Tolna Megyei Népújság, 1960. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-05 / 3. szám

I960, január. 5.

TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

3

„fl kajdacsi határ várja a szorgalmas tsz-tagokat“

Baráti bes

Híradás az Aranykalász Tsz alakuló gyűléséről

HA ÉVEK MÚLTÁN valaki

papírra veti Kajdacs község történetét, a nevezetes dátumok között feltétlenül említse meg 1960. január 3-át. Ehhez a dátumhoz ugyanis olyan esemény kapcsolódik, amilyen az utóbbi évtizedben nem volt a faluban. Tizenöt esztendővel ezelőtt volt hasonló jelentőségű esemény a faluban, amikotis több száz földhöz ragadt szegényember gyülekezett a falu főterén, hogy elinduljanak kiparcellázni a földesúr nagytábláit, birtokba vegyék jogos ősi jussukat, a földet — hogy emberségesebb, jobb életet kezdjenek. A kajdacsiak — teljes joggal — életük sorsfordulójának nevezik ezt a napot. Ugyanilyen sorsfordulónak számít a legutóbbi vasárnap is, amikor szintén együtt volt a falu közel félezer felnőtt lakója. Igaz, nem a főtéren volt a gyülekező, hanem a tizenöt év óta létesített kultúrházban. Egy új paraszti életmód beindítása, legfontosabb feladatainak megbeszélése céljából jöttek ide a falubeliek. A nagy érdeklődés — amely ezt a napot megelőzte — érthető. Nem kevesebbről volt itt szó, mint arról, hogy kinek a kezébe teszi le 380 tegnapi egyéni gazda gazdaságának közvetlen irányítását. Hogy ez mennyire nagy dolog, azt Molnár Lajos bácsi, ez az őszbecsavarodott kilencholdas paraszt így magyarázta a gyűlés előtt Szigeti Jánosnak, a megyei pártbizottság osztályvezetőjének.

— Tudja, kedves elvtárs, ez a szövetkezet csak akkor lesz jó, ha hozzáértő, lelkiismeretes embereket választ mag vezetőnek a falu népe. Ezt alaposan meg kell hányni-vetni, mert hiszen jórészt az ő munkájuktól függ, hogy | mekkora darab kenyér jut a szövetkezeti tagok asztalára. Én úgy vélem, ha most valamit a választásnál elhibázunk, azt nagyon nehéz lesz helyrehozni.

— A döntés joga a maguké, bátyám. Maguk jól ismerik egymást, tudják, hogy ki milyen gazda, azt választják meg a vezetőségbe, akit legjobbnak tartanak. Ebbe nem szól bele sem a járás, sem a megye — nyugtatta meg a bácsit Szigeti János elvtárs.

De mielőtt a vezetőségválasztásra sor került volna, a falugyűlés részvevői meghallgatták Soczó József elvtársat, a megyei pártbizottság titkárát, aki az elmúlt 15 év alatt elért eredményekről, a párt politikájáról beszélt.

A VEZETŐSÉG TAGJAIRA

Szigeti János elvtárs tett javaslatot, aki legutóbb közel két hónapot töltött a faluban és ezalatt nagyon megszerették őt a kajda- csiak. Olyannyira, hogy mindenáron őt akarták megválasztani elpöknek. De mivel ehhez a megyei pártbizottság hozzájárulása is szükséges, a falugyűlés öttagú küldöttséget választott, hogy az tolmácsolja a kajdacsiak kérését a megyei pártbizottságon. Az volt ugyanis az egybehangzó vélemény, hogy a szövetkezet kommunista elnököt akar. A tsz-elnök személyéről a megyei pártbizottság állásfoglalásáig tehát nem történt döntés. A vezetőség tagjait demokratikusan, egyenként választották meg. Először a két elnökhelyettes megválasztására került sor. Az egyik ifj. Szántó János, a másik Pilisi Kovács István lett. Mindketten a legjobb gazdák közé tartoznak: nagy te- | kintélyük van a faluban. Közülük az egyik, ifjú Szántó János már be is jelentette, hogy még az idén beiratkozik a mezőgazdasági technikumba, tanulni akar, hogy ezzel is jó szolgálatot tegyen a közösségnek. Annak rendje és módja szerint a vezetőség mind a 13 tagját, valamint az értékelő bizottságot is megválasztotta a közgyűlés. Végül a tsz nevét határozták meg. A többség akarata szerint Aranykalásznak hívják a 4500 holdas új kajdacsi közös gazdaságot.

