Tolna Megyei Népújság, 1959. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-27 / 227. szám
IRODALOM « MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS Vasárnapi jegyzet A legelső, ami meglepő, a közlemény feltűnő szűkszavúsága, az egyszerű bejelentés, amely kerüli a dicsekvésnek magosak a látszatát is. így került ki a köztudatba szeptember 19-én a szovjet párt-, kormány- és szakszervezeti határozat, amelynek értelmében a jövő esztendőben áttérnek a hétórás munkaidőre, sőt a nehezebb körülmények között dolgozó munkások napi munkaidejét hat órában állapítják meg. De rögtön utána azt is leszögezi n közlemény, hogy „ ... egyidejűleg életbe lép az új bérbesorolási rendszer az emelt alapbérekkel. Tehát világos, csökken a munkaidő, de nem csökken a bér, sőt egyes helyeken még bizonyosan emelkedik is. A közlemény rendkívül szűkszavú, szerény, sőt talán túlságosan is csendes, hiszen hozzászoktunk már a naponta egymást követő nagy horderejű bejelentésekhez. Csodák már nemcsak azért nincsenek, mert a csodák csak a mesék világában keletkezhetnek, sokkal inkább azért, mert ugyan van-e még, amit el nem érhet az ember, ha nem ma, hát holnap. De ez a szűkszavúság rendkívül imponáló, sokkal többet mond akármilyen beharangozásnál, mert azt tükrözi, mert azt jelenti, nem szenzáció a megvalósult szocializmus országában a munkaidő csökkenése, hanem természetes velejárója a rendszernek. Sőt a napi hét, illetve hatórás munkaidő még csak a kezdet, az első lépés, amelyet követni fog a többi olyan mértékben és gyorsasággal, ahogy előrehalad a szovjet ember a kommunizmus megvalósításának útján. A munkaidő csökkentése nem újkeletű dolog. Sőt találkozhattunk vele néhányszor már a kapitalista országokban is. Igen ám, csakhogy ott mindig a munkanélküliség* kimanikűrözését jelentette. Hogy elkerüljék a teljes munkanélküliséget, kitalálták a csökkentett munkaidőt, amelyet természetesen csökkentett munkabér is követett. A statisztika mutatóssága tehát nem szenvedett csorbát, nem emelkedett a munka- nélküliek száma, az viszont már nem szerepelt a statisztikában, hogy mennyivel csökkent a dolgozó emberek asztalán a kenyér az ilyenfajta munkaidőcsökkentéssel. Világméretekben folyik a verseny a két társadalmi rendszer, a kapitalizmus és a szocializmus között. Verseny abban, hogy ki termel többet és jobbat abszolút számokban és az egy főre eső termelés tekintetében is. De folyik a verseny mindenekelőtt azért, ki tud többet és jobbat adni dolgozóinak. A szovjet gazdaság célul tűzte ki, hogy mind a termelésben, mind a fogyasztásban túlszárnyalja a legfejlettebb kapitalista államot, és célul tűzte ki azt is, hogy a Szovjetunióban legyen a világon a legrövidebb munkaidő, itt jusson a dolgozóknak legtöbb idejük szórakozásra, művelődésre, pihenésre. Ennek eléréséhez jelent egy lépést ez a mostani határozat is. Ez a határozat sikkor látott napvilágot, amikor a szovjet tudósok megalkották és vízrebocsátották a Lenin atomjégtörőt, amikor az egész világot ámulatba ejtette a holdrakéta, amikor a szovjet kormány hatalmas ereje tudatában teljes leszerelést kínál az emberiség boldogsága, felvirágzása érdekében, amikor a szovjet nép hozzákezdett a kommunizmus felépítéséhez. Egy hatalmas fejlődésnek, áradatnak lehet szemtanúja korunk — és nemcsak szemtanúja, hanem cselekvő részese is, aki az emberi haladás oldalán áll —, a kommunizmus diadalmaskodik, mindany- nyiunkért, hogy hozzákezdhessen