Tolna Megyei Népújság, 1959. augusztus (4. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-13 / 189. szám

1959. augusztus 13. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Fiatal mérnökök, technikusok as ipari üzemekben I» [ pari üzemeinknek szinte kivétel nélkül, mindegyi­kéről elmondhatjuk, amit egy gyári jubileum alkalmával hal­lottam az egyik öreg munkástól: »Ha egyszer erre járna a régi tu­lajdonos, rá sem ismerne volt gyárára, annyira megváltozott itt minden.« Valóban, sokat fejlőd­tek az üzemek a felszabadulás, külöpösen az államosítás utáni esztendőkben. Nagyobbak lettek, korszerűbb technológiával dol­goznak, egyik-másiknak egész gé­pi berendezését kicserélték. A gépeken balesetvédelmi berende­zések óvják a dolgozók egészsé­gét, testi épségét. És többet ter­melnek, valamennyi üzemünk többszörösét termeli az államo­sítás előttinek. A termelés fejlődése, az üze­mek korszerűsítése következté­ben megnövekedtek a követelmé­nyek a dolgozók szakképzettsége, szakmai tudása iránt, az egysze­rű betanított munkástól egészen a főmérnökig. Sokkal több ma­gasképzettségű szakemberre v^p szükség, mint azelőtt. Míg régen alig lehetett találni mérnököt, technikust a gyárakban, ma már minden jelentősebb üzemben vannak ilyen szakemberek. Köz- oktatásügyünk fejlődése — a ter­melés növekedésével párhuzamo­san — lehetővé tette, hogy évről évre több mérnököt és technikust kapjanak az üzemek. A vállalatok igénylik is a szakembereket. Az iskola sokat ad a végzett fiataloknak, de nem mindent. Mert a végzett tanulónak, egye­temi hallgatónak, ahogy az üzem­be kerül, meg kell kezdeni ismét a tanulást a második »iskolában« — ha úgy tetszik, »egyetemen«. Meg kell tanulni a szakmát — miután a technikum, vagy az egyetem főként csak elméleti és bizonyos mértékig univerzális képzést nyújtott, a választott szakmával, annak különböző fo­gásaival az üzemben kell megis­merkednie. Megtanulni, mégpe­dig a régi szakemberektől, akik évtizedeket töltöttek el az üzem­ben és — jóllehet sokuknak nincs diplomája, egyszerű munkásként kezdték annak idején — meste­reivé váltak a szakmának. A kezdő szakemberek sokat ta­nulnak a régiektől, akik általá­ban szívesen segítenek ebben. Azonban még sem lehet elmon­dani, hogy mindenütt szeretettel, igyekezettel egyengetnék a fiatal mérnökök, technikusok útját. íytúlt év júniusában egy fia- tál vegyészmérnök, Mol­nár Ferenc került a Tejipari Vál­lalathoz. A régi szakemberek egy része bizalmatlanul fogadta. — Minek ide mérnök, amikor van­nak jó sajt- és vajmesterek? — Soha sem lesz ebből műszaki ve­zető. — Ilyen megnyilvánulásai voltak ennek a fagyos, bizalmat­lan légkörnek. Molnár elvtárs, te­le ambícióval, dolgozni kezdett. Munkábaállása után egy-két hét­tel kidolgozta a Dombóvári Vaj­üzem víz- és energiagazdálkodá­sának korszerűsítési tervét. A vállalat akkori főmérnöke — aki egyébként nem volt mérnök — félretette a tervezetet azzal, hogy nem ér rá ilyen dolgokkal fog­lalkozni. A fiatal vegyészmérnök hónapokig nem csinált mást, mint papírokat vonalazott stencil sok­szorosításhoz, kimutatások össze­adását bízták rá, úgyszólván _ten- gett-lengett