Tolna Megyei Népújság, 1960. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-31 / 26. szám
IRODALOM * MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS Vasúrnapi jegy set Olyan, hivatalosan még meg nem erősített, és ugyancsak hivatalosan meg nem cáfolt hírek hallatszanak, hogy Szetazárd, a megyeszékhely színházat kap, pontosabban valami kamaraegyüttes állandó vendégszerepléséről van szó, amely Szekszárdon székelne és innét tájolná a megyét... Ha ez így van, nagyon üdvös, mert a városra és a megyére nemcsak, hogy jótéteményként hatna egy színház, vagy egy állandó színtársulat, de biztosra vehető, hogy az egész megye kulturális életét jelentős mértékben jótékonyan befolyásolná. Nem is csupán erről a tényről szeretnék most írni, inkább arról az esetenként sajnálatos jelenségről, amely egy-egy színházi előadást kísér, érdektelenségével. Szöszivei — aki a maga módján nagyon kedves, csinos és úgymond jólszituált kislány — beszélgettem a napokban. Tudni kell róla, hogy valamelyik vevő keresztelte el így, s ez valahogy rajta is maradt, úgy hogy a rendes nevét a vásárlók nem is ismerik, csak így: »Szöszi«. Köztudott, hogy Szöszi jól elvégzi a munkáját, nem panaszkodnak rá a vevők sem, mert előzékeny, udvarias, szolgálatkész és még sorolhatnám a jótulajdonságait. Semmi baj nincs vele. Hogyan, hogyan sem, valahogy a színházról került elő a szó, mire Szöszi kijelentette, hogy az semmit érő valami. Igen, szósze- rint így mondta. Tán, e megjegyzése elengedhető lett volna, tehettem volna úgy is, hogy nem veszem észre, de miért?... Érdekelt az, hogy Szöszi miért van ilyen rossz véleménnyel a színházról, s mind később kiderült nem is rossz a véleménye, hanem egyáltalán nincs véleménye róla. Előbbi megnyilatkozását ugyanis olyképpen módosította, hogy őt az nem érdekli és nincs is hozzá semmi köze, semmi mondanivalója... Szöszi egy a sok közül... és számításba véve a sok Szöszit, felvetődik bennem akaratlanul is a kérdés, legyen-e színháza Szekszárd- nak, vagy ne legyen. No, nem szó- szerint arról van szó, hogy kell, vagy nem kell, csak a város lakosságába őket is beleszámítva azt próbálom elemezni, hogy mit kellene tenni, hogy ők is azt mondják: kell, feltétlenül kell a színház, feltétlenül kellenének színészek, akik esténkint tanítanak, nevelnek, szórakoztatnak bennünket... Mert Szöszire is ráférne a tanulás, a nevelés, bármilyen jólnevelt is a boltban, legyen bármilyen udvarias, előzékeny a vevőkkel szemben, gondolom sok tekintetben akadna még csiszolnivaló a gondolkozásában. A Városi Művelődési Ház előadásainak általában megvan a törzsközönsége, akik minden előadáson ott vannak, sok esetben niár csak azért is, hogy a megszokott törzshelyüket állandósíthassák. ök — tudom ott lesznek akkor is, amikor állandó színháza lesz a városnak. De ez csak néha nyszáz ember és a néhányezer, aki Szöszihez hasonló gondolatokat vall, nagyritkán veszi csak tudomásul, hogy előadás, komoly művészi élményt jelentő produkció van a művelődési házban. Hát velük kellene valahogy megismertetni a színházat, őket kéne valahogy közelebb hozni a művészetnek ehhez a fajtájához. Tanácsot, javaslatot magam sem tudok adni, ha tudnék, nyilván azok felsorolásával kezdtem volna. Egyszerűen csak az a cél vezet, hogy ezen a helyzeten változtatni kellene, abból a felismerésből kiindulva, hogy kulturális előrehaladásunk egy kissé