Tolna Megyei Népújság, 1959. október (4. évfolyam, 230-256. szám)
1959-10-25 / 251. szám
IRODALOM < MŰVÉSZET « KÉPMŰVELÉS Vasárnapi jegyzet A közömbösökről. Egy házaspár vendége voltam néhány nappal ezelőtt. A békés iddogú- lás közben sok mindenről előjött a szó, életszínvonalról, külpolitikáról, békéről és háborúról, szakmai kérdésekről, az ötéves tervről, egyszóval mindenről. A férj a beszélgetés során többször és igen határozottan kijelentette: »Engem, öregem, a politika nem érdekel. Hagyjatok ki belőle. Én nem szólok semmit, de nekem se szóljanak semmit. Élek ahogy tudok és ahogy hagynak, A magam részéről megvagyok elégedve, de ne kívánjátok, hogy még »aktiv« is legyek. Bé kés ember vagyok és slussz. Ex nekem éppen elég«. Első hallásra és első olvasásra talán sok minden igazságnak hangzik, abból amit a féri elmondott. S nemcsak ő — az igazán jólkereső mérnök — az egyetlen, aki így gondolkodik, hanem a társadalom minden ré- 1 egében találkozhatunk hasonlókkal, Nem állnak velünk szemben, hiszen alapjában véve igenük rendszerünket, egyet is értenek velünk, elfogadják eredményeinket, bosszankodnak a hibákon. Szóval együtt éreznek mindazzal, ami ebben a hazában napjainkban végbemegy. Ellent nem mondanak, mert az ellenség az nem hallgat. Lehet, hogy meghúzódik, lehet, hogy ilyen, vagy olyan taktikát alkalmaz, ahogy a helyzet megkívánja, de szem- bennáll, ártani igyekszik, szóval, tettel, vagy hallgatással is. Ezek az emberek — és ezt mindenekelőtt le kell szögezni —, nem ellenségek. Sőt. Csak hiányzik belőlük valami. Valami, ami végeredményben nem is plusz az élethez, hanem természetes velejárója kell, hogy legyen. Ez a valami az együttérzésen túli lelkesedés. Mert ugye, senkitől nem lehet kívánni, hogy tombolva tapsoljon, ha nem olyan a vérmérséklete. Magám sem szeretem a minden szire-szóra felcsattanó ütemes vastapsot. A vastapsra is csak akkor van szükség, ha az indokolt. És megérzem azt, mikor indokolt. De a lelkesedés. Gondjaink? Vannak. Bajaink? Hát, azok is akadnak- Es eredményeink? Nézzünk csak magunk köré és győzzük megszámolni. És ugyan mi lelkesítsen, ha éppen ez nem. Nincs ma már analfabéta — a néhány cigánytól eltekintve, akiknek száma, nyugodtan mondhatjuk, elenyésző — ebben az országban. És mutassanak egyetlenegy szegény embert, a szónak harminc évvel ezelőtti értelmében, Itt, amely nem is olyan régen még hárommillió koldus országa volt (ez nem szólam, hanem kegyetlen valóság). Mutasson valaki csak egyetlenegy munkanélkülit. A boltok zsúfolták. Nemcsak áruval, hanem vásárlóval is. Megbecsültté vált a munka, s ma már nem azon mérik az embert, kinek a neve előtt áll ilyen vagy olyan jelző, rang, vagy előnév, hanem ki hogyan munkálkodik az össz- tánsadalom érdekében. Vezető osztály van, de kiváltságos osztály nincs. És minden osztály, minden réteg — kivéve persze volt elnyomóinkat — egyaránt megleli helyét, — ha keresi is. Céljaink vannak, amilyenek soha még nem voltak. Magasztosak. A bőség kosarát még nem terítették ki elénk, de az egyenlőség, olyan értelemben, hogy mindenki végzett munkája arányában rélkesül a termelt javakból, már kezd kibontakozni, sőt valósággá válni. Terheket cipelünk még, olyan terheket is, amelyek cipelésére semmi szükség, de kezdjük már elhagyogatni a felesleges terheket. Könnyebben, felszabadultabban és — és én ezt különösen fontosnak tartom —, egyre vidámabban élünk. Mit mondjak még? Űjabbat, többet én sem tudok, mint amit mindannyian érzünk, amiben mindannyian élünk. És ez ne lelkesítsen? Lehet itt, lehet ebben közömbösnek maradni? Hiszem, állítom, vallom, nem lehet. S hogy mégis vannak közömbösök. Inkább azt mondanám vannak kényelmesek, vagy inkább vannak, akik azt hiszik divatos, jól áll nekik, ha a közömbös, a »minden mind- egylet valló ember szerepében tetszelegnek. Az emberek túlnyomó többsége mellettünk áll, velünk vall. Hát akkor ne tartsuk magunkban, hanem ha kell — és csak akkor, ha kell — kiáltsuk is világgá ezt a hitünket, ezt a