a vállalatnál. Műsza­ki értekezletekre nem hívták be, egy szóval olyan munkát végzett, amihez egyáltalán nincs szükség mérnöki végzettségre. Majdhogy­nem felmondtak neki. A vállalat vezetőségének leváltása után kezdhetett csak igazán munká­hoz. Tudományos alapon kezdett foglalkozni a sajtgyártás problé­máival, kísérleteket végzett — eb­be bevonva a vállalatnál dolgozó fiatal technikusokat is — és ek­kor mutatkozott meg igazán, hogy mennyire szükség van a tej­iparban elméletileg is képzett szakemberekre. Az eredmény: nagy mértékben javult a sajt min%,á"e. Jelenleg a nedvesség- t-rtcl-n m^hnt-1 rozsának prob­lémáival foglalkozik, biztató Be eredménnyel. Persze, az eredmé­nyek láttán megszűnt a régi bi­zalmatlanság. A Bonyhádi Zománcgyár évről évre igényel fiatal technikusokat a gépipari és vegyipari techniku­moktól. — Berke Miklós tavaly végez­te el Veszprémben a vegyipari technikumot. Most a zsírtalanító- ból hordja kocsival az edényeket a savazóba. Amikor megkérdez­tem, hogy miért ezt a munkát végzi, azt válaszolta, hogy most pont itt hiányzik egy ember, hát őt állították be. Olyan munkára, amihez nemhogy technikumi vég­zettségre nincs szükség, hanem amit egy ma felvett segédmun­kással is el lehet végeztetni. Pe­dig a fiatal vegyésztechnikusnak már letelt az egy éve. Tóthi Jánost Szekszárdon, a DÉDÁSZ-nál találom meg. — Miért jött el a zománcgyár­ból? — Nem láttam ott jövőt. Az első hat hónapban főképp anya­got hordtam a többi technikus­sal együtt, majd különböző mun­kahelyekre kerültem. Igaz, tud­tam tanulni is — főként n régi munkásoktól —, de ha valahol hiányzott egy ember, oda kellett beugrani. Már egy év is eltelt, amikor még mindig előfordult, hogy én adogattam a géppel dol­gozó szakmunkás kezébe az anya­got. Tóthi János 1957-ben végzett Pécsett, a Zippernovszky Károly Gépipari Technikumban. Ez év áprilisában — közel két év után — »kiemelték« a sajtoló műhely­be csoportvezetőnek. Váltótársai, a másik két csoportvezető havi 1700 forintot kerestek, ő, aki technikumot végzett, 1250 forin­tot. A hozzá beosztott dolgozók keresete is 1400—1500 körül ala­kult. Pedig szerette a szakmát, értette is munkáját, hiszen kidol­gozott egy újítást is. eszélgettem a gyár négy, ugyancsak fiatal mérnö­kével. Máté Gyula vegyészmér­nök a malom vezetője. Papp Má­tyás gépészmérnök a sajtoló, a fülosztály és a nyersáru műhely­nek a vezetője. Németh József gépészmérnök TMK vezető, Csi­szár Lajos gépészmérnök üzem­mérnökként dolgozik, ök elége­dettek beosztásukkal, azzal a se­gítséggel is, amit a régi szakem­berektől kapnak. Persze, ővelük a magasabb beosztásban lévő ve­zetők foglalkoznak. Mint mond­ják, a technikusok egy részénél hiányzik az igyekezet, a kezde­ményezés. Amikor Tréber Tibor fiatal technikust megkérdezzük, hogy gondolkodott-e már azon, hogy javaslatot tegyen a sajtóié­ban a technológia javítására — ez nem az tn dolgom, hanem a fejeseké — válaszolta. Máté elv­társ két hozzá beosztott vegyész- technikust bízott meg, hogy ter­vet készítsenek a malom fejlesz­tésére, ha kell, segítséget kapnak hozzá. • Nem csináltak semmit. Persze, nem is kérték később