Tolna Megyei Népújság, 1960. március (5. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-27 / 74. szám
6 Kényszerleszállás „Felsöbbrendü“ irodalmi vita (Színhely m Olymposx) Harrisonnak átkozottul sajgóit a csípője. Amióta a háborúban golyót lőttek belé a németek, minden időváltozást megérzett. Most megjött ez a havaseső, az operált forgók már napok óta jelezték Lábai csúszkáltak az agyagos sárban, amelyen azonnal elolvadt a ráhullott vizes hó, az arcába csapódó nedves pelyhek- kel elkeveredett a homlokán fakadt kínos verejték. Szívében tízezredszer átkozta el a háborút, amely ilyen nyomorékká tette. Pedig annak idején szívesen ment a háborúba. Amikor az USA hadat üzent Németországnak, önként jelentkezett katonának. Akkoriban huszonnégy éves volt és sok mindent megértett már a dolgokból. Boldog volt hogy harcolhat a fasizmus ellen. Akkor megbecsülték. A bombázó osztály legbátrabb pilótájaként emlegették, többször kapott kitüntetést, alhadnaggyá léptették elő. Akkor nem éreztették vele, hogy színesbőrű, szabad volt harcolnia fehérekkel egy gépben. Senki sem vágta arcába: átkozott nigger! — Nigger!:.. Hányszor hallotta azóta idehaza!... Már végefelé járt a háború, amikor egy bevetésből visszatértükben a Messerschmidtek golyót lőttek gépe motorjába, meg az ő csípőjébe is Ember- feletti erőfeszítéssel tartotta gépét a levegőben addig, míg bajtársai ejtőernyővel megmenekülhettek. aztán sérült géppel és sebzett testtel megkísérelt egy reménytelennek látszó kényszerleszállást. Elvesztette eszméletét, amikor földhözcsa- pódott, nem tudta, hogy a szétzúzódó gép roncsai súlyosan megsebesítették a fején, és kifolyt egyik szeme. Amíg harcolt, azt hitte, a háború után otthon is sok minden megváltozik Talán tanulnak Hitler példájából Amerika urai. Amikor hazajött, látta, hogy nem tanultak. Semmi sem változott. Abban reménykedett, hogy hősies magatartásukért ezután talán jobban megbecsülik a színeseket, hiszen láthatták, hogy a négerek bátran ontották vérüket a hazáért. Gyorsan felélesztették álmából, amikor leszerelt. Régi állását nem foglalhatta el, nem tudott szakmájában elhelyezkedni, hiszen félszemmel és nyomorék csípővel nem vezethetett gépkocsit többé. Néhány hónapig kapott rokkantsági segélyt, de megfelelő állásba nem juttatták. Nagynehezen mégis elhelyezkedett egy mezőgazdasági biztosító vállalatnál. Biztos fizetése nem volt, csak százalék járt a megkötött biztosítások után. Sovány kenyér és bizonytalan. A farmergazdaságok a háborús konjuktúra elmúltával újra fulladoztak, csak kevés gazda tudott biztosítást kötni, és Harrison nyomorában nem egyszer gondolt arra, hogy jobb lett volna holtan maradnia az összetört repülőgép roncsai alatt Európában,.. Ezen a napon is keservesen kepesztetett reggel óta a tanyák között, de estig mindössze egy üzletet sikerült megkötnie.. — Mire lesz elég a részesedés? Kenyérre, cigarettára néhány napig, semmi egyébre. Csak legalább otthon lennék már, levethetném ezt a vizes göncöt és leülhetnék végre! — gondolta elkeseredetten — De hol van az még? A műútig legalább másfél kilométer, s azon még hat a városig. Úristen, mikor érek a végére?... Végtelennek tűnő csúszkálás, lihegés, botladozás után végre elérte a műutat. Ezen már valamivel könnyebben haladt. Motorzakatolás hangzott fel mögötte messziről. Hátra sem nézett, tudta, hogy az autóbusz. Ilyenkor közlekedik az utolsó íárat, de hát hiába, azt csak a fehérek számára tartják fenn, néger azon nem utazhat. Amikor közeledett a berregés, és mögüle már messzire előrevetődött a reflektorok fénye, világos hasábot hasítva az est reménytelen