elmaradt — túlzás nélkül mondhatom — a nagy léptekkel haladó gazdasági fejlődés mellett. A színháznak szüksége lenne új közönségre, de ez megfordítva is ' mondható: az új közönségnek szüksége lenne arra, amit a szín- j ház neki nyújtani képes. (buni) | II Mercurius Hungaricustál a magyar sajtó napjáig A Mercurius Hungaricus, az első magyar újság megjelenése a Rákóczi-szabadságharc’noz kapcsolódik: első számát 1705-ben Eszterházy Antal tábornok nyomatta ki, majd maga a fejedelem rendelte el az újság kiadását. A hadi eseményeknek megfelelően változott kiadási helye, előbb Lőcsén készült, majd Bártfán s minden jel arra mutat, hogy nem rendszeresen megjelenő lap volt, mert 1705 és 1710 közötti évekből mindössze hat szám maradt fenn. A cél a hadiesemények összefoglalása volt s elsősorban a külföld tájékoztatására készült. Kis formátumú, 4—8 oldalas újság volt a Mercurius Hungaricus, amely minden kommentár nélkül közölte a hadi híreket s a szerkesztők, Rákóczi kancelláriájának vezetői, csak néha tettek egy-egy személyes megjegyzést a hírek mellé, mint Rabutin tábornok halálakor, amikor ezzel fejezték be a híradást: Adj uram örök nyugodalmat neki és szabad utat a másvilágra minden németnek, tovább élt a nyelvújítási mozgalmakban. Martinovics bukása után a legkegyetlenebb császári abszolutizmus köszöntött az országra, s a hazafiság ébrentartásában jelentős szerepet játszottak újságjaink is. Ez a szerep a következő években csak fokozódott, a reformkor- .szak alatt pedig megindult a küzdelem a sajtószabadságért. A sikert csak a 48-as forradalom hozza meg, amikor a XVIII. törvénycikk a sajtószabadságot deklarálja. A 48-as forradalom már a sajtó- szabadság jegyében zajlik le, ennek azonban véget vet a Bach- rendszer sajtópolitikája, amely súlyos rendszabályokat hoz az istenkáromlásra, a királysértésre» nyugtalanító hírek közlésére, de legsúlyosabb bűncselekmény az államrer.d erőszakos megváltozta1852 májusában kelt „legfelsőbb nyílt parancs” 10—20 évi börtönt és 1000—4000 forint pénzbüntetést helyez kilátásba. Ami ezután következett az a kapitalizálódó Magyarország állapotait tükrözi vissza a magyar sajtóban. Egyre nagyobb munkáselnyomás, egyre súlyosabb gazdasági elnyomás, ami a századfordulón odavezetett, hogy százezer számra vándoroltak ki az országból munkások és parasztok. A magyar sajtó a Mercurius Hungaricustól napjainkig — és ezt büszkén mondhatjuk — kevés kivétellel, a haladást, az ország függetlenségéért vívott harcot szolgálta. S most a magyar sajtó napján ezt a haladó, meg nem alkuvó,- mindig az igazságért küzdő magyar sajtót ünnepük olvasók és újságírók egyaránt. Latin és németnyelvű újságja- fására irányuló izgatás, amiért az ink után 1780 január elsején lent meg az első magyar nyelvű«, lap, amelyet már mai fogalmainl.y szerint is újságnak nevezhetünk.# a Magyar Hírmondó, amely 8 esz-* tendeig állt fenn. „Nintsen már> Európában egygy országos Nemzc fij is, aki a maga Hazájában törtéin'yj változások, a világnak viszontag V* ságai s több e'féle nevezetes dől # gok felől szálló Híreket, napon ként, hetenként, Vagy hónapon ként áz ő saját nyelvén nyomta tott írásokban ne olvasná” Téli utazás Hóban töprengenek a par ki fák. Tavasz volt nemrég s tél lett a világ. A zöldellő lomb rég a fö Idre hullt. Emlék tavasz és nyár, cs ak lenge múlt. Harsak, tölgyek csügged ten állanak. Csend honol