Tolna Megyei Népújság, 1959. november (4. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-01 / 257. szám

i I t 1959. november 1. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG s A lelkész szemével: Erről I« beszélni kell A párt téziseiről Miért keres a fizikai munkás annyit mint egy Mint népünk, hazánk minden fontos eseményét figyelemmel kí­sérő ember, elovastam a VII. kongresszusra kitűzött irányelve­ket. Aki helyesen akar tájéko­zódni mai életünk kérdéseiben, annak nem lehet közömbös az, hogy mit tervez, mire készül a párt. Természetesen ahogy egy dúsan terített asztalnál mindenki a ma­ga ízlése szerint vesz többet vagy kevesebbet egy-egy ételből, úgy itt is mindenki a tézisek más és más részét tartja fontosabbnak. Ezért hangsúlyozom, hogy most nem mások nevében, vagy mások szem szögéből ítélem meg ezt a 41 pon­tot, hanem csak arról adok szá­mot, hogy nekem mi volt ebben kiemelkedően érdekes. Még ezt sem sorolhatom fel teljes egészé­ben, hiszen akkor minden pontnál külön meg kellene áll nőm, csak néhány olyan részt emelek ki, ami bennem rezonált. „Megszüntettük a kiváltságos osztályok kulturális monopóliu­mát.” Sokszor elfelejtjük, licgy a mai általános iskola nyolc osztá­lya magában is mennyivel több, mint a régi hat elemi még az is­métlő iskolával együtt is. De a közép és felső iskolák tanulóinak száma is többszöröse annak, ami régen volt. S milyen egészséges az új iskolareform célkitűzése: .kö­zelebb hozni iskolánkat az élet­hez, a termeléshez”. Ez a közel­ség bizonyosan nem rovására, ha­nem előnyére lesz a tanulónak mind ismeretük, mind jellemfej­lődésük és a munkához való vi­szonyuk szempontjából. „Közép­A szülőföld szeretete K etten ülünk a vontatón Becher Jakabbal. A Belo­rusz traktor vezetője úgy szeli a kanyarokat a meredek szurdik göröngyös útján, mintha verse­nyezne. Szokatlanul erős a szél a bátaapáti hegyen.' Egymás fülébe kiabálva társalgunk, mivel a trak­torzúgás elnyomja a szokásos hangnemben történő beszédet. Becher Jakab a falut gyűrűként körülfogó meredek dombokra mu­tat: — Gyönyörű ez a táj! — Itt született talán? — Itt. Rövid hallgatás következik, Szemlélődünk. A táj kissé barát­ságtalannak tűnik. A megszokott termékeny „tolnai” lankák he­lyett itt bátaapáti határában ma még sok a nehezen kihasználható meredek terület. Az egész úgy tű­nik, mintha a gazdag földű Tolna megyének mostohagyermeke vol­na ez a táj. Becher Jakab füléhez hajolok és belekiabálom vélemé­nyemet: — Nékem jobban tetszenek a gazdagon termő, bőségtől roska­dozó tájak! Csodálkozva néz rám, majd megjegyzi: — Hát mit gondol, azt hiszi, hogy ez ilyen marad? Nem. Ez a táj is megváltozik. Nézze csak, ott azon a meredek dombon majd szőlőt telepítünk. Amott meg gyümölcsös lesz. Mióta szövetke­zeti falu lett Bátaapáti, nagy ter­vek forognak itt az emberek fe­jében. S ezek a tervek még a meszi Nyugat-Németországban is hatást érnek el. Most én ámulok. Hirtelen ka­nyar zökkent ki gondolataimból, s ha Becher Jakab el nem kapja a kabátomat, lerepülök a vonta­tón levő búzászsákról. — Hogy érti azt, hogy még Nyu­gat-Németországban is? • — Ha mindent meg akar érteni, akkor elölről kezdem a történetet, mégpedig a kitelepítéssel. Ugyanis