Tolna Megyei Népújság, 1959. december (4. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-31 / 306. szám

V 1 V 1959. december, 31. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 A szerződés — Hallgattunk magukra, ami­kor aláírtuk a belépési nyilatko­zatot. De most aztán nehogy ma­gunkra hagyjanak bennünket, mert biztosan lesznek majd ne­hézségeink, különösen az első évben. Számíthatunk-e akkor is a bőrgyáriakra? A pálfai Aranykalász Tsz egyik tagja tette fel a kérdést Deli elvtársnak, a bőrgyári agi­tátor- csoport vezetőjének, ami­kor már az új szövetkezet tervei­ről beszélgettek, A Simon tornyai Bőrgyár népnevelőinek ugyanis naay részük volt abban, hogy a pálfai gazdák a szövetkezeti utat választották. — Akár írásba is foglalhat­juk, szerződést is köthetünk róla. Beszéljék meg közgyűlésen, hogy milyen segítségre lesz szükségük, írják össze a kívánságokat és jöjjön be vele az elnökük a gyárba. Addig mi is megbeszél­jük a dolgozókkal, mit tudunk segíteni — hangzott a válasz. Ilyen előzmények után került sor a patronálási szerződés meg­kötésére a Simontornyai Bőrgyár és a pálfai Aranykalász között. Lakos elvtárs, a szövetkezet el­nöke már csaknem kész szerző­dés-tervezetet hozott a gyárba, ahol az igazgató, a párttitkár, az üb. elnök, a főkönyvelő és Deli elvtárs vette sorra a szerződés pontokat, Ami a szövetkezetiek kívánságait illeti, hamarosan meg is állapodtak. így a szövet­kezet vezetőit, tagjait meghívják a gyárba párttaggyűlésekre, ter­melési tanácskozásokra, hogy megismerhessék az üzem párt­életét, gazdasági eredményeit. Üzemlátogatás, május elsejei munkás—paraszt találkozó, elő­adások, egy 100 kötetes könyvtár kölcsönzése szerepel az első fél­évi programban. Az üzemi KISZ-szervezet közös budapesti kirándulást szervez a tsz-fi ita­lokkal a mezőgazdasági kiállítás­ra a gyár autóbuszával. Aügusz- tus 20-án sportbemutatót rendez­nek Pálfán. Jelentős az az anyagi-műszaki, gazdasági segítség is, amire vál­lalkoztak a bőrgyáriak. Segíte­nek — hntszáz munkaórával — az istállóépítésnél. A műszakiak társadalmi munkával készítik el a terveket, segítenek az építke­zés irányításánál. Kétszáz mun­kaórát vállaltak a különböző szerelési munkáknál. Az admi­nisztratív dolgozók rendszeresen segítséget adnak a könyvelés, a különböző nyilvántartások meg­szervezésénél. A gabonabetaka­rításnál a gyár egyik vontatóját bocsátják a fiatal szövetkezet rendelkezésért­A szerződés első részében Könyvvásár a műhelyben A műhelyben csak asszonyok dolgoznak. Tizennégyen. Ruhá­kat, ruhákölteményeket varrnak. Kisestélyit és nappali ruhát, kosztümöt és' zsákruhát. A mű­hely ajtaján egy férfi kopogtat. Kezében egy hatalmas bőrönd. Amint belép illedelmesen kö­szön. Bemutatkozik. S mondja, hogy könyveket árul. Az asszonyok figyelemre sem méltatják. Azaz mégis, mert az egyik megszólal: •> Nem érünk rá, most dolgo­zunk.» A másik: «Jöjjön majd munkaidő után.» És dolgoznak tovább... A könyvárus egy pillanatra megszeppen, aztán gondol egyet, ráér várni és kipakolja a köny­veket az egyik szabászasztalra. Rendezgetni kezdi a könyveket... Az egyik gép mellől fiatal asz- szony áll fel. A férfi mögül né­zi a könyveket. S halkan meg­szólal: Szabad? és kezébe vesz egy könyvet, lapozgatni kezdi... A varrógépek egymás után némúlnak él. Tizennégy asszony áll az asztal körül, könyveket válogatnak. És vásárolnak is, mert negyed óra múltán ezeröt­száz forintos számlát állít ki a könyvárús. Móricz és Mikszáth sorozat, Gárdonyi: Egri csilla­gok című műve, külföldi klasszi­kusok munkái szerepelnek a lis­tán... És csomagol a könyvárús, megy a másik műhelybe, ott is kipakol és a munkások válogat­nak és vesznek a könyvekből. Aki itt nem tud választani, az a jegyzéket böngészi, és