sötétségéből, Harrison az út szélére húzódott, hogy helyet engedjen. Amint elérte a kocsi, nagy meglepetésére lefékezett és megállt. — Helló, Ábrahám, hol jár ilyen pokoli időben? — szólt ki az ajtón egy hang. Mindjárt megismerte. Bob Ashfelter hangja volt, a sofőré. Szerette ezt az embert, egyike volt azoknak ebben a déli kisvárosban, akik a négereket is emberszámba vették. Máskor szívesen elbeszélgetett vele, de ebben az órában, ilyen letörten, semmi kedve sem volt ehhez. Nyersen felelt: — Mit gondol, sportból gyalogolok este kilenckor az országúton? — Ne zsörtölődjék, öreg veterán, inkább ugorjon be gyorsan, elviszem. — Nézze, Bob, ne bolondozzon velem itt az örszágút közepén, nem vagyok tréfás hangulatban. Ez a kocsi a fehéreké! — Azt én is jól tudom. De nézze, üres a kocsi, hazáig már nincs megálló, senki sem tudja meg, hogy elvittem. Majd eloltom a lámpát a kocsi belsejében, a város előtt meg leteszem magát Onnan már könnyen hazaballaghat. Ábrahám Harrison szívesen engedett a hívásnak, és valódi boldogságot érzett, amikor sajgó csípője a kényelmes ülésen megpihenhetett. Ashfelter indított és kényelmes tempóban vitte a kocsit a város felé. Közben beszélgettek. — Nagyon szép magától, Bob, hogy felvett, de mondja, nem fél, hogy valahogy mégis megtudják és akkor kirúgják magát? — kérdezte a néger. — Akkor odábbmegyek Van még ilyen tragacs máshol is. Csak nem képzeli, hogy állati előítéletek miatt szenvedni hagyok egy embert az úton, amikor segíthetek?! — Mondja, már többször akartam kérdezni, de ne haragudjon meg érte, maga kommunista? Bob oldalt rónevetett, s kérdéssel felelt. — És ha az lennék? Csikorgás ébresztette fel elmélkedéséből. Bob hirtelen fékezett és izgatottan odaszólt Harrisonnak: — Hajtsa fel gyorsan a kabátja gallérját, húzza le erősen a kalapját, hogy ne ismerjék föl! Már nincs idő kiszállni! Talán megússzuk. Két kilométerre lehettek a várostól. Egy társaság lépett a kocsi elé. A férfiak hirtelen bukkantak ki oldalról a sötétből, s közvetlenül előttük álltak az úton. A környékbeli villákból jöhettek valami muriból, mert néhányan imbolyogtak közülük. — Hé, öregfiú, vigyél be a városba bennünket!.. ; Nagy zajjal, beszéddel szálltak be a hátsó ajtón, hangoskodtak, nótáztak, és szorgalmasan hajtogatták a magukkal hozott whyskisüveget. Már közel jártak a szélső házakhoz, amikor az egyik fiatalembernek — Bob felismerte, a helybeli bőrgyáros egyetemista fia volt — részeg adakozó kedvében az az ötlete támadt, hogy megkínálja az utast is, aki elöl gubbaszt a vezető mellett — Hé, maga ott elöl! Jöjjön csak ide, igyék velünk egyet! Harrison nem mozdult. Nem válaszolt. — Micsoda? Nem iszik? ... Nézzétek fiúk, nem akar velünk inni!... Na, majd mindjárt idehozom. A »fiúk« tombolva helyeseltek. — Úgy van, ide kell hozni, hadd igyon velünk, hiszen mindnyájan amerikaiak vagyunk! .. ! A bőrgyáros fia odatántor- gott Harrisonhoz, lekapta a néger kalapját és odafordult hozzá, hogy újra meghívja, de a meglepetés elakasztotta szavát egy pillanatra. Aztán fölrikoltott: — Egy nigger! Fiúk, egy nigger! ... Ábrahám arcába vágta a vizes kalapot Éktelen lármában tört ki a becsípett társaság. Fölugráltak s egyszerre hárman is rángatták, cibálták Harri- sont föl a helyéről. — Nigger, mit keresel a fehérek autóbuszán? Hogy merészeltél?! Megállj, a piszkos nigger anyádat!... — ordítozták össze-vissza. A néger nem félt, amikor a fronton német vadászok zümmögtek gépe körül, de most remegett. Eszébe sem jutott védekezni — egy néger fehérekkel szemben?!... Különben is mit tehetne tíz ember ellen? Megkísérelte szóval belátásra bírni