Tolna Megyei Népújság, 1960. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-31 / 26. szám

IRODALOM * MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS Vasúrnapi jegy set Olyan, hivatalosan még meg nem erősített, és ugyancsak hi­vatalosan meg nem cáfolt hírek hallatszanak, hogy Szetazárd, a megyeszékhely színházat kap, pontosabban valami kamaraegyüt­tes állandó vendégszerepléséről van szó, amely Szekszárdon szé­kelne és innét tájolná a megyét... Ha ez így van, nagyon üdvös, mert a városra és a megyére nemcsak, hogy jótéteményként hatna egy színház, vagy egy ál­landó színtársulat, de biztosra vehető, hogy az egész megye kul­turális életét jelentős mértékben jótékonyan befolyásolná. Nem is csupán erről a tényről szeretnék most írni, inkább arról az esetenként sajnálatos jelenség­ről, amely egy-egy színházi elő­adást kísér, érdektelenségével. Szöszivei — aki a maga mód­ján nagyon kedves, csinos és úgy­mond jólszituált kislány — be­szélgettem a napokban. Tudni kell róla, hogy valamelyik vevő keresztelte el így, s ez valahogy rajta is maradt, úgy hogy a ren­des nevét a vásárlók nem is is­merik, csak így: »Szöszi«. Köz­tudott, hogy Szöszi jól elvégzi a munkáját, nem panaszkodnak rá a vevők sem, mert előzékeny, ud­varias, szolgálatkész és még so­rolhatnám a jótulajdonságait. Semmi baj nincs vele. Hogyan, hogyan sem, valahogy a színházról került elő a szó, mi­re Szöszi kijelentette, hogy az semmit érő valami. Igen, szósze- rint így mondta. Tán, e megjegy­zése elengedhető lett volna, te­hettem volna úgy is, hogy nem veszem észre, de miért?... Érde­kelt az, hogy Szöszi miért van ilyen rossz véleménnyel a szín­házról, s mind később kiderült nem is rossz a véleménye, hanem egyáltalán nincs véleménye róla. Előbbi megnyilatkozását ugyanis olyképpen módosította, hogy őt az nem érdekli és nincs is hozzá semmi köze, semmi mondanivaló­ja... Szöszi egy a sok közül... és szá­mításba véve a sok Szöszit, felvető­dik bennem akaratlanul is a kér­dés, legyen-e színháza Szekszárd- nak, vagy ne legyen. No, nem szó- szerint arról van szó, hogy kell, vagy nem kell, csak a város la­kosságába őket is beleszámítva azt próbálom elemezni, hogy mit kellene tenni, hogy ők is azt mondják: kell, feltétlenül kell a színház, feltétlenül kellenének színészek, akik esténkint taníta­nak, nevelnek, szórakoztatnak bennünket... Mert Szöszire is rá­férne a tanulás, a nevelés, bármi­lyen jólnevelt is a boltban, le­gyen bármilyen udvarias, előzé­keny a vevőkkel szemben, gon­dolom sok tekintetben akadna még csiszolnivaló a gondolkozásá­ban. A Városi Művelődési Ház elő­adásainak általában megvan a törzsközönsége, akik minden elő­adáson ott vannak, sok esetben niár csak azért is, hogy a megszo­kott törzshelyüket állandósíthas­sák. ök — tudom ott lesznek ak­kor is, amikor állandó színháza lesz a városnak. De ez csak né­ha nyszáz ember és a néhányezer, aki Szöszihez hasonló gondolato­kat vall, nagyritkán veszi csak tudomásul, hogy előadás, komoly művészi élményt jelentő produk­ció van a művelődési házban. Hát velük kellene valahogy megismer­tetni a színházat, őket kéne vala­hogy közelebb hozni a művészet­nek ehhez a fajtájához. Tanácsot, javaslatot magam sem tudok adni, ha tudnék, nyilván azok felsoro­lásával kezdtem volna. Egyszerű­en csak az a cél vezet, hogy ezen a helyzeten változtatni kellene, abból a felismerésből kiindulva, hogy kulturális előrehaladásunk egy kissé