abban az időben volt nálunk egy család. A férj „bundos” volt. Kü- ’ lön élt a feleségétől. Az asszonyt nem telepítették ki. így aztán vég­képp megszakadt a kapcsolat férj és feleség között. Csak a kislány küldött leveleket az apjának Nyu- gat-Németországba. Teltek az évek. Egy évtized is eltelt, amikor egy szép napon a férj nem a kis­lányának, hanem a feleségének címezte a levelet. Panaszkodott és könyörgött. Panaszolta a ma­gányt, amely rászakadt és kö­nyörgött a feleségének, hogy utaz­zon ki hozzá. Az asszonynak meg­esett a szíve. Útlevelet kért az utazáshoz. És azóta Nyugat-Né- metország lakója lett. Ezzel azon­ban nem ér véget a történet. Az itthon maradt rokonok levelei tovább tartják a kapcsolatot a Nyugat-Németországban élő csa­lád és Bátaapáti között. A leve­lek beszámolnak az új életről, az új tervekről és új reményekről is, és óriási hatást érnek el. A házas­párban felébredt a szülőföld utáni vágyakozás. Haza akarnak jönni. Ahogy Becher Jakab elhallgat, néhány percen belül kiérünk a szurdikból és elénk tárul a falu képe. Hirtelen megváltozik előbbi véleményem. Pillantásom végig­fut a falut gyűrűként körülvevő meredek dombokon, s minden szépnek tűnik, mert képzeletben már most is látom a gyümölcsösö­ket és a szőlőket, az új élet meg­valósítható álmait Bátaapáti kö­rül. (Haynál) LESZÁLLÁS A Mars ezüstös, itt-ott felhők­kel eltakart korongja észrevehe­tően növekedett. Vakítóan csil­logott a jéglepte Déli-Sark. Alat­ta behajtó ködfolt nyúlt el. Kele­ten egészen az Egyenlítőig ért, a középső délkörnél felemelkedett és szétterült egy fényesebb fel­szín körül, megkettőződött, a korong nyugati peremén egy má­sodik kiugrót képezett. Az Egyenlítőn — világosan le­hetett látni — öt sötét pont, ke­rek folt terült el. A foltokat egye nes vonalak kötötték össze, me­lyek két egyenlő-oldalú és egyen­lőszárú háromszöget zártak be. A keleti háromszög alapvonalát szabályos ív vette körül. Köze­pétől a legszélső nyugati foltig egy második félkör haladt. Ettől az egyenlítői csoporttól nyugatra és keletre néhány szétszórt vo­nal, pont és félkör látszott. Az Északi-sark homályba borult. Lösz feszülten nézte ezt a há­lózatot. íme, itt vannak a Mars folyton változó, geometriailag szabályos, megfoghatatlan csa­tornái, melyek valósággal megőr­jítették a csillagászokat. Most az élesen kirajzolódó ábra alatt egy alig kivihető, c'rrcsíd-lt, máso­dik hálózatot pillantott meg. Előhúzta jegyzetfüzetét és he­venyében papírra vetette a háló­zat hozzávetőleges rajzát. A Mars korongja hirtelen megráz­kódott és szétfolyt a szemlencsé­ben. Lösz a reosztát-emeltyükhöz ugrott. — Megérkeztünk, Alekszej Ivanovics, belekerültünk a Mars vonzásába! A gép torokkal fordult a boly­gó felé. Lösz csökkentette a se­bességet, majd teljesen kikapcsol­ta a motort. A sebességváltozás most simábban ment végbe. De olyan kínzó csönd állt be, hogy Guszev arcához kapta a kezét és belemarkolt a fülcimpájába. Lösz a padlóhoz lapult és fi­gyelte, hogyan nő, terebélyesedik, domborodik az ezüstös korong. Úgy rémlett neki, hogy a fekete űrből rájuk ereszkedik a Mars. Ismét bekapcsolta a reosztát- emeltyűket. A gép megrázkódott, harcolt a Mars vonzóerejével. A zuhanás meglassult. A Mars most eltakarta az egész eget, csillo­gott, széle csészeszerűen lehaj- lott. Az utolsó pillanatok félelmesek voltak: szédítő zuhanás. A Mars mindent eltakart. A figyelősze­mek üvege hirtelen bepárásodott. A gép a felhőket' egy homályos iskoláinkat úgy alakítjuk át, hogy a fiatalok az általános műveltség mellett elsajátítsanak egy-egy szakmát is.” Ez azt jelenti, hogy mire érettségiznek, szakma lesz a kezükben. Örülök annak, hogy a tézisek elítélik a pártonkívüliekkel szem­beni indokolatlan bizalmatlansá­got és az értelmiségellenességet, és megállapítják, hogy az adminiszt" ratív intézkedések túlbecsülése va lójában meghátrálás a nehezebb feladat, a tömegek megnyerése elől. „Növekedett a pártonkívü- liek megbecsülése, s közülük egy­re többen vesznek részt a kez- ügyek intézésében.” E megállapí­tást is könnyű igazolni, ha akár a tanácsok összetételére, akár a Hazafias Népfront sokoldalú mun­katerületére gondolunk. Sok mindent lehetne még felso­rolni, ami a kifejezetten mezőgaz­dasági részleteken túl is közvetle­nül érinti a falu népét, például: az iparilag elmaradt területek tervszerű iparosítása, a falu villa­mosításának befejezése, a közle­kedés műszaki színvonalának emelése, a nagycsaládos dolgozók és a munkából kiöregedettek anyagi helyzetének javítása, a ve­zetés egyszerűsítése, a bürokrácia csökkentése, harc az ellen, hogy vállalati érdekek a társadalmi ér­dek fölé kerekedjenek stb. A téziseket átolvasva úgy látom, hogy ha az egyházi munka nem gátló hatást akar kifejteni, hanem segíteni akar abban, hogy az új ember testvéries, becsületes, nem­csak magának élő ember legyen, szeresse és védje a békét, akkor megtalálja azt a gyakorlati terü­letet, ahol hitelvei feladása nélkül támogathatja a szocialista társa­dalom felépítését. D. L. falusi lelkész szellemi Ha netán valaki magára ismer­ne, nem baj. A célom úgy is az lenne, hogy valakik magukra is­merjenek — mindazok a valakik, akik néha elfeledkezve magukról, elfelejtik azt is, miért állíttattak oda, ahol vannak ... Ma, aki nálunk dolgozik, annak népi demokratikus rendszerünk munkája után megbecsülést bizto­sít. A munka soha — de most va­lóban — nem szégyen. S öröm nézni azokat az embereket, akik szenvedéllyel végzik dolgukat, munkájukat úgy, hogy látszik te­vékenységükön: annak élnek, mun kájuk gyümölcsét úgy tekintik, mintha gyermekük lenne. Az el­készített munkadarabban látják mindazt a vajúdást, izgalommal teli törekvést, amit az elkészítés során átéltek. Megbecsülik ma­guk is, és elvárják mástól is ugyanazt a megbecsülést. Érthető, hisz ők alkották, még akkor is, ha csak egy félsukkos falról, vagy egy alig órai munkát igénylő kö­tényvarrásról van szó... Ez így helyes. Miért szóltam ilyen részletesen erről a bevezetésnek szánt gon­dolatmenetről?. .. Mert akadnak néhányan olyanok, akik hangoz­tatják ugyan a munkások megbe­csülésének szükségességét, de ma­guk, tettükkel, cselekedetükkel e hangzatos és szép célt kifejező szavak ellenére cselekszenek akar va, akaratlanul, — de inkább az előbbi módon. Azért hangsúlyo­zom az előbbit, mert valahogy hi­hetetlen számomra, hogy olyan ember, aki teljes szívvel híve a munkás-parászt hatalomnak, iri­gyelné egy