új, igazi történelmének megírásához az ember. Letenyel György SZIABÚ ZOLTÁN: TSZ-PINCE A ház alatt jó nagy pince Ebbe’ van a gazdák kincse Hordó hordó mellett állva A tagokat ide várja ... Hűvös a pince gádora Benne a vényige bora Hordók felett lámpavilág Olyan, mint egy csodás virág, Világít azok orcáján, Kik ülnek az ászok fáján, >Iiut a fecskék ősz időbe’ Mikor vannak költözőbe. Lehullott a rezgő nyárfa... Száll a dal az éjszakába Mért örülnek? Mért mulatnak, Könnyet többet nem hullatnak? Mert a gazdák közös kincse A tsz-é lett e pince ... VASVÁIU LÁSZLÓ: HIÁNYZÓI Amikor kórházba vitt a fehér autó, elvitte minden örömünk. Azótu a Laci gyerekkel magunkban, árván küszködünk, főzünk, kisöprünk, elmosogatunk, harisnyát stoppolunk, kertet ásunk. Nem is baj az, hisz megtehetjük, csak ne lenne olyan üres a házunk! Minden itt van, csak Te mentél el, s rideg tanyává vedlett a szobánk, csak lakás maradt itt, nincsen otthonunk, idegenek lettünk mi magunk is, lessük mikor jön a postás levéllel, mikor jössz legalább betűkben haza. — hiányzol, nagyon hiányzol Anya! Ételünk sózottan is sótlan. ágyunk vetetten is kemény, a napsugár elkerüli ablakunkat, nincsen minálunk szegényebb szegény. Anya, olyan szomorú minden álmunk. Mikor jössz kedves? Hiányzol. Várunk, nagyon várunk! Kérem a következőt...! Ha valakinek olyan érzése támadna, hogy nincs mindig minden rendben az emberi egyenlőséggel, forduljon bizalommal az én kedves fodrászbarátomhoz. Gyors ellenkúrát kaphat. Ennek a lefolyása. körülbelül a következő: Az ember beül a fodrászüzlet egyik üres székébe a fal mellett szorongó többiek közé, és gyors népszámlálást végez — megállapítandó az önön sorszámát. Ettől kezdve egy dologra kell vigyázni: ki jön utánam. Mert annak nem lehet, nem szaabd, de nem is illik elébem kerülnie. Ülünk hát némán, várva a sorunkra, s csal: időnként harsan a három munkahely valamelyikénél: — Kérem a következőt...! Mulattató dolog, ha belegondol az ember, hogy mennyire el lehet így személytelenülni. Egy a többiből. Se rang, se cím, sr születési, se társadalmi, se semmiféle előjog nem érvényes, — nem, ha mondom — egészen addig, amíg el nem fogynak az előttem ülők. Mert ha elfogytak, akkor a következő harsonásnál már nagyot lépek előre, eddig senki sem voltam, legfeljebb egy, fej a többi között, de most már rangom van. Rangom; én vagyok a Következő. S ha szól a hang, engedelmesen és készségesen ugróm, majdnem katonásan: Parancs, jelen, itt vagyok, én vagyok, az eddig névtelen a most már legfontosabb valaki, a Következő... Fehér szappanhab bodrosodik az arcomra, míg az ajtón újabb férfiak lépnek be a személytelenségbe, s ha átlépik a küszöböt, csak egyetlen reménységük marad: lesznek még ők is — következők. Addig hallgatás a sorsuk, esetleg olvasgathatnak kéthetes lapokat, ha ugyan egy másik személytelen nem ül rajta szorongva várva a szólítás magasztos pillanatát. Az eddig össze-vissza kószáló gondolataimat most már zárt rendbe kell sorakoztatnom, mert Vili barátom, a szappan- hab nagymestere kitűnő társalgó, s jaj nekem, ha nem vagyok elég »schlagfertig«. Ezek azok a pillanatok, amikor Vili messze magasan fölém tornyosul. összehúzom magam a szék ben, ö fölém hajol, és fényes szerszámával nekem ront. Könnyű a keze, de a csevegése talán még könnyebb. Horgászkalandjairól mesél (ha tudna, hogy ez nekem majdnem kínaiul van...!), és míg óriási húzásokkal ejt feleslegesen kétségbe, átcsap