Az első, az alakuló közgyűlés után megkérdeztem az elnökhelyettest, ifj. Szántó Jánost, hogy az Aranykalász Tsz-ben mikor kezdődik el a közös munka, i

— Még ezen a héten. Már holnap felvesszük a kapcsolatot a gépállomással, traktorokat kérünk, mert a 4500 holdnak több mint a fele még szántatlan. Az idő viszont még alkalmas erre a munkára. Kihirdetjük a faluban, hogy akinek fogata van, az is menjen szántani, egyelőre arra a területre, amely a sajátja volt. Ez a munka már a közösnek számít, munkaegységet írunk érte jóvá. Megkezdjük a mezei leltár elkészítését is, meg összeírjuk, hogy hány állatot, mennyi gazdasági felszerelést ajánlanak fel a közösnek — hangzott a válasz.

— S hogyan vélekedik a közös munka azonnali megkezdésétől Mohai István? — tettem fel a kérdést az egyik tsz-tagnak.

— HELYESNEK TARTOM. Én

leszek az első, aki szántani me- gjek, mert a lovaim már kirúgják az istálló falát. Muszáj dolgozni kérem, mert ha nem ezt tesszük, nem lesz egység, na meg nem lesz mit osztani az egységre. Meg aztán a kajdacsi határ várja a szorgalmas tsz-tagokat — mondta.

— Szóval komolyabb hiba nincs a munkájával?

— Nincs. De úgy hiszem, amiről itt beszélgettünk, elmondjuk neki. Hadd lássa, hol kell javítania a munkáján, magatartásán.

— Milyen a szakmai fejlődése?

— Bizony, én úgy látom, hogy vannak, akikkel együtt szabadult és már előrébb tartanak.

— Milyen programot javasoljunk a továbbképzésére? — Talán jó lenne a »Lakatosipari ismeretek« és a »Géprajz« című

szakkönyv.

— A kettőt soknak tartom. Vegye át előszór az elsőt, az egy esztendőre elég lesz, utána majd jöhet a »Géprajz«.

A beszélgetés végére értem ide, a Bonyhádi Zománcgyár TMK irodájába, ahol Németh József gépészmérnök, az osztály vezetője és Dér Mátyás, a lakatosegység csoportvezetője minden bizonnyal az egyik dolgozóról cserélték ki véleményüket. De nem kellett soká várnom, már itt is van az illető, egy nyúlánk, svájci sapkás fiatalember, hogy most már hármasban folytassák a »diskurzust«, az 1959-es esztendő utolsó napján.

— Biztosan tudja, miért hivattuk — kezdi az osztályvezető —, hiszen több szaktársával már elbeszélgettünk. Itt az év vége, kezdődik az új esztendő, úgy véljük, nem árt, ha egy kis mérleget csinálunk az eddigi munkájáról, fejIgaza van. És ha nem hiába várja a tsz-tagokat a határ, akkor ezt a második sorsfordulót követő években elmondhatják a kajdacsiak: megint könnyebb lett életük, mert a közösben kevesebbet dolgoznak, mint a kisparcel- lán és mégis jobban élnek.

Dorogi Erzsébet

*

lődéséröl, aztán megbeszéljük azt is, hogy a jövőben hol kell változtatni. Persze, maga is mondja el, milyen problémákat lát a vezetésnél, mit kellene nekünk jobban csinálni.

— Már vártam, ezt a beszélgetést — így a fiatal lakatos.

— A csoportvezetője és én is,

Újévi pillanatképek

— Ismét öregebbek lettünk egy évvel! — ezzel a megállapítással koccintottunk az új év.első percében, amikor újra kigyűlt a villany.

A szilveszter a vidámság estje, mégis sokaknak nem volt lehetősége a gondtalan mulatozásra. Mert hiszen a vigasság közben sem állt meg az idő múlása, a sors kereke forgott, egyre forgott. ..

Hogyan is zajlott le az idei szilveszter?

délután négy óra...

Városban, falun a lányok már készítgették elő a báli ruhát — nylont, taftot, bársonyt —, amikor jó néhány asszony már huszadszor kérdezte férjét — az, szerencsétlen az állandó hitvesi háborgatás miatt teljes letargiában, magába roskadva gubbasztott a fotelban.

— Milyen ruhát vegyek fel szívem? Már nincs egy rendes ruhám, amit ilyen alkalomra felvehetnék ... (Vagy huszonöt van a szekrényben.)

Az éttermek konyháiban pedig a szilveszteri ételek — a korhely- leves, a malacpecsenye, a halászlé és egyebek — sütéséhez, főzéséhez készülődtek, a pincékben hordókat csapoltak, készítették elő a pezsgőt.

Tehát mialatt az előkészületek folytak, a mentők szállítottak kórházba egy beteget — bokatöréssel. Neki nem végződött valami kellemesen az óév. De nem jól kezdődött az új sem . .

ESTE NYOLC ÓRA...

