Tolna Megyei Népújság, 1959. december (4. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-13 / 293. szám

1959. december 13. TOLNA MEGYEI NEPÜJSÄG 8 ^ ----------------------V. O szt LakúdaLúm \__________ __________r Az alacsony, faoszlopos, fage­rendás istállóban Kovács András szótlanul, elgondolkozva és na­gyon akkurátosan igazgatta a megfejt tehenek alatt az almot. Furcsa volt neki itt együtt látni ezt a sok állatot, kevéshez, egy- hez-kettőhöz szokott. Második napját töltötte a közösben ezen a lilás tavaszi estén. Tegnap hordták össze az állatokat, s ő mint az Aranykalász egyik út­törő tehenésze ügyködött az is­tállóban. Igazgatta a sárga, zizegő szal­mát, míg odaért a Cidrushoz, s ott meg kellett állnia, mert Ág­nes, a fejőnő éppen akkor tette le a vadonatúj fejőszékét a tehén mellé. A szokásos tőgyöblítés, vízkiöntés után az asszony előre­dőlt, a fejőkét a lába közé szorí­totta s nekifeszült a fejésnek. András megállóit, s önfeledten elnézte Ágnest és anélkül, hogy akarta volna, észrevette blúzból kigömbölvödő formás vállát, kö­tényt feszítő, minden karmozdu­latkor megbillenő kebleit. Ko­vács András egykézre fogta a villát, a másikkal hátratolta kalapját és az 55 éves özvegy­ember mohóságával falta sze­meivel Ágnes asszonyságát. Falta, míg csak az asszony hirtelen, reflexszerűen hátra nem vetette fejét és védekező, szemérmes, majd kacérrá csilla­nó pillantása nem találkozott a férfiember vágyakozó, követe­lőző bámulásával. Az ember azonnal észretért, a pillantás megzavarta, villájához kapko­dott, csörgette a kopott köveken és tovább igazgatta a megfejt tehenek alatt az almot. — Ez a közösségi élet is jól kéádődik — sóhajtotta maga elé hazafelé menet, és éjjel, a rügyfakasztó, bódulatos tavaszi éjszakában nem jött álom a sze­mére. Valami bolond vágy az ud­varra kergette és űzte volna to­vább is, tovább az asszony háza felé a Felső utcába, de a paran­csoló értelem visszakergette az ágyba. Álmatlanul, fáradtan és fejfájósan lepte meg Andrást a tiszta levegőjű, rózsaszínű haj­nal. Elindult az istállók felé. • Két hét után egy korai dél­utánon fiával, az Aranykalász brigádvezetőjével, Kovács Péter­rel kocsikázott haza a mezőről. A bujazöld vetéseket szél ciró­gatta, s éz a szél elhozta a domb ról a barackvirágok illatát. — Te Péter, hallod-é, én leg­jobban szeretnék a magam gaz­dája lenni! — No, mi ütött magába, csak nem akar kilépni? András felnevetett. — Bolond vagy te Péter, be sem léptem volna, ha máris un­nám. Mi vagyok én? Hisz a ko­molyságot még te is tőlem örö­költed. — Hát akkor miféle önálló­ságról beszél? — Családon belül. Mert hogy én még sohasem voltam önálló. Vő voltam, öregapád veje, ő parancsolt, míg élt, utána anyó­som, azután meg a szükség, öz­vegységre juték — áldott legyen jó anyád emléke — te már baju­szos legény voltál. Asszony kell a házhoz? Hoztál fiam asszonyt, s öregember lettem negyvenhét éves koromban. Ti vettétek át a kormányzó kereket. Nyolc éve vagy már nős és én csak min­dig mindenben hozzád igazodék. így van-e, értesz-e? Bólintott