Tolna Megyei Népújság, 1960. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-24 / 20. szám
19Ő0. január 24. TOLNA MEGYEI NÉPŰJSAG J Erről is beszélni ítéli „Mindent kivisznek...44? A kupec formájú kucsmás ember — miután meglátta, hogy van még egy ülőhely a kupéban, gyorsan kinyitotta az ajtót és morogva-dörmögve közénk préselte magát az elsőosztályú kocsi plüssel borított ülésén. Egyet-kettőt fújt, közben kényelembe helyezte magát, majd elkezdte mon dókáját: Mégiscsak disznósúg. hogy így kell utazni máma a dolgozó embernek« Szidta a MÁV-ot, a »fejeseket«, mert vagy öt percig tartott, míg a zsúfolt folyosón keresztül tudta magát verekedni és ülőhelyhez jutott. A vonat ugyanis Budapesttől Érd- íg-Ercsiig túl van zsúfolva, sokan utaznak haza a munkából, ilyen rövid utat ki lehet bírni a folyosón, nem is érdemes leülni. Sár- bogárdtól Szekszárdig már egyedül utaztam az egész kocsiban. Emberünk — miután látta, •hogy senki sem »támogatja« — tovább folytatta: — Mert ugyebár, mi nagyon szép vonatokat is tudunk csinálni, csak azokat kiviszik külföldre. Erre már egy negyven körüli asszony is bekapcsolódott: —Bez zeg, ha az egyiptomiak, meg az argentínaiak látnák, hogyan utazunk mi itt, el sem hinnék, hogy ebben az országban készülnek azok a szép, kényelmes Pullmann kocsik, motorvonatok. Éppen készültem, hogy »hozzászólok«, miszerint utaztunk mi már kényelmetlenebbül is ilyen időben a kocsi tetején, meg, hogy azért évről-évre javul a közlekedésünk (Hol vannak már a pár év előtti marhavagonok, meg aztán rövidesen a »fakaruszok« is kikerülnek a forgalomból), amikor egy fiatalember megelőzött. Csendesen jegyezte meg: — Ahogy én látom nyolcán ülünk a fülkében. Mind a nyolcán bőrcipőt viselünk. Én bőrgyári munkás vagyok, tudom, hogy nyolchoz legalább hat párhoz külföldről kapjuk a nyersanyagot. És ha számbavennénk a a ruhákat, ott is sok olyat találnánk, aminek az anyagát ■ nem az országban állítják elő. Külföldről jön. Motorvonatokért, autóbuszokért, televíziókészülékekért és még tudjaisten, miért kapjuk cserébe. Emberünk egy szót se szólt, ha marosan leszállt. De amiről a vonaton szó volt — a budapest— bátaszéki személyvonat elsőosztályú, párnázott ülésű kupéjában — nem árt beszélni egy kicsit. Mert bizony büszkék vagyunk arra, hogy a világnak csaknem minden részén szeretik a magyar ipar gyártmányait, vannak, akik a »mindent kivisznek« jelszóval próbálják úgy beállítani a dolgot, hogy nehézségeink egyik oka a növekvő export. A külkereskedelmi forgalom no vekedésének (Amiről egyébként, a KSH legutóbbi jelentése is beszámol) pedig csak örülhetünk. Több iparágunk csak úgy fejlődhetett, hogy termékeinek bővült a piaca. Úgy tudunk hazai szükségletre is korszerű iparcikkeket olcsón előállítani, hogy külföldi megrendelésekkel nagyobb meny nyiséget gyártunk belőlük. Elég itt csalt az Ikarus autóbuszokra és a televíziós készülékekre utalni. És az érem másik oldala: Egyes iparágak nem is fejlődhettek volna ki, ha részükre a külkereskedelem útján nem tudnánk biztosítani a nyersanyagot, a vasércet, a nyersbőrt, pamutot és még számos egyéb más anyagot. És ha jobb is volna, ha már több vonatunk futna a hazai vonalakon, szükség van a cserébe kapott nélkülözhetetlen anyagokra is. .1. J. Tanácsoltak a tolnai tepeiispvetkezeti asszonyok Pénteken este a tolnai gazdakörben a helyi nőtanács rendezésében asszony-találkozón vettek részt a tolnai termelőszövetkezeti asszonyok. A megjelenteknek Hor váth János, a tengelici . Petőfi Termelőszövetkezet párttitkára tartott előadást az asszonyok helyzetéről a termelőszövetkezeten belül. Ezt követően Kállai István, a bátaszéki Búza kalász Termelőszövetkezet főkönyvelőj e nagy érdeklődés mellett ismertette a munkaegység kiszámításának módját. Az előadás után a részt vevő asszonyok sok kérdést tettek fel, melyre az előadó készségesen válaszolt. A tanácskozás a késő esti órákban fedeződött be. li A mióta Kovács Gábor elk'í- sérte utolsó útjára megboldogult feleségét, beletemetkezett a regényolvasásba. Van úgy. hogy éjfélig is világos az ablaka. Most éppen Bábel: „Lovas hadseregének:” történetkéit bújja. Lassan olvas. A szája hangtalanul mozog s néha-néha megvakarja tarkóját. A történetkék felelevenítik benne a nagy harcot, a bajtársakat, s Bugyonijt, akinek ő maga is lovaskatonája volt tizenhétben. Kopogtatnak. A párttitkár fel- rezzen. Ösztönszerűcn a faliórára néz. Hirtelen mindent elfelejt, ami az előtte levő könyvben van s felhangon mormolja magában. — Aha. Pontosan érkezett a fiú. A fiú. aki az ajtóban megjelenik, negyven év körüli, deresedő hajú férfi. Arcvonásai élesek. A tekintete szúrós. Mozgása határozott. — Jó estét! Megjöttem. Gábor bátyám. — Ülj le, Pista. Rövid szünet áll be. Nagy Pista tekintete várakozó. — Tudod-e miért hívattalak? — Nem. — Akkor megmondom. — Miért? — Mert panaszt hallottam rád. — Énrám? — Terád! Mit? — Engedd meg, hogy én kérdezzek ! — Csak tessék! — Igaz-e, hogy amikor a brigádod egyik tagja, a Búsongó Péter vállalkozni akart arra, hogy a „Mancit” megszurcsapolja, Te a szeme előtt kijelentetted, hogy ilyesmit kulákra nem bízol? — Igaz. — És ért a tehenészeid közül más is a szurcsapoláshoz? — Nem. — És mi lett a „Mancival”? — Megdöglött. — Miért? — Mert későn’ jött meg az állatorvos. — Ez nem igaz — emelte meg a hangját az öreg. — Azért döglött meg a „Manci”, mert Te bizalmatlan vagy Busongó Péterrel szemben. Hallottál-e Te arról, hogy a Busongó a maga gazdaságában már szűrcsapóit tehenet és sikerült is neki? — Hallottam. De ilyen kényes dolgot nem bízhatok kulákra, mert azt úgy is tudom, hogy készakarva rosszul csinálja. egyik felelős tagja, Treviranus belügyminiszter a Lengyelországgal való, már amúgy is éppen eléggé feszült viszonyunkban még tovább feszíteni a húrt, elannyi- ra, hogy már-már elpattanással fenyegetett, amikor beszédeiben nyíltan követélte Danzigot és a korridort? Az 1931 tavaszán megindult fegyverkezési kampány első fecskéi már 19-30 tavaszán berepültek hozzánk két kapitány személyében. A Bendlerstrasséról osztották be őket kö -etségünkhöz, hogy az Egyesült Államokban katonai- politikai kérdésekkel foglalkozzanak. Warlimont és Speidel volt a nevük. Később, a Harmadik Birodalomban mint az új, fasiszta hadsereg tábornokai és irányadó szervezői váltak ismeretessé. * 1931 őszén Washingtonból visz- szahívtak, és Haitiba neveztek ki ügyvivőnek. FEKETE. ÉS FEHÉR KAITIBAN Ábrahám »Hawai rózsája« című operettjében így dalol az ifjú bennszülött: »Paradicsom a tengerparton Az az én hazám...« S amikor ezt a dalt hallom, mindig magam előtt látom Haitit úgy, ahogyan először megpillantottam, amikor Kubából repülőgépen Haiti fölé érkeztem: tarka virágokkal borított zöld hegyi kert az azúrkék óceán közepén Trópusi vidék nem lehet nála bujább és szebb. Ez volt az első darab föld, melyre Kolumbus Amerikában a lábát tette. Ebből az időből származik az Espanola név, ahogyan a szigetet ma is nevezik. A spanyol és a francia hódítók között kitört viszály következtében a szigetet két részre osztották: Hai- tira és San Domingóra. Sok vér folyt, sok könny ömlött azóta ezen a földön, egész népeket kínoztak halálra, leírhatatlan kegyetlenkedéseket követtek el. A természet azonban most is ugyanúgy mosolyog a déli verőfényben, békésen susognak a pálmák, ezüstösen csillog a hold, ragyognak a csillagok az enyhe trópusi éjszakában. Sokat írtak már Haitiről, igazat és valótlant, komolyat és szívderítőt. Elbűvölő földdarab, s a világ első és egyedüli néger állama, mely tisztán saját erejéből már másfélszáz esztendővel ezelőtt felszabadította magát a fehér gyarmati uralom rabszolgasága alól. Történelme, nyelve, mítoszai és szokásai, zenéje és tánca — minden, amit ez a nép fel tud mutatni, oly gazdag, színpompás és érdekes, hogy annak kimerítő illusztrálására