munkás keresetét, azt a keresetet, amit az teljesen be­csületes módon, kétkezi munkájá­val biztosít. Tehát megdolgozik érte... Mert erről van szó A közelmúltban feltűnt egy be­szélgetés közben. hogy valaki többször is kihangsúlyozta félre­érthetetlen módon, hogy ő furcsá­dolgozó nak tartja azt, hogy egy munkás keres annyit, mint ó, ö a könyve­lői képesítéssel rendelkező .. Mér legképes könyvelő. Méltatlanko­dása bizonyára másnak is fel­tűnt a társaságban, mert a beszél­getés egyszerre elakadt. Hát megpróbálnám elmagya­rázni, (talán!) eredménnyel, hogy semmi furcsállnivaló nincs ab­ban ma Magyarországon, hogy egy munkás annyit, esetleg töb­bet keres, mint egy mérlegképes könyvelő. Csak az furcsállhatja ezt, aki a munkást még ma is ab­ban az értelemben nézi munkás­nak, ahogy az a múlt rendszerben volt divat: kiszolgáltatottnak, ki" zsákmányolhatónak. S szabadjon társítanom is ezt a nézetet egy másik nézettel, amely elkerülhe­tetlenül következik belőle. Ha va­laki — ez esetben a fent említett nézet hangoztatója — kétségbe­vonja a munkásnak azt a jogát, hogy annyit keressen, mint egy éppen olyan értékű munkát végző szellemi dolgozó, el tudom kép­zelni, hogy kétségbevonja a mun­kásnak azt a jogát is, hogy egyál­talán beleszólása legyen az ország ügyeibe. Befejezésül még egy kérdést in­téznék az említett nézet hangozta­tó jához — nevezem könyvelőnek, ha már egyszer azt említettem, bár a könyvelők nem bérszámfej­tenek. Vajon a munkás van azért, hogy neki legyen mit bérszámfej­teni elsején, vagy ő állíttatott hi­vatalának magaslatára azért, hogy a munkások fizetését bérszám­fejtse? Ha ezen elgondolkozik, bizonyára arra a megállapításra jut, hogy mégis csak ő van a mun­kásokért ... és tán rnég arra is rá­döbben — ha szándékosan nem irtózik a felismeréstől —, hogy a munkások ma Magyarországon nemcsak a kereset területén, ha­nem egyéb területen is élvezik az őket megillető jogokat. (buni) A jövő mozdonyvezetői — Fordíts! Bumm! Fordíts! Bumm. Zuhog a tíz kilós kalapács, fröccsenve szóródik a maszatos, piszkos kőpadlóra a vasszikra. A vezényszót a mester adja. A nagy zajt az egyik tanuló kelti hatalmas kalapácsával az üllőn, hogy az egész szerelőcsarnok zeng belé... Fiatal legénykék állják körül a sziszegő lángú kovácstűzhelyet. Kalapácsot készítenek. — Most kaptunk ketten egy fennsík fölött áthasította és si- vítva, rázkódva, lassan leereszke­dett. / — Lent vagyunk! — kiáltotta Lösz és kikapcsolta a motort. A következő pillanatban egy erős ütés a falhoz penderítette és meg fordította a tengelye körül. A gép lomhán megállt és az oldalá­ra dőlt. Térdük, kezük remegett, szí­vük akadozott. Lösz és Guszev szótlanul, sebtében rendbeszed­ték a gép belsejét. Az egyik figyelőcsövön keresztül egy ká­bult egeret eresztettek ki, ame­lyet a Földről hoztak magukkal. Az egér feléledt, orrát emelgette, mozgatta a bajszát, mosakodott. A levegő tehát megfelelt az élet követelményeinek. Ekkor kireteszelték a kerek ablakot. Lösz megnyalta a szá" jaszélét és egy kissé még mindig rekedten megszólalt: — No, Alekszej Ivanovics, sze­rencsésen megérkeztünk. Száll­junk ki. Levették a csizmát és a be­kecset. Guszev felcsatolta pisz­tolyát (minden eshetőségre), el- nevette magát és fölrántotta az ablakot. (Folytatjuk.) szekrényt és a szerszámot nekünk kell elkészíteni — mondja Szarka László harmadéves lakatos. Ka­lapácsot, vágót, csavarhúzót tűz- fogót kell készítenünk. És egy másik tanuló — Huitz Antal — mindjárt mutatja is a vasdarabot, melyet az imént hű­tőitek le, és annak már kalapács formája van, még akkor is, ha a nyél-lyuk kicsit ferde. — Még ez nem kész, majd ez­után reszelem, alakítom és akkor meg lehet nézni — mondja. Közben ismét fehér-izzásig hé­vül a mozdonycsapszeg — hat ki­lós acéldarab — a tűzben és kez­dődik elölről az egész, most már a mester nélkül, ők a fiatalok formálják a gömbvasból a kala­pácsot. Amikor a fiatalok ügyé­re, szórakozására, no meg a KISZ-munkára terelődik a szó, az egyik pelyhedző állá legény hatalmasat kiált mellettem: —- Jani bácsi, keresik — a KISZ titkárunkat hívom, fordul felém. A hívásra — mint vártam — nem idős bajuszos ember, hanem egy húsz év körüli kormos, ola­jos ruhába öltözött fiatalembert kísérnek, ő a Jani bácsi, a KISZ titkár. A fiúk körülállnak ben­nünket, figyelnek ránk, és néha közbeszólnak. Okos, megfontolt válaszuk nem lep meg, hisz ko­rábban arról hallottam, hogy jó kezekben van a bátaszéki moz­donyvezető-jelöltek oktatása. — Tanulni kell a fiúknak, job­ban, mint eddig — mondja Hor­váth elvtárs — mi is ellenőrizzük őket, meg a mesterek is. — Most, ebben az évben majd jobb tanulmányi eredményünk lesz, Dombóvárott a szakmához jobban értő nevelők oktatnak majd bennünket. Horváth elvtárs magyarázza meg, hogy ez ideig a fiúk Szek- s zárára jártak tanú1 ó-iskolába, ebben «z évben már Dombóvárra küldik őket, mert ott a fűtőház­ban is több mozdonylakatos ta­nuló van és együttes oktatásukra megfelelő szakmai ismerettel ren­delkező oktatók vannak. A tanulmányi eredményekre terelődik a szó. A fiúk nem di­csekednek. Egyedül — a beszélge­tésben nem vesz részt — Halbich Jakab harmadéves tanuló nevét említik, aki havonta 350 forint ösztöndíjat kap, mert négyes ren­dű, a többieknek, kevesebb ösz­töndíj jár, mert gyengébb a ta­nulmányi eredményük. — Majd a félévkor, akkor tes­sék érdeklődni — biztat Honvéd János — akkorra javítunk, és több pénzünk is lesz. Gondtalanul, szinte szórakozva tanulják ezek a fiúk a mozdony- lakatosság bonyolult szakmáját. A mesterek, a főnök, a KISZ titkár, mindenki segíti őket, hogy jó szakemberek legyenek, mert be­lőlük lesz a jövő generációja itt, a bátaszéki fűtőházban. És ez a tíz tanuló fiú, vala­mennyi mozdonyvezető akar len­ni. Nemcsak a »tüzes«, hanem a motoros, a Diesel-elektromos moz donyon is. Előttük a jövő, lehető­ségeivel, segíteni akaró kiváló szaktudású szakembereivel. S ezek a pelyhedző állú fiúk, élnek is ezzel a lehetőséggel. Pfund János és Szarka László marad csak a kovácstüzhely mel­lett, a »riport-gyűlésre« közénk seregletteket a műszaki tiszt küldi gyorsan tovább a mozdonyok, gé­pek közé, a munkahelyre.- S per­cek alatt tűnnek el a javításra váró gépek körül. Csak egy-egy fej látszik, néhány szó hallatszik a gépekből — munkahelyükön vannak a fiatalok. Az üllőn is­mét, cseng a kalapács, fröccsen a szikra; dolgoznak a jövő moz­donyvezetői. PÁLKOVÁCS JENŐ

Next

/
Thumbnails
Contents