Tolna Megyei Népújság, 1960. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-21 / 17. szám
i960, január 21. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG d&M ß-v-e^dä Dunaszentgyörgy. Minden utca régi ismerősöm. Itt születtem. A családok nagy része már a jobbágyság felbomlása idején önálló paraszt lett. Rég hallott történetek foglalkoztatják gondolataimat, miközben a hófödte utcákat járom. Mennyi életregény, tragédia és komédia játszódott le e házak falai között! Mennyi csalásról, szenvedésről, sírásról és kárörömről tudnának beszélni a falak, ha megszólalnának! A magántulajdon ördöge hosszú ideig garázdálkodott. Ismerek szerelem nélküli, keserves házasságokat, amelyek a földszerzés miatt születtek. Hallottam testvérekről, akik a jusson összevesztek, pörösködtek és egy életen keresztül köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Egyik nagybácsim egy ízben egy fülűimről beszélt, aki a napát baltával verte fejbe, hogy az örökség minél előbb rászállhasson. A földszerzés háborúja folyt és jaj volt annak, aki a tusában gyengének bizonyult. Sokat hallottam egy családról, ahol a férfi „lazsnak- kal” a nyakában indult útnak valahányszor a határba ment, felszedte a dűlőúton talált összeszáradt állattrágyát, s a végletekig terjedő takarékosságának és gyűjtögetésének az lett a vége, hogy ágynak esett és a patika koldussá tette, mert egy hónap alatt elvette tőle, amit évekig összekuporgatott. Akaratlanul is felidéződnek bennem a rég hallott történetek," pedig ma már csak, mint rémes hihetetlen vízió kísérthetnek. Ez az év fordulópontot jelent a falu életében. Az emberek közelebb kerülnek egymáshoz. Megszűnik a gyűlölködés. Testvéri faluközösség van kialakulóban. A szövetkezeti Dunaszentgyörgy újszülött még. Ezután tanul csak járni az új úton, de lakóinak szorgalma, munkaszeretete és becsületessége szilárd alapot biztosít ahhoz, hogy meginduljon a rohamos fejlődés, az egészséges gazdálkodás, amely a falu minden lakója részére jobb életet hoz. Az újjáalakulásnak az éjszakákon át tartó vívódások mellett derűs epizódjai is vannak. DALOLVA KEZDTEK ŰJ ÉLETET Általánosan elterjedt szokás, hogy nótát küldenek hangszórón j keresztül a belépő dolgozó parasztoknak. Dunaszentgyörgyön ettől a szokástól eltérően két újonnan belépő dalolta el a nótáját a mikrofon előtt. A nótázók testvérek voltak. A dolog úgy történt, hogy a Böcz Sándor, meg az András bátyám fogta magát, és beballagott a tanácsházhoz, hogy belépési nyilatkozatot kérjen. A két középparasztot a környékszerte híres „Halász népizenekar” fogadta. A vidám zene nótára derítette a két testvért. Odaálltak a mikrofon elé, s régi magyar nótával búcsúztak az egyéni gazdálkodástól. A TESTVÉR-VITAT EGYETÉRTÉS KÖVETTE Amikor az egyik házhoz betoppantak a népnevelők, családi perpatvar kellős közepébe kerültek. Két testvér vitázott. A fiú, aki nemrég szerelt le a katonaságtól a szövetkezetbe való belépés mellett, a lány pedig ellene érvelt. Á szülők tanácstalanul hallgattak. A népnevelők természetesen a fiúnak segítettek. Meg is lett az eredmény. A kislány feladta a vitát, s amikor ezt a szülők látták, aláírták a belépési nyilatkozatot. A lányka, ahogy hallom, azóta minNéhány nappal azután, hogy a I Nemzetközi Vöröskereszt megdob bentő adatokat közölt a francia gyarmatosítók borzalmas kínvallatás! módszereiről Algériában, most a francia protestáns és katolikus egyházi vezetők által közzétett adatokból újabb részlete!:: derültek ki az algériai koncentrációs táborokban sínylődő gyermekek sorsáról. Jacques Beaumond, egy evangélikus jóléti szervezet vezetője, a koncentrációs táborokról szóló helyszíni beszámolójában a következőket írja: »Az egyik táborban öt gyermeket láttam, akik a szó szoros értelmében az éhenhalás küszöbén álltak. I denben egyetért a bátyjával, de I ahogy a rossz nyelvek mondják, azért adta fel a vitát olyan hamar, mert az egyik fiatal