a Péter. — Na, hát látod, most már hétéves fiad van, kemény kis le­gényke, te belőled meg brigád­vezető lett, megéltek vígan. Ed­dig nem szólhattam, hat hold, az hat hold volt, kínkeservvel adta meg napi kenyerünket. De mos­tan te tudod, jobban még ná­lam is, s látod, tág a határ, ura- ságok lettünk... Péter csak hallgatott, ostorá­val a pejkóra is csak néha pöc­cintett, igazat megvallva nehe­zen értette, mit akarhat apja. — Külön gazdálkodunk! —így folytatta András. — Ami kenye­rünk van, közösen termeltük, közösen fogyasztjuk, de a jö­vedelmet, amit a közös ad, kü- lön-külön tesszük. S a föld, a háztáji idén tiedé lesz, de enyém a szőlő a présházzal együtt... * Elteltek a hetek, teltek a hó­napok, s Kovácséknál külön kasszákba folytak be a szövet­kezettől kapott előlegek. Kovács András malacokat vett az első hónap előlegéből és azokat etet­te, gondozta, senki nem tudta mire vélni buzgólkodását. Páran a rosszmájú megfigyelők ilyen­képpen tettek megjegyzéseket- — Ez is megbolondult, öreg ko­rára gyűjt, vagyont akar? And­rás nem szólt, nem válaszolt, csak dolgozott csendesen, s ahogy tőle tellett, gyűjtötte a pénzt. Egy valaki tudta csak, meg­sejtve, elejtett szavakból, özvegy Takács Józsefné Bertalan Ágnes, a szép, hamvas bőrű özvegy, az egyik fejőnő a szövetkezetben. Elejtett, fukar szavakból, vá­gyakozó tekintetekből, egy-két mozdulatból, s titkolt mosoly­gásból finom ösztönével hom­lok mögé látott. Megértette Ág­nes a férfiút és ő is készülődött. Kötelességét teljesítette, amit követelt még dús asszonysága, késői szerelem és az évek óta hamvadó, szűk parcellán igahú­zástól és a háború óta egyedüli- ség keserűségétől, mázsás gon­doktól elfojtott vágyainak tüze. Szép ember a Kovács András, szemre való férfiember, nem le­het semmibe venni érett, aszú bor szerelmét. De nem mondta volna Ágnes senkinek világért sem, még csak véletlen sem, hisz ezt csak ő tud­ta, ő sem vallomásból, csak úgy sejtelemből. * Szüret után aztán csípős leve­gőjű, hideg őszi estén istállóból tartott Ágnes hazafelé. A falu határában elé toppan András. — Jóestét Ágnes. — Jóestét András. — Hazafelé? — Haza... — Kész a tej? — Kész van... Egy-két perc hallgatás, állnak szemtől szembe az őszi estében, hold sápíf az égen, lámpák gyúl- nak rendre utcákon s házakban. — Mondanék valamit... így kezdi az András, de az Ágnes hallgat. Lehajtja a fejét, kezét a kötény alá teszi, tudja ő, hogy mi jön, tudja hetek, hónapok óta, hogy élet változik itt, vágy teljesül, tűz lobog, úgy mint szá­raz rőzse, pattogva, hevesen. Lehajtja a fejét, beleegyezően, örök megadással, csendes hall­gatással. — Tudod mit akarok, sejtetted már Ágnes? Csend újra a válasz, s egy finom mozdulat, egy alig észre­vehető, beleegyező fejbólintás... András belefűzte a karját Ág­nesébe és elindultak ketten, együtt, az asszony Felső utcai háza felé. Gyenis János A férfi szeme méhed sötétjébe, lelked mélyére néz. Szeme fényesebb a csillagoknál, égőbb a tűznél és bátrabb, mint a csá foszforos szeme, Tudd: kihúnyó parázs lesz a Nap, legördülnek A