meggyőződésünket. LETENYEI GYÖRGY CSÄNYI LÁSZLÓ: Gyerekversek A CSIGA Csiga Zsiga hajnalra felöntött a garatra, rázendített egy dalra, ihajla! Lehetnék csak vad bika. dehogy lennék kis csiga. Am ha bika lehetnék, Csiga Zsiga nem lennék! MA DÁK.SZERENÁD Mit mondasz, te kis rigó? Azt mondod, hogy élni jó! Dalodra a csíz felel, a pinty vele énekel, zeng a kis pacsirta is. vele fújja a haris, ezer madár, millió, jaj, milyen ribillió! Égi koncert, mennyei és velük kell zengeni, azt, hogy élni, élni, jó. sose und meg kis rigó! A VACSORA Potyádéi* Pál az ingyen vacsorát akkora kanállal ette, hogy leves helyett inkább önmagát merte bele a levesbe. A MALACSÜLT Szegény János álmodott egy ropogós malacot, de álmában mind megette, semmi se maradt reggelre. REGÖS ÉNEK Macska játszik a havon, •róka rege rejtem, Bálint óknál vigalom. róka rege rejtem. Bőg két borjú, sír száz tyúk, róka rege rejtem, valamennyit levágjuk, róka rege rejtem. Visít három kismalac, róka rege rejtem, vendégségbe itt maradsz, róka rege rejtem, itt a kacsa eleje. róka rege rejtem, regősöké a fele, róka rege rejtem, másik fele a tied, hogyha nem kell senkinek, róka rege rejtem. TANCDAL Hopsza Sára, perdülj táncra, veled járja Csempe Klára. Bádogkanál, vasfazék, «, hopsz utána, kettőt hátra, amíg sül a kacsa mája, tied lesz a potyadék! LELKES MIKLÓS: A KÜLVÁROSBAN Felhő mögött a nap — s árga agyaggolyó. Fekete a táj. Füstös lesz itt a szó —: Az utcasarkon álmodó platán van. Mellette egy nő piros kar digánban. Ahol dolgoztam, elémlép a nyomda Szundító macskanótát dorombolva. János bácsi, kivel vitázta m néha: Nem kérded hol van a hajdani poéta?! S Béla öcsém! neved el nem feledtem. (Cinklemezeket cipelgettünk ketten.) Helyettem is hörpintsél majd a borból S a verseimet olvassad el olykor. Nem beszélek már cikomyás szavakban Csak egyszerűen — veletek maradtam. E tájon, hol robotolt sok-sok ősöm Kit nem ismerek az is ismerősöm. Nevetve jön egy csinoslábú lányka. Vágyódó szemű suhanc n é.z utána. Gyermekkorom buggyan fel, eper-emlék: ízlelgetem múlt-szavak v égtelenjét. Kövek állkapcsa felcsattog a szélben. Hajam lobog. A Dl ma-partra értem. Szelíd-barnán fut lent a folyó sodra Mintha medrében fáradt olaj folyna. Partján új házak feszülnek a fénynek. Derüs-nyugodttá vált bennem a lélek. Nem semmittevő nyugalomra vágytam: Munkás-nyugalmat kerestem s találtam. Ahogy a fémet tömény sav feloldja Bennünk oldódik köznapoknak gondja. rr r i • • i lavoli vizeken Távoli vizeken varázs-gyűrűket vet az éj . Elfészkelnek a csillagok a magas ság zümmögő szféráiban Iszapokba sűrűsödnek a halak Alom-levegőben keringenek a vándormadarak Emléked mintha történelem-előtti szivárványok rezgő fénykörein vetülne át áramló suhogással Ki tudja milyen mély vizeken kelnek át szerelmeink a csillámló Időben Égi vitorlák szárnyin suhanva Lombok lehajló levelein Füvek harmat-csipkézte szakállain Kövek hallgatag koccanásain át Nád-susogás csobogó ringásában Tavak és folyók hullámai csókol gatják a néma szírieket Miként majd tégedet én ha eljutok hozzád a csönd-mardosta tájakon Hol az Idő a messzeségbe ringatja szerelmünket végtelen vizek fénylő habjain. HATVANI DÁNIEL Az esz keszenlész Megjött az ősz. Uj arcot ölt a természet. A csodálatos változás megkezdődik. A csodálatos változás, amely az élet egészségtől duzzadt arcára rálopja az első jeleket; hogy a nyál- végtelen bőségét követi a pompa meg- szegényedése, a szépség átalakulása más formákká. A nagy maszkírozó mindent elkészített, hogy ez a különös jelenség rendben menjen végbe. Aki ismeri a természetet, a sok apró kis tünetből kiolvashatta, hogy minden készült erre a felvonásváltoztatásra: A madarak izgatott nyugtalansága éppúgy hozzátartozik, mint az ég jelei s a levegőben végbemenő elváltozások; a fák lombjában feltűnő váratlan színek, amelyek aztán hirtelen, egyik napról a másikra, mintha orgiát ülnének, mikor eljön ennek is az ideje, elöntik színzuhataggal a határt. Még csak itt-ott perren le cgy-egy levél a fákról, de