Tolna Megyei Népújság, 1959. augusztus (4. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-09 / 186. szám

MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS

Az elfelejtett Vargha Gyula

IRODALOM *

Vasárnapi jegyzet

Szemérmesen rejtezve, majd nem titokban írta verseit, mintha maga is tudta volna, hogy világi rangja s az akkori Akadémia hivatalos fémjelzése gyanússá teszi az igaziak, a céhbeli költők szemében. Nyilván ez okozta, hogy évtizedekig alig írták le a nevét, s negyven év gazdag költői termése csak akkor jelent meg egy vaskos kötetben, amikor mint államtitkár és a Statisztikai Hivatal vezetője nyugalomba vonult. Jól emlékszem fiatal éveinkre; még halála sem tudta eloszlatni azt a gyanút, ami körülvette s ezen a legjobbak elismerése sem tudott változtatni. Pedig amikor negyven évi hallgatás után, 1915-ben kiadta könyvét, mely nek a »Vargha Gyula költeményei« szerény címet adta, ez a harminchárom íves kötet mindennél ékesebben bizonyította, hogy költő, mégpedig nem is a jelentéktelenen örökkön nagy táborából. »A magyar versnek egyik legjelesebb művésze« — írta róla Horváth János, Kosztolányi pedig annyira magyarnak érezte verseit, hogy bármi lyen idegen átültetés lehetőségét kétségbevonta.

Egy régi lexikon adatai szerint »költő, közgazdasági és statisztikai szakíró«. Nem tudom, mit tett a közgazdaság és statisztika területén, de verseskönyvét egyre nagyobb cső-, dálkozással olvasom. Zavar-' bán is vagyok; nem értem a fia talkori meggondolatlan és indokolatlan ellenszenvet. Mert igazi -költő volt, a valóban nagyok közül való, akinek az sem árthatott, hogy az Akadémia védő szárnyai alá húzódott a nyugatosok elől, akikkel soha nem tudott igazi kapcsolatot te remteni. Mégis modern költő, mint minden 'jó költő. Ö is átélte »korának érzeményét«, amit még Eötvös követelt, s úgy tudott modern lenni, hogy bevallottan Arany János nyomdokain járt. A hivatalosan elismert Arany-epigon Kis József úgy fest mellette, mint

általában az epigonok az igád költők mellett.

Költők s a méhecskék Lelke rokon,

Hű társak régesrég.

Árad az édesség Ajkaikon.

így vallott önmagáról és költészetéről, de gazdag lírájának ez a mézre emlékeztető édesség csak része. Amint Schopf- lin Aladár megállapította: kői tészete sokkal közelebb áll Adyéhoz, mint akadémikus kor társaiéhoz, de belőle hiányzóit a lázadás szelleme. Nem volt forradalmár, a szónak semmiféle értelmében, de ez nem gátolta meg abban, hogy észre ne vegye kora ellentmondásait, s ezeknek nem egyszer Kölcseyre emlékeztető pesszimista versekben adott hangot.

A föld csupa gaz, csupa kóró, Magvát a szelekbe kiszóró,

Hol a szél vet, ugyan ki arathat? Kevés a vetés, sok a parlag.

A ferencjózsefi »boldog« Magyarország így jelenik meg nála, aki távolról sem élt olyan kiegyensúlyozott életet, mint

Zöld mezőben

Zöld mezőban tarka forgatag: numkáslányok táncot lejtenek. Selyem simul lustán, omlatag, színes szalag és Ingván remeg.

Szoknya perdül, láb dobbanva jár, lányok száján száll vígan a dal, hogy felfénylik tőle a határ. Csodát művel a sok fiatal.

Ifjúi tőlük vénülő szívem, vélük együtt vidám táncba fog. Múlt ködéből egy leány Ízen, s régi vágyam fénye föllobog ...

MISZLAI GYÖRGY

Kis barátom, a tizenhárom éves Jóska, valami égbekiáltóan csúf nyakkendővel jelent meg a múlt vasárnap. Elállt a lélegzetem, amikor az egyébként ünnepi sötétkék ruhába öltözött gyerek nyakán megláttam a kanárisárga kravátlit. Mi tagadás, a nyakkendő ronda volt. Ezt azonnyomban bátorkodtam is közölni Jóskával. A gyerek halálosan megsértődött, végignézett rajtam és elvonult. Három napig tájamra se nézett, azelőtt pedig mindennapos vendég volt, rendkívüli érdeklődést tanúsított bélyegeim, különböző színes ceruzáim és könyvtáram iránt. Harmadnap már bántott a dolog, lelkiismeretfurdalást éreztem, amiért Jóskát — teljesen jószándékkal és a jóízlés nevében — megsértettem. Végül annyira eluralkodott rajtam a lelkiismeretfurdalás, hogy •— levetve felnőtti méltóságomat — üzentem a gyerekért. Az üzenetben célzást tettem újabb könyvszerzeményeimre, meg a szputnyikos bélyegre, amire nekem voltaképp nincs is szükségem s ha kérné talán neki is adnám.

Jóskában úgylátszik győzött a kíváncsiság és a bélyeggyűjtő szenvedély, mert csütörtökön megjelent. Illedelmesen köszönt és rögtön a tárgyra tért. Látni szerette volna a bélyeget. Én hosszas köntörfalazás után a nyakkendő-ügyre tereltem a beszélgetést, illetve szerettem volna terelni, de Jóska a nyakkendőről nem volt hajlandó szót váltani. Ha én a nyakkendőről kérdeztem, ő a bélyegről mondott valamit, ha a jólzlés- sel hozakodtam elő, ő a színes ceruzák iránt látszott legyőzhetetlen kívámcsiságot tanúsítani.

Egyszer aztán mégiscsak sikerült az általam tervezett mederbe terelni a beszélgetést. Megkérdeztem, mennyit keresett aznap. A gyerek bosszúsan legyintett és azt mondta:

— Ma gyenge napunk volt, délelőtt másfél óra hosszat az eső is esett, így csak 28 forintot tudtunk keresni.

— Te Jóska, ebben a korban az nagyon szép pénz.

— Szép, nem mondom, szép, de tessék elképzelni, másik napokon megkerestük még a forintot is.

— És mondd, mit csinálsz az zal a sok pénzzel?

— Hűha, annak sok helye van ám.

— Például, mit vettél már eddig?

Mit? — alulról rámsandít, aztán várva a hatást, ki— Gustave Flaubert, a nagy francia író gyűjtötte a különlegesen ostoba mondásokat, közhelyeket és felületes véleményeket. Gyűjteményéből íme egy cso- korravaló.

Louis Napóleon mondotta: „Egy ország gazdagsága az általános jóléttől függ.”

*

Damiron filozófiai tanfolyamának második kötetéből vette Flau bért az alábbi bámulatos elme- futtatást:

»Nem kétséges, hogy a rendkívüli emberek, bármely műfajban tevékenykedne^ is, sikerük egy részét mindig felsőbbrendú

adottságaiknak köszönhetik«.

*

Flaubert az alábbi kis lexikon! ajánlja a »filozófusok« és »irodalmárok« figyelmébe:

Klasszikusok. Illik ismerni őket,

böki: — Azt a nyakkendőt is, apiit annyira le tetszett szólni.

Aha itt a dolog, mármint a sértődés, nyílja. Jóska első keresetének egy részét változtatta a kanárisárga szörnyűségre és én balgán az első fizetés gyümölcsét pocskondiáztam. Aztán persze megállapodtunk, visszavontam sértéseimet, valami olyat hebegtem, hogy aznap az elavult szemüveg volt a szememen, amely fél dioptriával gyengébb, mint amilyenre szükségem van. Szent lett a béke és én még azt is megígértem, hogy alkalomadtán neki ajándékozom bordó nyakkendőmet.

Ezt a kis történetet csak azért mondtam el, hogy szólhassak néhány szót a gyerekek nyári munkájáról. Mert dolgoznak a gyerekek. Szinte egyetlen nagyobb általános iskolást se lehet látni, aki tétlenül ődöngene a szünidőben, közép- iskolást meg pláne. Hogy mi ebben az érdekes és feltűnő?

Azelőtt, míg diák voltam, mi is dolgoztunk a nyári szünidőben. Dolgoztunk, mert kellett a pénz. Nem nyakkendőre, nem divatos olasz szabású, hegyesorrú, csauszínű félcipőre. Kellett ingre, tankönyvre meg bakancsra, amely nem divatos, nem hegyes orrú, de jó erős, két telet is kibír — beleértve a Zungeren való csúszkálást is. Csúszkálást, mert korcsolyára csak a tehetősebbeknek tellett. És hányszor kellett a pénz sóra, kenyérre, zsírra.