csillagok az égről, kialszik a gonosz Talcetl a világ fölött De te, asszony, itt ülsz örökké a tűznél s feléje nyújtod karod Es hallgatod az élet ébredését váró hangokat Méhed sötétjéből. A tűz kihamvadt. Aelita térdé­re engedte az ullát és a parázsba bámult, amely arcára tűzpiros fényt vetett. — Ősi szokás szerint — mond­ta keményen — az a nő, aki az ulla énekét dalolja egy férfinak, a felesége lesz. LÖSZ GUSZEV SEGÍTSÉGÉRE SIET Éjfélkor Lösz Tuszkub házá­nak udvarán kiugrott a csónak­ból. Az ablakok sötétek voltak, tehát Guszev még nem tért visz- sza. A csillagok megvilágították a ferde falat, kékes szikrák csil­logtak a sötét ablaküvegeken. A tető csipkézete mögül furcsa, hegyes árnyék vetődött. Lösz néz­te: mi lehet ez? A kis gépész odahajolt hozzá és aggódva súgta: — Ne menj oda. Lösz előhúzta pisztolyát. Or­rán át hűvös levegőt szívott tü­dejébe. Emlékezetében fölmerült az a máglyatűz, ott a szakadék mellett, s újra érezte az égő fű szagát. Aelita sötét, égő szeme... »Visszajössz? — kérdezte, ahogy ott állt a tűz fölött. — Teljesítsd a kötelességedet, harcol], győzz, de ne feledd: mindez csak álom, csak árnyék... Itt, a tűznél élsz, itt nem halsz még sohasem: Ne feledd, jöjj vissza...« Közelebb lé­pett Löszhöz. Szeme — a férfi ar­cának közelségében — tágra nyílt és a csillagporral teli, végtelen éjszakába mélyedt: »Jöjj vissza, jöjj vissza hozzám, Ég Fia...« Az emlékkép felvillant és el­tűnt. Az egész csak egy pillanatig tartott, addig amíg Lösz kikap­csolta a pisztolytáskát. Ahogy nézte á ház túlsó oldalán lévő, furcsa árnyékot, érezte, hogy iz­mai duzzadnak és forró vér önti el szívét: harc, harc! Gyors ugrásokkal a háznál termett. Fülelt, előrelopózott a ház fala mentén és a sarok mögé tekintett. A ház bejáratánál ol­dalra dőlt, széttört repülőhajó hevert. Egyik szárnya felnyúlt a ház fölé, a csillagok felé... Itt is, ott is mozdulatlan feketeség fe­küdt a fűben, mint a zsákok. Holttestek voltak. A házban sö­tét volt és csönd. »Csak nem Guszev?« Lösz a halottakhoz rohant. »Nem, Mars­lakók«. Az egyik a lépcsőn fe­küdt, féjjel lefelé. Egy másik a hajó roncsai közt csüngött. Alig­hanem a házból leadott lövések ölték meg őket. Lösz felszaladt a lépcsőn. Az ajtó nyitva volt. Bement a ház­ba. — Alekszej Ivanovics! hívta Guszevet. Fülelt: csend volt. Bement ab­ba a kis szobába, ahol a homá­lyos tükör állt. Leült a karos­székbe és kezébe támasztotta ál­lát. »Megvárjam itt? Vagy a se­gítségére menjek? De hová? Kié ez a szétlőtt hajó? A halottak nem olyanok, mintha katonák let tek volna. Inkább munkásfor­mák. Ki harcolt itt? Guszev? Tuszkub emberei? Nem szabad késlekedni«. Fogta a kapcsolótáblát és ösz- szekötötte a tükröt a Legfelső Mérnöki Tanács háza előtt lévő térrel. Megrántotta a zsinórt és nyomban olyan dübörgés tört föl, hogy visszahőkölt a tükörtől. A téren füst gomolygott a vörös lámpafényben, lángnyelvek ágas­kodtak, szikrák röpködtek. A tü­körben egy véresszemű alak tűnt fel, széttárt karokkal. (Folytatjuk.) Erről itt beszélni kell Traktorosokról — traktorosoknak