elmaradt — túlzás nél­kül mondhatom — a nagy léptek­kel haladó gazdasági fejlődés mellett. A színháznak szüksége lenne új közönségre, de ez megfordítva is ' mondható: az új közönségnek szüksége lenne arra, amit a szín- j ház neki nyújtani képes. (buni) | II Mercurius Hungaricustál a magyar sajtó napjáig A Mercurius Hungaricus, az el­ső magyar újság megjelenése a Rákóczi-szabadságharc’noz kap­csolódik: első számát 1705-ben Eszterházy Antal tábornok nyo­matta ki, majd maga a fejedelem rendelte el az újság kiadását. A hadi eseményeknek megfelelően változott kiadási helye, előbb Lő­csén készült, majd Bártfán s min­den jel arra mutat, hogy nem rendszeresen megjelenő lap volt, mert 1705 és 1710 közötti évekből mindössze hat szám maradt fenn. A cél a hadiesemények összefogla­lása volt s elsősorban a külföld tá­jékoztatására készült. Kis formá­tumú, 4—8 oldalas újság volt a Mercurius Hungaricus, amely minden kommentár nélkül közölte a hadi híreket s a szerkesztők, Rákóczi kancelláriájának vezetői, csak néha tettek egy-egy szemé­lyes megjegyzést a hírek mellé, mint Rabutin tábornok halálakor, amikor ezzel fejezték be a hír­adást: Adj uram örök nyugodal­mat neki és szabad utat a más­világra minden németnek, tovább élt a nyelvújítási mozgal­makban. Martinovics bukása után a legkegyetlenebb császári abszo­lutizmus köszöntött az országra, s a hazafiság ébrentartásában je­lentős szerepet játszottak újság­jaink is. Ez a szerep a következő évek­ben csak fokozódott, a reformkor- .szak alatt pedig megindult a küz­delem a sajtószabadságért. A si­kert csak a 48-as forradalom hoz­za meg, amikor a XVIII. törvény­cikk a sajtószabadságot dekla­rálja. A 48-as forradalom már a sajtó- szabadság jegyében zajlik le, en­nek azonban véget vet a Bach- rendszer sajtópolitikája, amely súlyos rendszabályokat hoz az istenkáromlásra, a királysértésre» nyugtalanító hírek közlésére, de legsúlyosabb bűncselekmény az államrer.d erőszakos megváltozta­1852 májusában kelt „legfelsőbb nyílt parancs” 10—20 évi börtönt és 1000—4000 forint pénzbüntetést helyez kilátásba. Ami ezután következett az a ka­pitalizálódó Magyarország álla­potait tükrözi vissza a magyar saj­tóban. Egyre nagyobb munkás­elnyomás, egyre súlyosabb gazda­sági elnyomás, ami a századfordu­lón odavezetett, hogy százezer számra vándoroltak ki az ország­ból munkások és parasztok. A magyar sajtó a Mercurius Hungaricustól napjainkig — és ezt büszkén mondhatjuk — kevés kivétellel, a haladást, az ország függetlenségéért vívott harcot szolgálta. S most a magyar sajtó napján ezt a haladó, meg nem al­kuvó,- mindig az igazságért küzdő magyar sajtót ünnepük olvasók és újságírók egyaránt. Latin és németnyelvű újságja- fására irányuló izgatás, amiért az ink után 1780 január elsején lent meg az első magyar nyelvű«, lap, amelyet már mai fogalmainl.y szerint is újságnak nevezhetünk.# a Magyar Hírmondó, amely 8 esz-* tendeig állt fenn. „Nintsen már> Európában egygy országos Nemzc fij is, aki a maga Hazájában törtéin'yj változások, a világnak viszontag V* ságai s több e'féle nevezetes dől # gok felől szálló Híreket, napon ként, hetenként, Vagy hónapon ként áz ő saját nyelvén nyomta tott írásokban ne olvasná” Téli utazás Hóban töprengenek a par ki fák. Tavasz volt nemrég s tél lett a világ. A zöldellő lomb rég a fö Idre hullt. Emlék tavasz és nyár, cs ak lenge múlt. Harsak, tölgyek csügged ten állanak. Csend honol köztük. A vi g