Nagy a jövés-menés az utcákon, ki-ki a mulatóhelyekre, vagy az úgynevezett »házi murira« igyekezett. Sokan már céltalanul iöttek-mentek az utcán, mert sem a Kispipában, sem a Szabadságban, sem a télikertben, sem a — szóval sorolhatnánk a vendéglőket — nem lehetett leejteni egy

gombostűt, pontosabban kifejezve: asztalhoz jutni. ' i Akkor rohant egy gépkocsi az árokba, széttörve a vaskorlátot, a I régi kórház előtt. A mentőknek nem is kellett messze menniük. A gépkocsivezetőnek semmi baja I nem történt, a gépkocsinak annál több. A »pilótában« már ugyan- j csak benne volt a szilveszteni »légkör«. Neki sem igen köszöntek másnap boldog új évet..;

ÉJFÉL UTÁN...

A Kispipában kisorsolták az újévi malacot, egymás után puk- I kantak a pezsgősüvegek, és a tető- ' fokán állt a jókedv a házimurikon is, Ismerősök, ismeretlenek köszön I tele egymásnak boldog újévet.

Háromnegyed kettőkor Tolnáról vajúdó asszonnyal robogott a 1 mentőautó a korház felé.

HAJNALI ÖT ÓRA...

Itt-ott oszladoznak már a szilveszterező társaságok — az utcasarkon háromszor is egymás nya kába borulnak —, ismét a mentő ! tűnik fel az utcán. A szilveszteri muri egyik elhullottját viszi — egy úgynevezett »totál«-részeget.

KILENC ÓRA...

Megérkezik az újévi első „vendég« a szekszárdi korház szülészeti osztályán. Megszületik az új I évben az első újszülött: Kárpáti I Mária, öt egymás után követik | az újszülöttek. Ügy látszik, ha 1 megnő, sok férfi jár utána, mert csupa fiú követi: Sipos Dénes, Katies László, Erős Dezső, Halász József és Vladícs István. Hat gyerek született az új év első napján.

Csendesen, békésen telt el az év első napja. Másnap még megtartottuk a pót-újévet — ugyanolyan békésen. (Milyen békésen szunyókált az egyik sétákért» pádon másodikén délben egy járókelő!)

(Bognár)

Lapzártakor szerzett szerkesztőségünk tudomást a megyei párt- bizottság állásfoglalásáról, amely szerint nem járult hozzá, hogy Szigeti János elvtárs legyen a kajdacsi Aranykalász Termelő- szövetkezet elnöke. A fentebb említett küldöttség és a pártbizottság vezetői azonban megállapodtak abban, hogy a megyei pártbizottság részéről Szigeti elvtárs patronálja a termelőszövetkezetet, rendszeresen kijár veze- I tőségi ülésekre és közgyűlésekre. I

meg vagyunk elégedve a munkájával. Igen jó oldala az, hogy amikor olyan »megfogás«, »hajrá« munka van, példát mutat a többieknek is. A kiadott munkál mindig rendesen elvégzi, de bizony néha előfordul, hogy nem megy vissza egyenesen a műhelybe, hogy új munkát kérjen.

— No, ez csak néha fordul elő...

— Különösen hétfőn — jegyzi

PÜTLITZ:

Németországból—^

C Németországba

(3)

Reggel még jóval virradat előtt kivonultunk, és állásokba mentünk; magam két gépfegyverrel a dómnál egy oszlopbalusztrád mögött helyezkedtem el, pontosan a palota V. bejáratával szemben. Előttem volt a nagy császári címerrel ékesített erkély, amelyről 1914. augusztus 1-én II. Vilmos a tegnapi Ebert-beszédhez hasonló kijelentést tett, amikor azt mondta: »Én ma csak németeket ismerek«.

Néhány söröskocsi hajtott el előttünk szép kényelmesen, de amikor észrevették minket, a kocsisok a lovak közé csaptak, s mint az őrültek vágtattak keresztül a Seprre-hídon. A kastélybejárat .előtt kis csoport állt, buzgón vitatkoztak valamin. Ahogy jobban odanéztem, megismertem közöttük a kövér Kriegsheimot és még néhány tisztet. Nyilvánvalóan arra szólították fel a matrózokat, hogy adják meg magukat. A mieink egyszerre csak megfordultak, s futólépésben jöttek vissza állásainkba. Ugyanebben a pillrnrtban eldördült a Lustgarten felől az első ágyúlövés a kastélyra, s a fél császári

címerpajzs nagy robajjal hullt le pontosan arra a helyre, ahol az imént a parlamenterek álltak. — Pár perc múlva Kasperczok, baloldali gépfegyverem irányzója, saját gránátunkból egy repeszdara- bot kapott a combjába. Feljaj- dult, de sebesülése nem volt súlyos. A lövöldözés pár óra hosz- szat tartott, míg végre úgy tíz óra tájt fehér zászlót vontak fel a kastélyra. A kaput belülről kinyitották, s mi diadalmasan vonultunk be a palota udvarára.