népnevelőnek olyan „megnyerő” külseje volt, hogy az eddig még minden lányszívet megdobogtatott a faluban. A „SOKOLDALÚ” EMBER Az elnökasszonnyal beszélgetek a tanácsházán. Nagy a forgalom az irodájában. Megérkezik Két népnevelő is. Eddig a falut járták. Kitöltött belépési nyilatkozatokat vesznek elő. Már csak szórványosan akad egy-két gazda, aki kí- vüláll. Az egyik népnevelő jól megtermett, 40 év körüli ember, dunaföldvári ktsz-tag. Amikor az asztalra rakja a belépési nyilatkozatokat, megjegyzi. — A legutolsó háznál megígértem, hogy eljövünk színdarabot játszani, ha a szövetkezeti falu avató ünnepélye lesz. — Maga talán amatőr színész? — Természetesen. Sok mindenhez értek én kérem. Nemcsak népnevelni tudok, hanem szórakoztatni is — válaszolja mosolyogva. (Haypál) I Egy másik táborban láttam gyermekeket, akik annyira soványak voltak, hogy a csontok átütöttek a bőrükön; rengeteg az angolkóros gyerek és a maláriás lázban fetrengő, akik még kinint sem kapnak és nincs takarójuk, hogy a hideg ellen védekezzenek. Egyes táborokban 13-an laknak egy zsú folt sátorban és egyetlen takarójuk van csupán. Egy ízben jelen voltam, amikor krumplit osztottak. Az emberek annyira ki voltak éhezve, hogy meg sem várták, amíg a krumpli megfőtt. Mindez alig 60 kilométernyire Algír városától történt«. A pártoktatás Az idei pártoktatási év számos új vonást tartalmaz. Említésre- méltó eredmény, hogy az oktatásban részt vevők jelentős többsége paraszti munkát végző párttag. Jelentősen megnövekedett a pár- tonkívüliek száma is a pártoktatásban. Javult az oktatás módszere, s kedvezőbbé vált a tanfolyamok légköre. A dogmatikus »betűrágó« módszer helyett eleven viták tapasztalhatók. Mindezt megkönnyíti, hogy az oktatás anyaga szorosan összefügg a gyakorlati élettel. A pártoktatás valamennyi formájában a kongresz- szus anyagát tanulmányozzák. Az egyik falusi tanfolyamon például a termelőszövetkezet elnöke kijelentette: elvileg nem ért egyet azzal, hogy föld járadékot adnak a tagoknak. Vita kerekedett. A tanfolyam-hallgatók mindegyike a földjáradékosztás helyességét magyarázta. Végül is az elnök kénytelen volt módosítani nézetét. A következő eset gyárban történt. Az oktatásra egybegyűltek Kádár elvtárs beszédének azzal a részével foglalkoztak, amely az osztályidegenekkel kapcsolatos állásfoglalás kérdését tárgyalta. A személyzeti vezető hozzászólásában elmondotta, hogy nem ért egyet Kádár elvtárs beszédének ezzel a részével. A vita során a többség a kongresszuson elfogadott álláspont mellett szólt hozzá, s türelmes magyarázat után a személyzeti vezető nyíltan beismerte, hogy tévedett. A pártvezetés és a demokratikus centralizmus kérdésének tárgyalásánál viszont még mindig a gyakorlattól elvonatkoztatott »•könyvízű« általánosítás tapasztalható. Az adott pártszervezeten belüli demokráciáról és a vezetőség vezetési módszereiről kávés szó esik. A párt-alapszervezeten belüli helyzetről beszélni ennek a kérdésnek tárgyalásakor nehetapasztalatai zebb, mint általánosítani. Mégis fontos, hogy ebben az esetben is konkrétak és őszinték legyünk, mivel az egymással szembeni őszinteség elősegíti a párt-alap- szervezet erősödését, viszont íz általánosságokban történő séma »ledarálása« semmi gyakorlati eredményt nem hozhat számunkra. A pártoktatás vezetésével megbízott elvtárs lelkiismeretességétől is sok függ. Nakon a tanfolyam vezetőjének hibájából kifolyólag több . hónapon keresztül szünetelt az oktatás. A tanfolyam vezetőt leváltották. Központi előadót küldtek Nakra. Az eredmény az lett, hogy ma 25 hallgatója van a tanfolyamnak. A hallgatók között nyolc parasztasszony is található. Eredménynek tudható be az, hogy az ellenforradalmat követő első évek zavaros nézetei már nem jelentkeznek azokon a helyeken, ahol az elmúlt években pártoktatás volt. Ott viszont, ahol első ízben indult pártoktatás, mint például Meggyes-pusztán, még most is felvetődik a