köztük. A vi g madarak előfizetési felhívásában Rät tyás, az első szerkesztő. Az érdek lődés nagy volt, ezt mutatja a’ áj első magyar újság előfizető nél Jf száma. Az évi hat,forintos előfize fij tési ár mellett előbb 320, ma.iöíj 500 megrendelője volt a lapnak x amelyből Madridba, Franciaor szágba és több nyugati országba i vj küldtek. Érdekes a hazai ekifiz; 3* tők megoszlása: 05 földbirtoké - K 38 mágnás, 28 megyei tisztviselő N 18 pap és tanító, ugyanannyi jó Sí szágigazgató és ügyvéd fizetett e! az újságra. Amikor a Magyar Hírmondói mégjelent, az ország nemcsak irodalmi, hanem politikai fellendülés előtt állott. A függetlenségi' törekvéseknek hosszú időre véget' vetett a Martinovics-mozgaloir. kegvetlen felszámolása, az irodal-j mi fellendülés azonban, amely később a reformkor előkészítője lett,j elszálltak délre, túl a ten geren. Egy bús veréb gubbaszt az ághegyen. Az is tovább repül, tán mag után. Alkonyba hajló, csendes délután, mégse látni egy párt, egy randevút váró fiút, vagy lányt. A havas út nem vonz magányos, vagy lázas szívet. Kit erre visz dolga, tóvá bb siet. Utcán lucsok, sár. Itt a fák közét ma is hó fedi. Hogy nő a sötét, úgy nézek vissza a fákra, csendre, vonatablakból, mint szép szigetre. Futó házsor. Itt-ott villa ny ragyog. Mellettem nő, csinos, szé p. Hallgatok. Vár egy szerény szoba s hű asszonyom. Sár és gyaloglás. Majd bosszankodom. Indulni kell. A táj elém terül. S nekivágok az útnak — egyedül... HEGEDŰS LÁSZLÓ |@P@II BOLDOGSÁG Szerelem volt még, vagy csak görcsös ragaszkodás? Valami olyan, ami nem is annyira a mához fűződik, hanem a tegnaphoz, a tegnapelőttökhöz, ’ amik olyan szépek voltak, s amelyek még most is úgy élnek nem is az emlékezetében, valahol mélyebben a szívében, vagy a vérében, mintha most is élné, érezné őket. De egy kicsit belefásult már a tegnapok és tegnapelőttök szeretetébe, s most egy pillanatig nagyon örült, amikor az asszony levelét az ujjai között szorongatta és olvasta a sietve irt szavakat, amelyek észrevehetően bizonyították, hogy írójuk lelkiállapota erősen kilengett abban a pillanatban* amikor gondolatait papírravetette. Észrevette ezt is, de gondolatai egyre csak akkörül forogtak, hogy az asszony azt kéri tőle; legyen vége mindennek. Igen, mindennek, hisz úgy is hiába; az együtt töltött órák boldogsága mögött mindig ott volt a keserű íz, hogy múlandó volt, csak percekre, félórákra. Az első pillanatban úgy érezte, hogy sikerül lemondania az asszonyról, aztán kesernyés mosolyra húzódott a szája. Hisz eddig is lemondott... Mindig lemondott. A nap huszonnégy órájából neki tizenkilenc és fél lemondás jutott... Vajon érezte-e, tudta-e ezt az asszony is, amikor megírta ezt a levelet?... Kevéske boldogság, de ha igen, akkor ez megkönnyítené az ő elhatározását is. Az ablakon hűvös szél osont be, s a függönyt az arcához libben- tette. ösztönösen kapott oda, s hirtelen arra gondolt, hogy Márta haja hullott a szemébe. Görcsösen megmarkolta a függönv szövetét. Márta — gondolta félhangosan és ellökte magától a függönyt, s vele együtt Márta haját is. Mártát még nem. Az ott volt körülötte, tele volt vele a szoba. Ha a fotelra nézett, kirajzolódtak Márta testének vonalai a bordó bútorszövet fölé és őt nézte. A szeme: mennyi melegséget, mennyi megértést, mennyi szere- tetet sugároz, ez a barna szempár.'