A matrózok minden oldalról körénk sereglettek, átadták fegyvereiket, amelyeket aztán az udvar sarkaiban halmoztunk lel. No de most mit csináljunk? Egyikünk sem reggelizett, éhesek voltunk, mint a farkasok. A matrózok közölték velünk, hogy néhány teremben nagy keksz- és csokoládékészletekre bukkantak, melyeket valószínűleg a császárné gyűjtött össze magának. S mi, akik az imént még egymásra lövöldöztünk, most együttesen vetettük rá magunkat a császári inyencfalatokra, s csakhamar élénk és barátságos beszélgetésbe merültünk. A legnagyobb frater- nizélás közben egyszerre csak f elcsattant a parancs:

meg mosolyogva Matyi bácsi, a csoportvezető. — Akkor ugye egy kis kerülőt kell előbb tenni az üzemben, megbeszélni a vasárnapi meccset.

— Meg aztán a szakmai fejlődésben is többre lenne képes. — Például jobban mehetne már a rajzolvasás, nem?

— Az a hiba, hogy ritkán kapunk rajzot, különösen jó rajzot. Többet fejlődhetne az ember, ha mindig jó rajzot kapna.

így folyik a beszélgetés a munkáról, szakmai képzésről, magatartásról, a szakma egyes gyakorlati és elméleti kérdéseiről, míg megszületik a megállapodás: A fiatalember igyekszik majd kiküszöbölni a hibáit, kiveszi a könyvtárból a »Lakatosipari ismere- tek«-et (egyébként most tudta meg, hogy van műszaki könyvtár is az üzemben), és egy év múlva kis házi »vizsga« formájában beszámol a tanultakról. Ha közben bármilyen probléma akadna, a vezetők szívesen segítenek neki. Igyekszik majd jobban részt venni a különböző mozgalmi rendezvényeken is.

A megállapodást, amely most már kötelezettséggé vált, kézfogás és kölcsönös újévi jókívánság pecsételi meg.

Pár héttel ezelőtt kezdték meg az efajta foglalkozást a TMK osztály dolgozóival minden felsőbb utasítás nélkül. Az eredmény, — ami természetesen majd csak hosszabb idő után lesz lemérhető a részleg munkájában, — ma még csak az, hogy mindenki tudja, hogyan vélekednek munkájáról a vezetői, a vezetők is ismerik beosztottjaik véleményét. Dér elvtárs például most tudta meg, hogy sokkal jobb vezetési módszer az, ha egy-egy munka megbeszélésénél nem kész megoldást javasol a lakatosoknak, hanem először őket kérdezi meg. Hadd törjék ők is a fejüket a megoldáson. Meg kissé erélyesebb vezetést is várnak tőle. De az eredményekhez tartozik az is, hogy a. részleg dolgozói közül öten vállalták, befejezik az általános iskolát, hárman pedig beiratkoznak a gépipari technikumba. A felvételi vizsgára a TMK-részleg vezetői készítik őket elő.

J. J.

— Tűzelőállást elfoglalni az ablakoknál!

A parancs természetesen csalt ránk, győzőkre vonatkozott. A matrózok könyörögtek nekünk, hogy ne lőjünk saját honfitársainkra. Az ablakokhoz rohantunk. Félelmetes, aggasztó volt az elém táruló látvány. Fekete áradatként beláthatatlan tömeg hömpölygött felénk a Lustgarten felől. Mintha a berlini milliók mind felkerekedtek volna, a szigeti hidakon az őrszemek láncát már elseperték. Már messziről hallottuk nyilván nekünk szóló szitkozódásaikat:

— Vérebek! Hóhérsegédek! Szaggassátok őket darabokra!

Bizony megijedtünk. Vitatkoztunk: lőjünk? ne lőjünk? "mindegyikünknek voltak Berlinben rokonai, barátai, ismerősei. Nem tudtuk a szívünkre venni, hogy a tömeg közé lőjünk, így tétlenül néztünk sorsunk elébe. A törne* persze akadálytalanul nyomult be a kastélyba. Most mi voltunk a foglyok minket fegyvereztek le.

Tehetetlenül álltam tíz-tizenkét emberemmel beékelődve a kastély udvarán tolongó felizgatott, hadonászó tömeg között. Havazni kezdett, helyzetünk percről-perc- re válságosabbá vált. Éppen előttünk egy már nem egészen fiatal, alacsonylermetű ember felmászott az ablakpárkányra. Furcsa szerzet volt szétborzolt hajával, huszárnadrégban, matrózsáp- kában, egyébbként civil öltözékben. Vad beszédbe fogott, s minden szavával egyre jobban belelovalta magát a féktelen gyűl»-