Korunk hősei közé tartozik. Úgy érzem, nemcsak annyiban hős, mint mindenki más, aki ki- emelktedőt alkot, aki élen jár a munkában és az emberségben, hanem ennél jobban, mert az élet, a nagy átalakulás, a nagy előre­lépés időszakában a reflektorok sugárözönébe került, ott van, ott munkálkodik, ahol a nagy válto­zás végbemegy. Éjjel-nappal pöfög a gép. Egy­másra dőlnek hantok, eltűnnek a barázdák. Kifordulnak a mezsgye­karók, egy-egy kis roppanás jelzi, tudatja, hogy megint összeölelke­zett két kisparcella, hogy megint megtettünk egy lépést a szocializ­mus felé. Az egész gép nem nagy, az em­ber is eltörpül a látóhatárig terülő földek mellett és mégis munká­juk nyomán megváltozik a vidék. El lehet hajítani a régi térképe­ket, elavultak, a múlt emlékeivé váltak. S mi tagadás, nem is a legkellemesebb emléket idézik. Lehet már rajzolni az új térké­peket. S ezeket az új térképeket első­nek a traktorosok rajzolják meg, a térképészek majd csak azt má­solják rá a mappára, amit a gé­pek nyergében ülők hatalmas vo­násokkal már felvázoltak. A gép megjelenése jelentette a mi addig elmaradott mezőgazda­ságunkban az új technika, a ma­gasabb terméseredmények lchctö­ségének megjelenését. Ahhoz, hogy a föld rabszolgájából a föld urává válhassék a parászt, a trak­torok megjelenése jelentette az első lépést. S ma megint a trakto­rosok a legközvetlenebb résztve­vői annak, hogy a mi parasztsá­gunk megtehesse a második lé­pést is, az elsőnél sokkal fontosab­bat, sokkal jelentősebbet, amely aztán végképp a föld urává teszi annak megművelőjét. Nem könyű a munka, különö­sen ilyen őszidőben, amikor a leg« vastagabb ruhán is átrágja magát a köd, vagy éppen az alattomos, szemerkélő eső áztatja a vatta­kabátot. De nem hiszem, hogy lenne traktoros, aki ezt a mun­kát felcserélné bármely másikkal. S különösen nem cserélné fel ma, mert lehet-e nagyobb öröm, mint a legtevékenyebb részesévé válni mezőgazdaságunk új tör­ténelme első napjainak. Nem alkalmi köszöntő ez a jegyzet, hiszen mostanában nem lesz traktorosnap, vagy más ha­sonló ünnepség, — azért íródott, mert kötelességemnek éreztem papírra vetni gondolataimat, ame­lyek a múltkorában a kölesdi ha­tárt járva születtek. Amikor a traktorosok éppen a község új tér­képét rajzolták. Jó érzés volt ott lenni ezekben a történelmi per­cekben. Hát még milyen jó lehe­tett tevékenyen részt is venni a nagy munkában. (—ei) Együtt a pártonkívüliekkel Amikor a párthelyiségbe lé­pek, Szauter elvtárs éppen egy nyugdíjas bácsival beszélget. A háta mögött könyvállvány. A fel­ső polcon Lenin műveinek vas­kos kötetei. — Miről folyik a szó? — A kongresszusról. — Mi tetszett legjobban Szau­ter elvtársnak a kongresszuson el­hangzottakból? — A pártonkívüliekkel kapcso­latos rész. Utoljára Marosán elv­társ beszélt a pártonkívüliekkel való viszonyról. Nekem nagyon tetszett, amit mondott. — Itt, Tolnán hogyan foglal­koztak eddig a pártonkívüliek­kel? — Üzemeinkben a kongresszusi munkaverseny elindítása előtt a verseny lehetőségeit alaposan megtárgyaltuk a pártonkívüli mű