Tolna Megyei Népújság, 1959. december (4. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-17 / 296. szám
f 4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1959. december. 11. Az első lépések 1959 TAVASZÁN — mint annyi más helyen — Fácánkerten is a szocialista mezőgazda- ság útjára léptek a dolgozó parasztok. De a késő tavaszi lágy szellő oly rohamos fejlődésnek indította a növényeket, hogy földrendezés, táblásítás már nem történhetett meg. Éppen ezért a Júlia-majorban alakult új termelőszövetkezet — az alakuló közgyűlés döntése alapján — csak ősszel kezdte meg a közös gazdálkodást. De a Júlia-majorban élő dolgozó parasztok is nekiláttak .tennivalóiknak és termeltek, dolgoztak, ahogy mondani szokás, »látástól vakulásig«, han- ' gyaszorgalommal. N Az ellenség sem pihent. Az őszi indulásra szervezett termelőszövetkezeti tagok közt elhintette a konkolyt. Megfertőzte az emberek gondolkodását, elterjesztette, hogy nem lesz Júliában tsz. Ilyen körülmények között meglehetősen ellentétes érzések közepette ment ki a júliai parasztokhoz a nyár végén Fás János járási főagronómus és Fenyvesi elvtárs, a járási párt- bizottság munkatársa tájékozódni, beszélgetni. A JÜLIAIAK ekkor észrevették, hogy adott szavukról nem feledkezett meg az állam. Igen ám, de az ellenség — suttogva bár :—, de továbbra is dajkameséket mondott arról, hogy ők így maradnak, egyénileg gazdálkodók. Megindult a harc a két eszmei áramlat, a szocialista nagyüzem megteremtéséért küzdő két fiatalember és az ismeretlen suttogók között. Mindenekelőtt a helyi emberek között kellett segítséget találni. A tanács és a fácánkerti pártszervezet minden tőle telhetőt megadott. Bekapcsolódott e munkába a Vörös Hajnal Tsz is, amely saját eredményeivel bizonyította hogy kevesebb munkával többet lehet termelni, mint a kisüzemben. A pusztaiak között is akadt segítőtárs Keserű Sándor személyében. A sok-sok órás beszélgetés gyümölcse érlelődött meg, amikor a termelőszövetkezet szeptember elején megkezdte a közös munkát, összehívta a tsz közgyűlését és a tavasszal választott vezetőséget megerősítette, kibővítette. Az ellenőrző bizottságot is megerősítette. Egy áj szenvedély A XX. század az atomkorszak százada. Nagy léptekkel haladunk a fejlődés útján. Űrrakétákat lőnek ki a világűrbe, Tű—114-es gépek hasítják a szféra mezejét, »'cseppfolyós oltást« kapnak a gyermekek és hanglemezbarázdás levelezőlapokat gyárt az MHV. Az orvosi és technikai fejlődés ellenére is felütötte tfejét egy újabb ragályos valami, amit nem akarok »betegség« jelzővel illetni. Hogy hogyan kezdődik, mik a tünetei? Nem lehet meghatározni a pontos diagnózist. Először tagadjuk, hogy érdekel, közönyösen elfordítjuk tekintetünk. Csak ott kezdődik a baj, amikor azon kapjuk magunkat, hogy az a »keresztbe csíkozott szalvéta« tetszik. És terjed a gyűjtési láz, mint annak idején a pestis. Nem kímélve öreget, fiatalt, főmérnököt, professzort és segédolvasztárt — mindenkit levesz a »Jábáról«. A szigorú tanítónő az iskolában: »Pisti, mivel játszol? Tedd el! Te Pisti, csak nem szalvéta? Mutasd csak — majd egy kis idő múlva — cseréljünk« — mondja a tanítónő. Az öreg 60 éves Zoli bácsi nagy szalvéta-ellenes volt. Talán egykét héttel ezelőtt mintha valami változást észleltem volna. Megoldódott a rejtély, amikor véletlenül bepillantottam a fiókjába és megláttam a szép sorjába rakott szalvétákat. Az »öreg« — mert mi csak így nevezzük — szégyenlősen hajtotta le a fejét, mintha restellné a dolgot, hogy őt is hatalmába kerítették a tányér melletti szép szalvéták. Újabban már a postástól is rettegek. Hiszen nem tudni, hogy az ország másik sarkában élő ismerősöm mikor kér meg arra a »kis szívességre«, hogy én is gyűjtögessem a szebbnél szebb szalvétákat részére. Na és természetes dolog, hogy pénzt nem küld, hiszen »fillérekért lehet kapni«! (b) MEGKEZDŐDÖTT a vetőmag-alap összegyűjtése, ezzel párhuzamosan a vetés is megindult. A Szedresi