kéri, hogy küldjék el címére a keresett könyvet. Hatezer forintért Vá­sároltak a tolnai ruházati kisipa­ri termelőszövetkezet tagjai ltöny veket... Földes Erzsébet a KISZÖV dolgozója. megegyeztek. Ekkor tette fel Né­meth elvtárs, a gyár igazgatója a kérdést: „Mit ad cserébe a szövetkezet?” Az elnök kicsit meglepődött. Hát ezek a bőrgyáriak ellenszol­gáltatást is várnak? — Fizetni nem tud a szövetkezet, talán munkaegység kellene? Igaz, ott­hon ilyesmire is gondoltak és el is határozták, hogy a nyár folya­mán több alkalommal adnak majd el a bőrgyárnak az üzemi konyha részére — a piaci árnál öt százalékkal olcsóbban — kü­lönböző zöldségféléket. — Nem ilyep fizetség kell ne­künk — mondotta Deli elvtárs. — A zöldséget, burgonyát elfo­gadjuk, persze, arról szó sem le­het, hogy á piaci árnál olcsób­ban. Be is vehetjük a szerző­désbe. De amit még kérünk, az a következő: Teljesítse túl a ter­vét a szövetkezet. Aztán az új istállót, amit építünk, be kell „népesíteni”. A megnövekedett állatállománynak pedig több ta­karmány kell, termeljenek több takarmányt a tervezettnél. így született meg a szerződés második része, amely az Arany­kalász Tsz kötelezettségvállalá­sait sorolja fel. Szerepel benne több látogatás, közös rendez­vény, a tervezett termésátlag 3 százalékos túlteljesítése, húsz holddal több kukorica és har­minc holddal több szálastakar­mány termelése a tervezettnél. A szerződést azóta már alá is írták, január elsejével hatályba lép, mindkét félre kötelező ér­vénnyel. És bőrgyáriak tudják: Jobb „ellenszolgáltatást” nem is kérhettek volna a szövetke­zetiektől. J. J. lltiisztrlcló Kiss József Kit szerelem rfmfl regényéből. A. Tolsztoj t AE 1 0 (51) Aznap a megszokott időben ment végig a rakparton. Hófel­hők repültek a magasba, a tom­boló viharba. Füstölögtek a pár­kányok, a tetők. Táncoltak a lám­pák. Elszorult a lélekzete. Lösz megállt és felemelte fe­jét. A szél szétszórta a hófelhő­ket. Egy csillag égett a végtelen, fekete égbolton. Lösz eszelősen meredt rá, a csillag sugara szívé­be hasított... »Tuma, Túrna, bá­nat csillaga...« Aztán a vágtató felhők eltakarták a végtelent, a fénylő csillagot. De ebben a pil­lanatban Lösz emlékezetében meg döbbentően élesen elvonult egy jelenet, amelyet eddig egyszer sem bírt felidézni... Zaj szűrődött át az álmon, mint haragos méhek zümmögése. Éles koppanás hallatszott. Az alvó Ae- lita megrázkódott, sóhajtott, fel­ébredt és egész testében reme­gett, Lösz nem látta a sötétben, de érezte, hogy ver a szíve. Az ajtón ismét kopogtak. Kint fel­hangzott Tuszkub hangja: »Fog­játok el őket«. Lösz átfogta Aeli- ta vállát. A lány alig hallhatóan rebegte: — Férjem, Ég Fia, isten veled. Sietve megsimogatta a férfi ar­cát. Ekkor Lösz tapogatózva meg­kereste kezét és elvette tőle a fio­lát, amelyben a méreg volt. Ae- lita gyorsan, nagyon gyorsan, szinte egy lélekzettel ezt suttog­ta a fülébe: — Tilalom van rajtam, engem Magr királynőnek szenteltek... — ősi szokás, Magr szörnyű törvé­nye szerint azt a szüzet, aki meg­szegi a tilalmat, a labirintusba dobják, a kútba. Te láttad... De nem állhattam ellent az Ég Fia szerelmének. Boldog vagyok. Kö­szönöm neked az életet. Te visz- szavezettél a »hao« évezredeibe. Köszönöm neked, férjem. Aelita megcsókolta és a férfi megérezte ajkán a méreg keser­nyés illatát. Ekkor Lösz kiitta a sötét folyadék maradékát: még elég sok volt a fiolában. Aelita még alig ivott belőle. Az ajtóra záporozó ütések hallatára Lösz feltápászkodott, de agyára köd ereszkedett, keze és lába nem en­gedelmeskedett. Visszabotorkált az ágyhoz és rázuhant Aelita tes­tére, átölelte. Meg sem mozdult, amikor a barlangba bementeit a Mars-lakók. Elszakították felesé­gétől, Aelitát betakarták és ki­vitték. Lösz utolsó