szovjet csapatok hazánk területén tartózkodásának és az egy, vagy több pártrendszer problémájának kérdése. Az említett példák nagy része elszigetelt jelenség, mégis okulásul szolgál. A felvetődő téves nézetek esetében a tanfolyamokon belül nem az egyének ellen indult meg a harc, akik felvetették őket, hanem a téves nézetek ellen. Nem emberek ellen, hanem a téves néztek ellen folyik az elvi harc az emberek megjavítása érdekében. A Meggyes-pusztai eset pedig azt példázza, hogy a »legeldugottabb« településeken is meg kell az elkövetkezendő időkben szervezni az oktatást, ha azt akarjuk, hogy a ferde nézetek végleges vereséget szenvedjenek. H. T. A francia gyarmatosítók algériai gyermekeket éheztetnek kény betegszobában. Az állomás ablakán át látta, hogy ott, ahol a tegnapi szél homokbuckákat rakott, hosszú, kékes árnyak nyúlnak a hótorlaszok mögött. Bent a keskeny, összetolt desz- kapadon haldokló öreg paraszt arcán most újra áthullámzott a végső kín rezzenése. A megbilincselt forradalmár úgy érezte, mintha fuldokló merülne el előtte a láthatatlan , árban és ő tehetetlenül nézné halálos vergődését. Akaratlanul előrehajolt. Úgy érezte a haldokló el-eltorzuló arcából mindaz árad feléje, ami ellen küzdve lépett testvére a bitófa alá. Szilaj ifjú lobbanással még sohasem vágyakozott ennyire, hogy cselekedjen, segítsen, változtasson. küzdjön. Eljusson azokhoz, akik olyan közel voltak mellette és akiket mégis, mint láthatatlan fal választotta el tőle a börtönőrök szuronyainak keskeny pengéje. Ebben a pillanatban talán jobban tudta, mint bármikor, hogy ezen fordul meg minden. Az öreg paraszt talán megérezte a bilincsbevert fogoly tekintetének erejét. Úgy mozdult meg, mint most itt a betegszobában az ágyon fekvő beteg. Homlokán ránc vibrál. A homályos szemekben a gondolatok árnyai suhantak Pillantása a félhomályba hullott, a horkolásban, a nagy csiz'- mákról leolvadó fagyott trágya szagával. A fogoly is érezte a halál hűvös árnyékát. Még jobban előrehajolt. Nem hallotta, mint mordul fel az őr. Nem látta, mint billen a hosszú, háromélű szurony szürke pengéje. Úgy érezte, mint képzet, tárgy, szín, szag és hang, most a halállátás küszöbén összeolvadt egyetlen egységes egészen, egyetlen és ős elemmé és ebben ez ős elemben halálosan egyszerűen megcsillant az alapfogalom, melyért küzdött: Az ember... Az ember úgy, ahogyan ifjú rajongással elképzelte, az ember úgy, ahogy ő már olykor megírta első írásaiban, az ember, amelynek ő látta és harcrahívta. Egy szélesszoknyás, nagycsizmás paraszt asszony mellett, aki hanyattfekve úgy hevert sápadtan és mozdulatlanul, hogy szinte kevésbé élőnek tűnt, mint a haldokló, és néha, néha nyöszörgött halkan, halkan, nehéz álmában egyszerre megmozdult valami. Alaktalan, kicsiny rongycsomó, amely ott hevert az asszony hóna alatt, az asszony otromba, férfias, szegletes újjú keze furcsa gondossággal szorította magához... Most a súlyos kéz félrecsúszott, az elnyűtt, színtelen téli rongyok lehullottak, mint nagy otromba levelek. A horkoló emberek között a leköpdösött fagyott trágyadarabokkal, cigarettacsutkákkal és valami meghatározhatatlan sűrű szennyel borított padlón sápadt- arcú, kékszemű gyermek állott. A megbilincselt forradalmár látta, amint a haldokló tekintete a gyerek felé hull, lassan megváltozik és halálos kíntól el-eltorzuló arcán átsuhan valami hirtelen lobbanó felismerés. Most ő is a gyermeket nézte. Tekintetük szinte egyforma volt. A puha téli rongyok még mindig elborították az apró testet. Ezek az anyás gondossággal rákötözött rongyok elnyomták, elmosták, feleslegessé tettek mindent, a kort, a nemet, a nevet, és úgy jelezték sorsát már most, mint a hindu kasztok homlokjelei a pária életét. Kínt a nagy síkság szélén egyre sűrűsödtek a lilásszínű, halálosan hideg ködök. Valahol messze, messze a láthatáron túl a nagy keleti pusztákon a burán járta őrült táncát és a lilásködök megrezzentek távoli lehelletétől. A haldokló tovább nézte a Jr*' rongyokat a gyermek ügyetlen, tapogató mozgását. Álcán látszott, amint a gondolatok lassan, hidegen, méltóságteljesen úsznak fokozatosan eszméletlenségbe süllyedő agyán, mint karcsúnyakú mesemadarak a fekete vizeken. A fogoly tudta, hogy mit gondol a másik. Ott a rongyokban, mint roppant tölgy kicsiny csírája rejtőzött az ember. A gyermek tanácstalanul körülnézett. A foglyok lelkén úgy csillantak a haldokló arcáról visszasugárzó érzések, mint amikor az alkonyi napsugár halványuló világossága verődik vissza az éjszakában már már elmerülő fellegről a tó vizére: ... Az ember, akiből minden lehet, az elem, amelyből szikrázva csap ki a tudomány, a művészet, az erő, a szépség, a dicsőség, a hatalom, csak le kell hámozni a szennyes rongyokat, csak utat kell vágni a végtelen, havas síkságokon, csak össze kell törni az évezredes jégtakarót az elmén, a sorson... Minden, minden lehetséges, minden, minden elérhető, mert kozmoszthódító erők szuny- nyadnak a rongyok alatt. Koz- rnosztbócUtó erők, melyeket bilincsbevert az osztálysors irtózatos fekete átka. Az öreg hidegülő testén utolsó rezzenés futott át. A fogoly lábán megzörrent a bilincs... Az őr felmordult... A hosszú háromélű szurony lebillent. Hegye szinte érintette Wladimir Uljanov mellét... A fogoly kiegyenesedett a feltörő érzések forgószelében. Féktelen ifjú vágy égette börtönöktől megkínzott testét. Szeretett volna eres lenni Erősebb, mint a roppant folyamok a bilincsbeverő szibériai tél, erősebb, mint a fellegeket tépő burán. Erős, mint a mesék óriása, hogy lehámozza a rongyokat a gyermek testéről és valami titokzatos varázslattal összetörje az előre meghatározott osztálysors fekete átkát Az erő a nagy titok. A millió ereje, mely úgy izzóit a a kicsiny gyermektestben, ar ato* mok legyőzhetetlen energiája. A börtönőr vicsorgó szitkokkal elfordította puskáját. A puskatus a fogoly mellét érte. Ahogy visz- szatántorodott megrántotta a hozzá bilincseltek láncát és egyszerre négyen dőltek a váróterem sarkába. Csend lett. A gondolat ki- húnyt az ütés fájdalmában. A szemhéjak súlyosan ereszkedtek az ifjan, viharosan csorduló, halottsirató, harcot fogadó köny- nyektől homályosuló szemekre. Mégis csodálatos nyugalmat, önbizalmat érzett. Az ajka ö.ssze- szorult. TJ irtelen szélroham rázta meg az állomás kicsiny gerendás épületét. A láthatár szélén egyszerre égigérő hóoszlopok bukkantak fel. A csillagok riadtan húzódtak magasabbra, a lilaszínű égbolton a végtelen havas síkságon tombolva, süvítve vágtatott a burán. Előtte úgy hajlongtak a porhó oszlopai, mint bajadérok a nagy ázsiai zsarnokok lakomáin. Vérfagyasztó, csontot repesztő, fagylehelletű viharok nyi- hogtak jégsarkantyújuk alatt és a falvak riadtan húzták magukra a hótakarót, mert hallották a nagyúr rettenetes léptét... A gyermek arcán a sírás fintora jelent meg. Négykézláb állva visszahúzódott anyjához és makacs sírással cibálta a máladozó szoknyáját... A beteg érezte," hogy az emlék ereje felszítja a régen fellobbant, de egész életén át izzó érzések lobogását és a párnákból demedés lassan szétfoszlik. A nagycsizmás kisfiú öregektől kioktatott falusias illemtudással levette ormótlan sapkáját. Kék szemében nem félelem, csak várakozás, áhítat és az egészséges ember öntudatlan fölénye volt. — Wladimir Iljics... Hogy van? — kérdezte halkan, kicsit számon- kérően úgy, ahogy a felöltözött hosszú utat megtett ember szól ahhoz, aki „még mindig” az ágyban van. A beteg vaskos, erős ajka szé' lén először lassan. aztán egyre diadalmasabban terjengett a mosoly. A csillagos égboltot látta a széles ablak üvegén túl, a fiú kócos, szőke feje mögött. A végtelenségek. melyben végtelen erőket feszítő, végtelenbetörő akaratok útiai tárultak. Élek — szólt halkan, de tisztán, érthetően. És mikor látta a fiú arcán a gyerekes öröm elragadtatá* sál — újra mosolygott,