madarak előfizetési felhívásában Rät tyás, az első szerkesztő. Az érdek lődés nagy volt, ezt mutatja a’ áj első magyar újság előfizető nél Jf száma. Az évi hat,forintos előfize fij tési ár mellett előbb 320, ma.iöíj 500 megrendelője volt a lapnak x amelyből Madridba, Franciaor szágba és több nyugati országba i vj küldtek. Érdekes a hazai ekifiz; 3* tők megoszlása: 05 földbirtoké - K 38 mágnás, 28 megyei tisztviselő N 18 pap és tanító, ugyanannyi jó Sí szágigazgató és ügyvéd fizetett e! az újságra. Amikor a Magyar Hírmondói mégjelent, az ország nemcsak iro­dalmi, hanem politikai fellendü­lés előtt állott. A függetlenségi' törekvéseknek hosszú időre véget' vetett a Martinovics-mozgaloir. kegvetlen felszámolása, az irodal-j mi fellendülés azonban, amely ké­sőbb a reformkor előkészítője lett,j elszálltak délre, túl a ten geren. Egy bús veréb gubbaszt az ághegyen. Az is tovább repül, tán mag után. Alkonyba hajló, csendes délután, mégse látni egy párt, egy randevút váró fiút, vagy lányt. A havas út nem vonz magányos, vagy lázas szívet. Kit erre visz dolga, tóvá bb siet. Utcán lucsok, sár. Itt a fák közét ma is hó fedi. Hogy nő a sötét, úgy nézek vissza a fákra, csendre, vonatablakból, mint szép szigetre. Futó házsor. Itt-ott villa ny ragyog. Mellettem nő, csinos, szé p. Hallgatok. Vár egy szerény szoba s hű asszonyom. Sár és gyaloglás. Majd bosszankodom. Indulni kell. A táj elém terül. S nekivágok az útnak — egyedül... HEGEDŰS LÁSZLÓ |@P@II BOLDOGSÁG Szerelem volt még, vagy csak görcsös ragaszkodás? Valami olyan, ami nem is annyira a má­hoz fűződik, hanem a tegnaphoz, a tegnapelőttökhöz, ’ amik olyan szépek voltak, s amelyek még most is úgy élnek nem is az em­lékezetében, valahol mélyebben a szívében, vagy a vérében, mintha most is élné, érezné őket. De egy kicsit belefásult már a tegnapok és tegnapelőttök szeretetébe, s most egy pillanatig nagyon örült, amikor az asszony levelét az ujjai között szorongatta és olvasta a sietve irt szavakat, amelyek ész­revehetően bizonyították, hogy írójuk lelkiállapota erősen kilen­gett abban a pillanatban* amikor gondolatait papírravetette. Észre­vette ezt is, de gondolatai egyre csak akkörül forogtak, hogy az asszony azt kéri tőle; legyen vé­ge mindennek. Igen, mindennek, hisz úgy is hiába; az együtt töl­tött órák boldogsága mögött min­dig ott volt a keserű íz, hogy mú­landó volt, csak percekre, fél­órákra. Az első pillanatban úgy érezte, hogy sikerül lemondania az asszonyról, aztán kesernyés mosolyra húzódott a szája. Hisz eddig is lemondott... Mindig le­mondott. A nap huszonnégy órá­jából neki tizenkilenc és fél le­mondás jutott... Vajon érezte-e, tudta-e ezt az asszony is, ami­kor megírta ezt a levelet?... Ke­véske boldogság, de ha igen, ak­kor ez megkönnyítené az ő elha­tározását is. Az ablakon hűvös szél osont be, s a függönyt az arcához libben- tette. ösztönösen kapott oda, s hirtelen arra gondolt, hogy Márta haja hullott a szemébe. Görcsö­sen megmarkolta a függönv szö­vetét. Márta — gondolta félhan­gosan és ellökte magától a füg­gönyt, s vele együtt Márta haját is. Mártát még nem. Az ott volt körülötte, tele volt vele a szoba. Ha a fotelra nézett, kirajzolód­tak Márta testének vonalai a bordó bútorszövet fölé és őt néz­te. A szeme: mennyi melegséget, mennyi megértést, mennyi szere- tetet sugároz, ez a barna szem­pár.'