tő­lük. — Szeretnének mindjárt veze­tők lenni. Futkosnak fűhöz-fához a jó állásért — ez Gyimesi elv­társnak, a pártszervezet titkárá­nak véleménye a fiatal techniku­sokról. Tény az, hogy a fiatalok egyi- ke-másika nem mutat nagy ér­deklődést a szakma iránt. Vi­szont ennek az oka éppen az le­het, hogy nem látnak jövőt ma­guk előtt az üzemben. Előbbre pedig csak úgy juthatnak, ha jobban igyekszenek. Kitörni eb­ből a »bűvös körből«, felkelteni a fiatalok érdeklődését, becsvágyát, ez lenne az egyik legfontosabb feladata a nemrég alakult KISZ műszaki körnek. A régi szakemberek évtize- dek alatt tanulták meg a szakmát. Bizonyos fokig érthető, hogy egyikük-másikuk kicsit fél­tékenyen néz az új technikusok­ra, mérnökökre, akik most na­gyobb előnnyel — technikumi, egyetemi végzettséggel — indul- n»’-. Mart m;re gondolhatott a Tejipari Vállalat volt főmérnöke, amikor a vegyészmérnököt oda­helyezték? — Ez az ember ma­holnap többet fog tudni nálam és uram bocsá’, hamarosan alkal­masabbá vá-hat a főmérnöki poszt betöltésére. — Nézzünk szembe a dolgokkal: Itt bizony verseny folyik. És aki nagyobb előnnyel indul, megelőzheti azt, aki régebb óta fut. Mi a megol­dás — Semmiesetre sem az, hogy nem segítjük, fékezzük a fiata­lokat. Tanuljanak a régi szak­emberek is. Ott, ahol tanulnak, nincsenek ilyen problémák. A S'montornyai Bőrgyárban is ad- di~ voltak ilyen nehézségek, amíg nem mutatták meg ezt a le­hetőséget a rér i szakembereknek. De az ősszel már indul a gyárban a technikumi oktatás, huszon­heten iratkoztak be. A Paksi Kon­zervgyárban szinte tömegmozga­lommá vált a tanulás. A Bony­hádi Zománcgyárban a régi mű­vezetők közül egynek sincs tech­nikumi végzettsége. Pedig az egyetemek, technikumok levele­ző tagozatainak kapui nyitva áll­nak, elsősorban azok előtt, akik­nek beosztása megköveteli az ilyen végzettséget. Aki technikusi, mérnöki diplomával a zsebében — és tudással a fejében — kezdi az üzemben a szakma tanulását, nagy előnnyel indul. De ezt az előnyt — most utólag — megsze­rezhetik a régi szakemberek is. A zománcgyári fiatal technikusok foglalkoztatásánál nem az üzem pillanatnyi érdekéből kell kiin­dulni, oda tenni a fiatalembert, ahol éppen hiányzik egy munkás. Az üzem igazi érdeke azt követe­li, hogy mindent megtegyenék azért, hogy a fiatalok gyorsan váljanak vezetőképes szakembe­rekké. Az üzem, a munkahely megsze­rettetése nemcsak munkahelyen belüli feladat. Házkötő Gizella, a Simontornyai Bőrgyár fiatal ve­gyésze például elmondta, hogy a gyárban minden, segítséget meg­kap, hogy tanulhasson. De hiány­zik a gyáron kívüli társadalmi élet, szórakozás lehetősége, ami némileg pótolná a városi életet, amiről a vidékre kerülő fiatal szakembereknek le kell mondani. A KISZ-nek, kellene ebben is — mint a fiatal műszakiak egyéb problémáinak megoldásában — segíteni, Jantner János Cikkünk nyomán a Tolna megyei állasai Bigazdaság Tamási Fűrésztelepén Csaknem öt hónapja már an­nak, hogy a Tolna megyei Álla­mi Erdőgazdaság Tamási Fűrész­telepén jártam. Első látogatásomkor a munká­sok panaszkodtam az erdőgazda­ság vezetőire. Panaszuk nyomán újságcikk született, amely la­punk. 