Gépállomás traktorosai megindították a harcot a sok éven át tehénkével sekélyen szántott földek jó megműveléséért. Ezt a harcot Keserű Sándor, a brigádvezető irányította eredményesen. A Magyar Nemzeti Bank felé is megnyitotta a tsz számláit, hitelt kért a gépállomás munkadíjára és műtrágya-vásárlásra. Egyszóval lassan megindultak a közös úton. Eleinte félve, de amikor megérezték a közös munka örömét, a közösség alkotóerejét és létbiztonságát, mindennap többen és többen fogtak munkához. Azóta elszórták a műtrágyát, elvetették az őszi kalászosokat, befejezték az őszi mélyszántást, megkezdődött a közös takarmányalap összehozása, az állatértékelés, a településen található nagyobb istállók rendbehozása utón az állatok bevitele a közösbe. A tervek elkészítésére is sor került. • ÍGY TÖRTÉNTEK meg az első belépések a júlía-majori Uj Barázda Tsz-be. Mit írjak még, talán néhány számot? A tsz 537 holdnyi területtel rendelkezik. Kétszáz kataszteri hold őszi vetése van. Erre a vetésre kiszórtak közel 600 mázsa műtrágyát. így a műtrágya-kedvezményt már most az ősszel megkapják. Vetéseik szépen fejlődnek. De kristályozódott a volt júlia-ma- jori egyéni parasztok tudatában a közös gazdálkodás, a közösségi érzés mindent elsöprő ereje és öröme. Dombi Péter Mázolmányoh? — Másolmányohl Válasz Fábián Ferencnek A minap cikket írtam »Festmények? — Mázolmányok.'« címmel Ebben helytelenítettem, hogy hivatalok, vendéglők, cukrászdák falát, művészi igényű festmények helyett művészieden giccsekkel »díszítik«. Gondoltam, amit írok, félreérthetetlen lesz, az alábbi eset kapcsán azöpban kénytelen vagyok ennek ellenkezőjét látni. Fábián Ferenc szek- szárd-csatári olvasónk levelet írt szerkesztőségünknek, amelyben bírálja szábanforgó cikkemet s ellenvéleményét is kifejti. Élek a gyanúperrel, hogy esetleg más is félreérthette a cikket, azért kivé nők mégegyszer néhány szót ejteni a cikkben foglalt kérdésről. Lehet, hogy írásom nem vál toztat a jelenlegi, egyáltalán nem kielégítő és egyáltalán nem öi ■ vendetes helyzeten, mégis Icöte- lességemnek tartom tiltakozni az ellen, hogy nyilvános helyeken rossz giccseket aggassanak a falra. Ahhoz természetesen, hogy saját lakását ki mivel díszíti, sem mi közöm. Fábián Ferenc többek között a következő mondatot írja levelében: »Neked, mint újságírónak, a nép széles tömegei véleményét kellene keresned és leírnod és nem pedig saját, ez esetben téves nézeteidet vetni papírra.« Szilárd meggyőződésem, hogy a szábanforgó cikkben hangoztatott nézeteim nem tévesek még akkor sem, ha a közönség nagyobb része egyelőre többre becsüli a >»hangulatos«, giccses mázolmá- nyokat, mint a valóban értékes művészi alkotásokat. Mert ugyan ki merné azt állítani, hogy azoknak az állítólagos festményeknek szikrányi művészi értékük is van, amelyek például a paksi, vagy a bonyhádi cukrászda falát díszítik? Tudom, hogy az értékes alkotások meglehetősen drágák. S lehet, hogy nem mindenütt van keret étek megvásárlására. De ugyanakkor bármelyik könyvesboltban beszerezhetők egészen jó reprodukciók 10—20—50 forintért, amelyek ugyan nem eredetiek, de méltó díszei lakásnak, hivatalnak, cukrászdának. A közönség egy része talán ma még értetlenül áll egyes, valóban művészi festmény, szobor előtt. S hogy nem érti, éppen annak köszönhető, hogy giccsen, rossz fércmunkákon nevelődött, hiszen még ma sem olcsók, de a múltban az egyszerű emberek számára teljességgel megvásárol- hatatlanok voltak a jó, értékes képek. Ma már azonban merőben más a helyzet, magánosok is vásárolhatnak jó képeket, közintézmények meg különösképpen. t Lehet, hogy írásaim mit sem változtatnak a helyzeten, azonban kötelességem hadakozni mindennemű művészietlenség ellen. Ezt tettem a múltkor is, ez vezetett ennek a válasznak megírásában is. Egyébként a levélnek — amelynek jószándékúságához nem férhet kétség — örültem, még akkor is, ha nem értek vele egyet. LETENYEl GYÖRGY Hí lesz egy műemlék sorsa