Tolna Megyei Népújság, 1959. december (4. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-16 / 295. szám
1 1959. december 16. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG FÉTSY A PUS f ["Nalragul dóm, om bjas ** sobjesice, a§ztévpnku pil rofate, síje ave ofate orman- du...” (Hol volt, hol rjetn volt, volf egy cigány ember, meg egy cigányasszony. Mindkettő özvegy volt...) Szól a mese arról, hogy az özvegyember, meg az öivegygsz- s2Óny egy vásárban összetalálkoztak, majd összeházasodtak. Mindegyiknek volt egy-egy lánya. Az asszony néni szedette az ember lányát, rosszul taftotta, végül elüldözte az erdőbe. A lány jószívű volt, mindenkin se gített, a2 erdei állatok segítségével visszatért a házhoz, ráadásul nagy gazdagsággal. Irigykedett a gonosz mostoha. Elküldte a saját lányát is, hátha annak is sikerül. .. A gőgös, beképzelt lány csúfosan lelsíllt... Mint minden mesében, ezúttal is győíött az igazság. A mesét az új iskola egyik tér mében, pislogó petíóleurhlátnjta világa mellett halottam Decs- gyöngyösoldalon. A cigány kül- túrcsoport próbáján. Igen, itt Gyöngyösoldalon kül- túrcsoport van születőben, hogy felelevenítse az itt lakók régi dalolt, mesélt, táncait, szokásait. Cigány kultúrésoport. Kultúrforradalom? Nyilvánva lóan az, mert az itteni, fiatal ge- ngfáeló többet akar, mint az elődei, ngm csak egyszerűen dolgozni, élni. Szórakozni, művelődni akar, kilépni eddigi elzár kózottságából. K i volt a kezdeményező? A többiek azt mondják, Balogh Ferenc, a tanácstagjuk. És az első szóra összejött vagy harminc fiatal. Fiúk, láfiyok, fiatalasszonyok, mindegyik bizakodik, mindegyik lelkesedik.. * A mesemondó, Ignácz György például három gyermekes családapa, földműves, mondhat— nám, ő a lelke a kultúrcsopfort- nak. Mert lám, amikor a mesének vége, összeáll a kis énekkar, vezényel — Ignácz György. Valami megmagyarázhatatlan, veje született érzékkel vezényel, hol széles mozdulatokkal, hol pe dig kézfejének lassú mozdulatával. És a kii énekkar — tegyük hozzá, tehetséges énekkar — ajkáról olyan szépen szárnyalnak a rég feledésbe merült cigány nóták, magyar népdalok, hogy öröm hallgatni. — Milyen szép hanganyag... — mereng mellettem Tornóczki István, idős pedagógus, nagy ismerője az egész decsi tanyavi- 1 ágnál:. — Samesit on knye alan silám, manet napcses onszat — száll a régi mulatónóta, két unokatestvér, Csonka János és Csőn ka Ferenc kíséri hegedűn. Az éneket jelenet váltja fel: — a cigány lakodalom. A lánykérőtől a kikérésig — ahogyan náluk még manapság is szokásban Van. Mem kell nekik hozzá leírt szöveg, népi kell súgó sóm — és játszanak olyan természetességgel, amellyel nem ér fel színészi alakítás. .. .kérők jönnek a családhoz — a lány és a legény még nem is ismerik egymást. Egy üveg pálinkát is hoznak, az üveg kézről kézre jár a földön kuporgok között. Óvatosan, tapogatózva indul a beszélgetés, amolyan köntörfelaáás folyik. Aztán rátérnek a tárgyra,. (Olyan természetes, mikor a vendégek megérkeznek és a lányt teknőért szalasztják — ülőhelynek.) Aztán elővezetik a lányt, az irul-piful, szabadkozik. Végül nagy unszolásra kimondja — a szokás szerint — az igent: „Legyen úgy, ahogy apám-anyám jópak látja.” Hanem most esik fneg a szégyen; a legénynek nem teiszik a lány, a lakodalomból nem lesz semmi. Nosza erre a família kíebrudalja a kérőket. Azok mennek más házhoz. Ez-_ úttal megtetszik a lány a legénynek. Megkezdődik az alkudozás, melyik tsalád, mivel rukkol ki a lakodalomra. Vitatkoznak, igazi cigány temperamentummal... Ez a cigány temperamentül nyilvánul meg a „lakodalom” során is, a