őket. — Misterek, nagyon elfáradtam, azért kéretőztem fel. A háborúban megrokkantam ... pilóta voltam ... — hebegte bo- csánatkérően, elszürkült szájszéllel. — Pilóta voltál? Talán kitüntetésed is van? — Van, szolgálatjára. — No, ha pilóta voltál, akkor gyakorold kicsit a leszállást! A kényszerleszállást! Mi majd kicsit segítünk! —ordította az egyik gentleman, s azzal már nyitotta is a hátsó ajtót. — Hahaha, kényszerleszállás, brávó, Tom, kényszerleszállás! — röhögtek, kiabáltak a többiek — Kényszerleszállás! Valamennyien belekapaszkodtak Harrisonba és vonszolták az ajtó felé. Bob összeharapott szájjal figyelte a jelenetet a tükörből. Most hirtelen fékezett, megállította a kocsit. — Mi az, miért álltái meg? — rivaltak rá. — Mert nem engedem, hogy megöljék ezt az embert! — Ez nem ember, te marha! — röfögte az egyik részeg —, ez nigger! — A néger is ember! Éppen olyan, mint a fehér. — Hát így vagyunk? — ugrott eléje a gyáros fia. — Kis kommunista propaganda? Vigyázz, úgyis utoljára ülsz volán mellett, amiért felszedted ezt a niggert! Érjünk csak a városba, megkapod te is a magadét, ne félj! — Eh, mit teketóriáztok any- nyit? — ordította egy whyski- ízű hang durva türelmetlenséggel. — Elintézni a niggert!... Ahány kéz, láb hozzáfért, mind ütötte, rúgta a szerencsétlen embert. Bob a segítségére akart sietni, de az egyik bandita revolvert fogott rá, nem mozdulhatott Szegény néger nem ütött vissza, csak karját tartotta arca elé védekezőén. Valami bottal akkorát ütöttek rá, hogy egyszerre lefittvent törötten. Ekkor az egyik támadó homlokon csapta a whyskis- üveggel. Az áldozat lecsúszott a padlóra, fejéből patakzott a vér. Fektében megrúgdosták még, aztán lábánál fogva az ajtóhoz vonszolták és lelökték a kocsiról. Ábrahám Harrison mozdulatlanul fekve maradt az országúton. Amikor órák múltán föleszmélt, ép keze első mozdulatával az arcához nyúlt. Azonnal megértette, hogy nincs többé szeme. Kiütötték! Második kényszerleszállásánál elvesztette az elsőből megmaradt félszemét, és ez az éjszaka körülötte most már örök marad. Nem emberi fájdalmat érzett, s megeredtek szeme üregéből véres könnyei. De azok sem moshatták el a ráboruló örök sötétséget, amely feketébb volt, mint a bőre, amiért szenvednie kellett, Vasvári László ZEUS: Azért kérettem ide a kolléga urakat, hogy megvitassunk egy fontos irodalmi kérdést. ' . MIND: Halljuk! LUCIFER (most sompolygott a színre): Halljam! AZ ÜR: Elhallgass, elkárho- zott Fény hordozó! Neked nincs szavazati jogod! Tehát csendre intelek! HERA: De uraim! Én is itt vagyok. Hölgy is van jelen. Szabadna kérnem, hogy mérsékeljék magukat? Talán közkívánatomra lesznek szívesek disztingválni! ALLAH: óh, csodálatos istennő .. hogy növesszem meg szakáll.. . akarom mondani... termékenyítsem meg .;» ZEUS: ön ne termékenyítsen meg a jelen pillanatban semmit, hanem talán szabad lesz egy kis figyelmet esdenem. (Áhitatos csend.) Köztudomású, hogy Kretos tartományban, mely szívünknek felettébb kedves, a tudós litteratoszok elhatározták, hogy valamit csinálnak. LUCIFER: Hát eddig nem csináltak semmit? AZ ÜR: ökör! Nem parancsoltam hallgatást? LUCIFER (szemtelenül): Parancsoltál, Aggszakáll, de Madách már megírta, hogy nekem kell a hivatalos ellenzéknek lennem. Most csupán e tisztemet töltöm be. ALLAH: Hagyjuk Zeus urat beszélni! MIND: Halljuk! LUCIFER: Halljam! WOTHAN (Luciferhez): Elég legyen uram, mert leradirozom az égről! LUCIFER: Ja, wohl Herr Generalmajor! ZEUS: Szóval az a helyzet, hogy Kretos tartományunkban — hogy is mondjam — pang az irodalmi élet. AZ ÜR: Hát nincsenek luthe- ratoszok? ZEUS: Azok vannak, de