Tolna Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-17 / 91. szám
6 TAVASZI LÁMPÁK hajoljatok fölém virágok: tavasai lámpák egy lány testét látom ragyogni akit már régen csókoltam s a távolságok kékség ében borzolja hajam zizegő ujjaival fölém hajló virágok s ti folyóparti erdők nyarak hallottátok-e a szerelem muzsikáját s a lélek csúcsairól zu hanva gördülő szírieket óh a szerelem asszonyára már régóta csak a tél rácsai mögül nézek aki könnyű fellegek alatt táncol s szoknyáját a nappalok mögé ejti rózsákról és szerelemről szeretnék újból énekelni míg cigaretta-füstben ível az este s a lány simulása csak emlék mit dúdolva kerget ereimben a kóbor fantázia hajoljatok fölém virágok: tavaszi lámpák UAkAkAU A HATVANI DÁNIEL Családi cserebere Sálat hűvös, szeles időben mindnyájan viselünk, többek között én is. Ruhatárának ezt a tárgyát is időnként cserélgeti az ember- A nők szótárában ez az »időnként« három-négy hónapot jelent, míg a férfiakéban általában egy-két esztendőt Nem rovom meg ezért a nőket, hisz számomra is gyönyörűséget jelent egy csinos fejen vagy finomvonalú nyakon egy leheletnyi sálkölteményt szemlélgetni. Már most... mivel a honkeresés korában általában családokba verődtek össze a különböző nemű emberek és ezen a törvényes kereten belül igen ügyesen oldották meg az utódolás kérdésén kívül többek között az öröklés problémáját is — egy ilyen családban lefolyt öröklést szeretnék néhány mondattal ecsetelni, melynek tár. gya a sál, szenvedő alanya pedig én voltam. Hajdanán a szülői házban édesanyámtól kaptam egy szép selyemsálat. Büszkén viseltem a lányok előtt. Sötétkék kabátomból a 20 éves számára észbontón villogott elő a halványszürke ajándék. Szerettem. Meggyőződésem, hogy részese volt ifjúkori sikereimnek. így vonult be velem az általam alapított családi közösségbe. Tíz néhány esztendő után hitvesem figyelme a név- és születésnapi ajándékozás lázának levezetése céljából egy jó minőségű gyapjúsálon akadt meg. Nagyon örültem és elegánsnak találtam a néhány szál szürkülő haj alatt. Édesanyám ajándéka, régi idők nagy eseményeinek koronatanúja, ezzel a gesztussal kivonult a forgalomból. Múltak a hetek. Hideg, szeles napokat hozott az ősz. Egyik reggel naponként utazgató párom előkapta gyapjúsálam csak »egy percre« és a fején felejtette, megállapítván, hogy ez milyen finom meleg •.. Annyi baj legyen —- gondoltam és előszedtem nyugdíjba tett selyemsálam. Újabb egy-két hét után páromat ismét ajándékozási láz kerítette hatalmába. Ujfent egy gyap. júsálat szemelt ki ingerei levezetésére, melynek boldog tulajdonosa lányunk lett. Alig múlt el azonban néhány nap, az én tevékenységi szenvedélyektől túlfűtött nejem kabátot cserélt és egyszersmind megállapította, hogy ehhez a lányomnak vett új sál jobban áll... Nosza — mondtam — cseréljünk hát! Feleségem átvette leányunk új sáljét, lányom megkapta az én új sálamat, én pedig ismét odaballagtam a szekrényhez, hogy nyakam, ra kanyarints&m azt a régit. Az anyait, így álltuk a tél viharait, »felsálazottan« dacolva hideggel, széllel. De ne gondolja senki, hogy ezzel megúsztuk. Nem. Bármily furcsán hangzik is, de a család legkisebb tagja is kapott egyet. Amikor feleségem beállított vele, lányom és én — tudva kötelességünket és a békés egymás mellett élés diktálta szabályokat — megadással kanyarintottuk le nyakunkról a melengetőt és cseréltünk .:; Szerencsére volt egy kis megtakarított zsebpénzem, melynek segítségével én is kitombolhattam