mulatozásban, a táncban ... Ének, mese, tánc, lakodalmas — éz a kis kultúrcsoport műsora. Még nem teljes, alakítgatni kell, egyes jelenetek kicsit hosszúra nyúlnak, — a színésii alakítások viszont meglepően jók. A szereplők hálásan fogadják a vendégek — Szabó István és Tornóczki István pedagógusok, meg Sörfőző István decsi tanácselnök — tanácsait. (Az elnök egy bőgőt is ígért a zenekarnak.) — Nem számítunk mindjárt a kezdet kezdetén nem tudom, milyen nagy sikerekre — válaszol Ignácz György. A sikeres szerepléshez még sokat kell tanulnunk, és ehhez nagy szorgalomra és fegyelemre van szükség. D alogh Ferenc az iskolára D hivatkozik, amely lehetővé tette, hogy itt is megindulhatott a kulturális élet. — Eddig nem volt, hol összejönnünk, nem volt semmiféle szórakozási lehetőségünk. Most tanulhtaunk, művelődhetünk ... öreg este van már, amikor a lovaskocsi hazafelé zörög velünk a sáros, gödrös dülőúton. Fekete éjszaka borult a pusztára, köröskörül az életnek semmi nyoma. Csupán az iskola ablakából sugárzik utánunk egy kis fény. Még mindig folyik a próba. Egyre gyengül a fény és egy fordulónál végképp eltűnik szemünk elől. De világít, egyre világit a pusztában. Bognár István Erről ié besaélni hell Búcsú a mestertől Nem a hegedű húrjaiból, nem a zongora billentyűi közül, még- csak nem is művészi szerszámból csalta elő a hangokat, amelyek mesterré tették — írja levelében Dömötör József, gerjeni gépkocsi- vezető, majd így folytatja. — A kalapács és az üllő összecsendülő ütemében született munka volt az, amely célt, értelmet adott életemnek. A faluban kevés olyan ember akad, akinek ne személyes ismerőse lett volna a Malom utca emberséges kovács mestere, a Lajos bácsi. Kevés az olyan ember is, aki ne a megbecsülés s a tisztelet hangján emlékezne róla, hiszen tőle mindenkinek jutott ebből is. Én 1939-ben ismertem még és azóta is szinte második apámként beszélhettem csak róla, mert több volt csakugyan annál, hogy úgy egyszerűen „mesternek” szólíthattam volna. Éppen ez a gondolat adta kezembe a tollat. Ezért keveslem a három búcsúztatót, amelyet sírjánál elmondani hallottam, mert a családján, a szerettein kívül talán én mondhatnék a legtöbbet, s a legszebbet élete munkásságáról. Először is köszönöm, hogy értelmet és célt mutatott az életemben, amelynek első lépéseit az ő segítségével tettem meg. Ez a pár lépés volt az, amely egész eddigi életem során mutatta az irányt, a célt, amelyért küzdenem, dolgoznom kell. Meg kell köszönnöm a türelmet, a jóságot, az emberséget, s mindezeken keresztül a példamutatást, amellyel engem is és minden embertársát felruházni kívánt. Végezetül köszönöm, hogy megtanított becsülni és szeretni a munkát, a szerszámokat, az embereket, megtanított becsületesen élni és dolgozni. Valahányszor hallani fogom az üllő és kalapács csengő zenéjét, valahányszor az emberségről és megbecsülésről tesznek előttem bizonyságot, emlékezni fogok Lajos bátyámra, a mesterre, aki az élet muzsikáját, a munka ütemét és a becsületesség hangját tanította meg velem. E levelet nemcsak Sitkéi Lajos tengelici kovácsmester emlékének szánjuk mi is, hanem még- inkább azért közöljük, mert e megemlékezésből példaként áll előttünk az idősek szeretete, megbecsülése. És ezekről az epizódokról fiatalságunk nevelése érdekében érdemes, kell is beszélni. Munkásból lett mérnök Csehszlovákiából érkezett levél a szerkesztőség címére. Prágában adta postára Varga László gépészmérnök. Rövid levelében leírja, hogyan jutott ki Csehszlovákiába, ahogyan ő írja; Simon- tornyától Prágáig. „Szeptember 15-én kellemes meglepetés érkezett