Tolna Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-17 / 91. szám
IRODALOM /hlÁW44toet NÉPMŰVELÉS * BERTALAN ISTVÁN: TALÁLKOZÁSOK (Résxlet a szerző készülő regényéből) özvegy Zakár Tivadarné kislánykora óta naplót vezetett. Ott hevert a szekrény aljában egymásra halmozva a tizennyolc betelt füzet. Már csaknem harminc éve minden nap írt néhány sort naplójába. Azon az estén is asztalhoz ült és róni kezdte a sorokat: »Ma lettem negyvenkét éves. Egyedül töltöm születésnapom estéjét. Csaknem egy hónapja halt meg a fiam. A férjemet öt éve temettem el. Sokszor leírtam már, hogy sohasem szerettem. A hideg futott végig rajtam, ha hozzám ért. Azóta van részem az igazi szerelemben, amióta özvegy vagyok. Azelőtt csak ritkán juthattam hozzá. Igaz, októberig fiam, Tibi miatt nem mindig tehettem azt, amit akartam. De most már egyedül vagyok. Senki sem zavar. Élvezhetem az életet. Sajnos, még sincs minden úgy, ahogyan szeretném. Ma nem találkoztam Zolival. Azt mondta, el kell utaznia. Tudom, hogy hazudott. Mással van találkája. Megcsal. Délután lent voltam a Gyöngyvirágban, de nem láttam ismerőst. Dénes sem volt ott. Azt hiszem, vele végleg szakítok. Lehet, hogy Zolival is... És Tamás?... Vele nem. Csak visszajönne. Benne érzem a férfit. De hát ki tudja, látom-e még! Pedig olyan férfiakra vágyom, amilyen Tamás. Gyakran nem tudok aludni, tüzel a testem, s ez néha órákon át tart. Szenvedek a vágytól, sokszor sírni szeretnék, hánykolódom az ágyban és verejtékezem. Félek a magányos éjszakáktól. Ha elal_ szom, kusza álmok gyötörnek, ha felébredek, kibírhatatlanul kínoz a vágy. Nem bírok magammal, Ráadásul, ha olyan férfire találok, aki kell nekem az néhány hét múlva elhagy. Néha attól tartok, megzavarodom. Nem tehetek mást: azé vagyok, aki megkíván, még akkor is, ha biztosan tudom, hogy többé nem kellek neki... Budapest, 1056. november 22- én.« i Becsukta a naplót, visszatette a szekrény aljába. . Tekintete végigfutott tömött sorban függő ruháin. •Mennyi a szép ruhám. Jól öltözködöm, mégsem tetszem eléggé a férfiaknak . •. Talán túlságosan megöregedtem?« A tükörhöz lépett. Hosszan, aggódva vizsgálgat- ta az arcát. Frissen szőkített, gondos fodrászmunkáról tanúskodó hajkoronáján nem látszott a kor. Homlokán ránetalanul feszült a bőr, arca fehér volt és tiszta. A szeme és a szája szögletéből ágaskodó ráncok kissé petyhüdtté tették ugyan a bőrét, de kis krémmel, púderrel ez elég jól leplezhető. A nyakáról már nem lehetett eltüntetni a negyvenkét év nyomát. Egykor fehér és sima bőre itt megráncosodott, elsárgult. Kerek, kissé élveteg arcán azonban sokat fiatalított az élénken fénylő, nagy fekete szempár. A festett szempilla és a vékonyan kihúzott szemöldök még inkább kiemelte a szem mohó csillogását. A szabályos orr alatt húsos, érzéki ajkak csillogtak nedvesen, vérpirosra festve, szinte lángolóan az arc fehérségében. »Nem Vagyok még öreg« — állapította meg. Nagyon szeretett a tükör előtt állni. Gyakran órákig nézegette magát, egyetlen ránc, pattanás eltüntetésére hosszú negyedórákat áldozott. Ledobta rikító mintájú selyempongyoláját, ruhátlan testét nézegette. Telt, fehérbőrű asszonyteste villogott a tükörben. Gömbölyű formái Rubens kicsattanó aktjaira has' lítottak; Válla, karja kerek éa szabályos- Telt, széles csípője fölött még karcsúnak tűnt kissé elpárnásodott dereka, melynek látszatát a széles, erős mellkas és a keblek két telt, remegő halma is elősegítette Az egykor kemény, rugalmas emlők nem bírtak saját súlyukkal: melltartó nélkül már nem bűvölték el a férfitekintetet.- Zakárné büszke volt arra, hogy nem eresztett hasat, mint a legtöbb asszony negyvenen túl. Szülésnek nyoma sem maradt rajta. Erős, hosszú combjai harmonikus összhangban álltak telt csípőivel, tökéletesen záródtak egymáshoz. A lába okozott számára legtöbb gondot. Lábszárát ugyanis dús szőrzet borította.