Tolna Megyei Népújság, 1959. augusztus (4. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-23 / 197. szám
IRODALOM « MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS Vasárnapi jegyzet ö az asztal túlsó oldalán ül, én helyeven. Beszélgetünk. A beszélgetés roppant érdekes. Pedig első pillanatban nem is hittem volna, hogy ez a nő ennyi érdekességet rejt magában s pillanatról-pillanatra meghökkent azzal, amit mond. Azt mondja tanítónő. Gondolltodás nélkül elhiszem. Műveltnek, okosnak látszik, mindenről van véleménye, s figyelmet érdemlő véleménye. Az irodalomban eléggé jártas, hiszen szakmája is, de talán azon túl is érdeklődik s amit egyszer elolvasott nem felejti el. Szemre- való, sőt kis túlzással azt is lehetne mondani rá, hogy csinos. Persze minden fiatal lány csinos. Arcának, hajának leírását nem tartom szükségesnek, képzelje el mindenki olyannak, amilyennek akarja. Számomra nem ez volt a fontos — nem akar ez mentegetőzés és utólagos igazolás lenni *—, nem is lehet fontos, mert mint már említettem is, a vele folytatott beszélgetés rendkívül meghökkentett. Nem akarom szavait idézni, higyjék el, olyasmiket mondott, amit az alábbiakban leírok. Beszélgettünk sok mindenről. Költészetről, versekről, az életről általában. Már az első szavaknál olyan érzésem volt, hogy hangszálainak zenekara hamisan játszik, valami keresettség, igaztalanság bújkált a hangjában. Akkor is, ha igazat mondott, ha véleményünk megegyezett valamelyik kérdésben. Ugyanazt mondta, amit én, csak nem ugyanúgy, a véleményünk egy volt, csak én mégis másként fogalmaztam meg ugyanazt. Aztán eljutottunk a beszélgetés érdekes, sőt érdekfeszítő részéhez, amikor menten kiderült, miért éreztem hamisnak a beszélgetés előző részét is. Egyszer azt mondja: »És tényleg is, mi értelme van az életnek?« — úgy néztem rá, mint aki, .... szóval gyanúsan. De ő zavartalanul folytatta, mint egy begyakorolt szöveget: »Higyje el, én már gondolkoztam az életem értelmén, de semmit nem találtam, amit értelmet adott volna neki«. Nesze neked... gondoltam magamban. Ilyet se hallottam még ifjú ember szájából. Először idegesség fogott el: »Mondja hány éves maga?« Tudom, hogy nőktől nem illik az életkoruk iránt érdeklődni, de nem tudtam visz- szatartani. Mondom ideges voltam. »Huszonnégy.« »S honnan szedi ezeket a szamárságokat?« (Tudom, tudom, ezt se illett volna.) »Ezek nem szamárságok, eze i. az én igazi érzéseim.« így követték egymást az én kérdéseim és az ő, egyre kevesebb meggyőződést tartalmazó, válaszai. Végül a szakmájára — tanítónő — tereltem a beszélgetést. Egyszerre lekopott róla az előbbi máz. Annyi lelkesedéssel beszélt tanítványairól, név szerint említett legalább tucatnyit, hogy megint csodálkoznom kellett. »És képzelje, kitataroztuk a kultúr- otthont, már tartottunk egy előadást is. Komolyan mondom, egészen jól sikerült. Én is szavaltam. A bevételből röplabda-pályát építünk, aztán szervezünk két csapatot. Egyet fiúkból, egyet meg lányokból. A képzőben sokat játszottam. A fiúk ugyan azt mondják, hogy inkább futball- felszerelés kellene, de annyi pénzünk nincs. Azt majd talán a következő előadás bevételéből. Mart már készülünk egy másik előadás ra. Meg a gyerekek is tartanak majd a télen, a szülői munkaközösséggel már meg is beszéltük. Tudja kis falu a miénk, de nagyon rendes emberek laknak ott. Én nagyon szeretem őket és úgy látom, hogy ők is engem...« És folyt belőle a szó, szakadatlan és egyre lelkesebben. Szinte el se tudom hinni, ez volt az a nő, aki az előbb az élet értelmetlenségéről beszélt? De ő, azóta is itt ül és mennyivel őszintébb, mennyivel emberibb. Most már nem hallom a hamis csengést sem. Beszédéből kiszűrődtek a mellékzörejek. Éppen olyan, amilyennek egy fiatal nőt elképzel az ember. Szakasztott olyan, mint a többi ifjú falusi pedagógus, kiknek keze nyomán virágzik a kultúra a falvainkban. Félbeszakítom: »De az isten szerelméért, árulja el, miért beszélt az előbb olyan elkeseredetten?« Rámcsodálkozik: »Miért? És talán nem állt jól nekem?« Megnyugtatom, valóban nem állt jól neki. Amikor elbúcsúzunk, felderül az arca és mégegyszer megkérdezi: »Tényleg nem állt jól nekem?« Megismétlem: tényleg, tényleg. Elneveti magát: »Pedig azt hittem.« Hát így történt furcsa kalandom. S azóta is rejtély előttem, ennyi életkedv, lelkesedés mellett, hogyan tud valaki ilyen furcsa álarcokat magára ölteni? Csak azért, mert azt hiszi, hogy divatos. Pedig nem divatos. Soha nem is volt az. Letenyei György. Egy kibújdosotthoz Milyen lehet az ősz ott? A szived nem fáj-e néha és emlék szel-e Badacsonyra s a nyugra jegenye vonalára? Most a Matgit sziget, ahol Arany járt aranyló nyárban ég. Térképed magad elé teríted, de minden emlék, kín és messzeség. Idegen világ zeng köröt led és te most úgy gondolsz egy régi jó ebédre, könyvekre, nőkre, évszakokra, mint, akit gyilkos örvény sodra ragadt magával messze s este félve kószálsz az idegen és nyirkos éjbe, s felírnád Holdra, csillagokra, házak falára, kőre, neonfényre, hogy nem segít menedékjog se, pénz se, mert emlékezik rád itt a hegyoldal lányom dalával és az ó porokkal, s a könnyű sirály és a régi kert csak most tudod, hogy néked mit jelent. Mint, aki elvesztett reményt s hitet, állsz a komor őszben és az estben, azt még tudod, hogy volt Margitsziget, s csak élsz tovább törten, elfeledten. Csányi László. Szekszárdra látogat Németország legnagyobb cirkusza Nagysikerű budapesti és vidéki vendégszereplése után rövidesen Szekszárdra látogat Németország legnagyobb és Európa egyik legnagyobb utazó cirkusza, az Ae- ros. Az NDK első állami cirkusza, amely egy egész nyári idényben utazik Magyarországon, összesen negyven városba látogat el. A cirkusz 180 kocsival és 350 állattal utazik hazánkban, nemzetközi méretű műsorának címe: 150 év a porondon. A műsor keretében az Aeros nagybalett régi, tradicionális és modern, új táncokat mutat be. Balettmestere a sok német filmből ismert szóló táncosnő, Ursula Del- nert. A cirkusz szekszárdi előadásai iránt Tolna megye-szerte nagy az érdeklődés. Külföldi kulturális furcsaságok A nyugat-berlini operaházat a legkorszerűbb formában építik újjá. De a korszerűség nem mindig egyeztethető össze a kényelemmel. Az egylábú modern zsöllyék például olyan szűkek, hogy a német sajtó megállapította: ezentúl csak sovány emberek járhatnak operába. A nyugat-berlini szenátus művészeti díjait az idén először nem adták ki, mondván, hogy hiányzik hozzá a pénz — írja a Deutsche Woche. A díjakra szánt összeget ugyanis antikommunista propagandára fordították. Tündértavaknak nem lehet fodra Háromhónapos a kicsi lányom, pirlnyó baba, csöppnyi élet, a neve csupa, csupa muzsika, boldog vagyok, ha mondhatom: Zsuzsika, Zsuzsika, Zsuzsika! Nézem az arcát: mézes ringló. Nézem a szemét: tündért tó. Mi fénylik benne? — El nem mondható csodák, szépségek, tavaszok, titkok, értelmek, panaszok, holdak, napok és csillagok, örömök, fények, haj nalok, megáldó meleg a nyárnak, szánkózó telek kirst ályfehére, őszök ajándéka, tavaszok szerelme, — vizében jövendő kacajok piros hattyúi csobogó táncokat járnak, kék egek nevetnek aranyozva, éjjelek ringanak álmodozva, — vágyak, amik beteljesülnek, tervek, amik majd megszületnek; a legyőzhetetlen, drága Élet és hordozója: az Ember! Az Ember! — Föléhajolok, a szívem remeg. Mennyi szépséget bízott rám a sors! Mennyi életet — Benned, kicsi lányom, hogy megvigyázzalak, amíg lehet, hogy elkísérjelek, míg a lábam bírja. Szép kötelesség törvénye írja ezt, s e parancsot forrón áldom, mert te vagy a boldogság, a jövendő. Ne félj, kislányom, megvédelek! A világ elé állnak az apák, Zsuzsié, Tómé, Vologyáé, Csang apja, Pierre-é, Katchené, A kairói múzeumból eltűnt egy 3000 éves arannyal bevont jogar, amely valaha Tut-enk-ámen fáraó birtokában volt. Az 1,5 méter hosszúságú, művészi kivitelű jogaron hieroglifák vannak: „Aki ezt a jogart tartja kezében, azon Amon isten áldása van és az ő védelme alatt áll”. A jogaron a fáraó összes címe és rangja, valamint életrajza is olvasható. 1922- ben, amikor Tut-enk-ámen sírját megtalálták, a jogar igen fontos adalék volt a sír pontos korának megállapításához. Egy szovjet régész a kairói múzeumban járva felfedezte, hogy a jogar eltűnt szokott helyéről. Az üvegszekrényt, amelyben kiállították, láthatólag nem feszítette fel senki. Minden gyermeké, minden gyermeké! Kitárjuk erős melle inket, sok százmillió apa! Mi nem átkozódunk. De nem engedünk tisztátlan kézzel hozzátok nyúlni, atomkarommal, éhséggel, rémülettel szemetek tükrét hogy megzavarja. Őrizzük szívetek élő ritmusát, — bennetek magunkat: az emberi jövőt, az Életet, az Életet! — Ne féljetek! A mi erőnk megmérhetetlen. A mi szívünk s karunk kufárok hadát pusztulásba rontja. Az apák szíve elszánt és vigyázó. Tündértavaknak nem lehet fodra! VASVÄBI LÁSZLÓ A C S A J Jó néhány évvel ezelőtt találkoztam vele először. Egyetemi hallgató voltam, szerelmes és szegény, s ezért a télikabátomat tettem be a zaciba, hogy egy szép estét szerezzek neki. Elegáns és kicsit mondén szórakozóhelyre vittem, hogy elkápráztassa a csillogás. Helyet keresgéltünk a fehér asztalok között. Amint elhaladtunk az egyik mellett, két aranyifjú összehajolt. — Micsoda csaj! — tolakodott a fülünkig a kéjenc sóhajtás. Másodszor az utcán akadtam össze vele. A szellemi foglalkozást űzők termékeny sétáját róttam a pesti aszfalton. Gondolataim témát keresve kószáltak szerteszét. Hirtelen megragadták a kezemet, és rámköszöntött valaki. Felnéztem, idegen férfi állt előttem, lapos orral, közönséges vonásokkal, fürkésző tekintettel. — Meghívlak egy féldecire — intett a közeli mulatóhely bejárata felé. Már indultam tovább, amikor utánam kiáltott: »Csuda jó csajt tudnék neked!« Színházi előadást néztem végig a színfalak mögül. A balettkar fellépését a segédrendező »Csajok a fedélzetre!-« felkiáltással készítette elő. Válogatott labdarúgót hallottam beszámolni külföldi portyáról. Fényképeit mutogatta, • mindegyiken rajta volt egy csaj. X vállalat vezetőjéről megtudtam, hogy csak csinos csajokat alkalmaz. Nem érdemes családos beutalót kérni, mert az üdülőben akad csaj elég. Az »Üdülés pénz nélkül-« című olasz filmet azért érdemes megnézni, mert meztelenül mutatnak benne egy ragyogó csajt. Tárlaton fülem hallatára így értékeltek egy aktfestményt: — Jó rajta a csaj. — Gimnazista unokaöcsém szombat esténként csajokkal csörög, és vasárnap csajokkal kirándul a szabadba. Villamoson értesültem róla, hogy egy hülye csaj megmérgezte magát, mert elhagyta a palija. Z mérnök viszont kénytelen volt elválni’ feleségétől és három gyermekétől, mert nagyon ráakaszkodott a csaj. Ezt így lehetne folytatni a végtelenségig. Mindezekből levontam az alábbi két következtetést: 1. A csaj húsból és vérből való, emberhez hasonló és külemileg előnyös tulajdonságokkal rendelkező élőlény, mely egyes funkcióit tekintve a nővel azonos. 2. A csaj mégsem tévesztendő össze a nővel, mert nem érez, nem gondolkodik, csak teste van, lelke nincs, nem anya, nem hitves, nem testvér és nem gyermek, hanem... egyszerűen csaj, melynek az a rendeltetése, hogy a hímnem minél teljesebb élvezetét szolgálja. Eddig minden rendben is volt, tudomásul is vettem, hogy az emberiség férfiakból, nőkből és csajokból áll. A közelmúltban azonban történt valami, ami felborította bennem ezt az egyensúlyt. Szabadságon voltam, és hintázni vittem lányomat. Detti három éves, pufók, kék szeme van, szőke haja és szenvedélyesen szeret hintázni. Nagy gyakorlata is van már benne, dundi kacsóival megkapaszkodik a hajóhinta szárában, és úgy hajtja magát állva, előre-hátra. Mint máskor, elgyönyörködtem most is benne apai büszkeségtől dagadó kebellel, aztán kicsit távolabb leültem egy padra, s fél szemmel a hintán, beletemetkeztem az újságba. Két tíz év körüli srác jött felém. Nem vettek észre. Az egyik rácsodálkozott a hintázó babára. — Nézd, öregem — ragadta meg a másik karját —, milyen ügyesen hajt ez a kis csaj! Azóta szörnyű kétség gyötör. Ha ez így folytatódik, s már az én három éves kislányom is csaj, maholnap teljesen átalakul az emberiség, a női nem kivész, s nem marad más, mint férfi és csaj. Bakács Tiboa