egy egész enciklopédia sem volna elegendő. Talán feudális származásom miatt érzett rossz lelkiismeretemnek lehet tulajdonítani, de én mindig is különös rokonszenvvel viseltettem a feketék iránt, akiket az én fajomból és osztályomból származó emberek még alig pár emberöltővel ezelőtt a legállatibb rabszolgaságban tartottak. Már az Egyesült Államokban is érdekeltek a négerek és valószínűtlen gyorsan haladó kulturális fejlődésük. Washingtonban van a Howard-egyetem, egyike azon kevés számú intézményeknek, ahol a négerek az Egyesült Államokban magasabb fokú kiképzést nyerhetnek. Erről az egyetemről már jó néhány, nemzetközileg is elismert tekintély került ki. Jóllehet az egyetem fő tantárgyai közé tartozó műszaki tudományokhoz annyit értek, mint tyúk az ábécéhez, mind az ottani professzorok, mind pedig ~a hallgatók boldogan és büszkén hivatkoztak eredményeikre, s végtelen türelemmel igyekeztek nekem azokat mind elmagyarázni. Igen nagyra becsülték Németországot és a német tudományt. -Jó néhány délutánt töltöttem társaságukban, és kávézás közben ösz- szebarátkoztam velük. Ha Chicagóban jártam, mindig felkerestem a Rosenwaid-alapítvány egyik vagy másik intézményét, mely elsősorban a művészi hajlammal rendelkező négerek fejlődésének előmozdításával foglalkozott. A négerek különösen a festészet ás a szobrászat terén értek el kitűnő eredményeket. Haitiban aztán egészen néger társadalmat és államot találtam. Minthogy Németország — más fehér nagyhatalmakkal ellentétben — sohasem támasztott itt közvetlen gyarmati igényeket, és faji előjogokat sem követelt magának, könnyen találtam rokon- szenvre. (Folytatjuk.) — Biztos vagy abban, hogy rosszul csinálta volna? — Biztos! — Honnan vagy benne olyan biztos? j?űj| agy Pista közelhajol az öreghez, a szeme úgy szúr, mint a vasvilla. — Hát már elfelejtette Gábor i atyám, mit tanultunk a pártiskolán? — Mit? — Hogy a kutyából nem lesz szalonna. Vagy maga már végképp letett az osztályharcról? Az öreget megütik a szavak. Az arca komor lesz. Homlokán összefutnak a ráncok, de a hangja halk, atyai hang. — Pista, olvastad Te a kongresszus anyagát? — Olvastam. — Az lehet. De úgy látszik nem érted teljesen. — Hogy-hogy nem értem? Az öreg szavai ünnepélyesen kongnak. — Pajtikám, mi az osztályharcot most sokkal eredményesebben folytatjuk, mint akkor, amikor nagy hangon a kutyáról meg a szalonnáról példálództunk. Gondolkodjál csak! Az nem az osztályharchoz tartozik, hogy a falunkban munkánk által a múlt évben megszűnt a kapitalizmus szülőanyja, a kisparcellás gazdálkodás? Az nem osztályharc, hogy lépésrőklépésre hátrább szorítjuk a reakciós nézetéket? Hogy most ném a szokásos tizenöt —húsz ember, hanem hatvan ember hallgat rendszeresen politikai oktatást? Hogy paraszt nénik is járnak természettudományos előadásra? Vagy te szerinted a gazdasági és gondolkodásbeli nagyfokú átalakító munka nem tartozik az osztályharchoz? P ista hallgat. A szavak váratlanok és annyira igazak, hogy nem tud ellentmondani, csupán csak annyit jegyez meg. — Ezek szerint osztályharc folyik, de nincs osztályellenség! — Ezt én nem mondtam, pajtás! Osztályellenség van. Harcolni is kell ellene, de úgy kell a harcot vinni, hogy eredménnyel járjon. Le kell fordítanunk azt, amit a kongresszuson mondtak. Jól kell fordítanunk. Mert ha nem így teszünk, akkor úgy járunk, mint amikor egy regényt rosszul fordítanak le s a végén egészen más sül ki belőle. Hogy is néz ki ez a fordítás? Van községünkben negyven olyan ember, aki nagygazda volt, tehát abban az időben kuláklistára került. Bevettük őket a termelőszövert kezeibe. Azt mondtuk nekik, hogy előlegezzük a bizalmat. Ha jól dolgoznak. megbecsüljük őket éppen úgy, mintha nem lennének osztályidegenek. Ezt azért tesszük, mert nálunk a jó munka' az alapja minden ember egyéni .értékelésének. Adva van az alkalom részükre. Aki él az alkalommal, az jól jár. Aki pedig nem él, aki kerékkötő akar lenni, az rosszul jár! Nyugodj meg, a rombolókkal szemben semminemű elnézést nem tűrünk. Érthető? Nagy Pista beleegyezően bólint. — Na ugye — folytatja az öreg — megérted Te ezt, csak a gyakorlatban nem így csinálod! Miért voltál a Busongóval szemben bizalmatlan? Miért nem próbák 1ad ki? Miért nem engedted, hogy megszurcsapolja a „Mancit?” A Busongóval meg a többiekkel kapcsolatban csak soksok próbatétel alapján győződhetünk meg arról, hogy valóban őszintén akarnak-e élni a lehetőséggel. Nekünk, pajtikám, jobb nevelőnek kell lenni, mint egy pedagógusnak, niert csak akkor tudjuk az egységes szövetkezeti paraszt-osztalyt megteremteni, ha mindenkit nevelünk, akit csak lehet. szavak szinte megbabonázzák Nagy Pistát. Kicsinek, erőtlennek érzi magát. Az öreg- hirtelen naggyá nő a szemében. Mindig magabiztos mozdulatai most suták, szúrós pillantása megtört, tekintete olyan, akár egy Iskolás gyermeké, aki tanítója előtt áll. — Ha valamit nem értesz jól, mondj ellent. Én szeretek vitatkozni! — Biztatja Kovács Gábor, aztán mivel ellenvetés nincs, a bajusza alatt elmosolyodik. — A családod? Hogy van a Pistike? — Köszönöm, jól! Az öreg büszkeségéhez, a mennyezetig érő könyvállványhoz lép, keresgél jó darabig, aztán gyors mozdulattal egy vékony pirosfedelű könyvecskét húz ki a szorosan egymás mellé zsúfolt könyvek közül. — Vidd haza! Olvasd el jó figyelmesen. Aztán majd elbeszélgetünk róla. Nagy Pista mielőtt búcsút venne, a piros fedőlapra írt betűkre pillant. A fedőlapon ez áll — Mao Ce-tung: A népen belüli ellentmondások. Haypál Tibor Télen — az őcsényi repülőtéren A hatalmas cserépkályha barátságot meleget áraszt a műhelyben. Az ablakból a repülőtérre látni, amelyre most fehér szőnyeget borított a tél. Milyen eleven élet volt itt nyáron... A látványos repülőnap... Hány és hány liaíal szórakozott itt napi munkája után, vagy éppen töltötte itt szabadságát. De most tél van. Középen, állványokon ott terpeszkedik egy repülőszárny. A Pilis vitorlázógép szárnya. Tóth György, a repülősök Gyuri bácsija sárgasszínű, fesíékszerű valamivel ecseteli éppen. Úgy magyaráz. — A vitorlázógép szárnya impregnált vászon. Itt, ezek a gyűrűs, kagylós törések azt mutatják, hogy kezd tönkremenni az imp- regnálás. A vászon kemény, merev lesz, hamar tönkremenne. Ezzel az oldószerrel lefestjük, ez visszaadja a rugalmasságát. Csakugyan, egy félóra múlva a szárny vászonborítása már lágyan rugalmas és a kagylós törések is eltűntek. — A Pilis újravásznazásáboz kellene vagy ötven méter anyag, harminc kiló lakk, ugyanannyi hígító. Vagy hatezer forint. így megvan százötvenből. Ami javítást csak lehet, elvégezzük mi magunk. A generáljavítás viszont a gyárban történik, az esztergomi sportárugyárban — magyaráz I munka közben Gyuri bácsi. Sorra elmagyarázza a repülőgép javításának rejtelmeit. A hibák megállapításától kezdve a szétszerelésig, a javításig, a festésig', az összerakásig. — A legtöbb munkát a törzs javítása jelenti — magyarázza. — A kormányszerkezet, a műszerek, az üléstér, több a sérülési lehetőség. Gyuri bácsiról el lehet mondani, hogy ezermester. Asztalos, lakatos, műszerész, festő egyszemélyién. Nem kell mennie ötletért a szomszédba; szerkesztett például egy elektromos lombfűrészt. A plexi-üveget eddig lombfűrésszel vágták. Ha a lombfűrész szál elpattant, a plexi is berepedt, sokat el kellett dobni. Mit lehetne tenni? Á felesége varrógépéről leszerelte a transzformátort, szerkesztett hozzá egy eiő-ellenállást, a lombíűrész-keretre vezetéket szerelt, a fűrészlap helyére pedig egy huzaldarabot erősített. Ha bekapcsolja az áramot, a huzal felmelegszik, . és kitűnően vágja a plexit. Azóta nem kell eldobni selejt miatt. így folyik a repülőgépjavítás. Tavasszal, amint az idő kedvezőre fordul, ismét a levegőbe emelkednek a karcsúíestű vitorlázó- gépek. Gyuri bácsi addigra valósággal újjávarázsolja őket