... De most nem szabad néznie, gondolni sem szabad rá, mert Márta, aki soha nem volt az övé, csupán néhány órát loptak ketten egymás számára az örökkévalóságból — már soha nem is lesz az övé... Küldte, űzte volna az emlékeket, Mártát, ki a szobából, de ha Mártát- kü.«u, ő elmegy, meg Is haragszik — mert Márta nagyon tudott haragudni, sértődni, csak azért, hogy egyszer kibéküljenek, de az emléke itt marad, itt maradt minőig, ha Márta elment, a vérébe szívódott, itt benne van valahol, s ki kellene tépni durva erőszakkal, űzni magából. De hogyan? Unottan felemelte a párnát, csak azért, hogy valamit csináljon: arcába az asszony fehér testének különös, hódító illata csapott, pedig Márta feje még soha nem pihent ezen. Mégis, mindez Márta. Hisz tulajdonképpen Márta az ő számára mindig csak ennyi volt, emlékké vált már akkor, amikor találkoztak, mert az elmúlás minden találkozásukban ott kísértett, a másodpercet is úgy kellett hozzálopni a félórához, pedig a félórák is oly hamar elmúltak, mint a másodperc. S ezekből a másodperceknek tűnő félórákból rakosgatta össze furcsa boldogságát, egcyékovácsolta, összeegyengette őket még akkor is, ha nem illettek egymás mellé. Az első találkozás szinte véletlen csókja valahogy nem illett az mellé az ölelés mellé, amely utána következett majdnem félévvel. S az az esti séta, kamaszos ábrándozással, kéz a kézben a Duna-parton, érzelmileg és időben is túlságosan messze volt attól a kézfogástól, amely két hónapig tartó sza- kítási kísérletük után történt. De számára ez volt minden... Valóban Márta is csak ennyi lenne? — És vége!? Érezte rhár, hogy nem tud lemondani róla, pedig mennyivel jobb lenne mindkettőjüknek. — Márta élete is nyugodtabb lenne, talán elsimulnának azok a ráncok is a szemesarkán, amelyeket az átvirrasztott éjszakák rónak oda, amikor rágondol, amikor kettőjük sorsát próbálja valahogy egysíkba hozni. Mert gondolatban mindez lehetséges, a késő éjszakai ábrándozás sok mindenre talál megoldást, de a valóság egészen más. De most már Márta is felismerte, hogy az álmok hamisak, csalnak, hogy a valóság egészen más. — Lehet? — latolgatta magában. Gly könnyű lenne kimondani, ha csak ezen az egy szón múlna. S ha ezzel minden rendeződne, talán ki is mcrr'"ná abban a reményben, hogy saját lelkivilágának konfliktusa is megoldódik. De nem, nemcsak ennyit jelentene. Ennél jóval többet. Még csak nem is annyit, hogy többet nem láthatja Mártát, többet soha nem lóghatja meg a kezét és nem nézhet a szemébe olyan, minden bút, gondot feloldó megkönnyebüülés- sel, ahogy eddig. Még ennél is többet. Hisz amit eddig tett, az mind Mártáért volt. Márta ösztönözte a munkára, Márta volt az, aki — amikor kétségbeesésében már majdnem züllésre adta magát — melléje állt és... és tulajdonképpen Márta mentette meg a becsületét. Nem ő, hanem Márta volt az erős. ... Márta mégis csak több a múlt távlatában megszépült emlékeknél. Az a vers is, amit tegnap írt, Mártáért íródott, s amint feketéjét itta a cukrászdában, bizonyára Mártát kereste ott is, s az a Ián}', az a kis szőke, aki a ködös téli estefelében olyan fur'n, olyan melegen nézett rá az utcán, mintha Márta szemeivel nézte volna... Talán megnyugodna, ha úgy döntene, hogy szakít Mártával, talán nőne az önbecsülése és hiú gőggel ,az élet egyik pozitív hősének lievezné magát. De ehhez nincs ereje. Mert az életben nemcsak erősek és bátrak, az életben gyengék is vannak. Buni Géza