1959. március 29-i számá­ban jelent meg »Kicsinységek, amelyekre nagy gondot kellene fordítani« címmel. Az újságcikk megjelenése óta hosszú idő telt el. — Vajon mit javítottak ki az erdőgazdaság ve­zetői a bírálat nyomán? — Erre a kérdésre voltam kíváncsi és a munkásoktól megkaptam a vá­laszt. A fűrésztelep irodája pillana­tok alatt megtelt érkezésem hí­rére. Az első hír, amit hallottam megnyugtatott. Ugyanis a cikk nyomán gyorsan elintéződött a »szántásdíj kérdés«, amelynek el­intézését akkoriban lehetetlen­nek tartották. Ugyanis, ahogy mondták, »fűhöz-fához« fordul­tak már, de senki sem tudta el­intézni. A kollektív szerződés által, biz­tosított munkaruha-ellátás azon­ban most is éppoly rossz, mint öt hónappal ezelőtt volt. Csönge János »behordó« pél­dáit! csak egy használt munka­kabátot kapott, pedig a kollektív szerint egy öltöny munkaruha, gumicsizma és esőköpeny járna neki. A fűrésztelep munkásainak szín te nélkülözhetetlenül szükségük lenne fürdőre. Emlékszem, amikor március­ban a telepen jártam, Teli Antal telepvezető megkérdezte telefo­non a »központot«, hogy mikor kezdik meg a fü$dőház építését. Azt ígérték, hogy'egy hónap múl va. Ez azonban csay ígéret maradt. A fürdőház építését még most sem kezdték el. Az irodában, ahol a munkásokkal tárgyalok pesszimista hangulat uralkodik a fürdővel kapcsolatban. Pedig nincs ok pesszimizmusra Ha az előbbi cikkünkre nem is reagáltak kellőképpen az illeté­kesek, a mostanira reméljük reá gálni fognak. Mert ifgyebár a hiányosságokat nem 'azért tár­juk fel, hogy csap úgy egysze­rűen fel legyenek tárva, hanem azért, hogy ki is javítsák őket. (—H-J Szólj Te is hozzá: Milyen legyen a jő kommunista? Lényeges dolog a népszerűség Véleményem szerint fontos, hogy a kommunista népszerű le­gyen. A jó kommunista mindig népszerű. Csak azok népszerűtle­nek, akiknek életében, vagy mun­kájában lényeges hibák rejtőz­nek. Sokan úgy képzelik, hogyha égy kommunista vezető elvi enged­ményeket tesz, akkor népszerűvé válhat. Ez tévedés. Az ilyen „nép­szerűség” csak látszólagos és pil­lanatnyi dolog. Valódi, hosszantartó népszerű­ségre csak az tehet szert, aki elvi engedmények nélkül végrehajtja a párt politikáját. Természetesen volt olyan idő­szak, amikor a párt politikájában hibák fordultak elő. Ebben az idő­ben sokszor a legnagyobb jóaka­rat mellett is népszerűtlenné vál­tak egyes személyek. Ma azon­ban, amikor a párt politikai irányvonala helyes, amint az előbbiekben is hangsúlyoztam, a népszerűség forrása a helyes irányvonal maradéktalan végre­hajtása. Minél inkább ki vannak fejlőd­ve valakiben a kommunista jel­lemvonások, annál inkább szere­tik a dolgozó emberek. Ha a kom­munista jellemvonások valakiből hiányoznak, annak ellenére, hogy magát kommunistának vallja és vezető beosztásban van, ez leg­több esetben népszerűtlenséggel párosul, N. E. Szekszárd (41) Ismét balszerencséje volt. A törökök észrevették, pokoli gép­fegyver- és lángtüzet zúdítottak rá. Itt vesztette el a balfülét, amelyet egy feledte szétrobbant ágyúgolyó szilánkja tépett le. Vérző arccal érkezett a hajójá­Az antant-flotta kudarca után Bagdadba ment, majd