litteratoszok kevesen. ALLAH: Az nem baj, fő a minőségi munka. ZEUS: Értsünk szót, kartár- sak! A kretosi litteratoszok azt állítják, hogy csak tíz valamirevaló litteratosz működik a provinciában. HERA: Hát akkor írjanak ezek! WOTHAN: Több kell, és főleg hegyes stylosszal rendelkezzenek, sőt tanítsák a jugendeket is! ZEUS: Éppen itt a baj! Ide ojságoszok, folyóiratok kellenek. De legalább egy folyóirat! ALLAH: Szakállamra, nem bölcs dolog kategorikusan leszögezni, hogy csak tízen volnának a kiválóak. Legfeljebb az lehet igaz, hogy ennyit ismer a plebs divina. AZ ÜR: Nem alszanak itt ebben a kérdésben? LUCIFER: Nem a kérdésben alszanak ők, hanem az ágyban, de ott jó mélyen. ZEUS: Felszólítom uraságo- dat, hogy mérkékelje magát, különben kénytelen lennék önt a teremből kivezettetni. LUCIFER: Mea culpa ... Mérsékletes leszek, ámbátor nem tudom belátni ennek szükségességét. Én úgy sem juthatok a mennyekbe, se a hetedik paradücsomoBzba. bár ott a kecses hurikkal... Különben azokat a művészeket, kik tollúkkal — mint azt önök mondják — styloszokkal a betűket róják, homlokon kell csókoltatni a múzsákkal. ZEUS (lemondóan): Ez már megtörtént, A múzsák a litteratoszokat homlokon is csókolták. ALLAH (nyugalommal): No és;,s ZEUS: No és? A litteratoszok feleségei a múzsákat homlokon is verdesték. MIND: Hallatlan;.; Arcpirító! MARS: Megindítjuk a háborút? WOTHAN: Ausradieren! JEHOVA: Nem volt antiszemita jellegű a provokáció? ZEUS: Nem, nem, de a földi hölgyek nem szívesen veszik, ha a múzsák a Földön akarnak csókolódzani.;; De menjünk tovább! AZ ÜR: Várjunk! Elfogadható-e az az érvelés, hogy kevés a jó író Kretos tartományában? HERA: Szerintem nem. ALLAH: Szerintem sem ;;; De tegyük fel, így van. Akkor az ismert tíz vegye kezébe az irodalom irányítását, engedjen teret a feltörekvőknek is, és éberen őrködjék, hogy az általuk annyira féltett úgynevezett »fércmunka« ne szennyezhesse be a tiszta, nemes anyagot LUCIFER: A legjobb munkában is lehet selejt. AZ ÜR: Úgy van, félkótya! Még az enyémben is van, és az te vagy. WOTHAN: Értesüléseim szerint a pénzbeli kérdés is el lenne intézve, ha volna szerv, amely az erre felhasználható Geld-et felvenné. JEHOVA: Pedig ez is fontos* azt hiszem. MIND: Úgy van. Amen. AZ ÜR: Nincs tehát itt semmi hiba, csak igen gyorsan neki kellene fogni a munkának. LUCIFER: Igen. ezt Madách űr is megírta volt, hogy »tett halála az okoskodás«. AZ ÜR: Mondottam már, hogy kuss! ALLAH: Mit fogunk mi ebben az ügyben határozni? ZEUS: Bocsássunk talán egyforma álmot a litteratoszok pillájára. HERA: És mit álmodjanak az édesek? AZ ÜR: Azt, hogy a provincia erre illetékes szervével a vitaindító litteratosz és társa azonnal vegye fel a kapcsolatot. MIND: Helyes! ZEUS: Nevezzék meg azt a nyolc-tíz homo sapiens-et, akire feltétlenül számítanak! MIND: Kolosszális. ALLAH: Szólítsák fel munkára azokat is. akik erre hajlamot éreznek. Ugyanakkor tartsanak kapcsolatot a szomszédos provinciákkal és a fővárossal, Athénnel, de lehet Mekkával vagy Medinával is. MIND: Káprázatos. JEHOVA: Vegyék fel az erre szánt drachmákat, aranyakat, tallérokat, forüntoszokat és alapítsanak lapot. MIND: Helyes, helyes! LUCIFER: És ha nem tetszik? WOTHAN: Micsoda? Akkor ausradieren! ALLAH: Talán azt nem. ZEUS: Hát mit? ALLAH: Ha nem tetszik, feltámasztjuk elődjeik közül a legjelesebb kettőt, Garayoszt és Babitshoszt... ők pedig ... AZ ÜR: Ne tegyék! Bízzanak, mint mondottam volt és küzdjenek, mit szintén mondottam volt. MIND: Úgy van, így kell tenniök! (A Múzsák kardala hallatszik.) ZEUS: Az értekezletet uraim, oppardon, hölgyem és uraim — berekesztem. Bati