számomra... a Kohó- és Gépipari MinisztériDombóvár / Ä mocsarak helyén ringatózik a rét, A Mecsek felé lusta gulya bámul, — Tinódi bús dalát elhordta már a szél, Mely egykor szólt »Jásonról s Médeáról-. — Ezüst álmokat szitál a vén platán, Diákok víg dala cseng át a fák között, — Friss házak piros sapkája int a lankán, Űj élet pezsdit új, parázsos örömöt. — A téglagyárak kígyós füstje szállong, A gőzmalom felbúg dohogva, lomhán, Werbőczyröl mormol penészes átkot; A Kapos békén ballag a réteken, Dombó Pál várromának rokkant tornyán Fészekrakó gólyapár kelepel... SZIRMAY ENDRE ség őrizte. A katonák a téren, a bronzkapuk előtt félkörben állottak. Két — huzalokból, korongokból és gömbökből álló — furcsa gép volt náluk (ilyet Guszev már látott az elhagyott házban. A támadók görbe sikátorokon át közelítették meg a fegyverraktárt. A fegyverraktár falai füg- \ gólegesek és szilárdak voltak. A házak és a fák mögül Guszev fölmérte a helyzetet: a raktárt arctámadással, kapuk felől kell elfoglalni. Guszev az egyik háznál kiemelfetett egy bronzkaput és kötelekkel körülcsavartatta. A támadóknak parancsot adott, hogy tóduljanak előre és minél félelmesebben kiáltozzanak. A kaput őrző katonák nyugodtan nézték a mellékutcákban végbemenő sürgést-forgást, csak a két gép meredt előre és huzalain lllás fény táncolt. A gépekre tekintve, a Mars-lakók behunyták a szemüket és halkan slpítozták; »Őrizkedj tőlük, Ég Fia«. Nem lehetett vesztegetni az időt. Guszev szétterpesztette lábát, belekapaszkodott a kötelékbe és felemelte a bronzajtót. Jó nehéz volt, de azért elbírta valahogy. A házfalak fedezete alatt ment előre a tér széléig. Innen már csak egy ugrás volt a kapu. Suttogva adta ki a parancsszót: -Felkészülni!- Ruhaujjával megtörölte homlokát és azt gondolta: -Most fel kell dühödnöm«. A kaput pajzsnak maga elé emelte. — Átadod a fegyverraktárt, azt a keserves úristenedet! — ordította artikulátlan hangon és nehézkesen rohant a téren át a katonák felé. Lövések dörrentek, lövedék robbant a bronzkapun. Guszev megtántorodott. Most már komolyan dühös lett és sebesebben szaladt. Körülötte már ott siví- tottak, kiáltoztak a sarkok és a bejáratok mögül elötóduló Marslakók. Gömblövedék robbant a levegőben. De a támadók áradata már rázúdult a katonákra és a gyilkos gépekre. Guszev káromkodva futott' a kapuhoz és a bronzajtó sarkával rásújtott. A fegyverraktár ajtaja ropogva betört. Guszev berontott a négyszögletes térre, ahol hosz- szú sorokban repülőhajók álltak. A íegyverraktárt elfoglalták. Negyvenezer Mars-lakó fegyvert kapott. Guszev a tükörtelefonon át felvette az összeköttetést a Mérnöki Tanács házával és követelte Tuszkub kiadását. Válaszul a kormányzat repülőrajt küldött a fegyverraktár ellen. Guszev egész flottájával felszállt ellene. A kormány hajói menekülésre fogták a dolgot. A felkelők utolérték, körülfogták és az ősi Szoacera romjai fölött sorra zuhantak a hajók a behunytszemű, mosolygó Magacitl- szobor lábához. Alkonyfény csillogott a hatalmas szobor tarajos sisakján. A levegőben a felkelők voltak az urak. A kormányzat rendőrcsapatokat vont össze a Legfelső Tanács házánál. Az épület tetején tűzgolyókat, kerek villámokat ontó gépeket állítottak fel. A felkelők flottájának egy részét lelőtték a levegőben. Éjszakára Guszev ostrom alá vette a Legfelső Tanács háza előtt lévő teret és barikádokat építtetett a térről csillagalakban elágazó utcákban. -Megtanítlak én benneteket, téglaszínű ördögök, hogyan kell csinálni a forradalmat- — mondta Guszev és megmutatta, hogy szedjék fel az úttest köveit, hogy döntsék ki a