Milyen érdekes, akkor mi gyerekek is tudtuk azt, hogy miből áll egy ebéd és mi annak az Összeállítási módja. Persze a mai gyerekek is meg tudják különböztetni a kenyeret az őszibaracktól — nem is erre gondoltam, hanem arra, ugyan hány gyerek tudja, hogy mennyibe kerül negyedkilÉ zsír, hány gyerek érzett manapság egyszer is szükséget a legfontosabbakban — sőt a feleslegekben is? Pedig mi annak idején nagyon sokszor és sokan éreztünk. A többség.

Ma is dolgoznak nyáron a gyerekek. Nagyon helyes, hogy így van. Tanulják meg, hogy a ruha, a cipő, a tankönyv, a mindennapi kenyér nem bala- mi égi csoda folytán száll a szekrénybe, vagy az asztalra, munkálkodni kell azért, szorgalmasan és verejtékesen. És az is a jó, ha keresetüket, — persze okosan, meggondoltan — magukra költik.

Becsületszavamra mondom irigylem Jóskát sárga nyakkendőjéért. Pedig, de égbekiáltóan ronda színe van.

LET ÉNTEl GYÖRGY

Kritikus. Mindenkor kiváló. Mindent kell ismernie, mindent kell tudnia. Elvileg mindent látott, mindent olvasott. Ha ellenszenves, — meddőnek, üresnek nevezhetjük.

Enciklopédia. Nevetséges és elvetendő dolog.

Fpikurosz. Megvetésre méltó.

Szaktudás. Megvetendő, mint a szűklátókörű szellem jellemvonása.

Figaro (házassága). A francia forradalom egyik oka.

Homérosz. Sohasem létezett. Nevetésével vált híressé.

Jansenizmus. Az ember nem tudja, hogy micsoda, de divat beszélni róla.

Latin nyelv. Az emberek természetes nyelve. Hasznos tudni, mert így elolvashatjuk a közku- -tav feliratait. De óvakodjunk a latin idézetektől, mert mindig van bennük valami sikamlós.

Horpács gondolkodásra született, így egy zsíros vasárnap délután csendes kvaterkázás közben hosszan elmélázott a »Minden embert a megfelelő helyre« jels2ó gyakorlati, konkrét személyekre vonatkoztatott, mélyebb értelmén, és úgy találta, hogy ezen a téren még nincs minden rendben. Eseménydús életében már sokat próbált, volt liftesboy, gyepmester, gyászhuszár és az üdvhadsereg katonája, utazott fogkrémben, . iskolaszerekben, babkávéban és még számos más cikkben, fehéren és feketén egyaránt, de mindig az volt az érzése, hogy ez nem az Igazi, tehetsége többre, nagyobbra predesztinálja, valami olyanra, ahol a fizikai erőkifejtés a zérussal egyenlő, és kizárólag a szellem ügyessége profitál. Lázasan kutatta tudatalattijának homályában ezt a szent hivatást.

A véletlen hozta össze az irodalommal. Vett néhány újságot, elolvasott néhány nove1- lát, és nagyon könnyűnek látszott az egész. Ilyet én is tudok, villant meg elméjében a nagyszerű felismerés, és nyomban tollat ragadott. Alkotásait kizárólag fővárosi lapoknak küldte be, mert nem akarta elaprózni a honoráriumot. Hónapokig várt a megjelenésre. d° még csak választ sem kapott. Már majdnem elkeseredett, cs elvállalta egy kisker-bolt vezetését, amikor a bennfenteseid»1 értesült, hogy nálunk ez rrúv csak így szokás, mert annyi a nagyszerű tehetség, hogy ismeI szűz imája

— Szatíra —

retlenek írása olvasás nélkül a szemétkosárba kerül. Horpács ezen nagyon fellelkesedett, és elhatározta, hogy addig is, amíg kiépíti a megjelenéshez szükséges reális kapcsolatokat, lehorgonyoz a kultúránál csak Úgy általában. Ezt tanácsolta neki Macácskája is, aki éppen annál a vállalatnál volt titkárnő, ahol függetlenített kultú- rost kerestek. — Horpács, a tehetséges ifjú író — így mutatták be az Igazgatónak.

A vállalatnál rövidesen átszervezte az egész kultúréletet. Minden egyes dolgozóról külön kultúr-káderlapot fektetett fel, tárgyalt és szervezett, fő-, al- és vegyes bizottságokat hozott létre, külön brigáddal reggeltől estig kultúrplakátokat gyártatott, vers, dal, regény, dráma és operapályázatot írt ki egyetlen megkötöttséggel: vállalati

dolgozók a vállalat életét örökítsék meg, s az egyes strófái-, fejezetek és felvonások végén optimista kórusok egyember- ként kiáltsák: »Ihaj, csuhaj, mi mindig csak nevetünk! Ha, ha, ha!« Tevékenységének hamarosan híre ment és munkáját ellenőrizni kiszállt egy bizottság.

Az egész előadás alatt a bizottságbéliek arcát figyelte. Fejlett volt az önkritikája és látta, hogy az eredmény lesújtó, Előkészült erre is, és. már

ahogy külső körülményeiből képzelni lehetne.

Lelkem sötét mélységeket i S neíiéz sziklákat rejteget,

Elfojtva búg lenn tompa jaj ja,

De persze nem mindenki hallja.

Egészen Arany Jánosra emlékeztető lírájának öregkori kivirágzása, amikor hosszú meddőség után boldog áradással folyta^ tolla alól a versek. A lehiggadt bölcsesség hangja ez, melyből nem hiányzik a gúny, az egészséges irónia, mely környezetét sem kíméli.

A kisebb-nagyobb unokákat Ha boltban árulnák, mint a

[babákat,

E tizennyolcból, igazat szólva, Hatot, hetet ha tán megvettem

[volna.

Csendes derűvel ír önmagáról is:

Sokszor megrója feleségem Hiúságom és profán fecsegésem, másutt pedig:

Mert jelszavakra semmit sem

[adok,

Bíz én örömmel elborozgatok.

Művész volt, a szónak legnemesebb értelmében. Ebben a - »nemességben« már lekopott róla minden világi rang, külső elismerés; ez a nemesség tisztességet, becsületet, lelkiismeretességet jelentett. Utolsó éveiben írta ezeket a sorokat:

Ne túlvilági jutalom-reményért Légy hű, igaz, bátor, nemes;

E sárgöröngyön nemesen azért

[élj,

Mert élni csak így érdemes.

Az idén van harminc éve, hogy meghalt. Ügy látszik, halála után is ennyi időnek kellett eltelnie, hogy megértsük igazi költői nagyságát,

CSÁNYI LÁSZLÓ

várt a finom kultúr-vacsora. A tokaji aszú megtette itt is a hatást, lassan felengedett á fagyos hangulat. Az érzékszervekre lerakódó kellemes ködben hihetetlennek tűnt a szörnyen rossz előadás. Macácska is azt duruzsolta szüntelen a bizottsági elnök fülébe: — Elméleti ember ez a Horpács, a gyakorlatban néha rossz helyen tapogat! — Horpács érezte, ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön, egy lökés kell csupán. Ma- cácskát a zongorához kérte. Mélyen a szemébe nézett, s úgy suttogta szerelmesen: — Jálsz- szon valami szépet, érzelmeset —, majd hozzátette jó hangosan, hogy hallja az egész terem: — De természetesen csak klasz- szikust! — Macácska kék szeme a bizottsági elnökre tévedt, kopasz fejéből kinézett vagy négy gyereket, s merengőn, szendén, halkan és sejtelmesen játszani kezdte Beethoventől a »Szűz imája« című kis remeket. Ismerős volt a hangzat a horpács! füleknek. Hirtelen jött az ötlet, hogy most mindent feltesz egy lapra, és megnyeri az életet. — Vágyom egy nő után, egy nő után... — dörgött bele szörnyen férfiasán az áhl- tatos csendbe. Macácska egy pillanatra rémülten megállt, de Horpács ellentmondást nem törően intett: — Tovább, tovább!

Mire a »Szűz imájára« elénekelte a közismert operettslágert, már kezében volt felmentése és ... kétéves ösztöndíj, hogy megírjon egy regényt.

Bakács Tibor

Kis lexikon „filozófusok és irodalmárok44 számára