irodalmi kérdésekre, és olyan dolgokat is sza- monkér rajtam, amik bizony nem rajtam múlnak. Vili kitűnő emberismerő, a modora pedig felveszi a versenyt egy angol lordéval. Filozófus természet amellett, ami nagy ajándék ebben a szakmában, s alapjában mégis vidám és derűs fickó. Szemközt önti az embert végül Pitralonnal, valami szemtelenül magas összeget kinyilatkoztat, mint munkadíjat, s mire fizetek, már felharsan a hangja. Ez a hang ezúttal már kegyetlen és kíméletlen, meg- taposása barátságnak és jó modornak; hangsúlya vérlázítóan szemtelen, mert benne van, hogy »dobva vagyok...« Persze. Újra személytelen és lényegtelen lettem, ugyanaz szakáll nélkül, aki ez előtt voltam, mert harsan egy új fejnek a régi hívás: — Kérem a következőt....! — syzo — II. Fabius rendőrfőnök elé három keresztényi leányzót vezettek, akiket így hívtak: Agapes, Cionia és Hirena. — Mi a bűnötök? — kérdezte a rendőrfőnök s most nézett fel először az ügyiratokból. — Keresztények vagyunk, — felelték s hangjukban elszántság volt, szinte kihívás. Tulajdonképpen azt hitték, hogy Fabius erre a szilaj kijelentésre azonnal a vadállatok' elé vetteti őket, a rendőrfőnök azonban mosolygott: — Ugyan lányok, mire jó az? A három leányzó szép volt, amit pogánynak és kereszténynek egyaránt tudomásul kellett vennie. Agapes volt a legidősebb, ékes hajkoronával s fénylő szemekkel. Cionia, a középső, karcsú volt, anélkül, hogy soványnak kellene mondanunk; a kecses test kellemes vonalait a bő redőzetű ruha sem tudta elrejteni. A legszebb azonban Hirena volt, korra a legfiatalabb s midőn Fabius találkozott kihívó tekintetével, orra gondolt, hogy a kellemetes leányzó ritka örömökre termett. S a rendőrfőnök, ez az arbiter elegantiarum, akit Róma ellenállhatatlan nőcsábász- ként tisztelt, arra gondolt, hogy hogy nem jelenthet visszaélést hivatalával, ha hódító képességének latbavetésével téríti vissza a birodalom hűségébe a három nővért. Mosolya, ez a bizonyos finnyássággal kiejtett »ugyan», már ezt szolgálta s maga sem gondolhatott arra, hogy mennyire célt tévesztett. Mert a nővérek egyszerre felelték: Az elbeszélés — Keresztények vagyunk s égi rendelés vezérel minket. Az elbeszélő itt nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy egy megjegyzést közbe ne vessen. Fa bius ugyanis, már ekkor, a kihallgatás kezdetén tudta, hogy Hirenát el fogja csábítani. Elhatározásról végeredményben nem beszélhetünk, mert ez a »tudás« csak érzékszerveinek jeladásából származott s ő, a tapasztalt világfi, azonnal felfogta e gerje- delem jeleit. S nyilvánvalóan azt is tudnia kellett, hogy előbb- utóbb célhoz ér; az igazi nőhódítók soha nem zörgetnek bezárt kapukon, ha ugyan egyáltalán vannak bezárt kapuk. — Ugyan, ugyan, — mondta fejcsóválva mégegyszer — aztán mire jó az? A nővérek nem voltak elkészülve erre a kedélyesen enyelgő hangra, mert képzeletükben már régóta éhes oroszlánok csattogtatták fogaikat s most zavartan elhallgattak. »Nos» — sürgető őket a rendőrfőnök. Elsőnek Aga pes szólalt meg, mondván: — Ne is próbálj minket bálványozásra bírni. Egyetlen hatalmat ismerünk magunk felett, amely megtart és dicsőségre vezet. Természetesen volt ebben valami kihívás is, afféle ingerkedés, mert látta, hogy az egyszerű színvallással nem mehet sokra. S felbátorodva szólott Cionia is, mondván: — Isten elpusztít benneteket, bálványaitokkal együtt. Hirena pedig úgy érezte, hogy most már neki is beszélnie kell, ezért így szólt: — Kezedben vagyok uram, azt teszel velem, amit akarsz, de az egyetlen igaz istent nem tagadom meg soha. Boldogtalan Hirena! Jósigék hagyták el szádat, magad sem tudván, mit beszélsz s milyen fer- telmességet, bűnök iszonyatát vonod fejedre! Es most, kénytelen, kelletlen azt kell kérdeznünk: mindent vállalt Hirena? Vajon tisztában volt azzal, hogy milyen fertelmet, mocskot és szennyet áraszt rá az Ur? Gyanította-«, hogy az éhes oroszlánok foguk-csattogtatása végtére is kellemetesség, mert vannak az életben sokkal jóvátehetetlenebb rémségek is, melyeknek szörnyűségét alig enyhítheti az örök üdvösség reménye? Úgy vél jük, ha mindent előre tud, ha egy kegyes álom minden eljö- vendőt megmutat neki, Hirena visszaretten s legalább alkudozni próbál az istenséggel, hogy n legképtelenebb bajokat mégse zúdítsa rá s ennek fejében inkább rövidítse meg az üdvösség dolgában is. De a kegyes álom elmaradt s Hirena kiejtő a végzetes szót, »kezedben vagyok«. S a jámbor csak az oroszlánok éhségére tudott gondolni, Fabius ellenben, a világfi, úgy érezte, csatát nyert. — De mit akartok voltaképp? — kérdezte s végigsétált a szobán. — Az istenek kellemetes külsővel ajándékoztak meg, a szépség és a szerelem pedig egy- testvérek. Miért nem elégedtek meg ezzel? — Ha szépek vagyunk, ez csak az ördög müve, — felelte Agapes. — Tisztán akarunk élni, a mi ártatlanságukban, — tette hozzá Cionia. Hirena azonban hallgatott. — Nos jó, nem bánom, — rhondta a világfi. — Ha jól értettem, ti mindent, ami jó a testnek s amit közönségesen örömnek és boldogságnak nevezünk, az ördög művének tudtok be. Ami pedig rútság, ami a testnek sanyargatását és megalázását jelenti, isteniek szándékának mondjátok. Nem sokat értek az effélékhez, de gondoltatok-e arra, ha a ti istenetek csak gyenge és kívánatos testetek sanyargatásában tud gyönyörködni, akkor valami baj lehet vele s talán nem is olyan jő az ilyen isten? Én szolgálom a császárt, mert szeret, jó hozzám és én is szeretem. De ha most minden ok nélkül börtönbe vetne és éheztetne, vagy oroszlánok elé vettetne, akkor nem szeretném. Nem gondolkoztatok még ezen? A nővérek zavartan hallgattak. Végre Agapes szólalt meg, halkan, de határozottan és elutasítóan: — Minden szavad az ördög szava, — mondta. A világfi felnevetett: — Legyen az ördögé! Nincs sok érzékem az efféle fogalmak szétválasztásához. De az biztos, hogy jót mondtam néktek s ha a ti ördögötök szólt is volna belőlem, akkor ettől az ördögtől nem kell félnetek. Istenetek a vadállatok elé akar taszítani, az ördög pedig életet és szerelmet kínál. Végtére örülnötök kellene ennek. A nővérek egymásra néztek. — Megkísérteténk — mondták, — Átlátunk rajtad! — kiáltott fel hirtelen Hirena. — Az ördög beszél belőled. Soha nem fogsz lépre csalni! A Sátán pedig, láthatatlanul, ott állt Hirena mögött, dörzsölte a kezét és nyaldosta a száját. — Vettess az oroszlánok elé! — mondta Cionia könyörögve — Miért késlekedsz? — De mit akartok, ti szerencsétlenek? — kérdezte a világfi idegesen és széttárta a kezét. — A mártíromság dicsőségét — felelték egyszerre a nővérek. Már későre járt s Fabiust egy Cynthia nevű görög táncosnő várta, tehát véget vetett a kihallgatásnak. A három nővért visszavitette cellájukba, de rögtön intézkedett is, hogy másnap reggel, szoros őrizettel a Via Appián levő villájába szállítsák őket, s ott tartsák fogva, ami meg is történt. (Folyt, köv.) Gsányi László.