Pakson? „A Szent István tér 2. szám alatti lakóház klasszicizáló stílusú, empir lépcsőkorláttal.” Eny- nyit közöl az épületről a Babits Társaság 1957-ben megjelent kiadványa, a Szülőföldem, de nem sokkal többet mond Genthon István könyve, a Magyarország műemlékei sem. Az épület ma a Béke szálló nevet viseli és bárki megtalálhatja Paks központjában. Hatalmas, impozáns épület, sőt I mutatós, kis túlzással szép is — Gépkocsi és az élet tartalma Eredetileg nem szándékoztam írni a Drezdai Képtár budapesti kiállításáról. Nem is jegyzeteltem. Budapesten jártam, az időmnek körülbelül a felét a kiállítási terhiekben töltöttem: gyönyörködtem, »faltam« a rengeteg szépet, az elbűvölő művészetet és alig tudtam megválni a művek sokaságától. De — amint mondottam — írni nem akartam róla. A sors azonban úgy hozta, hogy másnap este itthon, Szek- szárdon részt vettem egy irodalmi ankéton, amelyen Berkest András szárnyaló szónoklata nyíl gőzölt le. Művei, munkája mellett külföldi élményeiről is beszélt. A szemtanú, a kommunista író szdvahihétőségével mesélte, hogy a Isokat irigyelt Svédországban milyen az emberek élete. Autójuk van, értenek a technikához, jó szakemberek, a »szerelmi élet« nagymesterei — de aztán semmi több. Ők nem ismerik Munkácsy festményeit és azokat a világhírű irodalmi műveket, amelyek üt nálunk, Magyarországon minden házban tucatjával találhatók, vagy megfordultak a könyvtárak jóvoltából. Ők ilyen »Szép«-ben nem gyönyörködhetnek, nem is »hiányzik« az életükből. de ugyanakkor »népszokás« szeszes bódultságban támolyogni, fetren- gerii. Tehát tartalmatlan az életük! '•— ezt mondta és bizonyította a szemtanú, az író — még akkor is, ha autójuk van. Tulajdonképpen ekkor idéztem fel, hogy mit is láttam Budapesten, a képkiállításon. Kísérőm, egy budapesti ifjú ezt mondotta: »Szerencséd, hogy most jöttél. Most már meg lehet közelíteni a kiállítást. Amikor először jöttem megnézni, ott volt a sor vége«. Az épülettől egy 150 méterrel távolabb lévő pontra mutatott. »Ott volt, alig tudtam bejutni«. Valóban szerencsés voltam — bejutottam a kiállítási termekbe. Már nem kellett sorba állmom, hiszen jópár hete özönlenek ide az emberek. De bent ágaskodnom kellett, vagy a fejek között egy kis »nyílást« keresni, hogy a remekműveket én is láthassam. És közben figyeltem az embereket is. EQV »pisszenést« sem hallottam, olyan csend ülte meg a termet. Lassan, óvatosan mozog mindenki, nehogy zörejt csapjon és zavarja a másikat. Az arcok valósággal átszellemülnek. Nem tudok más hasonlatot mondani: gyermekkoromban szoktam ilyen áhítatos. átszellemült embereket látni, amikor elmentem a vasárnapi nagymisére s az egyik azért buzgólkodott, hogy ne vigyék el katonának, a másik pedig azért, hogy hozzátartozóját engedjék haza a frontról. Aztán mentünk azokba a termekbe, c.hol a magyar tulajdonban lévő és világhírű festményeket állították ki. Itt aztán találkoztunk azokkal, akiket az előbb a drezdai képek előtt megfigyeltünk: fiatal párokkal, diákokkal, idős házasokkal, katonákkal. Tehát az emberek — csakúgy, mint mi — kíváncsiak voltak az állandóan kiállított, különböző nem zetiségíí festőktől származó »magyar« anyagra is. És még órák múlva is hol az egyik, hol a másik teremben találkoztunk az újdonsült ismerősökkel«. Ezt láttam Budapesten és ezt hallottam a solcak által irigyelt és mindenekfelett dicsőített külföldről. önkéntelenül is arra gondoltam, hogy körülbelül ez az, ami hiányzik a svéd emberek életéből — bár saját személygépkocsijuk van. És körülbelül ez az, ami miatt tartalmatlan az életük. Azaz a sok közül ez is az egyik ok. Következésképpen: a mi életünk ezért tartalmasabb. Azaz többek között ezért is... Napról napra elbűvöli, megnyeri az embereket Rubens, Rembrandt, Tizian és a többiek, noha még nem saját gépkocsijával érkezik az a sok ezer ember, hanem trolival, autóbusszal és villamossal. De megnyeri és leköti őket, mert ez szép, művészi, emberi. Tartalmat