fákat, hogy csináljanak ingekből homokzsákot. ,, (Folytatjuk.) umból. Közölték velem, hogy Csehszlovákiába, Lengyelországba magyar delegáció megy tapasztalatcserére, amelynek t/gja vagyok én is. A Ferihegyi repülőtérről való felszállás után nemsokára már a csehszlovák minisztérium és a magyar követség munkatársai fogadtak bennünket. A nemzetközi konferencia után a Csehszlovák Köztársaság nagyobb üzemeit, városait látogatjuk meg. Prágát, Brnót, Pilsent, Bratislavát, Dőlni Kubint és másokat. Látogatásunk és az értekezlet tapasztalatait igyekszünk elsajátítani és otthon, üzemünkben bevezetni. Minden igyekezettel azon leszünk, hogy a legjobb tudásunkkal képviseljük a magyar nép ügyét. Köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik hozzájárultak és segítettek olyan tudás megszerzéséhez, hogy ilyen megbízatásban részesülhettem.” Eddig Varga László levele. Az olvasó, ha eljut idáig, bizonyára azt mondja: — jó, jó, nincs abban manapság már semmi különös* hogy egy mérnök külföldre utazik tapasztalatcserére; Az olvasónak ilyen következtetéssel magától értetődően igaza van, hiszen nincs ebben semmi kü lönös. Még abban sem találunk különöset, hogy Varga László — amint ő írja — Simontornyától Prágáig eljutott. A simontornyai bőrgyárból... Ott dolgozott, mint lakatossegéd. 1949-ben a pártszervezet és a gyár vezetősége iskolára küldte. (Annak Idején írt róla a megyei lap: „...bízunk abban, hogy Varga elvtárs mérnök lesz.”) Igen, mérnök, gépészmérnök lett Varga Lászlóból, 1954-ben végezte el a műszaki egyetemét, onnan került a Budapesti Szerszámgépgyárba. Most pedig a külföldi tapasztalatcserére... Varga László rászolgált a bizalomra. Szülei csak a bőrgyárig jutottak el. Ö már külföldön jár. tapasztalatokat szerezni, hogy további, még nagyobb eredményekhez segítse a magyar ipart, 0 Paraszti derűlátás Délelőtt tíz óra. Amikor a tolnai cukrászdába lépek, csak a szőke, vidámkedélyű presszós nőt találom. — Itt mindig ilyen gyér a forgalom? A presszós nő mentegetódzik. — Csak nagyon ritkán üres a cukrászdánk. Szavai bizonyítékaként idős, prémgalléros állatorvos lép a cukrászdába egy fiatal hölggyel. Feketét rendelnek. Aztán újból nyílik az ajtó. Három kucsmás parasztember jelenik meg egy jólöltözött, értelmiségi kinézésű fiatalember társaságában. Meglehetősen zajos körülmények között helyet foglalnak. Az egyik nagybajuszú bácsi négy fél ntmot rendel. A mellettük lévő asztalnál ülök. Akaratlanul is hallom mit beszélnek. A termelőszövetkezetről folyik a szó. A fiatalember most is agitál. Úgy látszik a nagybajuszos bácsi már aláírta a belépési nyilatkozatot, mert minden szavára bólint egyet. A baloldalt ülő beke- cses atyafi ellenvetéseket tesz. Arckifejezése kétkedő. A negyedik parasztember, aki fiatalabbak látszik, hallgat. Ó a semleges szerepét játssza. összefüggő mondatok helyett csupán szavak jutnak a fülembe... Betegbiztosítás... Nyugdíj- Rokkantsági segély... Gépek.. Kisebbfajta vita támad. A kétkedő arcú parasztember egyre derűsebb kifejezést ölt magára. A negyedik, aki eddig szótlanul ült, hirtelen megszólal. — Ha mindenki belép, mi sem maradhatunk ki. Kiürülnek a poharak. A bör- bekecses int a szőke presszós nőnek. — Mit parancsol? — Négy duplát. A presszós nő, aki nyilván tolnai, elcsodálkozik. — Pista bácsi, hát már maga is feketét iszik? Eddig nem is láttam cukrászdában. — Majd ezután többet lát — nevet a bőrbekecses — ha a tér* melőszövetkezetben megkapom, az előleget, akkor majd gyakrabban ellátogatok. , Mindenki nevei. Hirtelen optimista hangulat lesz úrrá a cukrászdában ülő parasztokon. H. T. I