magam. Másnap vettem egy szép sálat a feleségemnek Az a legnemesebb vágy vezérelt, hogy végérvényesen megoldjam családunk sálellétásénak égető problémáját- Cserealapunk tehát teljes lett. További kombinációk nem merültek fel, mert beköszöntött ez a ragyogó tavasz. De tudom, hogy jön még ősz Is... Mindenesetre rendületlenül bízom a magyar sáltermelés további fejlődésében, mert a piac felvevőképessége véleményem szerint korlátlan lehetőségeket rejteget, hisz vannak még nős emberek rajtam kívül is ... ugyebár ..; Azért persze édesanyám aján- déksálját nem dobtam el... mit tudom én, mit hoz még az ősz énnekem.. úi Sz- K. Goromba epigrammák Egy költőre, aki hosszú idő után Ismét megszólalt Kánya károg a táj fe lett, nem hiányoltuk éne ked, de dalba fogtál, s tud juk most már, hogy mennyit veszítü nk veled. Egy utcára, amit egy rossz költőről neveztek el Akinek többre sose futja, jutott neki egy mellék utca. Szabály Ostobák között nem lehet soha a legbölcsebb sem elég ostoba. Egy dícsérőre Sok jót mondtál rólam, s szeretnélek viszonzásként meqdic sémi téged, s nincs rá semmi okom. No de várj csak, engedd, hogy valamit kitaláljak. Egy írói összejövetelre Vitánkhoz még egy adalék, tudja meg majd a ma radék, maradt még köztünk szakadék. CSÁNYI LÁSZLÓ KM Hogyan becézzelek? Mitmike! Nyitnikék madár, hogy hallasd már szavadat, amelyből mindenki, aki ért hozzá, tudni fogja: no, most már végérvényesen és visszavonhatatlanul itt a tavasz, semmi joga már a télnek? Igen, de mikor szólalsz meg: Nyitni kék! Nyitni kék! Van, aki másként ismer. A természetrajz egészen prózai néven nevez, de nekem mór csak így élsz emlékezetemben: Mitmike, Nyitnikék madárnak, mert akkortájt, amikor apró emberként ismerkedtem a világgal, nagyszülém, akinek falusi füle így fogta fel a hangodat, Nyitnikék madárnak nevezett. S mondhat nekem azóta akármit a tudomány: ilyen "cinege, olyan cinege, rá se vetek! Nyitnikék maradsz, amíg fülem lesz a hallásra, és szemem a látásra. És lestelek minden tavasztájt, mikor hallom meg ablakom alatt a hangodat, amit mindig, de mindig nyitnikék- nek fogok hallani! — Mit kellenék nyitni annak a madárnak? — kérdeztem valamikor, nagy tudatlanságomban, míg orromat az ablaküvegnek nyomva lestem ki a kívüi- való világba. És bölcs öreganyám megmagyarázta : — Kisfiam, tudod, a tavasz be van zárva. S az ajtónak elveszett a kulcsa. S aztán senki sem törődik vele, hiába sírdo- gál az ajtó mögött, csak ez a madár szánja meg. Keresi mindenütt a kulcsot. Türelmetlenül rákiabál mindenkire: nyitni kék, nyitni kék már az ajtót! De csak annyit tud belőle mondani: nyitnikék. Hallgasd csak! Hát nem egyre azt ismételgeti? Azóta is — pedig de messze van az időben az a . jelenet, messzebb annál is, hogy meg tudjam mondani, hányszor tíz éve ... nekem azóta csak akkor jött el a tavasz, amikor meghallottam, sokszor idegen ablakok alatt az egyszer minMikor szólalsz meg Nyitnikék" madár? denhová eltévedő, de mindig sürgetődző Nyitnikék madár szavát. Azóta is vissza-Vissza- révedek ebbe a kicsi emlékbe és tűnődöm rajta, vájjon hol is az a kulcs, s merre lehet az a különös hely, ahol a tavasz sír- dogál, veri az ajtót, mégis csak a Nyitnikék madár hallja meg, s mégis neki van a legnagyobb gondja rá, hogy a tavasz kiszabadulhasson ... Minek tagadjam, nem találtam meg. Nem Is lett volna jó, ha meglelem, mert aki ilyenféle titoknak rájön a nyitjára, az Vagy táltos, vagy korán lesz halott •.. Így szépek ezek a különös