- Emiatt télen- nyáron vastagszövésű selyemharisnyát viselt. Férfi előtt sohasem meztelenítette le lábát, még akkor sem, ha egészen levetkőzött. Nagyon hiú volt. Minden percét a tetszeni vágyás gondjai töltötték be. Ez a törekvése az idő múlásával csak fokozódott. Nyáron mélyen dekoltált ruhákat hordott, ezekben jól érvényesült vállának és mellének vakító fehérsége. Télen előszeretettel viselt feszesen a testhez simuló pulóvert. A kandi férfiszemeket azzal bűvölte, hogv az emlőbimbónál kivágott melltartót viselt. Esténként rendszerint végigpróbálta egész ruhatárát, hosz- szas és gondos megfontolás után döntött, hogy másnap mibe öltözzék. Azon az estén két új pulóvert hozott haza- Ezúttal is könnyűszerrel el tudta emelni; ő távozott utolsóként a raktárból Felvette a »kukucskás« melltartót, felpróbálta az egyik pulóvert. Elégedetten állapította meg, hogy a halvány pasz- tellzöld, finom gyapjú előnyösen illik frissen szőkített hajához. »Ebben akár harminc évesnek mondhatom magam« — suttogta jóleső örömmel Felpróbálta a másikat. Fekete nylonból készült, mélyen kivágott nyakkal. »öregít!« — állapította meg bosszúsan. A szekrényhez lépett, s egész halom szebbnél szebb pulóvert, kötöttruhát emelt ki. Sorra felpróbálta valamennyit. Végül úpr döntött, hogy másnap az új szerzeményű pasztellzöldben megy a Gyöngyvirágba. Abban talán az új zongorista is észreveszi. Visszavette a pongyolát, kiment a konyhába vacsoráért. Este rendszerint hideget evett. Többnyire sovány sonkát teával. Valahol olvasta, hogy a zsírtalan sonka nem hizlal és szépíti az arcbőrt. A szobában vacsorázott. Asztalhoz ült. Szemben a falon ott függött férje és fia arcképe- A fiú fényképének sarkán fekete szalag. Zakárné nemcsak férjét — fiát sem szerette. Tibi, ahogy nőtt, egyre inkább a férjére emlékeztette. Ugyanolyan otthonülő, kevésbeszédű volt, mint megholt apja, a kopasz, korán pocakosodó, beteges kis könyvelő. Az özvegynek sok gondot okozott, hogy a fiú alig mozdult ki otthonról. Folyton tanult, olvasott, vagy a bélyeg- gyűjteiményével szöszmötö't. Már betöltötte tizenhatodik évét, de semmi érdeklődést nem mutatott a lányok iránt. Moziba is csak akkor ment. ha anyja jegyet vett neki. Előfordult, hogy a vártnál korábban jött haza. »Nem tudtam . végignézni azt a limonádét« — mén- tegetődzött pirulva, amikor ész. revette, hogy anyjánál férfi van. Zakárné ilyenkor bosszúsai* megjegyezte: »Nem lehet tőled az embernek egy nyugodt órája sem!« Terhére volt a fiú. Idegesítette, zavarta jelenléte. Gátlástalan, szertelen szabadságra vágyott. Élvezni, habzsolni az életet. Fiában látta vágyai valóra váltásának egyetlen akadályát. Pedig Tibi jó fiú volt. Noha látta anyja könnyelmű életét, soha sem tudta volna megbántani érte- Érezte, hogy anyja nem szereti őt, hogy terhére van neki, de csendes megadással, szótlanul tűrte Amikor október huszonharmadika után anyja először mondta, hogy a felkelők közé kellene állania, ijedten húzódozott. — Ne kíváhd ezt tőlem, anyám — kérlelte. — Én nem akarok embereket ölni, akik bennünket sohasem bántottak. — Nem lehetsz gyáva! Szégyen volna. Az igaz hazafiaknak most a szabadságharcosok között a helye. Mit mondanának rólunk az emberek, ha nem mennél? Milyen magyar anya az, aki ilyenkor nem tudja a kötelességét? Neked is ott kell lenned a győztesek között. Nem teheted ki magadat és anyádat a megvetésnek. Szégyelnék az emberek szemébe nézni, ha nem mennél. Még azt hinnék, én nem engedlek. Zakárné nem csupán a maga szántából küldte fiát a felkelők közé. Október elején ismerkedett meg Mátéfi Tamással a Gyöngyvirágban. Az első este odaadta magát a férfinak. Tetszett néki Tamás nyers, erőszakos férfiassága, önző kíméletlensége. Akaratlanul is összehasonlította megboldogult férje langyos gyengédségével és az általa kedvelt kamaszok félénk, tiszteletteljes szenvedélyével. A nyers, hirtelen ölelések mohósága mindannyiszor kielégítette égő vágyát, úgy érezte, Máté- fiban megtalálta az igazi férfit. Ám gyakori szeretkezésüket meglehetősen zavarta Tibi jelenléte. Igaz, a fiú a kis szobá(Folyta tás a 6. oldalon.) Katona József emléke Mit tudhattak róla a kortársai? Fiatal éveiben színész szeretett volna lenni és drámaíró, ott őgyelgett a Pesti Színház körül s mint műkedvelő színpadra Is lépett. Irt néhány jelentéktelen darabot, de ezekre senki nem is figyelt fel. Szerelmes volt Dérynébe, de az ünnepelt színésznő, mint naplójából is tudjuk, nem vette komolyan a tartózkodó fiatal aktort. Az irodalmi siker messze kerülte: életében a Bánk bánon kívül egy verse és két tanulmánya jelent meg nyomtatásban, ezek közül az egyik a »játékszíni költőmesterségről« szól, melyet egyformán rossznéven vett Kazinczy, Kölcsey és Kisfaludy Sándor is. A Bánk bánt 1814—15-ben írta s Kolozsvárra küldte el az Erdélyi Museum pályázatára. Lehetséges, hogy meg sem érkezett, az is lehet, hogy a korabeli bírálók tetszését nem nyerte meg. Két év múlva átdolgozta s felajánlotta a székesfehérvári színtársulatnak, a cenzúra azonban nem engedélyezte az előadását. Katona elcsüggedt, hazaért szülővárosába, Kecskemétre, s 1820-tól tíz esztendőn át itt élt. Rendes hivatalnok volt, 1826-ban főügyésznek nevezték ki, ivóit, vadászott, mint a többi hivatalnokember, s tollat nem is vett kezébe. Az irodalomra legfeljebb az emlékeztette, hogy 1821-ben Kecskemét városának ajánlva jelentette meg Bánkját, a darabnak azonban így sem volt itatása, a kecskemétiek tatán el sem olvasták, a város határain kívül pedig alig jutott el. A Bánk bán az irodalomtörténet egyik csodája: szerzőjének többi darabja meg sem közelíti, mintha minden erejét, tehetségét ebbe a drámába öntötte volna. Shakespearén nevelkedett, sokan kimutatták már Bánk és Hamlet lelki rokonságát, Shakesveare ösztönző hatását. A Bánk bán mégis sokkal több ennél: belső intenzitása, roppant feszültsége, dikcló- jának fensége igazi remekművé, teszi. A korabeli drámai termésből messze kimagaslik, s talán ez okozta, hogy értékeit későn, fokozatosan ismerték fél. Amikor 1839-ben színre került a pesti Nemzeti Színházban, első kritikusa, Vörösmarty, nem tudott igazán lelkesedni érte, s a kor elsősorban a drámából kicsapó zsarnokgyűlöletért ünnepelte. — Toldy a jellemeket kifogásolta, Arany és Gyulai azonban teljes igazságot szolgáltatott a műnek, amely a független Magyarország, a zsarnokgyűlölet örökké ható, világirodalmi méretű alkotása és az is marad. 130 évvel ezelőtt halt meg Katona József, egy hirtelen szív roham ölte meg. Csalódottan, keserűen szállt sírba, s csak az utókor adhatott neki igazi és nem múló elégtételt. (cs) E m 1 ó k e k Évekkel temetett gyermekkorom mélyéről vájom újra fényre a borzalmakat. A peremváros! kert nedves orgonái közt megbújtak az ágyúk. Torkukban mennydörgés aludt, villám és sárga meteor. Pihenő óráikban ledőlt falakról álmodoztak. Fenn az égen csillogó gépek zúgtak, komoran, mint a téli szél. Végbelükből sípolva bulit a vas, vijjogva, mintha nekik fájna, hogy parancsszóra: Ölni, ölni kell. Érzem a régi félelmeket: a pincétől aboi undorító pincebogarak csúsztak a falon, hogy kifordult számból a fekete kenyér. A csattanóstul, amitől remegett a ház. Összekulcsolt kézzel hadartam a miatyánkot, és elmázoltam a könnyet arcomon. Megvert katonák jöttek a poros utcán. Üres tarisznya lógott hátukon és gyomrukban báromnapí éh Kedvük már lopni se volt. Riadtabbak voltak nálam is, hogy félelmemben is szánni tudtam őket. És jöttek emberek, sárga csillaggal a szívük felett. <- i Eleven céltáblák. A csillag kiáltott: „ide lőjjetek” Vánszorogtak, akár a katonák és nem tudták már félni mit jelent. Tizenöt éve már ......... A dolgos évek földrétegei befedték a régi sebeket. De néha érzem: emlékezni keli, Emlékszem.... Emlékezzetek! ... Galiai Károly Ébredés Tavaszi reggel, ha a Nap felkel és leküzdi álmos, more zavarát megjön a kedve hosszan, merengve a Duna tükrében nézi magát. Míg ezt teszi észre sem veszi: sugara csókkai ébreszti szemem le jársz eszemben és a szivemben seirámt bontja a piros szerelem Koacz Antal