benne van a törvény: egyszer majd rőten terül el a tegnap még élt, lélegzett, különös kémiai munkát is végző lomb a földön. Kopaszak lesznek a fák. Életrendjükben is furcsa változások következnek be. Amíg szinte pazarló bőséggel éltek tavaszszal, és nyáron, egyszerre zsugorivá válnak. Ilyenkor járni a határt; fájdalmas öröm. Fájdalmas, mert lépten-nyomon a halál lehelete csapja meg az embert. A különös halálé, amely azonban mégsem megszűnés, csak átalakulás, titokzatos szüneteltetés. És öröm, mert ez a sajátságos színjáték újfajta szépséggel, szinte leírhatatlan változatosságé csodákkal kápráztatja a szemet. Mindenekelőtt új kontúrokat kapnak a tárgyak. Az á tiszta, messzeláttató kékég, amely annyira jellemzője a nyárnak: eltűnik. Szürkés derengés van a levegőben, mintha el akarná leplezni mindazt, ami történik. A másik feltűnő jelenség: a csend! Ennek a csendnek is vannak persze neszei. Azonban úgy vagyunk vele, mintha a fülünket át kellene hangolni a megszokott helyett egy másfajta muzsikára. Mert ezek a neszek mások. Halkabbak, óvatosabbak, titokzatosabbak, mint a tavasz vagy a nyár harsány, szinte szemtelenül merész élet- jelei. A bogárdöngéstől a madarak élénk kofálkodásáig minden ismerős zaj eltűnik. Amikor a falevél halkan leereszkedik halott testvérei mellé, az elmélázó embert úgy éri ez a »nesztelen nesz« mintha váratlan robbanás riasztaná fel. Aztán a figyelő észreveszi, hogy a nyár hallatlan pompája mennyi csúnyaságot, mennyi rejtett tragédiát is takart! Amíg a zöld lombtakaró csak a maga harsányan tolakodó életét tolta előtérbe, halálos sérülések is érték a dolgokat. Ott az a nagy fa! Száraz! Elrejtette még a tekintet elől más fák levélzete, de ennek már nem lesz több újulása. Amott ágak korhadnak, mint szélütött ember karjai. Itt kiirtották a cserjét, amelyen tavasszal még édes, piros virágok, nyáron különös bogyók virítottak. Hova lett? Rajtunk kívül ki tartja számon, hogy volt és most nincs? Amott meg egy fekete folt. Tűznek a nyoma! Jaj és a szőlőhegyeken a foszladozó tőkék! Mintha va’aki éjjelente azzal szórakozna, hogy megtépdesi ruhácskájukat, hogy Olyanok legyenek, mint rendetlen koldusok. És a fűvel, a csodálatos puhaságú, bizsergető simít ás ú, fűvel mi történt? A végtelenül finom, sima érintésű vékony szálak megkeményedtek, zöldjük beteges sárgára, viaszszínűre halványodott. Olyan egy-egy tisztás, mint borostás ember képe. Igen, megjött az ősz, a nagy Fosztogató. Az elmúlás hírnöke. Ahogy tréfás kedve hozza, hol ködökkel, amelyek ráülnek a határra s csúnyára mosdatják, ahelyett, hogy frissítenék, mint a heves tavaszi és felüdítő nyári záporok, hol hidegen szitáló esőkkel garázdálkodik. Néha napsütéssel álcázza * magát, a »vénasszonyok nyarának« utolsó szépségei mögé rejti gálád szándékát, hogy eltitkolja: ez már a halál pompája. Igaz, csodálatos ez az utolsó ragyogás! A nap még erőlködne, hogy életet leheljen a halódó, hullafoltokkal kivert természetbe. Valami harapásra í-esztő íze van a levegőnek. A halál színei összefolyna:* valami különös harmóniába, hogy eltüntessék, mindez már az elmúlás elleni küzdelem utolsó erőlködése. A színzuhatag a napfényben úgy ragyog, olyan fájó, szívet marcangoló szépséggel, hogy pillanatokra feledteti: ez a végét érző természet búcsúja már. De minden hiába, a hűvösödő reggelek és esték szomorú bizonyság: megjött az ősz és átalakítja a világot a maga ízlése szerint. S a halódó határban az ember már új tavaszra készül. Zsírosán fordulnak fel a knaradt föld hantjai, hogy erőt gyűjtsenek az új fogantatásra. Tudja, az élet nem áll meg, csak elpihen. A ritmusban, amely a nyár termését ontotta pazar bőséggel, most a megpihenes . nyugalma következik, aztán minden kezdődik elölről. Az erdők, mezők, kertek, most fizetik a bőség árát. De az ember ha fájdalmasan búcsúzik is e! egy évre mindentől, amit a tavasz és a nyár jelentett, diadalmasan legyint az őszre: Az is neki dolgozik. A látszólagos pusztulás csak az erőgyűjtés nagy korszaka. ZSIKÓ GYULA