titkok, megválaszolatlanul, s azok a boldogok, akik, bár szérűt tapostak fején a gondok, hinni tudnuk még ilyenekben, s úgy őrzik emlékeik között, mint valami kincset. Nocsak, ha egyszer így vagyok a Nyitnikék madárral, csoda-e, hogy türelmetlenül várom, mikor szól már rám, különös zengésű hangján, amelyben olyan meghatóan nagyszerű megtalálni az értelmet, hogyan gurgulázlk ki a kis torkon a három szótag: nyit-ni- kék, nyit-ni-kék. Vagy, akinek más a füle, azt az értelmet bogozni benne: mit-mit-mit... Tudniillik, mit tettetek, ti rosszak, a tavasszal, hogy bár már itt kellene lennie, ime, mór én, a hírnöke megjöttem és mégse látom sehol a nyomát... Igen, én is türelmetlen vagyok, Nyitnikék madár, kék madara a gyermekkornak, amit annyian kirekesztettek ifjúságuk kalitkájából, s később aztán rengeteg útra vándoroltak utána, pedig — mint minden -kék madárral« — ezzel is csak a saját szivünkben tudunk találkozni, no de ehhez olyannak kell maradni lélekben, mint a gyermeknek. Sürgetlek hát ín is: mikor szólalsz meg, Nyitnikék madár? ó, nemcsak a hangodat akarom hallani! A furcsa csörge- dezésnek, amely kis torkodból nagy erőfeszítéssel kiszakad, különös ritmust ad csőrikéd, igen, azt is szeretném, ha már a fülembe csorogna, de értsd meg, Nyitnikék madár: mást is akarok! A megbizonyosodást akarom! A megbizonyosodást afelől, hogy hazudik a matri- kula, hazudnak arcomon a ráncok, hazudik messzemélázó két szemem tompa fénye! Hazudik minden, ami azt mondaná, hogy más vagyok, öreg! Nem vagyok más, nem lehetek más, mint csodákra szomjas, tiszt a- szívü gyerek. Mert, Nyitnikék madár, gyerekkorom kedves madara, ezt jelenti nekem, minden tavasszal a hangod. Amíg- már sok sírást is hallott fülem, úgy értelmezi a szavadat, mint ennek előtte annyi éven ál, amíg értelmem, amit megfá- rasztottam annyi mindennel, azt hüvelyezi ki, mint minden tavaszon eddig ... addig rendben minden. Úgy járhatok ebben az emberrengetegben, mintha sem. mi idő sem múlt volna el felettem- S ha már idetévedtem, megmaradtam kerekre nyílt sze mű gyereknek. Te, Nyitnikék madár, te vagy a mese! Ilyenkor, tavasz jöttén, rettegve lesem, nem következlk-e el végtére, hogy be kell ismernem: vége! Vége az ifjúságnak, az illúzióknak, az elróvedezés- nek! Vége mindennek, nem szó. lal meg nekem már a Nyitnikék madár, nem ébrednek már bennem többé naiv szép hitek és vad elszánások, hogy lelkem himporát megőriztem, • oda még mindig beléphetek sarút- lan lábbal, mert ott még a gyermek lakozik, aki voltam, s akit nem akarok, nem akarok, érted, nem akarok elveszteni... Türelmetlen vagyok. Idén még nem hallottalak, fiatalságom különös szavú madara: Szólalj meg hát, egyik reggelen, ablakom alatt, hadd halljam szavadat, hadd hulljak le az örömtől s a bizonyosságtól: megjött a tavasz, s meglőtt a bizonyosság: még mindig nem múlt el az ifjúság! Mikor szólalsz meg, Nyitnikék madár? Zslkő Gyula (Folytatás az 5. oldalról.) ban aludt, de többnyire késő éjszakáig olvasott, s ha ki akart jönni, csakis anyja szobáján ke. resztül közlekedhetettTamás egy idős özvegyasz- szonynál lakott, aki — tekintet, tel bakfislányára — nem engedte meg, hogy altörlője nővendéget fogadjon Mátéfi művezető volt, elég jól keresett. Elegánsan öltözködött, illatos cigarettákat szívott. Modora, megjelenése meglehetősen elütött a munkásokétól. Kissé köpcös, kínosan egyenes tartású alakja, szögletes, kimért mozgása, energikus járása, finomkodó bokacsattoglatá- sa az özvegyet egy tizenhárom évvel azelőtt ismert tisztre emlékeztette, akivel férje katonáskodása idején oly kellemes heteket töltött együtt. Egyébként Mátéfi sohasem beszélt múltjáról. — Én sém kutatom a tiédet, te se firtasd az enyémet! — mondta ellenvetést nem tűrő hangon, amikor az asszony erről érdeklődött. Október huszonharmadika után a férfi csaknem minden éjszaka nála aludt. Későn, többnyire tsak éjfél után érkezett meg gépkocsin. Sohasem beszélt róla, merre jár, mit csinál. Szót. lanul levetkőzött, megmosdott és fáradtan ágyba vetette magát. Pisztolyát lefekvés előtt csőretöltve az éjjeliszekrényre helyezte. Minden alkalommal nagy cső. magot hozott magával. Többnyire megtiltotta az asszonynak, hogy kibontsa, de néhányszor megengedte neki. »Fz a tied« — mondta ilyenkor. Egyszer hat pár cipőt hozott, máskor nagy halom illatszer volt a csomagban. Utoljára vadonatúj bundát szerzett valahonnan. Amikor látta Zakérné meglepetését, hetykén odavetette: — Kapsz még különb holmikat is! Néhány nap és végleg győz a forradalom- Akkor pedig királynőt csinálok belőled! Mátéfi semmiképpen sem akart belenyugodni, hogy Tibi nem megy a felkelők közé — Ha van egy csöpp eszed, nem hagyod, hogy a fiad ilyenkor itthon henyéljen. A fiataloknak most a szabadságharcosok között a helyük! — mondogatta az asszonynak. Milyen nehéz volt a fiút rábírni, hogy jelentkezzen a szomszéd utcában berendezke. dett fegyveres csoportnál. — Most már úgysem tart soká, hamarosan vége. Soha többé nem lesz kommunista rendszer Magyarországon. Hős leszel, dicsőséget szerzel magadnál?, s özvegy anyádnak — biztatta őt Zakárné. — Hát ha annyira akarod, megyek — adta meg magát végül Tibi. Másnap szomorú daccal, szót. lanul távozott otthonról. Arcának egyetlen rezzenése sem árulta el, hogy fáj elmennie, ostobaságnak érzi az egészet, s hogy végképp csalódott anyjában. Talán sejtette, hogy soha többé nem tér vissza. Két nap múlva elesett. Egy katonai gépkocsit támadta!? meg, Tibi kezében felrobbant a kézigránát. Az özvegy nem érzett lelki- ismeretfurdalást. Valahányszor fia képére tekintett, ez jutott eszébe: — Nincs okom önvádra, Tibi hős lett! Lelke legmélyén az motoszkált, hogy végre egyedül maradt a lakásban, most már ké- nye-kedvére élhet. Az ismerősök előtt szinte kér. kedett a fiú halálával. Hízel- gett hiúságának, ha sajnálkoztak Tibi miatt, s azt mondták, hogy a szabadságért halt meg. • ... Zakárné befejezte vacsoráját, merengve üldögélt a le- szedetlen asztal mellett. Azon tűnődött, mi történhetett Má- téfival. November harmadika óta semmit sem tud róla .. t Csaknem három hete. »Biztosan nyugatra ment; Nem maradhatott itt. Hiszen alighanem valami vezér lehetett.« Az előszoba-csengő éles berregése zökkentette ki gondolataiból. Összerezzent. »Ki lehet ilyenkor? Hiszen az utcán már nem szabad közlekedni .. Talán a szomszéd? ■., Vagy a házfelügyelő? ...« Az ajtónál meglepetten visz- szahőkölt. A váratlan öröm villanyáramként futott végig a bőrén. Mátéfi lépett be. Az asszony alig tudott szóhoz jutni. Ereiben meggyorsult a vér száguldása, izgalommal kevert vágy forrósította át a testét. Megjött a férfi, az igazi férfi, az egyetlen férfi, aki képes kielégíteni sürgető mohóságát! A várható vad ölelések öröme egészen hatalmába kerítette. Bekísérte a férfit a szobába. Amikor a csillár éles fényében rápillantott Mátéflra, halkan feísikoltott. Kabátja ujja és keze fekete volt a rászáradt vértől. Ruhája nlszkos, arcán többnapos szakáll.