erejével bele­kapaszkodott Aelita fekete köpe­nyébe, de lövések villantak, tom­pa ütéseket érzett a mellében, hátrahanyatlott a barlang arany­ajtajához... Lösz a széllel birkózva futott a rakparton. Újra megállt, hófel­hők vették körül és mint akkor, a mindenség sötétjében, felkiál­tott: — Él, él... Aelita, Aelita... Egy ádáz szélroham fölkapta ezt a Földön először kimondott nevet és szétvitte a repülő hópely hek közt. Lösz állára húzta sál- ját, kezét mélyen a zsebébe dugta és tántorogva a házához botor­kált. Autó állt a bejáratnál. Lámpái­nak füstölgő oszlopában fehér pelyhek kavarogtak. Bundás em­ber topogott jeges cipőtalpával a járdán. — Magáért jöttem, Msztyiszlav Szergejevics — kiáltotta vígan, — üljön be a kocsiba, gyerünk. Guszev volt. Szaporán elmond­ta, hogy ma este hét órakor a rá- diótávbeszálő állomás, mint egész héten, most is várja a szokatlanul erős, ismeretlen jelzéseket. A jel­zések kulcsa ismeretlen. Ezen a héten az újságok a világ vala­mennyi részén ezeknek a jelzé­seknek az eredetét találgatják. — Bizonyos feltevések szerint a Marsból jönnek. A rádióállomás vezetője ma estére meghívta Loszt, hogy legyen ott az isme­retlen hullámok vételénél. Lösz szótlanul beugrott az au­tóba. A fehér reflektorfényben vadul kavarogtak a hópelyhek. Arcukba csapott a száguldó szél­vihar. A Néva havas jegét meg­festette a város lilás alkonypírja, Tanító lett a népnevelőből Mester Takács József hívta a népnevelőket. — Jöjjenek holnap is, beszél­gessünk a szövetkezetről. — En­gedte el este tizenegy órakor a népnevelőket. — Majd holnap folytatjuk... És folytatták másnap. De csak este. Mert a gazda kikötötte, hogy csak este, etetés után ér rá be­szélgetni, addig sok a munka. A népnevelők a hívásnak eleget tettek. Egy hétig minden este el­mentek Mester Takács Józsefhez. És beszélgettek. Igaz, napközben sem tétlenkedtek, mert a gazda mindig olyan érvekkel jött, hogy azokra választ adni csak felké­szülten lehetett... És készültek. Az iskola könyvtárában, a párthelyi­ségben, meg a tanácsnál található összes rendeletet átböngészték. Évekre visszamenőleg átvizsgál­ták a község gazdáinak adóalap­jait, meg a katasztert, meg a jó isten tudja még mit nem, mert Mester Takács József mindenre kiváncsi volt. Mindent akart tud­ni... Azok az esték nem is beszélge­tések, hanem szemináriumok vol­tak. Mégpedig a javából... A »nagy beszélgetés« — meri így hívták maguk között az öreg Mester Takáccsal folytatott be­szélgetéseket — kit hétig tartott. Csak akkor írta alá a belépési nyi­latkozatot. ö volt az utolsó a köz­ségben. Az ő bevitt tizennyolc hold földje egészítette ki a tsz-be vitt földet kilencezer nyolcszáz holdra... * Bankett. A fehér asztalon a pörköltmaradékok a tányérokban és jófajta harmadéves szakcsi fe­hér bor az üvegekben. Az újdon­sült szövetkezetiek, meg a nép­nevelők beszélgetnek az asztalok mellett. A terem túlsó végén már valaki a hangját próbálgatja, nó- tázgatni kezdenek itt is meg ott is. Mester Takács József a népne­velő mellett ül. ök még a be­szélgetésnél tartanak: — Igaz hitére mondja, Józsi bá­csi! De őszintén ám! Mire volt jó az a sok beszélgetés? Józsi bácsi csak mosolyog... — Talán rosszat mondtunk ma­gának, vagy félrevezettük? Józsi bácsi még mindig nem szól... — Hát megittunk legalább öt liter borát! — Azt meg. többet is, de az a »munkás« volt. Józsi bácsi most már halkan kuncog... — Hát velünk akarta megitatni a rossz borát? — Nem a’, Balázs elvtárs! Ta­nultam. Maguktól tanultam. Tud­ja engem választottak a szövet­kezet elnökének, s ilyen nagy gaz­dasághoz valamivel több tudo­mány kell, mint a tizennyolc hold hoz. Hát maguk voltak a taní­tóim... És jóízűt nevet Józsi bácsi, koc­cintanak a pohárral és a szövet­kezet boldogulására isznak — exet. ÁCS JENŐ Lezárult az ajtó — vége a dorbézolásnak valami konyhaszerű helyiségen keresztül. Talán mondani sem kell, hi­szen akik jártak ott, azok tud­ják, ez a Téli-kert már minden­nek nevezhető, csak éppen egy városi színvonalú zenés szórako­zóhelynek nem. Ezt nem akarom részletezni, hiszen akkor az egész város szórakozási lehetőségeivel kellene foglalkozni és ez külön téma. Kénytelen vagyok azonban a művelődési ház védelmére kel­ni azokkal szemben, akik méltat­lanul támadják azt. Az ok: miért zárták le a Téli-kerthez vezető ajtókat. Sokan reklamálják ezt, sőt találkoztam olyan ifjúval, aki egyenesen szidta a kultúrházi vezetőket, mondván: nem törőd­nek az ifjúság szórakozni vá­gyásával. hfos, próbáljunk tiszta vizet ön­teni a pohárba. A művelődési otthon vezetői ezzel törődnek, hiszen eddig megengedték, hogy használják a közös bejára­tot — miért is akadékoskodtak volna. Arról viszont nem ők te­hettek, hogy a Téli-kert olyanná vált, hogy mindennek nevezhető, csak éppen szórakozóhelynek nem. Nem túlzunk, ha azt mond­juk, hogy ott amolyan -alvilági- körülmények kezdenek kialakul­ni. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint éppen az, hogy a kultúrház anyagi javai veszélyben forognak; Arról nem is beszélve, hogy a kultúra hivatalos házával semmi körülmények között sem egyez­tethetők össze a vandál cseleke­detek. Nemrégiben például betörték az egyik iroda ajtót. Leszedték és kicserélték a feliratokat. A tom- bo'ó ifjak némelyikének nem volt elég a Téli-kert helyisége, hanem összejárták a színházter­met, az erkélyi részt és hétfő reg­gelre rendszerint olyan lett a környezet, mint valami csatatér: nem győztek takarítani. Nem csoda, ha mindezek után a művelődési otthon vezetői le­zárták az ajtókat és ezzel lehe­tetlenné tették a kultúra helyisé­geinek meggyalázását. Szórakoz­ni szinte mindenki szeret, de ami a kutúrház épületében történt, az már nem szórakozás volt és nem is tűrhető tovább. b. r, A karácsonyi ünnepek valame­lyik: estélyén a szórakozni vágyó fiatalok meglepetéssel tapasztal­ták, hogy a Szekszárdi Városi Művelődési Otthon ajtajai zárva vannak. Ez azért volt meglepe­tés, mert itt volt évek óta a be­járat a Téli-kert nevű zenés «szórakozóhelyhez». Végül kide­rült, nem szüntették meg eme intézmény működését, csupán a bejárat változott meg. Épnek kö­vetkeztében aztán egy zeg-zugos helyen lehetett bejutni a Téli­kert nagytermébe az italmérő és a rakpartmenti lámpák fénye. Fények, fények... Valahonnét a távolból a jégtörő szirénázása hallatszott. Az autó megállt a Krasznije Zori utca végében, havas tér zú­gó fái alatt, egy kerektetejű ház bejáratánál. Siváran zúgtak a szélben a hófelhőkbe merült rá­csos tornyok és vezetékhálózatok. Lösz fölrántotta a hóbuckától el- torlaszolódott ajtót, bement a jól- fűtött házba, levette sálját és ka­lapját. Egy pirospozsgás, kövérkés ember magyarázott neki valamit, meleg puha tenyerében tartva a mérnök hidegtől kivörösödött ke­zét. Az óramutató közeledett á heteshez. Lösz leült a vevőkészülékhez, felvette a fülhallgatót. Az óramu­tató lassan haladt előre. Ö, idő, szapora szívverés, a mindenség jeges térsége! Halk suttogást hallott. Nyom­ban becsukta a szemét. A távoli, riadt, lassú suttogás megismétlő­dött. Egy furcsa szó hangzott fel többször. Lösz feszülten figyelt. Mint egy halk villámcsaDás, úgy hasított szívébe a távoli hang, amely bánatosan, nem földi nyel­ven ismételgette: — Hol vagy, hol vagy, hol vagy, Ég Fia? A hang elhallgatott. Lösz tágra- nyílt szemmel meredt maga elé. Aelita hangja, a szerelem, az öröklét, a vágyódás hangja hívo­gatva, zengve száll a mindenség- ben: »Hol vagy, hol vagy, sze­relmem?« (Vége.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents