Tolna Megyei Népújság, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-01 / 102. szám
„ÚRI MURI" Az igazi eszménykép, azt hiszem, mégis csak Dost bácsi volt, a nagybendőjű kéményseprő, aki egyszer fogadásból megevett két kiló füstölt szalonnát, kenyér nélkül. Bort természetesen szabad volt fogyasztania s Dost bácsi a nevezetes produkció alkalmával pontosan hét litert nyakait be, amig elfogyott a két kiló szalonna. Dost bácsi mór nem is valóság volt, hanem maga a legenda, az eleven eszmény s plá_ tói ideaként lebegett az úri mulatságok vaskos mindennapisága mögött. Legfeljebb egy nyiszlett adótiszt volt hozzá fogható, gúny. nevén bizonyos Lákom-Pákom, akit késő öregkorában még én is ismertem, de valódi nevét talán senki sem tudta. Állítólag húsz adag töltött káposztát kebelezett be egyszer, amiért hajlott korában is tisztelet és megbecsülés övezte, bár Dost bácsi dicsőségét soha, egy pillanatra sem tudta elhomályosítani; Az evésnek sajátos társadalmi jelentősége volt Tapolcán is, mint a Dunántúl többi kisvárosában, az urak soha nem azért ettek, mert éhesek voltak, hanem azért, mert fitogtatni akarták telhetetlen étvágyukat. Ezért nem ismerték a csendes, meghitt falatozást, a békés családi ebédeket; minden étkezéshez tanúkat hívtak, akik afféle hírvivők voltak, s nekik köszönhető, hogy egy-egy ebéd, vagy vacsora híre bejárta az eeész környéket, de ugyanakkor össze is mérték étvágyukat a házigazdáéval. Szinte állandó vendégeskedésben éltek az urak; a cselédek reggelenként félelmetes ko. sarakban cipelték haza az ebédhez valót. Tavasztól őszig a közeli szőlőhegyekbe rándultak ki, ahol mindenkinek saját villája volt, s az asszonynép nyáridcben itt is lakott. Egy-egy névnap igazi társadalmi esemény volt, pontosan számontartották, s a világért sem feledkeztek volna meg róla. Az ünnepelt földöntúli mosollyal jár. kált nagyszámú vendégei között, s megtörtént, hogy két-három napig sem feküdt le, mert fogadnia kellett az újonnan érkezetteket. öles kondérokban főtt az udvaron a hal; volt olyan névnap, amelyikre két mázsa halat fuvaroztak be a halászok Lábúiból. Természetesen ez csak bevezetője volt az ünnepi lakomának, amit a »komolyabb« ételek követ, tek, a töltött, sült és rántott húsok garmadáin. Minden névnap a tanolcai Pató Pálok diadalünnepe volt; lám, így mulat egy magyar úr! Mert urak voltak, azt meg kell hagyni. Élt abban az időben Szigligeten egy valódi gróf, a nevére már nem emlékszem A hétágú koronán kívül néhány holdat örökölt csak, s ha nem akart felfordulni, dolgoznia kellett. Legyünk őszinték, sokkal tisztességesebb volt, mint a mihaszna tapolcai dzsentrik: minden hetipiacon ott árulta a feleségével a maga termelte káposztát, salátát, krumplit. A i régi dicsőség helyett arra volt büszke, hogy a tapolcai piacon neki volt a legszebb áruja. Viszont a szigligeti grófot, mert mindenki így nevezte, még a községi hajdú is lenézte, mert — dolgozott. Az úr, az legyen úr, ez volt a jelszó s az uriság fogalmát nem lehetett összeegyeztetni a munkával. Adós ságot lehetett csinálni, sőt az adósság általában megbecsülést is jelentett, a karakánság fokmérője volt, meg az eladósodott emberben végeredményben lehetett bízni, mert »hitele« volt, bíztak a »becsületében«. »A tartás a fontos«, hallottam többször, s ezt az úri »tartást« sok mindennel mérték. Az adóssággal senki sem törődött, mert az úr a pokolban is úr. Sokkal fontosabb volt az, hogy mit tálaltak fel egy-egy ünnepi lakomán, hányféle étel és milyen mennyiségben került az asztalra? Mit ettek? Igazán nem lehet azt mondani, hogy az étrendjük változatos volt. Sokka] fontosabb, nak tartották a bőséget, mert minden háziasszony szégvelte volna, ha nem háromszor annyi étel kerül az asztalra, mint amennyit el tudtak fogyasztani. Szerették a halat, halászlének készítették és rántva, utána természetesen túrós tésztát tálaltak fel. A • halat másként soha nem készítették. Ha nem kimondottan halvacsorát rendeztek, sült és rántott húsokat ettek, nyáridőben kötelező volt a rántott csirke. Tésztaként pogácsát, réteseket szolgáltak fel, az asszonyoknak édességet. S természetesen bort, étkezés előtt, alatta és főleg utána, korlátlan mennyiségben. Egy-egy vacsorára rendszerint tizenöten, húszán ültek asztalhoz, a kevesebb vendég szegényesnek hatott, ha többen voltak, már nem lehetett olyan meghitt a társaság. A férfiak feketébe öltöztek, a nők kisesté- lyibe, de nyáron, főleg a szőlő hegyi kirándulásokon, nem sokat adtak az öltözködésre Minden közös vacsora erőpróba is volt: ki tud többet enni? Amikor a vendégek megérkeztek, rögtön az evésre terelődött a szó, s mindig akadt valaki, aki felidézte és részletesen elmondta, hogyan történt, amikor Dost kéményseprő mester égy öltőre megevett két kiló szalonnát, kenyér Hajnali állomás nagy lámpák a szélben menetelnek fényükben kanyargó síneket visznek hallgasd a hangszórót a vonat már indul siet bár nem soká a nap utói éri úgyis villogó ember-arcok vonul ása a söntés mögött poharakká rajzik s a nagy csarnok megkon dúl újra meg újra mert valami melegség kell és ital asszonytest mellett hortyogva aludni volna jó még de nem várhatunk a nap ragyogásra. repíts zakatolás az életünk felé óh a munka gépek fém-testén akar már sisteregni szikrázzon álmunk füstje a. robogásban mert nem alhatunk a múlt dülöngő falai alatt röpülnünk kell a széllel dalolva röpülnünk kell a termelés gépem csináljunk expressz-vonatot zenélve-száguldót tízemeletes házakat újabb fénycsöveket rakjuk le a síneket az új állomás felé újabb és újabb vonat indul a hétköznap ez a béke az élet iramlása nagy fénnyel vár valahol a nap s újabb állomások jönnek a zengő kanyarokban HATVANI DÁNIEL nélkül, hét liter borral. Ki tudja, hányadszor hallották már, de mindenki áhítattal figyelt, saját képességeit mérlegelve. Mert ez olyan teljesítmény volt, amit azóta sem tudott senki megismételni, s éppen ezért tiszteletet és megbecsülést érdemelt. Persze az urak étvágyát sem kellett félteni: Badacsonyban egyszer az egyik úrnak nyolc tál halászlét sikerült bekanalaznia, a diszeli malmosaknál pedig öt sült tyúkot evett meg valaki vacsorára. Igazi ragadozók voltak, csak húson éltek; a férfiak nem nyúltak a tésztafélékhez, mert asszo- nyi nyalánkságnak tartották. Evés közben keveset beszéltek, rendszerint csak a háziasszony hangját lehetett hallani; elmondta, hogy milyen húsokból készült a vacsora, kínálta az ételt, vagy szidta a cselédeket. A férfiak falánkul ettek és sokat, minden vacsorának volt néhány előre ki. szemelt evő-bajnoka, s ezeknek olyan érdeklődéssel lesték minden mozdulatát, mint versenyen a birkózók mesterfogásait. Voltak, akik úgy dobálták szájukba az ételt, mintha egy gödörbe szórták volna, mások tempósan, megfontoltan ettek bár nagyobb sikerük volt azoknak, akik gyors egymásutánban nyelték a falatokat, mert az ilyenek ugyanannyi idő alatt többet ettek s ez is dicséretes erény. Néha megtörölték gyöngyöző homlokukat, eresztettek a nadrágszíjon, s diadalittasan körülnéztek. Minden étel elfogyasztásának külön technikája volt. Természetesen másképp kellett enni a halat, a disznóhúst és a szárnyast. A két-három kilós harcsából készített rántotthalat iromba darabokban lehetett nyelni, mert nem volt benne szálka s nem kellett rágni sem. A disznó, vagy a borjúhús már igénybe vette az álkapcákat, a szárnyast pedig kézbe kapták, bár előzőleg mindig megvárták a háziasszony felszólítását, hogy ne kényeskedje- nek, csak úgy, mint otthon. Vacsora végeztével sokáig elmélkedtek a feltálalt ételekről, ami elsősorban a férfiakat foglalkoztatta. Amikor asztalt bontottak, az asszonyok rögtön különváltak, összedugták a fejüket s a távollevőkről elmondtak minden létező rosszat. Ebből persze sok pletyka lett, mert másnap mindenki továbbadta értesüléseit, tar. tós haragot azonban ritkán váltott ki, mert az úri összetartozás tudata könnyen túltette magát ellenőrizhetetlen szóbeszédeken A férfiak rendszerint unalmas és bárgyú vicceket meséltek, amelyek így kezdődtek: elmegy a cigány a paphoz. Vagy: két zsidó utazik vonaton. Ez már nem a Mikszáth-hősök derűs adomázása volt, hanem valami más, az úr- banizálódás ízléstelen és legtöbbször drasztikus mellékterméke. Persze másról is szó esett, ahogy hajdan a hősök tetteit énekelték meg az igricek, itt úgy emlegették a környék nevezetes nagy evőit, mert a táplálkozásra ;rún" dig visszakanyarodtak. Ezzel aztán hajnalig, néha reggelig is eltelt az idő. Egy-egy vacsorára évek múltán is visszaemlékeztek. »Micsoda harcsákat, csinált Diskán a Margit! A legkisebb hal is volt vagy három kiló!« »Na és az a rántott csirke, amit Iluséknál ettünk Lábéiban. Két évvel ezelőtt, emlékeztek?« Mindenre emlékeztek, félelmetes memóriájuk volt. Pontosan meg tudták mondani, hogy milyen zamata volt annak a bornak, ami tíz évvel azelőtt Raposka táján termett, vagy milyen szüret volt a Szent György-hegy keleti oldalán, Badacsonyban, Kisőrsön, Ábrabám-hegyen. A táj csak ennyit mondott nekik, a kör, amelyben éltek, itt bezárult. Leg. többjük azt sem tudta, ki írta a János vitézt. Csányi László A május rózsái Vérrózsák: A köveken botok, golyóhüvelyek, kardlapok, munkások szájából kihullt szavak: Munkát! Kenyeret! Jogot! Freccsent a vér, , „ piros rózsát öntve a kőre,.... A tömeg verten szétfutott, — s remegett a hatalom tőle Lázrőzsák: Éhes gyermekek arcára a settenkedő halál finom ecsetje piros szirmokat festett. — Tüdőbaj... Ahogy kurtult az élet, a rózsa szebben ragyogott s teljesen kinyílt, amikor az elfáradt tüdő s rossz torok piros sugárban küldte a vért. Meghaltak. Szemük csillogott, az elhalok tiszta szemével látták, hogy kihullnak még a kardlapok... Tűzrózsák: Az egész világ egyetlen piros rózsa volt. Égő szirmai falvak, városok hulltak, csak hulltak egyre, s magvaiból a harag fekete rózsái nyíltak a szivekbe. Az öröm rózsái: Zászló rengeteg, alatta emberek vonulnak, emberek. Pirosán leng a zászló, pirosán száll a dal. Az utcát pirosra festik a május rózsáival. Kezünkben rózsaszálak, piros, mint hit és a vér, másikban béke-rózsa: vakító fehér. (Gallaj Károly)! szimbóluma zúdulva hajlanak Ifigyan erdők a nagy ragyogásban városok élete hemzseg munka-hadak menetelnek hajlanak szinte a tornyok nyögnek a kőszívű ormok nagy kohók vas-szíve fortyan földben a szén ere robban. Meg se áll, vágtat a hajnal lángoló gömbbel, a nappal akkor lesz nyugta csak, hogyha már a földet beragyogja. GÁL SÁNDOR Nézz a tanyádon tát is öt kisholdja mellé még ötöt szeretne, Ebből vagy háromba kukoricát vetne, Cukrot adna kettő, négy és fél kenyeret, De riadtan eszmél: néni kívánt eleget. Így is kevés a föld — krumplit hol ültessen? Jószágnevelő takarmányt mibe vessen? Kellene veteményes, szőlő, gyümölcsös, Neki kezd újra magátemésztő, görcsös, Gémberedő kedvvel a tervezgetésnek Gondjai arcára mély red őket vésnek. Öt kisholdja mellé már tízet szeretne, Éjiből vagy háromba kukoricát tenne, De hamar kiderül: hiába, nem elég, Maga ura volna, mégis, mint a cseléd Hajnalban már vaklál, este még robotol. Gondjáért, bajáért haraggal mást okol. Mindenbe belekap, kupeckedni társul — Felesége, fia, lánya vele fásul. Eljár adni-venni három vármegyébe S Síéi életét adja érette cserébe. Édes Jani bátyám, mikor veszed észre, Mindig hiba csúszik a tervezgetésbe. öt helyett—tizenöt, így csak a munka több. Nem enged, zsigerel, magához húz a rög. Ne káromkodással felelj csak a bajra Nézz a tanyádon túl is, odaát balra Nem gond már, hogy mibe vessék el az árpát (S be se látni könnyen a lucernatáblát) Kinek verítéke a grófért volt véres Ezer holdon gazda az egykori béres. Űj házban lakik már, rádió szól benne Nyugodt, boldog élet, tied is lehetne. Válassz! Itt őrlő gond, örökös félelem A vak jövőtől. Ott bízó, derűs jelen. Itt széthull a föld, ha nő a család. Ott a közös vagyon évenkint többet ád Itt sorsod aligha fordít szebbre. Ott az aggnak is újul alkotó kedve, így az irigy robot ifjan öreggé tesz. —Ez egyéni föld! —Az a GYŐZELEM TSZ! (Koncz Antal) A hajnal Vágtat a hajnal a réten lángoló gömb a kezében bíborszínű lobogásba’ köpenye leb ben utána homlokát égre emelve lépked a gyenge füvekre fényteli dallama harsan nagy haja leng a magasban. Messze kelet felől tűnt fel s bömbölve vágtat a tűzzel térdig is gázol a vízbe föl forr az óceán szinte