ad ez az életnek és erre büszkék lehetünk, még akkor is, ha nekik autójuk van. Majd nekünk is Ze$z. Erre törekszünk. És az az ember, akinek ilyen tartalmas az élete, a törekvéseit meg is tudja valósítani. Többre lesz képes, mint annak a társadalomnak az emberei, ahol a szorosan vett munka mellett csak a szerelmi gyönyörnek és a hódító italnak élnek. BODA FERENC lenne. Igen lenne, mert nem az. Kívülről még csak hagyján, a nemrégi meszelés eltakarja a rikító kopásfoltokat, de belülről... Egy barátom mesélte: A múltkorában az utcán előtte ment egy nő és egy férfi. Mindkettőt a múltból felejtették itt s ma, amint alkalmuk adódik, nem mulasztják el a régi szép idők emlékein keseregni. Szóval mennek a barátom előtt és egyszercsak megszólal a nő: — Ez volt valamikor az ország harmadik legszebb vidéki kaszinója, — s ezzel felmutat a Béke szállóra. — De ma... Igen igazsága van a hölgynek, valaha valóban fényes kaszinó székelt az épületben. S sajnos abban is igaza van, hogy ma... MILYEN CÉLOKRA HASZNÁLJAK AZ ÉPÜLETET Hát először is itt található, eredeti rendeltetéséhez híven, a szálloda (arról később majd bővebben), egy étterem, még egy vendéglő-helyiség, a földszinten egy Népbolt méteráru üzlet, az emeleten még egy Népbolt bútorüzlet. Cukrászda. Az emeleten a földmű- vesszüvetkezet irodái, az ügyvédi munkaközösség irodája, az udvarban egy autószerelő műhely és egy gumijavító műhely. És ugyancsak az udvarban a nyilvános WC. Amint látni, elég változatos célokat szolgál az épület. LESZAKADÁSSAL FENYEGET A TETŐ? Szavahihető emberek, hiteltér- demjő tanúsága szerint a tető állaga a legjobb akarattal is csak rossznak mondható. Télen a lyu- kahon befújja a szél a havat, úgy hogy az kupacokban áll a padláson. A legjobb esetben pár esztendőt bír csak ki a tetőszerkezet. És azután mi lesz?... Kívülről, amint már mondtam, jói néz ki az épület. Belülről azonban... Az empir lépcsőkorlát ma Is megvan, de milyen állapotban. Ami a szállodát illeti, ott is akad egy s más kifogásolni való. A vendégek például egyáltalán nem örülnek az ilyen párbeszédnek, melyek az udvarról szűrődnek fel: — Te, hozd csak a pajszert, meg a nagykalapácsot. — Ez az? — kérdezi üvöltve valaki. — Persze, hogy az! Meddig or- dítoztatsz még? És aztán, durr bele, csak úgy harsog a környék. Neszíek, békés szálloda-lakók. Ha még ez sem elég, fél nyolckor már hallgathatjátok a takarítónő csalogányra éppen nem emlékeztető trilláit. KI A GAZDA? Gazda éppenséggel sok is, do kevés is. Mert az épület tanácsi tulajdon, bár a tanács egyetlen szobát sem használ belőle. A na- gyobbarányú tatarozásra nincs pénze, átalakításokra meg éppenséggel nincs. A szállodaépületct használó különböző szervek azt mondják, nem hajlandói: nagyobb beruházásokra, mert nem az övék, nem kizárólag csak egy-egy szerv használja. A vendéglátó vállalat szerint hozassa rendbe a tanács, akkor a vállalat hajlandó lesz átvenni kizárólagos kezelésbe. Ezt a „cselt” persze a tanács sem hajlandó bevenni. A községi párttitkár szerint se ura se gazdája nincs az épületnél:. Ennél tömörebben és találóbban én sem tudom megfogalmazni. S KI LEGYEN A GAZDA? A magam részéről csak azt tudom ajánlani — s ezzel majdnem mindenki egyetért Pakson — az egészet vegye át a vendéglátó vállalat, hozassa rendbe, csináljon belőle egy vendéglátóipari kombinátot, korszerű szállodával, étteremmel, játéktermekkel. Legyen épp olyan szép, mint egykori kaszinó korában volt. Mert ha akkor megérdemeltek Paks gazdái egy pompás kaszinót, akkor a község mostani gazdái, az i<?azi tulajdonosok is megérdemelnek égy mégolyán szépet. Csal: siessenek, az isten szerelméért, a megoldással, mert az épület egyre romlik, s mind égetőbbé válik egy korszerű szálloda és vendéglő hiánya ebben az élénk, forgalmas községben. Összefogtunk azokkal, akik a * szívükön viselik Paks építését, szépítését, s nem is hallgatunk egészen addig, amíg a megoldásról nem számolhatunk be. — i — y 1
