, termelőszövetkezetbe és ott közvetlenül szolgálják meg — a „szolgálást” a szó legnemesebb értelmében használva — a kapott segítséget, adják át, terjesztik a tudást, válnak még hasznosabb tagjává az ő minden lépésüket féltő gonddal kísérő társadalomnak. I.eíenyri György Ä MMÄiLÄiÄ Bennünk már megh altál réges-régen, hiába vitt el tegnap a halál. Bennünk gyerekként is a jövő élt, benned a múlt, „káundká". király. Ládádban régi érmek hevertek. „Kitüntetéseim" — büszkélkedtél sokszor. Felénk csak penész szaga áradt, feléd fény és erő a vasakból. Arcod most kihűlt, de így hidegen sem lehetsz már jobban idegen. Koporsódon dübörög a rög. Eszembejut,... hogy az emberek között kell lenni voirmi nagy-óbbnak, ami a vérnél jobban összeköt. Gailai Károly Dal a tavaszról fibred az álom, a lelkimbe röppen, Ábrándos útját kísérem én. Libben a hajnal, most még szebben, Toppan elém a tétava fény. Táncol a mosoly, soha ily könnyen Nem lépdelt a jelző s zenélt a szó. Soha így nem járt rímem a versben, Nem volt az ének ily mámorító. Lattan az éle', s é zem a csókod. Felvisz rz égig az, ami szép, Tudom az <"e nt most még szebbnek láíod. Ahogy lelked be röppen a -.vön öriíség. Szekszárdi Molnár István