... De most nem szabad néz­nie, gondolni sem szabad rá, mert Márta, aki soha nem volt az övé, csupán néhány órát loptak ket­ten egymás számára az örökké­valóságból — már soha nem is lesz az övé... Küldte, űzte volna az emlékeket, Mártát, ki a szobá­ból, de ha Mártát- kü.«u, ő elmegy, meg Is haragszik — mert Márta nagyon tudott haragudni, sér­tődni, csak azért, hogy egyszer kibéküljenek, de az emléke itt marad, itt maradt minőig, ha Márta elment, a vérébe szívódott, itt benne van valahol, s ki kel­lene tépni durva erőszakkal, űz­ni magából. De hogyan? Unottan felemelte a párnát, csak azért, hogy valamit csinál­jon: arcába az asszony fehér testének különös, hódító illata csapott, pedig Márta feje még soha nem pihent ezen. Mégis, mindez Márta. Hisz tu­lajdonképpen Márta az ő számá­ra mindig csak ennyi volt, em­lékké vált már akkor, amikor ta­lálkoztak, mert az elmúlás min­den találkozásukban ott kísér­tett, a másodpercet is úgy kel­lett hozzálopni a félórához, pedig a félórák is oly hamar elmúltak, mint a másodperc. S ezekből a másodperceknek tűnő félórákból rakosgatta össze furcsa boldog­ságát, egcyékovácsolta, össze­egyengette őket még akkor is, ha nem illettek egymás mellé. Az el­ső találkozás szinte véletlen csók­ja valahogy nem illett az mellé az ölelés mellé, amely utána követ­kezett majdnem félévvel. S az az esti séta, kamaszos ábrándozás­sal, kéz a kézben a Duna-parton, érzelmileg és időben is túlságo­san messze volt attól a kézfogás­tól, amely két hónapig tartó sza- kítási kísérletük után történt. De számára ez volt minden... Való­ban Márta is csak ennyi lenne? — És vége!? Érezte rhár, hogy nem tud le­mondani róla, pedig mennyivel jobb lenne mindkettőjüknek. — Márta élete is nyugodtabb lenne, talán elsimulnának azok a rán­cok is a szemesarkán, amelyeket az átvirrasztott éjszakák rónak oda, amikor rágondol, amikor ket­tőjük sorsát próbálja valahogy egysíkba hozni. Mert gondolatban mindez lehetséges, a késő éjsza­kai ábrándozás sok mindenre ta­lál megoldást, de a valóság egé­szen más. De most már Márta is felismerte, hogy az álmok hami­sak, csalnak, hogy a valóság egé­szen más. — Lehet? — latolgatta magá­ban. Gly könnyű lenne kimonda­ni, ha csak ezen az egy szón múl­na. S ha ezzel minden rendeződ­ne, talán ki is mcrr'"ná abban a reményben, hogy saját lelkivilá­gának konfliktusa is megoldódik. De nem, nemcsak ennyit jelente­ne. Ennél jóval többet. Még csak nem is annyit, hogy többet nem láthatja Mártát, többet soha nem lóghatja meg a kezét és nem néz­het a szemébe olyan, minden bút, gondot feloldó megkönnyebüülés- sel, ahogy eddig. Még ennél is többet. Hisz amit eddig tett, az mind Mártáért volt. Márta ösz­tönözte a munkára, Márta volt az, aki — amikor kétségbeesésében már majdnem züllésre adta ma­gát — melléje állt és... és tulaj­donképpen Márta mentette meg a becsületét. Nem ő, hanem Márta volt az erős. ... Márta mégis csak több a múlt távlatában megszépült em­lékeknél. Az a vers is, amit teg­nap írt, Mártáért íródott, s amint feketéjét itta a cukrászdában, bi­zonyára Mártát kereste ott is, s az a Ián}', az a kis szőke, aki a ködös téli estefelében olyan fur­'n, olyan melegen nézett rá az utcán, mintha Márta szemeivel nézte volna... Talán megnyugodna, ha úgy döntene, hogy szakít Mártával, ta­lán nőne az önbecsülése és hiú gőggel ,az élet egyik pozitív hő­sének lievezné magát. De ehhez nincs ereje. Mert az életben nem­csak erősek és bátrak, az életben gyengék is vannak. Buni Géza

Next

/
Thumbnails
Contents