onnan el­szökött és Bordeaux-ba utazott. Egy nap, a bordeauxi kikötőben megpillantott egy amerikai had­nagyot, akit az amerikai arany­sas és a francia becsületrend ékesített. Odament a hadnagy­hoz és igazolásra szólította fel. A hadnagy tiltakozott a felszólí­tás ellen és kijelentette, hogy ő Pershing, tábornoknak, az ame­rikai expediciós hadsereg vezé­rének segédtisztje. Felmutatott egy parancsot is, amelynek értel­mében az egyik Amerikába in­duló hajóra kell felszállnia, hogy Washingtonba érve, repülőtiszti állását elfoglalhassa. Lawrence érdeklődéssel nézte a fiatal és szépen kitüntetett hadnagyot, amikor eszébe jutott az a pa­rancs, hogy köröznek egy bizo­nyos Magéi nevű kémet, akit ha­lálra ítéltek. A személyleírás pontosan ráillett a repülőhad­nagyra. »Hol tette ön le a pilóta­vizsgát?« — kérdezte Lawrence. »Toulonban« — válaszolta a had nagy. »Mennyi idő alatt tanult ön meg repülni?« »Három hét alatt«. Ez a hazugság meglepte Lawren- cct. »Milyen rendszerű gépen re­pül ön?« »Spad géppel«. »Ez egy Pintér István—Szabó László VTKOf UTAKON bombavetőgép, amelynek három ülése van?« »Természetesen«. — Ez a nagy hiba eldöntötte a had­nagy sorsát. Tudnia kellett vol­na, hogy a »Spad« gépek nem bombavetők, hanem vadászgé­pek és csak kétülésesek. Lawren ce őrnagy, aki időközben a kém­kiképző iskola tisztje lett, ezt úgy oktatta, mint a kémek által elkövetett hibák klasszikus pél­dáját... Renner figyelmeztette embe­reit, hogy így vigyázzanak, ha nem akarják azt, hogy lebukja­nak. A társaság jól szórakozott a történeteken. — Most pedig munkára fel — adta ki a parancsot Renner. El­határozták, hogy az adó-vevő készüléket egy vasutas segítségé­vel leviszik Balatonakarattyára, a villába, amelyet az orvos min­den további nélkül hajlandó volt ilyen célokra átengedni. Néhány nap múlva a csendes kis balatonakarattyai nyaralóban már működött az adó-vevő ké­szülék. Titkos hullámhosszon közvetítette a híreket egy svájci állomásnak, ahol a gép mellett a diákszövetség »funkcionáriu­sai« ültek. Renner felettesei tud- nillik néhány svájci diákszövet­ségi funkcionáriust is beszervez­tek. Az egyik Walter Reinster, a másik Hans Gesler álnevet vi­selte. Ezek annakidején Ausztriá­ban felajánlották Rennernek* hogy sokszorosító gépeket és rádiókészülékeket bocsátanak ren delkezésére. Vállalták az össze­kötők szerepét is. A csoport már hetek óta mű­ködött. Az egyik legfontosabb feladatukat, a magyar és szovjet katonai alakulatok elhelyezését Budapesten és több nagy vidéki váiosban — már kikutatták. Ér- tcsidéseiket a rádió adó-vevő ké­szüléken továbbították. Aztán megérkezett az új parancs Mis­ter Seeleytől: meg kell állapíta­ni i magyar és szovjet katonai gépkocsik rendszám- re idszerét. Ennek céljából gyűjtsenek össze 100—100 katonai gépkocsi-rend­számot és ezt juttassák ki a könyv-chiffre segítségével. Renner megértette a paran­csot és embereit szétküldte az or­szágban. Pénz volt bőven, kiadá­saikat fedezhették. És mindig; újabb és újabb összegek érkez­tek a Nyugatról átdobott futá­rom útján. Az egyik este ismét összejöttek, hogy tanácskozza nak.

Next

/
Thumbnails
Contents