szaki vezetőkkel, s a munkások­kal, és csak azután indítottuk el a versenyt. A pártonkívüliek megkérdezésének lett is eredmé­nye. A versennyel nem vallottak szégyent üzemeink. — A termelőszövetkezeti agi­táció megkezdése előtt is megkér­deztéh a pártonkívülieket? — Igen. November tizennyol- cadikán párttaggyűlést tartot­tunk. A taggyűlésen rendkívül fontos ügyet; Tolna szövetkezeti községgé szervezésének kérdését vitattuk meg. Párttaggyűlésünkön részt vett harminc pártonkívüli is. A pártonkívüliek jelentékeny része parasztember volt. Az átszer vezést a pártonkívüliek is helyesel ték, s ez nagy erőt adott nekünk a munka elkezdéséhez. Miközben beszélgetünk, csörög a telefon. Szauter elvtárs néhány szót vált, s miután leteszi a kagy­lót, megjegyzi. — Egyébként a vezetésbe is bátran bevontunk pártonkívülie­ket. Az előbb beszéltem Prajda Istvánnal. Pártonkívüli. ő az Epü- letkarbantartó Ktsz elnöke és a tolnai szövetkezeti tanács elnöke egy személyben. — Milyen tanulságot vont le á kongresszuson elhangzottakból? — Azt, hogy a jövőben foko­zottabb mértékben, bátrabban tá­maszkodhatunk a pártonkívüliek- re. (—H—) Nem mindenki tudja, ... hogy megyénk területének 40 százalékán 100 holdnál nagyobb gazdaságok uralkodtak a felsza­badulás előtt, s ez a terület mind­össze 373 földbirtokos kezében volt. ... hogy e fennmaradó 60 száza­lék földterület 60 000 család kö­zött oszlott meg. ... hogy a parasztgazdaságok 26 százaléka egy holdnál, 63 száza­léka öt holdnál kisebb területtel rendelkezett, s ezeken a kispar- cellákon mintegy 37 000 paraszt­család tengődött. ... hogy az Eszterházy grófok­nak 61 000, az egyházaknak 19 000, az Apponyiaknak 8000 holdas birtokuk volt megyénkben. ... hogy 1940-ben megyénk ka­pitalista pénzintézetei 7 millió pengő, a megye parasztságának földjét terhelő adósságot tartot­tak nyilván. , V ... hogy megyénkben 1945-ben 155 000 hold földet osztottak ki, 26 000 agrárproletár és kisparaszt között. Kétszemélyes vegyesbol­tunkba egy VEZETŐT ÉS EGY ELADÓT keresünk. Cím: Földműves­szövetkezet, Németkér. Köz­ponti iroda. (34) Legköze9ei3li mezőgazdasági és építési ügyedet tárgyal a meg el a:iács vb. A Tolna megyei Tanács Végre­hajtó Bizottsága kedden, decem­ber 15-én délelőtt a szokásos munkarend szerint ülést tart. Dr. Tuska Pál vb.-elnök jelentést tesz a feladatkörben tett intézkedések­ről és a lejárt határidejű Vb.-hatá­rozatok végrehajtásáról. Ezután megvitatják a mezőgazdasági osztály vezetőjének,: Szűcs Lajos­nak a beszámolóját az őszi mező- gazdasági munkálatokról. Ezen az ülésen Sándor Gábor építés- és közlekedési osztályvezető is beszá­molót tart a vb.-nek az építési­hatósági munkáról és a műemlék­védelemmel kapcsolatos . ' időszerű problémákról. Ezen áz ülésén tárgyalja meg a vb. a következő negyedévi munkatervét is, amely­re dr. Polgár Ferenc vb.-titkár tesz javaslatot. Jó gazda nem dobja el a serié ssxőrt! Magas áron vásárolják a MÉH-telepek. Szekszárd, Paks, Bonyhád, Dombó­vár, Dunaföldvár. (7)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents