Tolna Megyei Népújság, 1959. augusztus (4. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-16 / 192. szám
IRODALOM * MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS Nyelvrontás vagy nyelvújítás? Sajátságos jelenségnek vagyunk tanúi: az élő, irodalmilag szentesített nyelvre egy semmihez sem hasonlítható, zagyva halandzsa-nyelv ülepedik. Mai beszélt nyelvünk a XIX. század első két évtizedében alakult ki, az ádáz nyelvújítási harcokban edződött, orthológia és neológia kereszttüzében. Mindennapi szókincsünk jelentős része nyelvújításkori; a megváltozott viszonyok új fogalmainak kellett magyar megfelelőt találni. De már ekkor megjelenik a puriz- mus, mely könyörtelenül ki akar irtani azóta is minden idegen eredetű szót, aminek leg- elrettentőbb példája az elszánt Barczafalvi Szabó, aki még a hónapok neveinek sem akart kegyelmezni; A nyelv élő anyag; ezt ortho- lógusok és neológusok egyaránt szem elől tévesztették, s ennek felismerése késztette Kazinczyt, hogy a harcok elültével békejobbot nyújtson ellenfeleinek. Az ami most szemünk előtt zajlik le, sok szempontból hasonló. A nyelv, a tiszta magyar beszéd védelmezői hátán végigfut a hideg, ha új, napjainkban keletkezett szavakkal találkoznak. Pedig nem egy már polgárjogot nyert; a huli- gán, a link srác, a melós, melózni és sok száz társa bevonult nyelvünkbe, sőt gazdagította is, mert egy-egy fogalom pontos meghatározását jelenti.- Idegenül hangzik? Latin, német, szláv s máshonnan átvett szavaink jelentős részét teszik százezret meghaladó szókincsünknek. A tiszta magyar beszéd kérdése egyébként sem a szavakon múlik; jövevényszavaink száműzése az értelmetlenségig és a megérthetetlensé- gig elszegényítené nyelvünket. Száz évvel ezelőtt Arany arról panaszkodott, hogy az erő és báj indult veszendőbe nyelvünkből, s mint oldott kéve lazul a mondat napról napra. „A magyar stil, próza, vers egyaránt, pantalonra vetkezik” — írta, s az a nyelvi- erózió,1 mely napjainkban szemünk előtt játszódik le, elsősorban ezzel a veszéllyel fenyeget, mert fogalmi leszűkülés, tartalmi elszegényedés a szükségszerű velejárói. A leegyszerűsítés, mely egyébként nyelvi világjelenség, eleve lemond minden árnyaltságról, pontos meghatározásról s beéri az egyszerű közléssel. Két fiatalember beszélgetéséből ezt a mondatot jegyeztem fel: „Ugrott az ürge, mert nem tudta, hogy kamelom a csajt”, — ami körülbelül azt jelenti, az illető nem tudta, hogy neki tetszik az a lány. Nem tudok eszperantóul, de azt hiszem, csak mesterséges nyelven lehet ilyen általánosságban fogalmaz ni. Az „ürge” kifejezés, amely ellen esztétikai kifogásom nincs is, mert inkább mulatságosnak, mint sértőnek találom, általánosító jellegével bosszant; az illetőről nem árul el semmi közelebbit, nem tudni öreg, vagy fia tál, kövér vagy sovány. S így az egész .emberiség szánalmas uniformist ölt, lesz egy ürege, két ürge, sok ürge, mert az „ürge” nem egyedi tulajdonságot jelent, hanem általában embert. A szerelmet lehet bármilyen szóval pótolni, de pótolható-e az asszociációk gazdagsága, amit ez a szó minden emberben kelt? Az érzés mögött irodalmi emlékek kelnek életre, Abélard és Heloise szerelmétől Petőfi sugárzó vallomásain át József Attila Ódájáig. S a csaj helyett még az egyszerű kislány szó is legalább az érzelgős „Csak egy kislányt” idézi fel. A napjainkban keletkező üledék-nyelv legfőbb veszélye ebben van. Igaz, hogy nyelvújítást is jelent, de minden nyelvújításnak csak akkor van létjogosultsága, ha nem veszti el fölösen a réven, amit nyert a vámon. A huligán szót kár lenne kiiktatni nyelvünkből, meri pontosan fed egy fogalmat, aminek csak halvány mása a strici, vagy a jassz. Nem is egyes szavakkal van baj, hanem az általános fogalmi leszűkítéssel, mely beérné néhány száz szóval s ezzel értelmi és érzelmi elszegényedést is vonna maga után. A veszély valószínűleg mégsem olyan nagy, mint ahogy a - nyelv purista bajnokai látják. Sajátos ellentmondás: épp szimplifikálásra és vulgarizálás- ra annyira hajlamos korunk, mintegy ellenméregként, olyan magasrendű művészetet termelt ki, mely mennyiségben és minőségben egyetlen koréhoz sem hasonlítható. Thomas Mann, Ro ger Martin du Gard, Solohov, Hemingway kortársaink s a régen klasszikusnak számító Tolsztoj is csak 1910-ben halt meg. S Thomas Mann például nemcsak művészi kvalitás szem pontjából nagyobb író, mint mondjuk Balzac, hanem azért is, mert sokkal tágabb világot tudott apercipiálni, épp a tudományos és technikai előrehaladás következtében. Ez így önmagában természetesen sovány vigasz. Meg kell akadályozni a nyelvi elszegényedést, mely hova-tovább veszélyes méreteket ölt. Persze annak a purista felfogásnak sincs helye, mely Kazinczyból kiindulva a „nyelv ideálját” keresi, hogy a nyelv „az legyen, aminek lennie illik”. A folyton változó és megújuló nyelvet nem lehet merev és kiagyalt „ideálra” kényszeríteni, de a korszerűségnek sem kell szükségszerűen fogalmi elszürkülés- hez vezetnie. A tiszta magyarságot a két véglet között kell keresnünk. CSÁNYILÁSZLÓ „Scjijtízer eItíoe$zteitem...I“ Gergő bácsit furcsa embernek tartottam. De csak addig, amíg meg nem ismertem. Hogy miért? Mert azt mondták róla a rossz nyelvek, hogy: «csak akkor mond igazat, amikor eltéveszti!« No, de ennek fele sem tréfa — gondoltam magamban — milyen ember lehet az, aki folyton hazudik? Hogy tűrték meg a környezetében? Milyen a múltja! — rajzotta^ fejemben a gondolatok, s elhatároztam: akárhogy is, utánanézek a dolognak! Egy szombaton este találkoztam vele, amint a háza előtti kis pádon üldögélt pipázgatva. Jó estét! — köszöntem oda neki, s megindultam a pad felé. — Adjon isten! — emelkedett fel kezetnyújtva, hova, hova? — Csak úgy sétálgatok — feleltem vissza — pihenés a heti munka után. — Na akkor egy tappodtat se tegyen többet, mert itt is pihenhet — mutat maga mellé a pádra — legalább elbeszélgetünk egy kicsit! Most vagy soha! — határoztam el magamban — majd kivallatom én az öreget! Leültem hát mellé. A beszélgetés nehezen indult. Először csak az időjárás, meg a legfrissebb hírek körül forgott a beszéd. Később aztán egészen belemelegedtünk a szóváltásba... — Gergely bácsi! — szóltam egy alkalmasnak látszó pillanatban — nem haragszik meg, ha valamit kérdezek? — Csak ki vele! Nem szeretem, ha valaki zsákbamacskát árul. — ... Tudja... meg akarom kérdezni, hogy... — Hogy? — Miért mondják magára, hogy: «Csak akkor mond igazat, amikor eltéveszti!« Mintha derült égből villám csapott volna le, úgy hatott ez a kérdés az öregre. Egy darabig dermedten meredt maga elé, majd hangosan felnevetett: —• Hogy miért? Tudja, kicsit szégyellem is magam, nem Is soknak mesélem el, de ha mindenáron tudni akarja, hát elmondom... • — Régi történet. Negyven évvel ezelőtt történt. Ma már lassan hetvenkedem, de akkor olyan harminc éves fiatalember voltam, amikor az új világ... a Tanácsköztársaság beköszöntött. A mi falunkban is zajlott az élet. Társaimmal együtt fiatal erővel vetettük magunkat a harcba. Salgótarján felé voltunk. De hiába volt minden. 133 nap után jött az úri világ... Azt mondták, hogy a kommunistáknak még az írmagját is kiirtják. Itt megállt Gergő bácsi beszédének folyama, majd elnevette magát: — Nem rajtuk múlott, hogy nem így történt! — De mi köze, ennek a mondáshoz — teszem fel közben a kérdést, kihasználva a szünetet. — Hogy mi? Az csak ezután lesz-! — mondja mosolyogva, majd így folytatja: — Papíron 133 nap után megszűntünk, de a valóságban még sok év múlva sem hagytuk abba a «földalatti munkát«. Szervezkedtünk... dolgoztunk. Közben egyre «agitáltuk« a népet, persze csak úgy titokban, a maga módján. Akikről láttuk, hogy rendes embernek mutatkozik, azt óvatosan bevontuk a munkába, a kollektívába. Hanem egyszer rosszul fogtuk ki a dolgot. Az egyik új ember áruló lett...! ... Mindnyájan a csendőrségre kerültünk. Nyag- gattak, vallattak bennünket, de nem sok eredménye lett neki. Megegyeztünk, hogy végig hazudni fogunk, semmit sem mon dunk meg. Egy darabig csak bírtuk, de egyre jobban kezdtek bennünket belekeverni a dologba. A végzetes napon aztán, amikor éppen én kerültem sorra, megtört a jég. Úgy belekevertek a keresztkérdésekbe, mint Hábedlit az iszalagba. Nem is csoda, hogy egyszer eltévesztettem a hazudást, s igazat mondtam... ...A tizedes egy sárgult újságlapot húzott elő. — Ismeri ezt? — kérdezte flegmatikus arccal. — Nem! Nem ismerem — válaszoltam neki. Akkor ('e)kezdte fennhangon olvasni, de nem a lapból, hanem csak fejből: A Szabad Nép legújabb számából: «Fájdalommal értesítjük barátainkat. hogy egyik elvtársunk D. István csendőrkézre került, s tegnap ítélet hangzott el felette. Az ítéletet ma reggel végrehajtották.« — Nem igaz! D. István még él! — kiáltottam szinte önkívületben mintegy mindenről megfeledkezve. Hiszen én... Ááá... húzódott gúnyos moÜdülés után f Még július végén történt■ A hőség akkor mindenkit a vízbe kényszerített. De azért jónéhá- nyan mégis a MÁV kocsit választottuk. Mi történetesen azért, mert kéthetes remek üdülés után hazafelé utaztunk. Két gyerek és mi szülök, öt csomag és két gyerek már maga elég egy gondterhelt apának s azt már csak halkan fűzöm hozzá, hogy feleségem is ott volt. Szóval alsóneműtől a homoklapátig »együtt« voltunk, kissé bizonytalan érzésekkel gondolva a holnapi takarítás gyönyöreire. Köztudomású ugyebár, hogy a vonatszag, a füst és a meleg csakhamar képes hatalmas változásokat előidézni az emberekben. Sunyin megtámadja az ember képzeletét és hajlamos állandóan szomorúfűzekre és egyéb vízparii rekettyékre gondolni, avagy egy-egy korsó habzó jeges sörre vagy limonádéra. És helyette adva van a máskor kényelmes, de 50—öO km után bizony inkább ketrecnek tűnő kocsi, melyben gyereknyafogás és hőguta között igyekszik az ember másodpercekre nyugalmat lelni. Elsőként a szomjúság jelentkezik, természetesen a háromévesnél. Ilyenkor az apának azonnal cselekednie kell. Indul az étszolgálat fülkéje felé... és most érek oda, miért tulajdonképpen e néhány sor megszületett. Kértem 2 üveg szörpöt. — Meggyszörp volt. Az üvegen a bolti és söntés ár áll — 1,50 Ft. Fizettem érte 2,20-at. Nem szóltam. Nyilván ez 1-2 osztállyal magasabb, mint pl. egy elegáns világvárosi csemegeüzlet... Elvégre ha elég ügyes vagy és balkézzel jól megkapaszkodsz, akkor fehér inged különösebb veszélyeztetése nélkül a 70 fillér osztály különbözeiét amúgy csupaszon, »szájról szájra« tapadva »leihatod«. Ha pedig netán nem vagy elég solyra a tizedes szája... Hát így,» vagyunk! Eltévesztettem! —i próbáltam még menteni a hely-,! zetet — a név hasonlóság mi-,1 att. Egy barátomra gondoltam!,! — Nem baj mondta a tizedes ,i még mindig kajánul, majd oda-(i jött hozzám, s megveregette a,i vállamat: — Nem baj fiatal-, i ember, maguk és maga csak,! akkor mondanak igazat, amikor,! eltévesztik! S ez nagyon is jó,l meglátásunk. ,1 Végigsétált a teremben, majd,! csengetett, hogy jöhet a követ- ,i kező. Engem meg kivezettek s,' ahogy a folyosón a többiek ,i előtt mentem el, halkan oda-|l súgtam nekik, amikor az őrök|! nem figyeltek: — Gyerekek! ;..|l egyszer eltévesztettem! |l Sohasem fogom elfelejteni azokat a pillantásokat, amelyeket felém löveltek az égő sze- |l mek, a sötét folyosón... * . | Hát ezért mondják rám vic- cesen a többiek, amikor valami történetet mesélek el, hogy: — «Csak hallgasson, mert maga akkor mond igazat, amikor el- i téveszti«. J — Milyen jó, hogy ma márj nem az eltévesztés jelenti az J igazságot — fejezte be az öreg. i Felálltunk. Gergely bácsi befelé i indult, s a kezét nyújtotta: i — Jóéjszakát — mondta bú- i csúzóul — most már bemegyek, i mert még meg akarom hallgat- i ni a híreket! Mosolyogva cső- i váltam meg a fejemet: annyi i idős létére még érdekli a poli-i t.ika. S ő, mintha csak eltalálta i volna a gondolataimat, nevetve J csukta be a kiskaput. A mondás szerint igazat mondott, mert ravaszul csak így szólt: «Eltévesztettem!« Palánky László ügyes, avagy a vonat nagyobbat zökken, netán a szűk folyosón más irányba támolygó lítastársad felemelt könyököd csücskében leli egyetlen támaszát, — akkor viszont osztályon felüli pöttyök keletkezhetnek fehér inged elején, melyek örömujjongást váltanak ki szorgoskezű nejed ajakén. Röviden — úgy néz ki, hogy ezeket a nagy lehetőségeket váltod meg a magasabb árakon számlázó étszolgálatnál minden kis üvegecske meggyszörpnél 70 fillérrel. Arról nem is, beszélek, hogy 1,90-ért kaptam egy papírdézsában legalább 0,8 deci seritalt és legalább ugyanennyi habot. Míg a fennmaradt 0.4 deci légüres térért ezúton is köszönet a figyelmes kiszolgálásnak, mert hiszen nyilván azért nem töltötték tele teljesen kelyhemet, hogy a kilötyö- gés veszélyétől megkíméljenek. Ha így volt ez még nekem is megér egy kupa sernél 2 deciben 0,8 habot és 0,4 egyebet... A figyelmes kiszolgálóról nem is beszélve, akinek ez családias üvegenként kb. tízszer 1 deci »egyebet« ér... Azóta is morog nálam egy belső hang. Nem jól van ez így. Az a kosaras kiszolgálás és ringva-fogyasztás nem érdemelhet magasabb árat egy figyelmes csemegebolti kiszolgálásnál (esetleg házhoz szállítva...) Vagy itt netán több a rezsi, mint egy gyönyörű csemegeüzletben, ahol a neonfények villognak?! A papírkupa seritalojc remegő kézzel történő villámgyors elosztásáról nem is beszélek... Már most tessék elképzelni az ilyen utazást: 5 csomag, ~2 gyerek, 1 feleség, meggyfelár, papírkupasör habbal és »lötyö- gésbiztonsági réssel« ellátva... Üdülés befejezve. Az állomáson, mint i-n a pont anyósom várt bennünket. SZ. K. Szakmájuk a „veszedelmes életmód“ Hollywoodban vagy harminc állandó alkalmazott van, akik olyan jelenetekben szerepelnek, amelyek komoly veszéllyel járhatnak. Természetesen a veszedelmes élet «profijait« nem védi balesetbiztosítás, hiszen annak túl nagy volna a kockázata. A legismertebb közülük egy hatalmas ausztráliai, akit olyankor alkalmaznak, amikor szédítő magasságból kell leugrani, vagy a lépcsőn taszítják le. Ha a filmben veszedelmes vizalatti jelenetek vannak, avagy komoly verekedést kell rendesmi a felvevőgép előtt, akkor is mindig Gil Perkinst alkalmazzák. Előfordult egyszer, hogy Dennis Morgannal szerepelt egy bokszoló jelenetben. A rendező legnagyobb elragadtatására a jelenet valóban «élethű« lett; Perkinsnek kevesebb oka volt a lelkesedésre, mivel Dennis Morgan akaratlanul kiverte néhány fogát. Perkins már számtalan sztár helyett szerepelt a legveszélyesebb körülmények között. Egy Tarzán-filmben, amit 1948-ban forgattak, a főhős Johny Weissmüller helyett Paul Stader (ugyancsak hívatásos «veszedelem szakértő«) kötélen átlendült az egyik fáról a másikra. A kötél elszakadt és Stader három hónapig «használhatatlan« volt. Ennek ellenére folytatja ezt a mesterséget és ma is egyik legtöbbet 2 foglalkoztatott embere a hollywoodi fiimgyárakpafr,
